bébiszitter leszek
Nem is érti, mi lelte, de mikor meglátta a hirdetést, majd kiugrott a bőréből. Hát ez a neki való feladat! A szülei biztosan büszkék lennének rá, ha tudnák, hogy egymaga fogja megkeresni a kenyerét, méghozzá egy olyan hasznos és cuki dologgal, mint a szitterkedés. Sohasem csinált egyébként ilyet és egyáltalán nem ért a gyerekekhez, csak azt tudja, hogy nagyon aranyosak és nagyon hangosak, meg persze vidámak – kivéve akkor, amikor nem. Neki sohasem lehetett kistestvére, a bátyját pedig nem kellett istápolnia, mi több, ez épp fordítva zajlott. Nem tudja, mit eszik egy baba, vagy éppenséggel hány éves korában mit csinál, mégis úgy vélte, a lelkesedés felülírja ezt a tudást. Csak nem fogja kinyírni szerencsétlen fiúcskát, ahhoz azért több kell.
Szinte már szökdécselve igyekszik a cukrászda felé, ahol megbeszélték a találkozót. Nehezen tudja életét összeegyeztetni a seprűakrobatikával, de úgy volt vele, hogy ki kell próbálnia magát más területen is, kell neki a kihívás. A cikesz, amit elkapott, jelenleg is a nyakában függ és, ahogy fel-felemelkedik a magasba, az is ki-kitárja szárnyát. Elengedhetné a kis aranyost, hiszen testemlékőrző és nélküle nem igen mehetne máshová, de azért ő nagyon vigyáz rá. Meg ki tudja, lehet, hogy ez is nagyon fog tetszeni a fiúcskának és rögtön barátok lesznek! Egy másfél évessel. Aha.
Belépve a helyiségbe mosolyogva néz körbe és nem is kell sokáig keresgélnie, hogy megpillantsa Laurát és Danit. Itt már azért normálisan lépkedve közelíti meg őket, mégsem akar teljesen flúgosnak tűnni. Ajkai szélén hatalmas mosolygödör jelenik meg, ahogy nem sokkal távolabb megáll a nőtől és lelkesen nyújtja a kezét. – Jó napot kívánok, Layla Robillard vagyok, én jelentkeztem felvigyázónak – a belőle vibráló életerő és energia szinte már felér egy tornádóval. Ha elengedik a kezét, szinte azonnal a kisfiúra kezd összpontosítani és nagyon alaposan kezdi tanulmányozni, ahogy eszik. Hát_nem_cuki?! Most már hivatalos: kés, olló, másfél éves gyerek Layla kezébe nem való! Na jó, ez túlzás, belejön ő majd, ez teljesen biztos.
Szinte már szökdécselve igyekszik a cukrászda felé, ahol megbeszélték a találkozót. Nehezen tudja életét összeegyeztetni a seprűakrobatikával, de úgy volt vele, hogy ki kell próbálnia magát más területen is, kell neki a kihívás. A cikesz, amit elkapott, jelenleg is a nyakában függ és, ahogy fel-felemelkedik a magasba, az is ki-kitárja szárnyát. Elengedhetné a kis aranyost, hiszen testemlékőrző és nélküle nem igen mehetne máshová, de azért ő nagyon vigyáz rá. Meg ki tudja, lehet, hogy ez is nagyon fog tetszeni a fiúcskának és rögtön barátok lesznek! Egy másfél évessel. Aha.
Belépve a helyiségbe mosolyogva néz körbe és nem is kell sokáig keresgélnie, hogy megpillantsa Laurát és Danit. Itt már azért normálisan lépkedve közelíti meg őket, mégsem akar teljesen flúgosnak tűnni. Ajkai szélén hatalmas mosolygödör jelenik meg, ahogy nem sokkal távolabb megáll a nőtől és lelkesen nyújtja a kezét. – Jó napot kívánok, Layla Robillard vagyok, én jelentkeztem felvigyázónak – a belőle vibráló életerő és energia szinte már felér egy tornádóval. Ha elengedik a kezét, szinte azonnal a kisfiúra kezd összpontosítani és nagyon alaposan kezdi tanulmányozni, ahogy eszik. Hát_nem_cuki?! Most már hivatalos: kés, olló, másfél éves gyerek Layla kezébe nem való! Na jó, ez túlzás, belejön ő majd, ez teljesen biztos.