Maid Cafe

---

 Kezdi nagyon is azt érezni, hogy be kell szereznie egy határidőnaplót, sőt. Lehet, már késő is kicsit. No, nem mintha annyi dolga lenne, de manapság egyre több helyen mutatkozik, egyre több emberrel érintkezik. Ez pozitív, no persze ettől függetlenül még mindig nem egy fecsegőláda vagy az, aki a társaság központja, de az már nagy előrehaladás, ha szívesen megy az emberek közé, még ha így is kicsit a háttérben lapul alkalomadtán.
A Levita háza, népe jó hatással van rá, ráadásul ötletes programjaival, játékaival lelkesíti az embert. Amikor meglátta a faliújságon a kiaggatott plakátot, komoly képpel vizslatta egy ideig, hogy mit is kezdhetne ott, menjen egyáltalán, vagy messziről kerülje el. Nos, nem nehéz kitalálni, melyik utat választotta végül. Így, miután lerendezte magával a dolgokat, belekezdett az "alapanyagok" beszerzéséhez. Néhány nehézség, vagyis varázstudását illető nehézségek miatt inkább a hagyományos, mondhatni mugli módszerrel kezdett bele a dolgokba. Alaposan utána nézett a technikával övezett világban annak, hogy hogyan és miként kellene kinéznie ezen a napon. Alapos gyorstalpalója után, össze is szedte a cosplayerek által is megirigyelhető dolgokat, a ruhát, egy-két kiegészítőt. A többi dolog úgymond már a varázslatra volt bízva. Haját egy kis bájital színezte feketére, illetve növesztette olyan hosszúságúra, melyre most szüksége volt. A kontaktlencse vörössége volt az egyetlen olyan dolog, mely elütött szerelésétől, kitűnt vele az egyvelegből, de bevállalta, furcsa módon még tetszett is neki. Miután minden a helyére került, külseje pedig kellő mértékben változott a kívánt mércéhez, elérkezettnek látta az időt, hogy megjelenjen a publikum előtt is, elvégre, ez volt a végcél, nem?
Így, a most komornyikká avanzsált Botond sétál a rét felé, lassan, megfontoltan, próbálva felvenni a szerepét, amelyet magának alkotott, mely a feladata. Magassága talán evvel a szereléssel jobban hangsúlyosabbá vált, jelenlegi vörös íriszei pedig már távolból a pavilonokat fürkészik. Amint közelebb és, a kisebb társaság felé indul meg, hiszen vendégek még nem tévedtek erre, és amúgy is úgy tűnik neki, hogy valamiféle kupaktanács van kialakulóban. Kezeit zsebe helyett most háta mögött kulcsolja össze, miközben egy elnyújtottabb lépéssel ér a lányok mellé, remélve, hogy nem kap senki szívrohamot attól, hogy ilyen hirtelen tűnt fel a színen.
- Kézcsókom a hölgyeknek. - húzott arcára egy mosolyt, miközben végigtekintve próbálta kitalálni, kivel is van jelenleg dolga, szerencséjére azért elég ismerős arc nézett vissza rá.
- Neked csók helyett a kezem nyújtom, hello. - fordult gyors az egyszem fiú felé, kezét nyújtva, egy apró vigyor kíséretében, majd amint megtörtént a gesztus, máris figyel tovább. Csak az utolsó lány szavait csípte el, az eddig elhangzottak nemigen ismertek előtte, így kíváncsi pillantással tekintett Runára végül.
- Avassatok be engem is, mi volt eddig? - csendesült el végül, és várta a sorát, meg, hogy okosabb legyen. Nem tudja, mennyi idejük van még arra, hogy a vendégek betoppanjanak, sőt, azt sem sejti, hogy egyáltalán jönnek-e. Ezen sem gondolkodik inkább, nem akar vészmadárnak tűnni, hiszen a többiek sokkalta pozitívabban állnak a dologhoz. Hát, akkor ő is az lesz.
A nép gyűlik köré, nem is kérdéses, hiszen nem egyedül kell most lenniük, így az információ is terjedni kezd. Figyelmesen nézi egyetlen jelenlegi hímnemű társát, amint számára igencsak idegen nyelven szólal meg, majd végül Aileen-re tekintve marad a számára igencsak érhető magyarázathoz. Nem olyan nehéz a dolog, úgy érzi, nem lesz gondja vele.
- Áhh, ma is okosabb lettem. - bólogat értelmes képpel, majd, kihúzva magát, körbetekintett.
- Szórakoztatni? Óóó, akkor majd fejen állok, amit nem tudok. Vaagy.. esetleg faviccek? - poénkodik a dologgal, de tudja jól, mit kell tennie. Vagyis, majd megpróbálkozik vele, amennyire megy neki. Talán kissé szűkszavú komornyik lesz ő, de legalább próbálkozik.

Maid Cafe

---

Egy kicsit Runa, majd Violetta úrnő (:P)

 Indulhat a móka, vagy legalább is így, hogy eligazításon is részt vett, már csak a vendégek hiányoznak. Egy pillanatra tekint Runára, kinek arca épp most változott igen érdekes színűvé, igencsak meglepve ezzel őt. Pislogva tekint rá, kérdő arcszerkezettel és felé fordulva intézi felé a szavait.
- Minden rendben? Kicsit pirosabb vagy a kelleténél? - mivel nem egoista, nem köti magához, semmi ilyenhez, talán csak melege van, hiszen egy igencsak szép napot fogtak ki a Cafe-ra, nem kell tartaniuk attól, hogy megfagynak. Reméli, hogy nincs a lánnyal komoly gond, ha megosztja vele, akkor meghallgatja, a továbbiakban nem akaratoskodik.
Persze sok ideje nincs fecsegni, mert szép lassan érkeznek a vendégek is, akiket ezidáig vártak. A lelkes csapat az elsőkre már le is csap, mire ő kettőt pisloghatna, így, még a háttérben várakozva igazgatja meg ruháját, figyel tovább, hogy mikor toppan be valaki, akihez ő sétálhatna oda. A szobroskodást nem sokáig kell művelnie, remélte is, hogy nem kell megaszalódnia a napon, mint valami kőszobornak. Szép lassan érkezik egy lány, akire még senki nem csapott le. Így, a feladat az övé marad, időben lép is, hogy ne kelljen tovább állnia és bámulnia. Kihúzza magát, és kimért, komótos léptekkel indul meg az eddig amúgy csak látásból ismert lány felé. Háztárs, így rémlik neki, szóval még könnyedebb a dolog, de nem zavarná az sem, ha máshol lenne. Egyhamar a közelébe ér, elé lépve áll meg, távolságot tartva, és arcára szelíd mosolyt húz.
- Üdvözlöm, Úrnőm. Engedje meg, hogy az asztalához kísérjem. - szólalt meg tőle eddig szokatlan, tisztelettudó hangnemben, meghajolva mutatva felé a szerepe által vállalt gesztust és tiszteletet, miközben finoman a lány keze után nyúlva fogta meg azt és csókot lehelt a kézfejére. Elengedve egyenesedik ki végül, fordul meg, és hátratekintve erősíti meg a lányt egy pillantással - bár, jelenlegi vörös íriszei cseppet sem a legbékésebb árnyalatúak -, hogy nyugodtan követheti.
- Erre, kérem. Kövessen. - azzal lassan megindult az egyik árnyékosabb asztal felé, megállva húzta ki neki a széket és felé tekintve várta, hogy a lány leüljön rá, és az menüt átnyújtva kezdhesse meg a rendelését.

Maid Cafe

---

Violetta úrnő

 Nem zavarta meg őt az, ahogyan köszöntötte. Különösebben nem készült a dologra, nemigen olvasott át semmit, hogy mit miként kellene, de ezzel nincs is gondja. Improvizál. Elég erősen, de eddig egészen jól megy neki, sőt. Ahogy követte őt az asztalhoz, a szék máris kihúzásra került, várta azt, hogy ténylegesen is kövesse. Ezt a stílus, régen igencsak elfogadott, szinte megkövetelt volt, mára már csak nagyon kevés helyen, nagyon kevés emberben él. Ő csak igyekszik, hogy a tőle telhető legtöbb udvariasságot kihozza magából a mindennapokban, ami mér nem színészkedés, játék, mint az itteni. Na meg, ilyen öltözéket nemigen tudna felvenni semmihez.
A lány közeledtével húzott barátságos mosolyt arcára, a széket tartva várta, hogy helyet foglaljon. Látja rajta, vagyis sejti, hogy új és idegen neki a helyzet, próbál alkalmazkodni, talán megpróbál pontosan úgy viselkedni, amit ebben a korban kellett tenni. Itt mindenki kicsit színészkedik, kicsit szerepet vállal, a vendégek, a kiszolgálók, mindenki. Ez itt a múlt egy szelete, egy másik sík, egy alternatív jelen. Mi lenne, ha valóban így működne minden, és a mai napig, szinte minden nagyobb családban így zajlanának a napok? Elmélkedéséből visszahúzza magát a jelenbe, és amint a lány helyet foglal, finoman tolja be a széket az asztalhoz, hogy a legkényelmesebb legyen. Ellépve mögüle, mellé áll, szelíd pillantásával és főhajtással jelzi a köszönet válaszát, és, hogy még nem szabadul tőle. Ebben a helyzetben már nem épp előny a magassága, de nem hátrány, csupán kellemetlen lesz felnézni rá.
- Ez természetes, úrnőm. – válaszolt, majd, az étlapot felvéve nyújtotta felé, felkínálva ezzel a helyi választékot, a fogyasztást.
- Kívánjon bármit, és hozom. Amennyiben a későbbiekben szükség lesz rám, ezt a csengőt megrázva máris itt termek, hogy figyeljem óhajait. – bök a csengőre, amely az asztalon pihen és csak várja, hogy megszólalva idehívhassa majd őt. Az étlapot átadva húzza ki magát, és vár, vár arra, hogy a lány rendeljen valamit. Csak fél szemmel tekint körbe, a változást nézve, azt, hogy muzsika is kerül a terítékre. Elmosolyodik a dolgon, szereti a zenét, így gond nem lesz azzal, hogy a fiú, aki idetért, ezzel fog foglalatoskodni. Visszatekint végül a lányra, figyeli, hogy mit sikerült választania, hogy hol tart a dolog.
- Esetleg, addig kíván egy hűs italt? – teszi fel végül a kérdést, és, mivel jegyzettömböt nem hozott, és nem is akar használni, fejben jegyzi a dolgokat, feltéve, ha kívánnak is valamit tőle.

Tiffany

---

A próba után

 Kellemesre sikeredett az első színjátszós próba. Persze, nem kellett azonnal a közepébe csöppenve szöveget gyakorolniuk, aminek azért örült, hisz most nemigen ment volna neki, de az ismerkedés általában mindig jól jön. Reménykedik, hogy az összes nevet képes lesz megjegyezni, már azért is, mivel a főnökasszony egyik jobbkeze, amire nem vetne jó fényt az, ha nem tudna, épp kit akar szólítani. Már kilépett a próbaterem ajtaján, úgy menetel a folyosón, mutatóujját szájának ütögetve, miközben gondolatait forgatja fejében. Talán fel kéne írnia egy cetlire a neveket, hiszen a csoportos névtanulás az ő esetében nehéz, hiszen nemigen van hozzászokva még a nagyobb közeghez. Ez van, ha egy kissé antiszociális ember kibújik a falak mögül, és beleveti magát a mély vízbe. jó pap holtig tanul, ugyebár..
töprengve áll meg végül, körbetekintve hova keveredett. A nagy gondolkodás közepette, amelybe már egy készülő darab ötlete is belekeveredett, eléggé kikapcsolta, így úgy néz ki, sikerült bal helyett jobbra fordulnia. Szusszanva rázza meg a fejét, hogy ezentúl inkább nem gondolkodik menet közben, vagy legalábbis megpróbál figyelni, és felméri a terepet. Nem sokszor járt erre, nem tartották itt egy óráját sem, talán akkor kószál erre, amikor a Navine ház bejárata felé igyekezett. Az is más történet. Itt viszont, a professzor asszony szobájától és a termek nevétől eltekintve semmire kíváncsiságra buzdító nem volt. Elsőre. Végül mégis felfedezte a Szertárak feliratú ajtócskát, közelebb merészkedve hozzá, elgondolkodott, vajon mit dughattak be ide az évek során. Amint kinyitja az ajtót, már meg is csapja a doh és a por szaga, fintorogva ráncolja orrát, miközben némi fényforrást keres, kutat, vagy reméli, hogy miután belép, magától felvillan. Elmélete megbukott, de a beáramló fényben meglátja a mécsest, valahol a feje fölött, így ügyelve arra, hogy ne fejelje meg elsőre, odalépve, egyszerű mugli öngyújtójával gyújtja meg azt. Néha igen hasznos szerkezet. Amint fény gyúlt, úgy rajzolódik ki a káosz körülötte, a rumli és a törmelékek, amelyek közt eligazodni igen nehezen mehet. De nem is ő lenne, ha nem egyből a fiolák, üvegcsék tartalmát kezdené el nézegetni. Az ajtó még mindig nyitva áll, nem zárta be, hogy kicsit szellőzzön a bűz, amely eléggé facsarja orrát ugyan, de gyomra elég erős hozzá. Hátha lel valami kincset elrejtve, de ha nem is, legalább megpróbálta.

Bence

---

 Rég nem járt erre, utolsónak az őrült meccs alkalmával lépett először a pályára. Nem, mintha félt volna visszatérni, vagy szégyellt volna bármit is, amikor akkor tett, csak egyszerűen nem volt meg a számára jó alkalom. De ezen a napon, a hatalmas semmittevése közepette úgy gondolta, itt a lehetőség, hogy sétáljon egyet. Strandpapucsban, térdnadrágban és egy egyszerű trikóban menetelt a birtokon, napszemüvege m9gül szemlélődve. Nem botlott senkibe, pedig nem volt kánikula, a nap sem tűzött olyan vaddisznó erővel. Vagy talán csak neki magas a tűrőképessége.
Ahogy a pályához ért, nyújtózva tekintett körbe a most néptelen lelátókon, sétált beljebb, nosztalgiázott egy kicsit, mint a nagy öregek a régi szép időkről. Nem gondolta végig teljesen, mit is csinálhatna itt, egyedül, minden nélkül, de nem is volt szükség tervekre. Kezeit leengedve tekintett körbe, immáron belül, pillantott a tárolókra, amelyre csak haloványan emlékszik, de azt tudja, hogy a seprűket rejtik. Elgondolkodva, hirtelen indult meg a seprűk helye felé, zsebre tett kezeit előhúzva nyitotta ki az ajtót, és benyúlva vette magához az első seprűt, amit megfogott. Nem ért hozzá, nem tudja, mi milyen, milyennek kell lennie, milyennek számít. Lehet, hogy ha mugli autókról kérdeznék, sokkal jobban boldogulna a válasszal, mint azzal, amiben azt kellene összefoglalnia, hogy melyik a legjobb versenyseprű. Talán ez, ami a kezében van? Nem ezen töprengett inkább, hanem azon, hogy mégis hogyan hozhatná működésbe. Nos, igen. Eléggé furcsa dilemma számára, de erről még nem tanult eleget, hiszen nem vette volna hasznát ebben az életben. Most is csak a szórakozása múlik rajta, no meg a kíváncsisága. Ellépkedett a tárolótól, miközben még mindig a repülés eszközét bámulta, és gondolkodott. Abban biztos volt, hogyha feldobja, leesik, és ezzel össze is töri kissé, és nem halad előrébb. De más, értelmes dologra nem tudott gondolni. Így, megelőzve a késztetést, hogy mégis feldobja, a földre tette, körbejárta, mintha ebből a szemszögből másképp mutatna, majd egyszeriben huppant le a földre, törökülésbe húzva a lábait és a seprűre tekintett.
- Te sem fogsz magadtól repülni.. - mormogott egy sort, majd hátradőlve kalkulált tovább, hátha beüt az isteni szikra. Vagy nem.  

Tiffany

---

A próba után

 Teljességében olyan volt, mint egy gyerek. Matatott, túrt, félrelökte a dolgokat. Egy valaha biztosan jobb állapotban lévő, de mostanság igen elégett végű fakanállal a kezében ácsorgott, és a bizonytalan dolgokat azzal tologatta félre. Talált egy régi, porlepte notesz-szerű könyvet, amelyben gyógynövények szerepeltek, és amelyről úgy döntött, megtartja magának. Ez pihent a kezében, várt arra, hogy leporolja, kicsit kiszellőztesse. Ilyen dolgok után matatott még, egy, már biztos hasznavehetetlen fiolácskát tolt félre, annak reményében, hogy lát valamit mögötte. De csak pergamendarabok voltak. Noha nem csüggedt, lelkesedére sem apadt le, továbbállva az asztal környékén kutakodott. Fél füllel figyelt azonban az ajtó környékére is, hogy nem-e téved be valaki, vagy zavarja meg a hirtelen nyitott ajtó, vagy a kiáramló friss levegő. De határozottan jobbnak érzi percről percre a bentit.
A noteszke már a farzsebében pihent, fakanala pedig jobbjában pihent. Már csak úgymond szemetet, romokat látott, így megállva egyenesedett ki, nyújtózott egy nagyot, mivel nem épp kellemes ennyi időt hajolgatni, vagy épp guggolni, elkellett már neki egy kis nyújtás. Az ajtónak háttal ácsorgott, így nem figyelt kifelé, szemeit a polcokon pihentette, miközben az ajtó felé közeledtek. Csak félig-meddig hallotta a lépéseket, nem gondolta volna, hogy pont ide tart bárki is, hiszen eddig sem épp látogatott helynek számíthatott, ahogyan elnézi. Épp ezért rezzen össze, amikor egyszer csak ráköszönnek a háta mögül. Nem egy ijedős fajta, de ha épp elbambul, akkor megeshet az ilyesmi. Megpördülve tekint végül az érkezőre, ismeri fel benne Tif alakját, akivel nemrég még a próbán tartózkodott.
- Szia, szia. – lépett közelebb az ajtóhoz, ledobva az asztalra a fakanalát, leporolva kezeit. Ahogy belépett a lány, úgy engedett neki helyet, hiszen abból nemigen volt sok, elfoglalta a sok polc, az asztal és a szemét. Ráadásul most egy kicsit fel is bolygatta az egészet, nem szórt mindent a szobácska közepére sem, csak mégis másképp festett az egész.
- Hogy mit? Csak körbenéztem. – hiszen valóban nem tett semmi többet, csupán keresgélt. - Hátha hagyott itt valaki egy menőbb cuccot. De ezek szerint jól eldughatta, mert nem találtam meg. – vont végül vállat, majd a lányra tekintve szemlélte meg a festékfoltot a hátán. Na igen, az a szellem nem bírt magával, okozott egy kis galibát a próbán. Szerencsére őt kihagyta, nem mintha nagy problémája lett volna abból, hogy kap-e vizes lufit, vagy festéket. Nem készült fel eléggé, nem jutott rá idő, sem muníció.
- Jól eltalált az a lufi. – csóválta meg a fejét. – Biztos unatkozhatott, ha megtalált minket egy ilyennel. De majd legközelebb viszünk ernyőket a próbára. – hozta fel az ötletet, ha netán következőleg is csatlakozni akarna hozzájuk Samu, sosem lehet tudni, épp mit tervez, nem árt az óvatosság, vagy a ruha bánja.

Bence

---

 Még mindig nem jött rá a varázsra, de lényegében, már nem is fontos. Olyannyira kényelmesen elhelyezkedett a földön, hogy nemigen akaródzik felkelni onnan, még akkor is csak nehézkesen, ha arra kérnék. A seprűre nézve figyeli meg jobban azt, nem tér el olyan sok mindenben azoktól, amelyekkel a járdát lehetne söprögetni, viszont kicsit sem lenne furcsa, ha otthon egy sok galleonba került versenyseprűvel akarná a lehullott leveleket eltakarítani. Picit tűnne csak olyannak, akiknek kifolyik a pénz a zsebéből, olyan gazdag, de mindenképp mókás lenne a látvány, saját magának.
Annyira belefeledkezik a kis mókás gondolataiba, a kényelmes helyébe, no meg a seprű stírölésébe, hogy nemigen szúrja ki, hogy valaki közelít felé. Amikor pedig az illető mögé ér, már késő észlelni, jelt ad ő magától is, kérnie sem kell. Így, kicsit meglepődve, de nem megijedve tekint hátra, majd fordul az érkező irányába.
- Ó, hello! - köszönt vissza illedelmesen, na meg amúgy is szokása köszönni, majd kérdő pillantással illette a fiút, a kérdése miatt. Nemigen emlékszik olyanra, hogy itt ma bármi is lenne, meccs meg főleg nem, meg persze a közönséget is hiányolja, hiszen akkor már a rajongók nagy része kint ülne és izgatottan várná a dolgot. De a fiú nemigen van képben, nem mintha ez baj lenne, megmosolyogja a lelkesedését, amellyel a csapat, no meg a játékos felé mutatkozik, de nem épp olyan embert talált meg, aki otthon lenne a kviddics világában. És még repülni sem tud.
- Hűű.. én nem tudtam, hogy ma meccs lesz. Azt ki szokták írni nem? Meg hát.. nincs a lelátón senki sem. - tekint a biztonság kedvéért körbe, hátha csak ő vak, és nem látta azokat, akiket kellene, majd miután megbizonyosodott, hogy csak ők vannak jelen, visszafordult felé.
- Szerintem nem ma lesz. - hümmögött pár sort, majd a csapatnevet kezdte el elemezni, de nem sokra jutott vele, nem volt kint egy meccsen sem, csak azon amit őrült kviddicsként emlegetnek.
- Hááá öö, hát én.. annak aki jobb, nem tudom a csapat nevét. De abban is valami állat van. Gyík talán. - vakarta meg a fejét, mivel nem akarta lerombolni a fiú kedvét azzal, hogy fogalma sincs, miről beszél, meg nem is érdekli a kviddics. A mondat második felére bólogat, mert nem tudja, melyik játékosra céloz, és tippelni sem tud. Inkább feláll, szakítva azzal, hogy márpedig innen csak daruval szedik fel, és leporolva nadrágját, majd kezét, a fiú felé nyújtja jobbját.
- Amúgy, Botond vagyok. Levita prefektus. És benned kit tisztelhetek? - mutatkozott be végül, mivel az sokkal jobban megy neki, mint a kviddicses téma, vagy bármi más, ami ahhoz kapcsolódik. Érdekes beszélgetés fog még kisülni ebből a találkozásból, úgy érzi.

Tiffany

---

A próba után

Megrázta a fejét a felvetésre.
- Sosem lehet tudni. Nézd, ha van egy nagyon titkos dolgod, evidens, hogy olyan helyre dugod, ahova amúgy épeszű ember nem lépne be? Na, ez a hely totál ilyen. - érvelt amellett, hogy szerinte eldugnak ide dolgokat, vagy legalábbis volt idő, amikor igen. Bár nem lelt semmi olyat, amely szavainak megfelelne, de ami késik, az nem múlik. Samut felemlítve tekint ismét a foltra, majd elgondolkodik azon, vajon mit érezhet olyankor a szellem. De nem lehet tényleg tudni azt sem, hogy mit tervez legközelebbre. Teljesen kiszámíthatatlan.
- Na amúgy.. igen. Megtalálná a módot, ha másképp nem, a fejünkre csukná az ernyőt. - nevet egy sornyit, hiszen eltudja képzelni az esetet, és így, nem átélve még mókás is számára, de ha vele történne meg, bizonyára nem nevetne így, meg senki sem. Reméli, hogy az emlegetett szellem nem épp erre kóvályog és szedi magához az ötleteket a beszélgetésből.
- Nem tudom milyen szellemnek lenni, de lehet, hogy nem is unatkozik, hanem egyszerűen ő ilyen és mindig is arra fog törekedni, hogy mások kárára szórakozzon. A kis csínyek még oké szerintem, de néha bosszantó. - fejezi ki véleményét a dologgal szemben, hogy miként érez Samu dolgai iránt. Őt személyesen még nem szívatta meg, nem kapott ismeretlen dolgot sem a nyakába sem, de addig örül, utána sejti, hogy hogyan vélekedne. Fakanalát felhozva mosolyodott el, majd nagyon komoly képpel tekintett a tárgya, mintha valami több ezer éves relikvia lenne, nem pedig egy teljesen hétköznapi, illetve immáron egy felesleges tárgy.
- Igen, pontosan. A nap fénypontja! Ilyennel még nem találkoztál, valld be. Azon gondolkodom, mennyit érhet vajon ez a műremek. - hümmög játékosan, hiszen tudja, hogy egy fabatkát sem, de egy kicsit eljátszik a gondolattal. - Amúgy igen, csak lom van itt. - tekint körbe, amikor Tif megjegyezte a dolgot, de már lapoz is, hiszen kitakarítani nincs kedve, neki az sokkal nehezebb, mint bárki másnak, hiszen csak a kezét tudná használni a dologban, míg más pár pálcamozdulattal elintézi. Csak ezt, a takarítás könnyedségét irigyli a dologban, az állapotában, amúgy tökéletesen elvan a mágia azon része nélkül. Hiszen van egy fakanala. A lány hangja ismét felcsendül, miközben ő a vállára tekint, mintha foltot keresne, amely Samu merényletéből származhatna, de még mindig nincs ott semmi sem. Tényleg az volt, szerencse, talán a szellem azt hitte, hogy idősebb lévén nem épp jó dolog, ha vele húz ujjat.
- Ühüm, bár nem lett volna gond ha.. - szakadt meg a gondolatmenet, amikor meghallotta az üvegcsörömpölést, és a hang irányába tekintett. Felvont szemöldökkel nézte, ahogyan az üvegszilánkok pihentek a földön, majd körbetekintett a földön, különösképp a törött fiola környékén. Nem emlékszik olyanra, hogy levert volna valamit, vagy legalább is a földre lökte volna, és egérre sem, amely megtehette volna azt, de mégis, kézzel fogható a bizonyíték. A lányra tekintett, majd füleit megütötte a papírok zöreje, ahogyan az a valami mozogni kezdett.
- Egerünk is van. - jegyezte meg, hiszen nem gondolt másra, de ekkor az ajtó becsapódott, mintha valaki erővel lökte volna azt meg. Felvont szemöldökkel lépett oda, ragadta meg a kilincset, de az nem engedett, az ajtó nem nyílt. Ekkor ült ki arcára a meglepettség, a kérdő tekintet, hogy mégis mi folyik itt.
- Bezártak.. - tekintett a lányra, remélte, hogy nem fog Tif frászt kapni a hír hallatán, és miközben annak arcát tekintette, észrevette a mozgó akármit a falon. Nem leplezte, hogy most kissé megrémült, a kilincset elengedve bámulta a mozgó akármit és az ajtónak feszült, hátha az kiengedi innen.
- Mi a jó...? - követte szemével a valamit, ami egyhamar elérte a célját és a szobában sötét lett. Pálca híján nem tudott fényt varázsolni, csak egy kisebb öngyújtó volt nála, amellyel a gyertyákat szokta meggyújtani, vagy épp mint nemrég a mécses. Felkattintva a kis lángot, Tif felé fordult, vagy legalábbis arra, amerre emlékezett, hogy ácsorog. Már nem volt nyugodt, szíve hevesen vert. Itt valami baj van, és ő a hibás érte, mert belépett ide, és feltúrt mindent.
- Gyere ide mellém, lassan.. - szólt a lánynak, és a kevéske fényben nyújtotta felé a kezét. De vajon mit fog tenni, hisz pálca híján hátrányból indul, és a lányt sem világosította fel arról, hogy hoppá, ő nem tud varázsolni.