Leonie
-tegnap éjjel 11 környékén, Keith megérkezésénél-

Leonie

Teljes extázisban lépked a kastély felé; minden megszűnik körülötte, úgy érzi, hogy soha nem tud majd betelni az ódon kastély holdfényes látványával, ami minden lépésével csak jobban és jobban felé hajol; ő maga is él és élnek benne, Keith-nek nem esik nehezére elképzelni a fényes ablakok mögött szórakozó diákságot. Tulajdonképpen a veszett nagy izgatottság mellett egyfajta "minden rendben" békesség is kezdene beköltözni a lelkébe, amikor is valami megtámadja hátulról, neki pedig a nagy ámuldozásában esélye sincs védekeznie. A hátába csapódó testtől előrebukik, majd megbotlik a köpenyében - a ládája tehetetlenül lepuffan a földre, majd két pillanat múlva mind a két gyerek elterül a földön. Keith a teljes zavarodottság állapotában igyekszik valahogy kikeveredni a köpenyéből, miközben a támadója egy ártatlan kislány módjára sikítozik - no de mit? Ez tényleg komoly?
- És szemmel láthatólag ez neked nem tetszik...Vagy itt mindenkit kinyírnak, ha nincs állatnak öltözve? - Feleli a lány első megállapításra, először kissé morcosan, vagy inkább ledöbbenten, de a végén már vigyorog. Egyszerűen imádja az ilyen váratlan élményeket - bár a társasága általában nem szokta, a mágiája ugyanis pont az ilyen alkalmakat keresi, hogy kitörjön.
A néhány másodpercig tartó méregetés után egyszerre állnak fel a lánnyal - így még alaposabban meg tudja nézni, ki ez a pandapárti gyilkológép.
- Be. - Feleli könnyedén nevetve, miközben vigyorogva lefelé bámul a vörösre. Talán a lány nem éppen erre a hatásra számított, de Keith-nek fogalma sincs, mit jelent a mellén feszülő prefektusi jelvény - jó eséllyel ideje se volt megnézni.
- Feltéve, hogy beengedsz. Ki vagy te? Valamiféle harcos őrző-védő? Én bírom a flúgosokat. - Hallható akcentussal beszél, miközben a haja újra önálló életre kel. Izgatott, közvetlen, szemmel láthatóan mókásnak tartja a szituációt.
- Én csak Keith vagyok. - Teszi hozzá, miközben megpróbál kezet nyújtani annak ellenére, hogy a lány továbbra is bele van mászva a képébe.

Leonie

A lány úgy pörög, mint egy búgócsiga, Keith fejében pedig egymást érik a találóbbnál találóbb hasonlatok rá - a lány rengeteg gondolatot elindít benne, többek között sikerül elképzelnie, hogyan ábrázolhatná egy képregény-figura képében, de ez a töprengése most leginkább az ütődött vigyorában mutatkozik meg.  
- Szóval ha jól értem, nyugodtan mászkálhatok kengurujelmezben. Nos, ez megnyugtató. Tényleg. - Ő is szentel néhány másodpercet az elmondottak felidézésének, aztán már csak azt érzi, hogy Leonie ujjai bilincsbe vonják a csuklóját. Nem gond, ő igazán nem távolságtartó típus, különben se érti teljesen, hogy miről hadovál előtte ez vörös-gömbvillám szerű jelenség. Lehet, hogy álmodik? Ha így van, kár lenne bármi ellen tiltakoznia.
- Örülök, hogy én lehetek az első áldozatod, Leonie. Mi lesz a büntetésem? - Válaszolja vigyorogva, mintha valóban megtiszteltetésnek tartaná a dolgot, még meg is hajol, miközben olyan tökéletes csuklókörzést mutat be, mint egy igazi 18. századi lord. Természetesen teljesen biztos benne, hogy a lány csak viccel, egyszerűen olyan a jelenet, mintha egy szitkomból lenne kivágva.
- De. Igazából van egy-két cucc a ládában, amit nem lett volna szabad elhoznom a nagybátyámtól. - Mondja hirtelen sokkal komolyabb, halkabb, titokzatosabb hangon, mintha valami hatalmas titkot osztana meg az ismeretlen leányzóval.
- Például elvettem néhány ecsetét, mert ő is rákapott a festésre, az enyémek pedig már régiek, de ruhákat is hoztam, őrült klassz holmijai vannak. Csss! - Szívesen belemegy a játékba, de azért az ezt követő erőszakos kézrázás kissé megfájdítja a karját.
- Ahha, Leonie Linnéa Rohr...Említették, hogy sok erre a külföldi. - De miért? Nyilván híresen jó iskola, mégsem nemzetközi, ergo az itteni diákoknak tudniuk kell magyarul. Biztos hasonlóan izgalmas történettel rendelkeznek, mint Keith, és tulajdonképpen erre akar rákérdezni, mikor Leonie-nak valami egészen más vonja el a figyelmét.
- Öhm, persze. - Mondja meglepetten, és maga is felnyúl a fejéhez. A hajszálai megsimogatják a tenyerét, ahogy majd Leonie tenyerét is meg fogják, amint lejjebb hajtja a fejét, hogy ő is könnyebben elérhesse - na nem mintha olyan magas lenne, de ez azért jót tesz a hiúságának.
- Nem mindig csinálja. Sőt, igazából attól tartok, hogy én csinálom...- Egy kicsit bizonytalan ebben a témában. A legtöbb gyerek a művészeti suli végén már képes volt annyira uralni az erejét, hogy ne keveredjenek mindenféle galibába, de Keith szemmel láthatólag nem bír ezzel a képességgel. Lángoló műtermek, kisegérré változó pirítósok, sétáló pólók, mocorgó hajszálak...
- De azért a tied se semmi. - Teszi hozzá, de ő már engedély nélkül nyúl hozzá a vörös lobonchoz.
- Úgy nézel ki vele, mint egy őrült dobos, vagy ilyesmi.

Leonie

Szintén meglepett arcot vág, de ő inkább azért, mert Leonie meglepődése túlságosan őszintének tűnik. Átfut az agyán, mennyire izgalmas napok várnak rá, ha itt minden diák ennyire lökött, és erre újfent kénytelen megengednie magának egy vigyort.
- Az utolsó vonattal jöttem, és elcsatangoltam a faluban. - Feleli gyermeki őszinteséggel, és ártatlanul nézi, ahogy Leonie sokadjára megragadja a csuklóját és egyre inkább belelovalja magát a kötelességeinek teljesítésébe.
- Leonie, igazán nem kell folyton fogdosnod, megígérem, hogy nem megyek el. - Jegyzi meg játékosan felkacagva, és már igazán csak a kacsintás hiányzik, de az sajnos kevésbé lenne jellemző rá. Igazából csak attól fél, hogy a lány a nagy kapkodások közepette pofon vágja magát, vagy őt.
- Nem tudom irányítani a varázserőmet. - Vallja be a kiábrándító igazságot, és most nem is mosolyog olyan ijesztően szélesen. Tulajdonképpen a varázsereje olyan, mintha önálló erőként működne benne, tőle teljesen függetlenül - azt még ő maga se tudja, hogy ez inkább a tehetségére, mintsem a tehetségtelenségére utal. Végül is ebbe a témába nincs idejük belemenni, mivel Leonie súlyos elvi vitába keveredik önmagával, az ilyen vitáknak pedig elég durva következményei lehetnek, főleg akkor, ha agresszióvá fajul az egész.
Keith jobb ötlet híján megpróbál harmadik félként becsatlakozni a beszélgetésbe egyrészt, mert róla van szó, másrészt, mert a lány akármennyire is hasonlít egy ámokfutó dobosra, meglehetősen döntésképtelennek látszik, ő pedig megígérte, hogy nem megy el.  
- Nem tudom milyenek itt a büntetések, de ha szeretnéd, leszek én az elsőd. - Valahogy egyre kevésbé tudja elvenni a mondatok perverz élét, és bár szinte sose használja ezt a humort, most mégis ad egy plusz komikumot az egész helyzetnek - ő tudja ezt, és jót is derül rajta, miközben szórakozottan bele-beletúr a vörös bozontba.  
- De cserébe vezess körbe a kastélyban, és ne szabj ki nagyon nehéz feladatot. - Teszi még hozzá a tőle hallható legártatlanabb hangon, hogy Leonie is érezze, ki tesz kinek szívességet. Az természetesen eszébe se jut, mit fog szólni a Házvezetője ahhoz, hogy rögtön a megérkezése órájában beszerzett egy büntetést.

Leonie

- Hát tudod, inkább az van, hogy sose tudom, mikor fogok önkéntelenül varázsolni. Amikor izgatott vagyok, vagy ha megijedek... - Ennél a témánál valahogy mindig sokkal zavartabb lesz, mert képtelen normális szavakkal elmondani, hogy mit csinál. Most is vakargatja bőszen a tarkóját, végül egyszerűen megvonja a vállát, mintha csak azt mondaná; végül is mindegy. Don't panic.
Valahogy Leonie is azonosulhat ezzel a felfogással, ugyanis a büntetés vállalásának hírére olyan hirtelen öleli meg a srácot, mintha legalábbis fordított helyzet lenne, és Keith éppen megkönyörült volna a tetten ért csatangolón. Sebtében viszonozza is a gesztust, nehogy a végén konzervatívnak tartsák, vagy valami.
- Tudod, félelmetesen hasonlítasz az unokahúgomra. Egy ideje nem láttam, de azért ennyit mégsem nőhetett... - Riri most konkrétan az ölelésről jutott eszébe, a kislány ugyanis híres arról, hogy bárhol és bármikor megtámadhat a szeretetével, akkor pedig nincs menekvés, megölel és kész. Csakhogy Riri legutóbb szőke volt és 4 éves, úgyhogy a vörös maximum egy súlyosan infantilis, lökött hölgyemény, aki szabadidejében esetleg leül teázni a kislánnyal - ennyi elég, hogy felbukkanjon Keith fejében a komoly felismerés; bizony ő sem fog menekülni egy hasonló délutáni programról. Mivel már több ilyenen részt vett, bátran állíthatja, hogy igen bájosan áll neki a rózsaszín.
- Eridon. - Válaszolja nyugodtan, kedvesen elmosolyodva, és újra Leonie-ra pillant. Míg a lány tipródott a megfelelő döntésen, addig a srác a kastélyt bámulva ábrándozott - hogy a felfedezni való folyosókon, vagy esetleg a ládájában fellelhető rózsaszín masnikon, azt mindenki találja ki magának. Lopva most is elnéz arra, de aztán teljesen a lány felé fordul.
- Kösz szépen. - Újra elvigyorodik, miközben kihalássza a ládáját a latyakból - még jó, hogy sötétben nem látszik, milyen koszos lett. Mikor sikerül menetirányba állítani a dögöt, Leonie bájos-kedves módon újra előtte terem. A srác arcára szinte már akkor kiül a jellemzően széles vigyor, ha látja, hogy nyílik a Pöttöm szája, ami fél óra ismeretség után azért szép teljesítmény.
- Rendben van. - Ebbe az alkuba nevetve és készségesen egyezik bele.
- Én azt teszem, amit a kedves prefektus hölgy parancsol! - Teszi hozzá merő önszorgalomból, miközben egy széles karmozdulattal a kastélyba vezető útra mutat, jelezve akár el is indulhatnának.

Maid Cafe
Leonie, Niki

Annak ellenére, hogy a LLG órai aktivitása kimerült abban, hogy elvarázsolt papírrepülővel üzeneteket küldött Leonie-nak, nyögdécselve elterült a padon, miközben vicces rajzocskákat gyártott a pergamenére és a kint sátrat építő embereket bámulta lustán pislogó szemekkel, meglepő gyorsasággal pattan fel kicsengetéskor, hogy a hátsó sorból startolva elsőként lépjen ki a teremből, megnyerve ezzel a tanárnő rosszalló tekintetét. Persze mire a tanárnő egyáltalán ránéz, ő már hármasával szedi a fokokat a lépcsőházban, hogy minél hamarabb odaérhessen a találkozóra, és ahogy a levélben is írta, végre "felrázhassa magát," ebből az élethez méltatlan punnyadtságból.  
Ajtó ki, ajtó be, csapódás, ordibálás, rohanás, táska le, szekrény ki, ing a földön, konyakos bonbon a szájban, nézzük, mit is lehetne felvenni erre az akármire. Gilbertet már tegnap megkörnyékezte ezzel kapcsolatban, mert nagyjából annyit tud a japánokról, hogy hasonlítanak a kínaiakra, okosak, gyorsak, a nők gésák, a férfiak meg nindzsák. Gilbert azt mondta, ezt az álláspontját ne terjessze a rendezvényen...hüm.
Szóval ő most Úr. Persze, ez egyértelmű, de egy úr mégsem léphet ki emberek közé akármiben, ha a szolgálók beöltöznek, neki is meg kell tennie a minimumot. A köpeny ötletét hamar elveti, talál jobbat, meg persze Leonie-nak is vinni kell valamit, már ha hagyott valami használhatót Keith szekrényében, miután az egyik látogatása során kifosztotta a srácot.
A különleges alkalom tiszteletére felrak még magára két pecsétgyűrűt, még kettőt a zsebébe csúsztat, egy gyorsan száradó mágikus kencével pedig gondoskodik róla, hogy a haja egy igazi uralkodó bozontja legyen, noha ő ezt még hátrafésüli a speciális merénylet tökéletesítése végett - hosszú ujjai a sminkkészlet felé nyúlnak. Szokatlan művének utolsó ecsetvonásait már csukott szemmel is képes feldobni, még úgy is, hogy eddig szemben volt a vászon, és nem ő maga volt az. Biztos benne, hogyha valóban uralkodó lenne, a lehető legfeltűnőbb megjelenést produkálná, ezért igyekszik most is alkalmazkodni önmagához. Cipő nem kell, indulás.
Érezve előkelő eleganciáját jól ki is húzza magát, legfőképpen mikor a rét területére ér. Elképzelhető, kissé szokatlan a stílusa, de aki nem jönne rá magától, hogy ez a kigombolt inggel együtt is az ő uralkodói ünneplője, annak elég ránézni csalókásan mosolygó arcára; úgy néz, mint egy büszke király.
Persze ahogy az előre gondolható, elég meglátnia Leonie-t, hogy kiessen ebből a kegyes-felsőbbrendű szerepből, hamarosan ugyanis úgy integet felé, mintha évek óta nem látták volna egymást, bár a kimázolt arcán ülő furcsa vigyortól Leonie jogosan érezheti úgy, hogy eddig még nem is ismerte igazán a srácot.
- Csak, hogy ideértem...még hintó se jött értem. - Panaszolja egy szép meghajlás után finnyásan vigyorogva, aztán elneveti magát és előveszi a különböző ékszereket, amiket a zsebében hozott. Nagyjából ekkor veszi észre maga mellett Nikit, aki mellől talán még jobban kirí, mint az átlagdiákok közül.
- Már végeztél? - Kérdi összevont szemöldökkel, mikor felméri az Úrnője előtt heverő számlát. Meg se várja a választ, már rázza a fejét, és a fura pisztolyos lány felé fordul. Felveszi a számlát, hogy visszaadja neki.  
- Majd együtt fizetünk. - Közli vele szélesen vigyorogva, majd teljesen logikátlanul a kezébe nyom egy pecsétgyűrűt, mintha borravalót adna.

Maid Café
Leonie, Niki, Runa, Lagger

Úgy viselkedik, mintha a lehető legtermészetesebb állapot lenne, hogy Leonie-t a földön heverészve találja az asztal alatt, hogy a lánynak egyetlen mozdulatába kerül teljes káoszt okozni maga körül, hogy körülöttük mindenféle szolgálók tüsténkednek, és a Vörösön az egyetlen, aki igazán értékeli Keith erőfeszítését. Kimázolt arcán a világ legbékésebb mosolya terpeszkedik, ahogy szétnéz a Caféban.  
- Tetszik a virágod. - Mondja vigyorogva megpöccintve az élő ékszert, mikor a lány felfedezi, és nyomban kezelésbe is veszi az elvarázsolt haját. Aztán amint túljutnak a hagyományos-fogdossuk-meg-egymást-egy-kicsit szakaszon, a lány az érkező vendégeknek kezd integetni, Keith pedig - noha ez igazán nem az Úr dolga lenne -  segít a pincéreknek kármentesíteni a Leonie-sújtotta területet, nyilván azért, mert ő a legkegyesebb úr. Most kivételesen Leonie ellentéte, ő a pattogós-pörgő izgalmában egy pillanatra se kímél senkit, legfőképp nem a most érkező fekete hajú, szép pincérlányt, aki akarva-akaratlanul megkísérli szétválasztani őket.
- Köszönöm, inkább itt maradnék. - Feleli a legudvariasabb hangnemben, a szokásosnál némileg mélyebben búgó hangon, barátságosan mosolyogva a pincérlányra, majd elegánsan félreáll, hogy kihúzhassák neki a széket.
- Kedvesem, hol hagytad a modorod? - Kérdi csevegve Leonie-től, aki Leonie módjára dobja le magát a székre, mellőzve mindenféle eleganciát. A társaságban egyértelműen a szék az, aki a legtöbbet szenved ma. Erre a gondolatra aztán megjelenik Keith arcán a bujkáló vigyor, amit jobb híján azzal leplez, nehogy kiessen a nehezen megszerzett figurából, hogy rávigyorog az Úrnő bocsánatáért esedező szolgálóra.
- Lábmasszázst? Nem tartom kizártnak. - Feleli immár azután, hogy feltételezhetőleg kihúzták számára a széket, és ő egy királyi hajhátradobással megtisztelte a társaságot azzal, hogy leül.
Egy pillanatra az őszinte érdeklődéssel tekint fel a körülöttük álló szolgálókra, hogy erre vajon mi a válaszuk, aztán elmerül egy kicsit a menüsorban. Sajnos azonban a döntés túl nehéznek bizonyul.
- Hozzanak ki mindent. A kávéba tejet és három kanál cukrot kérek, a tea legyen zöld, lehetőleg Gyokuro, a gyümölcslé száz százalékos, két deci narancs és körte, a szénsavas ásványvizet üvegben, a forrócsokira rakjanak két kiskanálnyi fahéjat és vastag habot, kérem igyekezzenek sok öntetet tenni a somlóira, muffinból csak a márványt eszem meg, a brownie legyen dupla csokis. A muffinhoz mintás marcipán evőeszközöket szeretnék, a szendvicsbe kérem ne rakjanak salátát, ellenben az ecetes uborkával, sonkával, hagymával, majonézzel, ketchuppal, rántott hússal és rákkal kérem ne spóroljanak, bár talán ezt egy ilyen helyen mondanom se kell. Az omlette rice-ba dupla tölteléket rakjanak, és a sztracsatellás-csokoládés-kekszes fagylaltkehelyhez egyéni díszítést, ha már nagylelkűen felajánlották. No, igen, igen, és gyümölcssaláta helyett 12 darab epret szeretnék, cukrozva. Tudom, hogy nem fognak csalódást okozni. - A rendelés végeztével nagyot bólint, majd kedvesen átnyújtja a menüsort annak a szerencsétlennek, akinek őket kell kiszolgálnia.
- És drágám, te mit kérsz? - Kérdezi ártatlanul pislogva az Úrnő felé, aki azt imént Gazda-gazdasszony párként emlegette őket. Keith nem rontja el a játékot - ám amint a pincér elindul, hogy elkészítse a rendelésüket, még utánacsenget.  
- Jaj, kérem várjon, módosítani szeretnék. Krumplis lángost nem kérek, a somlóit  pedig csomagolják be, nem vagyok túl éhes. Köszönöm.

Lencsi, Gryllus, Ben

Mestermű. Fűszeres ízvilág. A bors, petrezselyem, babérlevél, vöröshagyma, paprika, oregánó, rozmaring és az olaj szédítő, izgalmas keveréke. Pulyka és csirkemell apróra vágva, kellemesen pirosra sütve. Lágyan vágható, puha fehérhús. Mmmmmm...Paradicsomos, salátás, hagymás, mozzarellás, ananászos, uborkás saláta. Tzaziki. Ahw. Ropogós sültkrumpli és piták. Ahwmmmhhmmm.
Gyros házilag.
A gyrosnak hagyománya van, a gyros bármikor jó. Ínycsiklandó. Gondos, gyors elkészítéséhez Keith még a festékes kezeit is megmossa, és az adagok összeállításához még a haját is hátratúrja, olyannyira nagyon, de nagyon koncentrál a tökéletes kivitelezésre. Sütés közben rak még hozzá egy kis borsot, a krumplihoz kis sót. Az olaj oliva, extraszűz.
Sokat csinál, mert Leonie mindig megpróbálja megenni az ő részét is, aminek a vége rendszerint, hogy mozdulni se tud, olyannyira teletömi magát, de persze másnak is ígérte, hogy hagy az eridonos konyhában (amit már Leonie remélhetőleg a saját maga teletömése után lát meg, különben nagy a valószínűsége, hogy azt is eltünteti). Persze ő és az ő elsőként elkészített extrahúsos gyrosa leginkább édes magányra vágyik; ez az az öt perc, mikor Keith maradéktalanul kiélvezheti gasztronómiai remekelését, mikor magának nyammogva és nyummogva megveregetheti a vállát, kezdetben izgatottan nekiesve, jó alaposan megrágva, néha aprólékosan szétszedve a darabokat, hogy egészben s külön-külön is élvezhesse őket, a tökéletes boldogságban úszva teletömött pofazacskókkal, hogy a végén már nyögni-nyelni nem tudván hátradőlhessen valami puha fűben, amikor már csak a tzazikibe mártogatott hüvelykujját nyalogatja boldogan...De szörnyű sors, ezt kiélvezni mégsem tudja teljesen, mert a réten, mikor már épp az utolsó szakaszba ér, mennyországába idegen tolakszik; egy Zénó névre hallgató kis elsős.
Zénó, miután nagy sietve előadta zavaros történetét valami szertárról, egy erőszakos barna hajú negyedikesről, Leonie-ról meg arról, hogyan követte Keith nyomát egészen idáig az Eridonból, ahol azt mondták, hogy épp most lépett le valami irdatlan nagy tányérral, boldog gyermeki mosollyal, gyorsan közli is Keith-szel, hogy többé nem vállalkozik küldönci feladatokra - nem neki való furcsa utasításokat vinni mindenféle furcsa szerzeteknek.

Keith igen nagy s saját véleménye szerint díjat érdemlő erőfeszítéseket tesz, hogy lerángassa szellemét és gyomrát az imént megnyíló végeláthatatlan gyrosparadicsomból, de mindezt csak azért teszi, mert Zénó viszonylag a történet elején kiejtette Leonie nevét. Leonie ügyei, annak ellenére, hogy már számtalanszor, megszámlálhatatlanul sokszor meggátolták őt a gyros-katarzis elérésben, mindig elsődleges figyelemben részesülnek; természetes, hogy most se halogatja az indulást, s eszébe se jut, hogy esetleg Sárkánytanon lenne a helye.  Tanul ő egyáltalán olyat? Itt van egyáltalán az iskolában? Az épület most csak a Szertárból áll, ahol a vörös lobonc randalírozik.
Biztos megint megpróbálta gyeppé változtatni a köveket és minden csupa sár meg kosz lett, és el kell játszanunk, hogy ő a prefektus, én meg utána viszem a jelvényét. Gondolja ímhol Keith naivan, de nézzük el neki; tele a hasa.

- Annabell, szia! - Közli jó hangosan már a folyosó közepén - kicsi rá az esély, hogy Leonie a szertárból pontosan meghallotta mit kiáltott, de talán megismerte a hangját, Keith pedig éppen nagyon vigyorog festékes haját menet közben újra összeborzolva, mert Gryllus-al, hiába évfolyamtársa, ezidáig nem beszélt sokat, s most úgy néz ki, végre lehetősége adódik.
- Mi a helyzet? Épp tegnap beszélgettem pár szót rólad a nővéreddel, valami olyasmit mondott, hogy sehogy se tud téged rávenni valami esszé megírására...Zénó rólad beszélt, amikor az agresszív barnát emlegette? Tudsz valamit Leonie-ről? - Milyen ártatlanul, nyugodtan mosolyog...milyen ártatlanul, nyugodtan nyúl a kilincshez...
- Miért van zárva a szertár?

Annabell, Lencsi, Benjamin

Azonnal gyorsabban kezd verni a szíve, mikor meghallja Leonie féktelen ordibálását, de az ajtó ezután se akar engedni, hiába ráncigálja holmi pótcselekvésként; fél füllel hallgatja a rágalmakat, miközben már az ajtó túloldaláról elkezd átragadni rá a barátja feszültsége.
- NEM IS SZERETED A SÁRGADINNYÉS SÜTEMÉNY HÉJÁT! - Kiáltja, miközben bent hatalmas reccsenések, roppanások és puffanások jelzik lakótársa útját. Luca nevére prüszköl egyet, jelezve, mennyire idejétmúlt téma került le újra a polcról, de leginkább most az idegesíti, hogy az ajtó makacsul tartja magát. Azt teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy minden jel szerint van még valaki az elbarikádozott szertárban, de hiszen ez nem is fontos a sok szörnyűség mellett, amit Leonie kiordibál az ajtón, mert azok visszhangzanak a fejében, nem az, hogy túszul ejtett valakit.
- Leonie! - Azért ebben a panaszos felszólalásban se lehet figyelmen kívül hagyni Keith hangjából sugárzó sértettséget. Szóval Ben szebben fest nála?
- Micsoda, mit beszélsz?- Olyan hévvel fordul oda Annabellhez, mintha teljesen elfelejtette volna a lány jelenlétét - talán így is van. Egy pillanatig összehúzott szemöldökkel, morcogva veszi tudomásul a helyzetet, ami csak most vált teljesen világossá a számára, majd anélkül, hogy bármin alaposabban elgondolkozna azon kívül, hogy Leonie mással akar lakni, azonnal félreáll a robbantási kísérlet útjából. Közben azért ő is előveszi a pálcáját és hátrakeni az arcába hulló szőke tincseket.
Az ajtó teljesen és tökéletesen szétrobban, még Keith-nek is le kell guggolnia, hogy ne csapódjon frontálisan az arcába egy darab. Aztán meg se várva Annabellt elfut mellette, be egyenesen a portól átláthatatlanná vált szertárba - csak a két növekvő tüzet látja, meg Ben ájult alakjának a körvonalát maga előtt. Ben állapota hidegen hagyja. A tűz is.
- Láttam, hogy tegnap odaadtad egy navines fiúnak áfonyát, pedig tudod, hogy imádom! Jól vagy? - Gyorsan felállította magában a fontossági sorrendet. Mindazonáltal a kérdést már olyan kedvesen és aggódva mondja, főleg a méltán felháborító áfonya-ügy kontrasztjában, hogy az már zavarba ejtő.
- Leonie, normális vagy te? - Kérdezi csevegő hangon, önkéntelenül bujkáló kis mosollyal, miközben ide-oda forgolódik, keresve barátja alakját, és mivel már ismeri őt, a pálcáját is készenlétben tartja, hátha a későbbiekben szükségesnek tűnhet majd egy pajzsbűbáj magára, Annabellre (ami külön bonyodalom, hogy ő nem Luca), vagy Leonie-ra magára. A lány egészségi állapotának kérdése egy pillanatra félresöpörte benne a sértettségét, ami a felé irányuló bizalmatlanságból fakad (meg abból, hogy Leonie szerint van, akivel jobban érezné magát), de azért senki nem mondaná el róla, hogy most már kész békésen és ésszel kezelni a helyzetet. Felfordulás, káosz körülöttük, meg bennük is.
- Ha akarod, add csak vissza az összes képet, majd úgyis készítenek neked másikat! Ben biztos a palacsintát is jobban csinálja! És mondd el neki a jelszót, csak azért, mert Luca nekem elárulta a navineset, mikor megrajzoltuk a cikesz-mintát a tetoválására! Miért kellett leütnöd, miért nem szöktetek el valahová?!

Leonie, Annabell, Ben

Nem lép hátra, mikor Leonie elindul felé a maga "most ezekkel a fadarabokkal elvágom a torkod" stílusában, de azért félrehajol, ha véletlenül túl közel repül el mellette néhány holmi. És mi mást tehetne, ha nem védekezne, ha máshogy nem, hát szavakkal, hiszen ha Leonie ilyen ideges, ő is ritkán tudja megőrizni a hidegvérét - mindenesetre pajtija következő mozdulatát igazán övön aluli ütésnek érzi, látványosan le is fagy egy pillanatra, mikor ő a vörös haj takarásában valahová, nem tudni hová, puszit ad Bennek. Ezek után Keith részéről akár bent is éghetnek a szertárban, ami egyébként egyre lehetségesebb kimenetelnek tűnik; körülöttük, mögöttük a régi faládák és pergamenek úgy terjesztik a tüzet egymás között, mint a diákok a pletykát, ha megtudják, hogy egy tanár kikezdett egy diákkal.
- Nem lehet ő az egyetlen barátod! - Közli -kiáltja- feldúltan, miközben hátat fordít Leonie-nak és tesz néhány lépést előre. Közben megszokásból, ösztönből lendít egyet pálcás karjával, ledöntve ezzel az Annabell mellett álló polcot is, de mikor újra szembefordul a többiekkel, már leereszti a karját - mint utóbb kiderül, botor módon. Leonie bűbája telibe kapja a mellkasát, aminek erejétől Keith nekilökődik egy polcnak - és ezzel egy időben indul el valami furcsa, idegen szél, vagy talán energiahullám a többiek felé, felkavarva a port, a szőrt a hátukon, tovább gerjesztve a tüzet, mely most már néhol tényleg ijesztő magasságokba csap, és eloltva azt a picike hagyományos lámpát, ami eddig a fejük felett himbálózott, mint s józanság utolsó támaszpontja. Hogy ezután pontosan mi történik, arról Keith-nek fogalma sincs, talán mert most minden valahogy belőle fakad; ő jó ideig nem érzékel mást, csak azt a feldolgozhatatlan mennyiségű zavaros, egymásnak tökéletesen ellentmondó érzelmet, amit Leonie átültetett belé, és amit nem hogy különválasztani, de megnevezni se tudna igazán - még gondolkodni sincs rá ideje, a lelkébe helyezett tökéletes káosz átveszi felette az irányítást.
Egy ideig még talpon van, fejét fogva előretántorog néhány lépést, nehéz lenne leírni, milyen az, ha az embernek úgy túlcsordul a lelke, hogy aztán attól robban szét. Jól láthatóan remeg az egész fiú, utoljára még azt gondolja, hogy ebből nagy baj lesz, és ez a gondolat mindenre jó, csak arra nem, hogy megnyugodjon tőle. Jobb híján kiáltana egyet, kérdésnek szánva, de csak egy polcsor dől magába minden magyarázat nélkül. Mikor felemeli a kezét, hogy megtámaszkodjon a mellette sejtett falban, egy csapat régi könyv, játék és órai eszköz emelkedik a magasba vele a régi dobozokból kigurulva, amik aztán keringőzni kezdenek, míg valamennyien bele nem zuhannak a tűzbe.  
- Akkor se lehet Ben! - Eztán a hörgés és a morgás furcsa keverékét hallatja, mire megreccsen valami ismeretlen dolog a falban. Csövek?
Keith nincs jelen, de szédül, fáj, fáj, fáj a feje, hiába próbálna ránézni a többiekre, ők is látják a ködös tekintetéből, hogy maximum foltokat lát.  
Harag, düh, szeretet. Harag önmaga felé, harag Leonie-ra, mindenkire, tehetetlen düh, szeretet, melyet nem lehet kezelni. Elrepül előttük egy szekrény, elzárja a kijáratot.
- Kell, kell! - Hadarja mindenféle artikuláció nélkül, homlokkal a falnak dőlve tűri a testét beterítő zsibbadást, miközben ágyútüzelésként elindul egy doboznyi bájitalos fiola feléjük; eltalálnak mindenkit, mindent, és ahol célt érnek, ott felrobbannak, valami fájdalmas, savas kis löttyöt eresztve magukból.
Félelem, féltékenység, magány. Félelem az emberektől, az emberek nélküliségtől, féltékeny a jobbakra, a magány összenyom.
Szépen egyenletesen feltörik alattuk a padló, végig, miközben Leonie furcsa dolgot tapasztal; olyan, mintha egy láthatatlan ember túrna bele a hajába, és emelné fel azt a levegőbe, majd tépni, húzni kezdené azt - persze ez még mindig jobb, mint Ben helyzete, aki bármerre is fordulna, mindig azt látja, hogy valami kemény tárgy igyekszik fejbe vágni - közben Keith is mintha akaratlanul lengetné a karjait ide-oda, groteszk és ijesztő módon hol hosszabb, hol rövidebb hajjal, hol sima, hol borostás arccal.
- Csak a tökéletes. - Közli rekedten a nagyvilággal, aztán hátát a hideg falnak döntve, melyről egyszerre az egész szobában kezd omlani a vakolat, egyszerűen lerogy a földre, mintha az összes életet kifelé kezdené pumpálni, izzik körülötte a levegő, arcáról meg csorog a lázas veríték, meg a könny. Annabell ruhája elszakad, a játékok felettük ütemesen verni kezdik magukat a falba, furcsa alapritmust adva a tűz ropogásának.
- Báhh...- Tesz egy olyan mozdulatot, mintha hányni készülne, ám végül csak négykézláb ereszkedik és magához reptet egy széthasított kartont, meg egy festéket, isten tudja melyik eldugott polcról, majd pacsmagolni kezd a lapon - Leonie ehhez hasonlót láthatott már, mikor alvajáró módjára felkelt éjszaka, de most képtelen kifejezni bármilyen összefüggő gondolatot egyrészt, mert vadul remeg a keze, másrészt pedig, mert nincs benne egy konkrét vezető érzés, ami támasza lehetne, így csak összekeni magát, s bármily meglepő, ahol ő összekeni magát, ott lesz festékes a tőle méterekre álló Leonie is.
Hőség van, oxigén nincs, félelem van, a magára hagyott, ketrecbe zárt állaté, de megváltás nincs, mert hülyeség, hülyeség. Újra megreccsen valami a falban.

Leonie, Annabell, Ben


Tűz - hatalmas füst, légszomj. Villanások, sikolyok. Kántálják a nevét...Leonie itt van. Valaki eltalálja - aztán kiszáll belőle az átok, Keith pedig megint csak Keith, egy meglehetősen meghökkent Keith, térdelve, félig a föld felé hajolva, egy olyan helyzetben, amiben az ember sok mindent szeretne, csak megfagyni és mozdulatlanul tűrni mi lesz, éppen nem. Az átok megszűnése persze azt is jelenti, hogy az utolsó polc nem omlik magába, hogy a csövek abbahagyják a recsegést, hogy a padló se törik tovább s hogy az összes játék, óra, eszköz, mely eddig a fejük felett lebegett, most rájuk esik. Most, hogy magánál van, nem azt jelenti, hogy ura lenne varázserejének, de lényegesen könnyebb mindenkinek a létezés, hogy átokmentes lett. Kiáltaná Leonie nevét, hogy hol van, menjen el, de még most se tud megszólalni, aztán erőszakos rántást érez - a háta mögé nézni nem tud - ordítást hall, majd bukkan fel, hogy megölelje, megnyugtató.  
Kiérve a hurcolás után - ami nem egy horzsolást és vágást okoz sóbálvánnyá merevedett térdén - a többiekkel ellentétben neki továbbra is fennáll egy lényegi probléma; nem tud köhögni, pedig a tüdejét ő is jócskán teleszívta füsttel. Így hát csak tehetetlenül próbálja szétfeszíteni Annabell varázslatát, míg a lány segítségért kiáltozik, Leonie pedig előtte tipródik. A szenvedést azután a barátja váratlan, meghökkentő, lehengerlő, újszerű, meseszerű, értelmetlen, örömteli, régen várt, meg valahogy mégis természetes gesztusa szakítja meg - ám a gyors szájpuszit Keith kénytelen ugyanolyan fapofával tűrni, mint eddig minden mást, habár szíve szerint elkerekedett szemmel dobna egy hátast itt a földön térdelve. Ezek után egyáltalán nem hibáztatja Leonie-t, amiért türelmét vesztve egy kissé agresszívabb megoldást talál, de hiába próbálja telepatikusan a tudtára adni, hogy a ráncigálásból maximum esés és agyrázkódás lesz, kitágult szemű pajtija (most már feltűnik neki) csak nagy sokára találja meg a megoldást. Keith addigra már jócskán tele van szórva virággal, és valószínűleg roppant könnyű fogást találni rajta (mármint ugye a ruháján, a markolássegítő bűbáj miatt), míg végre esélye nyílik a szabad mozgásra. Vajon mi más lehetne az első dolog, amit tesz most, hogy Leonie megcsókolta? Először is négykézláb ereszkedve kiköhögi a tüdejét, olyan hangon, mintha minimum 30 évet töltött volna el a szertárban aktív láncdohányosként éldegélve - innen nézve szerencse, hogy nem pont akkor múlt el a sóbálványátok, mikor a puszit kapta, különben tényleg nem tudnának sehogy pozitívan kijönni ebből az emberrablós helyzetből.
- Ne haragudj, hogy nem hoztalak át a küszöbön. - Mondja esetlenül köhécselve, miközben kissé méltóbb helyzetbe pofozva magát feláll, és Leonie-ra néz. Néz, néz, ott a káosz kellős közepén állva, majd felnevet. Sok puszi az ajkakra, puszi az arcra, orra, homlokra, hajra, megint a szájra és újra visszatérve, nagy vigyor, nagy, lelkes, kölyökölelés, fel is kapja egy pillanatra. Most barátja bűbája nélkül is túl van telítve érzésekkel, csak kissé más fajtákkal. Leonie vállát félig pajtin, félig bújósan átkarolva néz aztán újra szét maguk körül - a szertár lángokban, dől a füst, Annabell kétségek között, Ben alig él, a többiek körülöttük tátognak, valaki elrohant segítségért, néhányan meg locsolóbűbájokkal bombázzák a szertárt. Azután végignéz Leonien - szakadt ruha, tépett haj, csupa festék, korom, vágások, a savas mérgektől sebek. Önmagán is nagyjából ezeket tapasztalja - csak kár, hogy alig emlékszik rá, mi történt odabent.
- Ühhhhhm.... - Vonja le a következtetést, aztán újra végignéz a társaságon.
- Annabell, ha felkísérjük Bent a gyengélkedőre, nincs kedved eljönni velünk turmixot inni? - Kérdezi életvidám hangon, olyan arccal, mint akinek a világon semmi gondja nincs, egyrészt, mert borzasztó nagy kedve lett egy turmixra, másrészt pedig jó ötletnek tűnik lelépni, még mielőtt ideér egy tanár. A szertár most már teljesen mindegy, milyen állapotban van, elvégre kibékültek Leonie-val - és ez a hozzáállás olyan szemtelen módon tükröződik Keith vigyorán, ami egyáltalán, tényleg semmi jót nem ígér a jövőre nézve.

Eridon
Évnyitó
Előkészületek

Mikor Radúz Leonie-t és Keith-t kérte fel a Vadőrlak kidekorálására, valószínűleg ő maga se tudta, pontosan milyen lehetőséget ad a két prefektus kezébe - talán túlzás lenne azt állítani, hogy a HV lakásából is egy harmadik padlás született, de egyes elemeiben kétségkívül erős hasonlóságokat mutat, ilyen például a számtalan pörgő-forgó hosszú, szabálytalanul lógó színes szalag, függöny, anyagdarab, a különböző helyekre ledobált piros párnarengeteg, mint ülőalkalmatosság, az ideiglenesen a falra ragasztott óriási Eridon címer. A sötétedéssel a fények többségét kint és bent is színes lampionok és fényfüzérek biztosítják, melyekkel egyikük se spórolt igazán; a fára bűvölve, a falakra akasztva, az asztalok fölé alapvetően kétféle célt szolgálnak; biztosítják, hogy minden eridonos jól lássa a másikat és valami különös meleget árasztanak (vagy nem árasztanak, csak Radúz különleges puncsa biztosítja, hogy mindenkinek melege legyen?), hogy csökkentsék a halálrafagyott főnixek számát - ebben különben a manók is megpróbálnak segíteni és fél hétkor már meg is jelennek. Míg Keith Radúz bútorait igyekszik embertelen színkavalkáddá varázsolni, ők kipakolják a megannyi édességet, tortákat, piskótákat, pitéket és a kifogyhatatlan forrású meleg teákat és habos kakaókat. Bár az évnyitó alapvetően a vacsora után van, gondolva arra, aki nem csak nassolni akar, aki igazán éhes, elvétve találhat egyéb ételeket is.
Rejtély, honnan, de Leonie és Keith, hogy kicsit megteremtsék a KH hangulatát, szereztek kintre egy hatalmas, kényelmes, bár kissé kopott piros kanapét is (lehet, hogy éppenséggel tényleg a körletből hozták), aki erre nem fér rá, még mindig leülhet a kiterített vastag plédekre, de utóbbiakat bárki magára is tekerheti, ha úgy tartja kedve. Nem úgy tűnik, mintha ebben a különleges, kuckós és otthonos mesevilágban bármi furcsának tűnhetne; már a Vadőrlakhoz is apró piros kavicsokkal teleszórt mécses-úton lehet eljutni, melyek különböző állomásait a legkülönfélébb meglepetésekkel dobták fel, ilyenek például a kastélyból hozott feldíszített páncélok, Radúz óriásira növesztett zöldségei, néhány kusza zöld növény, vagy éppen csak a ruha anyagokból kirakott, vagy földre festett "ERIDON" feliratok. Aki szeretné, még a kisállatait is elhozhatja, Wowbagger és Trillian is ott rohangál folyamatosan Leonie lába körül.
A friss HV lejátszója mellé emellett lekerült Keith-ék sajátja is; ezek összebűvölve biztosítják, hogy kint és bent is egyaránt szóljon a zene, lemezeket bárki rakhat be, hiszen ott sorakozik mind a lejátszók mellett. Csak bátran! Mire megérkeznek az emberek, Leonie és Keith rikító piros nadrágban, pecsétgyűrűkkel, tollas kabátban, színes ruhákkal, pulzáló-mintás inggel és határtalan jókedvvel valószínűleg már rögtönzött táncbemutatót tart Radúznak, úgyhogy épp ideje megmenteni a Házvezetőt.


// Az Évnyitó október 15-ig tart, szerepjátékosan a hagyományos évnyitó utáni nap estéjén vagyunk. A hozzászólásokat egy szálba írjátok, kérlek! //
 

Eridonos évnyitó
Péter Fanni
Johnny B Goode
Pretty Woman

Egyesek képesek annyira belelendülni a táncba, hogy észre se veszik, mi folyik körülöttük; például, hogy csodás mesevilágukba megérkeznek a többiek, akiknek tulajdonképpen megteremtették ezt az egészet - Keith csak akkor eszmél fel, mikor Teó, nagy titkot kérve, szájára tett ujjal megjelenik, majd gyorsan ellebeg mellettük. A hideg ellenére teljesen érthető, hogy kint van az ünneplő tömeg apraja-nagyja; kint van nem csak a kakaó, de a díszítés nagyja is. Mire azonban ő maga kirobban a Vadőrlakból, Radúz már nagyban belefogott az ajándékok osztogatásába - tiszta rejtély, hogy ennek ellenére hogyan ő az első, aki elveszi az egyik sípot. Nem is haboz sokáig, míg kipróbálja, milyen remekül szól a kis hangszer - csak utána csúsztatja be nagy gonddal az egyik zsebébe. A legjobb embertől kapják ezt az ajándékot; ő nem fog zavarbaejtő kérdéseket feltenni, ha az éjszaka kellős közepén hívják a segítségét az erdő egy járatlanabb ösvényén, mondjuk, mikor osonnak vissza a faluból, de túl sok a prefektus a bejáratnál - hiszen az erdő mélyére nappal se szabadna bemenni, Radúz mégse feltételezi senkiről, főleg nem egy eridonosról, hogy iskolás évei alatt legalább egyszer - de inkább többször - ne szegné meg ezt a szabályt.
- Ezek fantasztikusak! - Kiált lelkesen biccentve a Házvezetője felé, majd kissé hátrébb lépve az asztalok irányába engedi, hogy a többiek is szerezzenek maguknak egy-egy darabot. A másodpercekig tartó békés koktél-szürcsölgetés és Obszidián fülének simogatása pontosan addig tart, míg a grammofon zenét nem vált, akkor azonban az épphogy feltápászkodó Fanni mellé ugrik, mint potenciális táncpartner, s karját-derekát megragadva készségesen  pörget rajta egyet. Egyet-kettőt-hármat.
- Táncoljunk! - Négyet-ötöt. No azért más tánclépésekre is képes, ahhoz azonban már kell Fanni lelkesedése is.

Eridonos évnyitó
Péter Fanni
Váradi Fanni
Tutti Frutti
Great Balls of fire
Rock Around The Clock
Jailhouse
Stayin' Alive

Fanni nagyszerűen reagál Keith felkérésére, s rögtön olyan agyeldobós táncba kezdenek, ami azonnal veszélyeztetett státuszba helyez mindenkit maguk körül; az állatok érdeklődve, lelkesedve figyelik, mi a nagy esemény, míg ők ugrálva-pörögve-forogva-dalolva ropnak az udvar kellős közepén. Keith néha Fanni felé kap, hogy meg-megpörgesse őt, vagy éppen saját magát, de különben elég nehéz lenne behatárolni, miféle táncot is választottak; leginkább valami nagyon alternatív módon értelmezett rocky-hoz hasonlít.
Keith, amint arra lehetősége nyílik, természetesen mást is odapörget maguk mellé, ilyen lehet az imént mellettük ténfergő Váradi Fanni is, amennyiben nem menekül rögtön messzire; bizony, Keith két táncossal is bőven elbír, hiszen Leonie-n edződött, aki egymaga felér akár egy tucat energiatúltengéses mongúzzal is, ha táncról van szó...meg egyébként. Ki tudja, talán másoknak is kedvük szottyan megmozdulni, örülve Radúz ajándékának, a díszletnek meg egymásnak, a grammofon most mindenesetre valóban a táncosoknak kedvez és ontja magából a jobbnál jobb pörgős zenéket. Let's dance!
Energiafelöltés gyanánt, hogy egy pecre se kelljen megállniuk, még apró, ízletes macaronokat is szerez, amiket egy ügyes mozdulat során át is nyújt a színes hajú Fanninak, a saját négy darabjával bohóckodva zsonglőrözik egy kicsit, mielőtt egymás után befalná őket.