Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Isaac Matthew Philips

A legtöbb korombeli szerint tanulni szívás. Nos, szerintem csak az a szívás, hogy olyan sokáig tart a dolog. Életünk első tizennyolc évét tanulással töltjük. És mondhatnánk, hogy sokat játszunk is közben, meg minden, de nem, mert tulajdonképpen azzal is tanulunk. Ami jó. Szerintem tanulni tökre jó, mert a megszerzett tudással máris több lehetsz azoknál a nyomiknál, akik még erre is lusták. Pedig van rá tizennyolc évük nekik is, jobb esetben semmi más dolguk nincs. Nos, nekem lenne, igazából... de akkor nem lehetnék első. És az nem pálya. Első óta pontosan tudom, hogyan kerekedjek a többiek felé és ez mit követel meg tőlem, úgyhogy nincs más választás, mint a tanulószobában tölteni a fél életemet.
Kezdem azt hinni, hogy mióta ideköltöztem a Bagolykőbe, csak olyan helyeken járok, ahol vannak könyvek. Mintha tényleg csak ezért lennék itt, hogy akkor kiolvassam a könyvkészletet és köszönöm, viszlát, már tovább is álltam. Úgyhogy most éppen ezen dolgozom. A Bagolykő Mágustanoda összes könyvét letudni, lehetőleg még az első két évemben, hogy utána másra is tudjak koncentrálni. Csodás terv, nem?
A figyelmemmel néha akadnak gondok. Főleg, ha nagyon hosszú a nap és már nagyon fáradt vagyok. A sorok csak úgy elmásznak, én pedig nézek utánuk, és nem értem, miért nem fogom fel amit olvasok. Akkor nézek csak fel, és látom meg a srácot. Először csak egy pillantást vetek rá, de aztán az agyam lassan feldolgozza a látottakat. Úristen. Fültágítója van. Meg biztos vannak piercingjei meg tetkói, ez tökre egyértelmű, elég csak ránézni. Izgatottság járja át a testem, még a lábujjam végei is bizseregni kezdenek... mármint nem, nem bizseregnek. Rajongani olyan gyerekes. És amúgy is, van jobb dolgom, mint őt bámulni vagy vele társalogni. Várnak... a... könyvek...
- Hé, szia - köszöntem rá a következő pillanatban és még egy mosolyt is kanyarítottam az arcomra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Ambrózy Henrik

Imádom, hogy semmi nem úgy működik, ahogy én azt elterveztem. Egyrészt bosszantó, másrészt pedig remek kihívás. Szeretem a kihívásokat, ha úgy rendesen meg kell harcolni valamiért. Úgyhogy, már fel is fegyverkeztem az összes harci technikámmal. Páncélként egy tankönyvet és egy pár jegyzetet hoztam magammal, fegyverként pedig egy penna van velem, amivel igen kiválóan lehet hadonászni, és sokkal hatásosabbá lehet vele tenni a mondanivalóm. Na meg persze ott van a titkos fegyverem, a roppant kedves, szőke fejem. Ami normál esetben a legkevésbé sem cuki, de hát ha az kell, hogy cuki legyek... akkor nincs mit tenni. Cukiskodni kell. Nem vagyok jó benne annyira, de talán menni fog. Remélhetőleg.
Szóval, az a helyzet, hogy várok a tanterem előtt. Megvárom, amíg vége az órának. Nos, az órának, amit én nem vehettem fel ideérkezésemkor. Pedig benne volt a tervezetben. Pontos tervezettel jöttem, hogy mit és hogyan fogok elsajátítani. Mindent a lehető leghamarabb, hogy ne vesztegessek túl sok időt az iskolában, mert utána egy durván menő élet vár, és én már azt akarom. Folyamatosan emlékeztetem magam, mennyire nagyon akarom, miközben várok. Amint elszállingóznak a diákok, én beslisszanok a terembe, egyből belövöm, kire fogok rárepülni, nem túl nehéz a választás. Szépen, magabiztosan trappolok oda hozzá, és megköszörülöm kicsit a torkom, hogy felhívjam magamra a figyelmét.
 - Ambrózy tanár úr? - kérdezem, és igyekszem nagyon nem úgy hangzani, mint aki éppen zaklatott és számonkérő. Igyekszem. Megpróbálok egy kicsit csevegősebb, kevésbé feszült hangnemet magamra erőltetni. - Képzelje el, éppen most jöttem az iroda részlegről. Azt mondták nekem, hogy nem vehetem fel az Ön tantárgyát ebben a félévben - tájékoztattam a hírekről, miközben látványos ledöbbentségemmel próbáltam az empátia legkisebb szikráját kifacsarni belőle. Legalább valamit.
 - Itt biztos valami félreértés lehet - tettem hozzá, miközben mosolyt varázsoltam az arcomra. BIZTOSAN valami félreértés. Más lehetőséget nem hagyok neki. Ennyit a cukiskodásról?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Úgy látom, kicsit ufónak néz. Ami tény, hogy nem vagyok olyan, mint a többiek, annál azért sokkal menőbb és képzettebb vagyok. De azért ez a tekintet egy kicsit mégsincs helyén, mert olyan lenéző. Vagy lehet, hogy zavarban van? Na hát azt biztos nem néztem volna ki szerencsétlenből, hogy zavarban lesz. Ennek a gondolatnak a nyomán szépen el is vigyorodom. Szegényem. Sokkal idősebbnek tűnik nálam, de még nem tudja, hogy én ilyen embereket eszek reggelire.
- Arra gondoltam, pont úgy nézel ki, mint valami kifutófélben lévő rocksztár csávó. De ez nem bók volt, mert tök hülyén néz ki egy rocksztár a tanulószobában ücsörögve. Meg úgy alapból itt a suliban. Nem kellene inkább egy kicsit... nem is tudom, deviánskodnod éppen? - kezdtem el csacsogni. Mert a szűkszavúsága egyből arra ösztökél, hogy minél többet beszéljek neki. Mindenféle hülyeségről, ami az eszembe jut. És mivel olyan kis báránykának tűnik, ezért nem biztos, hogy kétszer át kell gondolnom, mit mondok neki. Ugye?
Szóval, visszafogtam a rajnogási faktort, annyira, amennyire csak lehetett, és visszabuktam a könyvek közé, és tanulgatni kezdtem. A tollam végével vakargattam egy kis ideig a szőke fejem. És én tényleg próbáltam békén hagyni, és nem az idegeire menni és elvenni a kedvét a suliba járástól. De ez igen nehéz feladatnak bizonyult. Az önuralmam, mondjuk úgy, még nem a legjobb. Egy picit közelebb csusszantam hozzá és továbbra is vigyorogva néztem rá.
 - Fájt? - kérdeztem, miközben a tollam végével a fülére böktem. - Sokáig tartott? - adtam hozzá a másik kérdésemet. Mert meg kell vallanom, ez egészen nagyon menőn nézett ki. - Van más testmódosítós izébizéd is? - kérdezem, miközben ismét eluralkodik rajtam az a francos gyerekes lelkesedés. Amikor észreveszem magam, akkor megköszörülöm a torkom, és megemelem a könyvet, ami fölött eddig görnyedtem. - Nem mintha olyan nagy cucc lenne - teszem hozzá, mentem a menthetőt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Ambrózy Henrik

Nem mosolyog rendesen, amikor rám pillant. Nagyon jól ismerem a mosolyokat, amiket megeresztenek felém. Néha nagyon aranyosak és kedvesek. Néha viszont egészen ijesztően és hajmeresztően furcsán mosolyognak rám. Nem az a jajj, de aranyos kis szőke kislány mosolya van, nem nagymamás rajongást vélek felfedezni rajta. Sokkal picikébb, haloványabb, és valahogy annyira lenézőnek érzem, hogy meg tudnám lendíteni a kezemben lévő könyvet, és arcon csapni. Nos, valószínűleg nem sikerülne. És egyáltalán nem okos ötlet. Amikor egy sokkal felnőttebb, sokkal nagyobb hatalommal lévő emberrel állsz szemben, akkor a legjobb fegyver a kedvesség. Légy kedves, Hanna. Bájold el. Cukiskodj. Akármennyire is undorít még a gondolat is.
 - Semmivel sem vagyok kevesebb, mint egy másodikos - tettem hozzá, miközben elvigyorodtam. Igazából, szerintem az évfolyam rendszer tök hülyeség. Mindenkinek a saját tempójában tanuljon. Szóval hallgatom a kis mondanivalóját, és érzem, hogy nem állok jól. Van egy tény, amit nem igazán tudok megváltoztatni, hazudni meg oly felesleges volna. Szóval, elsős vagyok. Lehet, hogy elsős, de nem akármilyen elsős! Persze, a drága tanár úr ezt még nem tudhatja. Nem hibáztatom. Tényleg elég bugyutának nézhet a szőkeségem miatt, meg a szeplők, meg alacsony is vagyok, de ez tökre mindegy. Itt az ideje a kopogtató ügynököket megszégyenítően eladnom magam.
- Tudja, az az egy év önnek semmit sem számít. Igen biztos vagyok benne, hogy egy év múlva is ugyanígy itt fog tanítani. Az én életemben viszont rengeteget számítana. Persze, a legtöbb tárggyal könnyen van az ember lánya, mert a felsőbb éves tananyagokhoz is egész egyszerű a hozzáférés... de hát persze az Öné, nos, nem annyira hozzáférhető és megfogható, amit persze megértek, de mégsem, mert szerintem totál nem fair, hogy csak azért kell egy évet várnom, mert elsős vagyok - magyaráztam meg a bizonyítványom. És igyekeztem nem túl lelkes és heves lenni. Meg úgy alapvetően könnyed hangnemben csicseregni, és túl sokat beszélni. Az mindig valahogy elcsavarja a felnőttek fejét, és nem is annyira figyelnek arra, amit mondanak. Meg persze indirekt megmondtam neki, hogy milyen jó szakember, és mennyire felsőbbrendű az ő tárgya a többihez képest. Nos, enyhén túlozni nem hazugság. - Szóval, tudunk valamit tenni ellene?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Kicsit meglep, hogy válaszol a kérdésemre. És nem tudok mást csinálni, csak elnevetni magamat, hangosan. Le is pisszegnek a hátam mögül, én pedig mérgesen pillantok hátra, aztán visszafordulok a sráchoz, vigyorogva.
- De... nem úgy van, hogy a rocksztárok úgy alapból magasról letojják a beadandókat meg úgy mindent? Főleg a kötelességeket. Tudod, vannak prioritások. A züllés fontosabb, nem? - kérdezem, miközben megvonom kicsit a vállam. Nos, én vagyok a legrosszabb refrencia. Én aztán nem züllök. De csak azért nem, mert túl okos vagyok hozzá. A züllés nem más, mint az idő elpazarlása. Én meg türelmetlen vagyok kicsit, ezért nem vesztegethetem az időm hülyeségekre. Akkor ki fogja kiolvasni az összes könyvet ebben a nagy kastélyban? Szóval gyorsan vissza is térek és próbálok önmegtartóztatni erősen, mert hát, azt is gyakorolni kell. De nem igazán megy, inkább csak úgy kérdezgetni kezdem. Mert ahonnan én jövök, ott ezek a dolgok nem alapok, sőt, nem is elfogadottak. Én is nagyon szerettem volna feketére festeni a hajam. Meg is csináltam, csak aztán annyira kiakasztottam a szüleimet, hogy vissza kellett varázsolnom az eredetire és megígérni, hogy soha többé nem csinálok ilyet. Pedig szerintem sokkal komolyabb és felnőttesebb voltam feketén.
Hallgattam a válaszát a piercingekkel kapcsolatban, és párszor bólintottam. Akármennyire nehéz bevallani, egészen élveztem hallgatni, amit mesélt. Persze ezt igyekeztem minél kevésé kimutatni, úgyhogy a csillogó kiskutya szemeket visszaküldtem az oviba.
- Ja, hát biztosan nem túl olcsó. Szerintem egy évi zsebpénzem nem lenne rá elég - sóhajtottam. Mondjuk nem hiszem, hogy valaha ilyesmire vetemednék. Egyrészt azért, mert akkor lehet a szüleim szívbajt kapnának, másrészt pedig sokkal jobban szeretem másokon nézni. Tökre érdekes. Mint egy múzeumban.
- Segítsek a beadandóval? - kérdezem végül.