A szekrény ajtó tárva-nyitva. Samu pakol. Unatkozott, hát fogja magát és pár folyosóval arrébb lebontott egy páncélt. Túlzás, hogy lebontotta, ugyanis valójában belebújt, mozgatta, ráijesztett pár elsősre, aztán nem sikerült összetartania a fém tákolmányt és az egész szerteszét hullott. Ugyan hagyhatta volna ott az út közepén, ő azonban eldöntötte, hogy széthordja a darabokat. Milyen vicces lesz az, ha majd a diákok mindenfelé találnak egy lábszárvédőt, egy rostély, egy láncszemet. Ezzel végérvényesen megsemmisíti a páncélost. Egy darabját épp a szertárba viszi be. Ott sosem találja meg senki, a nagy felfordulásban. És ha már a szertárban van, hát szétnéz, rámol, sose lehet tudni, mikor a szellem egy hasznos kis valamire a rendbontáshoz. Amúgy is be akarja már újítani a repertoárját. Néha még ő is unja a rágóköpködést, dobálózást és hangoskodást.
- Nem...én nem... hát ez mi? - így kommentál minden egyet holmit, amit hátrahajít.
- Nem...én nem... hát ez mi? - így kommentál minden egyet holmit, amit hátrahajít.