Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Lassan, feszes háttal lépkedtem odakint a sötétben. Egy árva lélek sem volt az utcán - hiszen miért is lennének kint ilyen későn? Nem tudtam eldönteni, hogy örülök-e ennek, vagy inkább félek a helyzettől; hiszen ha jön egy rossz alak, nem tudom megvédeni magam, és még szemtanúk sincsenek...
Gondolatban gyorsan megnyugtatom magam, kicsit lehunyom a szemem menet közben, és relaxálok, ahogy Zója tanította. Csend volt, csupán valamilyen szórakozóhelyről szűrődött zene.
Igazság szerint nem is tudom, miért jöttem ki - talán mert "nevelő szüleim", Borbála és Gábor annyira akarták, hogy ne zárkózzak be teljesen a szobámba, vagy mert Zója tanácsolta, hogy időnként tegyek sétákat a faluban? Nem tudtam volna megmondani. Lehet, hogy legbelül Viktor késztet erre. Megborzongtam a gondolattól, és próbáltam magamban másra terelni a témát. Csak hogy nem nagyon volt mire. Viktorra nem gondolhatok, ugyanis görcs fog el, ha megteszem. Zójára szintén nem, ugyanis... nagyon rossz érzés. Így hát senki sem marad, akin töprenghetek, amin töprenghetek. Pedig én nem vagyok az a fajta, aki ne pörögne mindig valamin.
Hirtelen hatalmasat dörrent az ég. Összerezzentem, de kezem meg sem indult a pálca felé, pedig minden normális embernek az lett volna az első reakciója, ha így megijed. Igaz, hogy közel sem vagyok normális. Kár, hogy ezt tudom is. Illetve...
Felpillantottam az égre, azonban nem láttam a csillagokat. Esni fog? Én nem szeretem az esőt... Viktor azonban... erre a gondolatra ismét kisebb összerezzenéssel reagál a testem, de figyelmeztetem magamat, hogy Viktor nem az a személy, aki bántani tud engem, és nem is akarna. Mert nem akarna. Igaz? Nem hát. Nem mondom, hogy szeret, de csak nem akarna bántani...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Ahogy elhaladtam a tanszerbolt mellett, láttam, hogy egy lány jött ki onnan. Kezében nagy szatyrokat tartott, de én nem azokra figyeltem fel, hanem az arcára. Az egyik szeme alatt anyajegy helyezkedett el, haja hosszú volt, és hullámos. Hirtelen belefeledkeztem a lány vonásaiba, nem is tudom miért. Aztán persze elkaptam a tekintetem, mert kínosnak éreztem, hogy valakit úgy bámulok, mintha most látnék először embert. Ahogy lesütöttem a szemem, megláttam, hogy szatyraiból kiesett egy színes tinta. Lehajoltam, hogy felvegyem, azonban amikor tekintetem körbefuttattam a helyen, nem láttam őt.
Kissé megijedtem. Hogy fogom most visszaadni neki az elvesztett tintát? Minden bizonnyal kellhet neki, hiszen azért veszi az ember, hogy használja. Nem láttam őt, ezért elindultam, hátha útközben megpillantom, és akkor vissza tudom adni neki. Az arcát egészen biztosan megjegyeztem. Nagyon szép lány.
Egy kis baktatás után megláttam őt; egyenesen szembe jött velem. Még távol volt, igazság szerint furcsa is, hogy rögtön kiszúrtam. Lehet, hogy csak a jellegzetes sapkája miatt.
Ekkor azonban tudatosult bennem, hogy most oda kell mennem hozzá, és meg kell szólítanom. A lelkembe maró félelem költözött, ahogy arra gondoltam, hogy mondanom kell neki valamit, még ha csak két mondatot is. Egyszeriben remegni kezdett a kezem, és izzadtam; máris azon kaptam magam, hogy nagyon bestresszeltem. Nem nagyon tudtam megemberelni magamat. Ő lesz az első ember, akihez hozzászólok - persze a pszichológusaim és a családom kivételével. Ez azért igazán nagy szó.
De csak egy tintát kell visszaadnom! Egy tinta nem olyan nagy dolog, menni fog, hiszen tudok beszélni, tudom használni a szavakat. Nem fog megenni. Erről győzködtem magam, de a lány egyre csak közeledett, én pedig minden lépése miatt egyre idegesebb és idegesebb lettem.
Egyszer csak ott volt előttem, azonban hiába próbáltam szólásra bírni magam, nem ment. Kudarcot vallottam.
Mit szólna Viktor! Még egy embert se merek megszólítani... igaza volt...
Erre a gondolatra megfordultam, és néztem a távolodó hajzuhatagot. Megszólítom, nincs mese. Visszaadom neki, amit elvesztett.
Utána mentem, azonban minden lépést egyre nehezebb volt megtenni. Még öt méter. Még három méter. Egy méter. És abban a pillanatban, mikor mögé értem, erőtlen, kissé remegő hangon megszólaltam:
- Elnézést... elhagytad ezt... - erőtlenül felé nyújtottam a tintát.
Mit ne mondjak, elég furcsán nézhettem ki. De nagyon féltem. Nem tudtam volna megmondani, mitől, de nagyon-nagyon féltem az egész kapcsolatlétesítés-dologtól.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Borbála ismét kitessékelt otthonról. Szerinte azért jöttem ide, a faluba, hogy egy kicsit sétálgassak, élvezzem az életet, meg ilyesmik. Nem hiszem, hogy belegondolt, hiszen elég nehéz úgy élvezni, hogy bármikor elveszhetsz a semmibe, hogy aztán napok essenek ki az emlékezetedből.
Ma jegyzeteket találtam a zsebemben; Viktor írta őket. Furcsa, hogy rászánta magát. Nem indokolta meg, hogy miért készített nekem feljegyzéseket arról, mit csinált, de semmi különös nem volt. Elment ide, oda, kissé megbántotta a nevelőinket, és majdnem összetűzésbe került valakivel. A következő pont közepén volt váltás, ahogy hívni szoktuk, úgyhogy nem tudom, mit akart leírni. Nem szerettem volna a tükörrel zargatni, hiszen mostanában sokszor próbáltam meg vele ilyenformán beszélgetni.
Ahogy sétáltam lefelé, a játszótér felé véve az utamat, megláttam egy hosszú, barna hajú nőt, aki szakasztott Zója mása volt.
Még nem voltam nála. Pedig értelemszerűen el kell mennem. Lehet, hogy azt sem tudja, hogy itt vagyok a közelében. De egy kicsit félek elmenni. Lehet, hogy nagyon örült, hogy megszabadulhatott tőlem. Elvégre nem voltam a legkönnyebb eset, én sem, és Viktor sem a folyamatos illetlenségeivel. Valószínűleg örül, hogy nem lát.
De pont ezért jöttem a faluba! Hogy továbbra is hozzá járhassak. Úgyhogy nincs vita, holnap elmegyek. Holnap látom. Erre a gondolatra megremegett kissé a gyomrom.
Mikor odaértem a játszótér felé, körülnéztem; senki sem volt itt szerencsére. Csak az utcán sétálgattak páran, és érdeklődő, vagy épp semmitmondó tekintettel illettek engem. Így hát bemenekültem a hinták biztonságába, és leültem az egyikre. Nem hintáztam, hiszen alig tudtam, hogy kell, meg valószínűleg rosszul is lettem volna tőle - inkább néztem az embereket, és tőlem szokatlanul nyugodtan, csak egy kissé megfeszülve merengtem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Ahogy egy szőke lány belépett a játszótérre, idegesen kaptam a táskámhoz, amiben a tükör rejlett. Persze, nem vettem elő, nem akartam Viktort folyamatosan zaklatni, csak biztonsággal töltött el a tudat, hogy hívni tudom, ha baj van. Nem tudom, miért próbáltam rá támaszkodni, ha ő zsigerből elutasított engem. Azt hiszem, nem volt más, akivel rögtön kapcsolatba tudtam volna lépni, és közel áll hozzám. Talán ez a magyarázat.
Hátam még jobban megfeszült, ahogy táskámat az ölembe vontam, és kezeimmel idegesen matatni kezdtem a csatját. Szerencsére az idegességnek csak kisebb jelei mutatkoztak (például nem kezdtem el izzadni és remegni), hiszen nem jött ide hozzám, csupán leült a kőpadra, amit a szülőknek tettek ki. Füzetet, tollat vett elő, csupa mugli eszközöket. Kicsit csodálkoztam ezen, de rögtön el is kaptam a tekintetem, nehogy véletlenül találkozzon az övével. Akkor aztán biztos, hogy botrány lett volna belőle. Persze, miatta nem, miattam. Bepánikoltam volna. Végérvényesen.
Ő azonban nem szólt hozzám. Valamit matatott a táskájában - ezt csak a szemem sarkából láttam -, de kisvártatva mozgást érzékeltem. Rögtön felkaptam a fejem; láttam, hogy a cetlijeit, amire jegyzetelt, felém fújja a szél. Erre persze kisebb idegkisülést produkáltam; kissé megdermedtem, ahogy a lány táskástul elindult felém. Ekkor még mindig bennem volt a remény halovány szikrája, hogy nem kell majd hozzá szólnom. Miért akarna beszélgetni egy szemlátomást idegroncs fiúval?
Azonban ahogy közeledett, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy beszélgetni fog velem. Lépéseivel párhuzamosan a remegésem is kezdett előjönni. Nem mintha annyira félelmetes külseje lett volna a lánynak, vagy mintha gyilkos kedvűnek tűnt volna. De szinte sosem beszélgettem még emberekkel a családomon és a pszichológusaimon kívül. Nem tudtam, hogyan kell.
Akkor pedig megszólalt. Magam elé meredtem, ahogy hallottam könnyed hangját, ami egyenesen felém repült. A reakciómat várta a megjegyzésre, én azonban féltem felnézni, sőt, megmozdulni. Ismét Viktor jutott eszembe - mit mondana rólam, ha látna...! "Szerencsétlen, paranoid barom".
Nagyot nyeltem, és egy aprót bólintottam, majd kisajtoltam magamból egy "ühü"-t. Másra nem voltam képes. Annyira rosszul éreztem magam emiatt. A lány azt hiheti, vele van a bajom, és nekem sem túl jó, hogy nem tudok értelmesen válaszolni, ha kérdeznek.
Lassan felemeltem a tekintetem a lányra, aki a hintából nézett vissza rám.
- Én... nem tudom. Magántanuló vagyok. - préseltem ki magamból a szavakat. A torkom egészen kiszáradt, miközben próbáltam a kidülledt szemeimet normál méretűre stabilizálni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

A lány kissé bosszúsan meredt az ölében fekvő jegyzetekre, én pedig az ujjaimat kezdtem morzsolgatni; tekintetem a kezeimre irányítottam, és nem néztem a lányra. Nagy levegő, semmi para. Nem ette meg a fejem. Nem is tudom, mitől féltem ennyire, hiszen láthatóan az emberek semmit sem vettek észre a tudathasadásomból. Én azonban mégis féltem - pont emiatt tűntem abnormálisnak.
A lány meglepetten érdeklődött a szemmel láthatóan elég beteg viselkedésemről. Megpróbáltam lecsitítani a reszketésem, ami több-kevesebb sikerrel járt.
- Nem, nekem... semmi bajom sincsen. - Természetesen tudtam, hogy nem fogja bevenni, hiszen a vak is láthatta, hogy valami nagyon nincs rendben velem. Relaxálni próbáltam, úgy, ahogy Zója tanította, és ez hatott: bár még mindig féltem, remegésem jócskán alábbhagyott, már csak alig észrevehető volt. Egy kis idő elteltével kinyitottam a koncentrációtól automatikusan lecsukódott szemem, de inkább nem kockáztattam meg az oldalpillantást a szőke lányra.
Szavai nyomán most rajtam volt a meglepődés sora. Azt hittem, hogy ezek után arról fog kérdezni, miért vagyok magántanuló, de ehelyett arról érdeklődött, hogy hogyan űzöm a dolgot. Megvakartam a fejemet, majd kezem lecsúszott a nyakamra, önkéntelenül piszkálva azt. Nekem mindig is ez volt a rigolyám - a nyakpiszkálás.
- Hát... én most nevelőszülőknél vagyok. Ők segítenek. Az egyikük régebben tanár volt. Bűbájtant tanított. - motyogtam, és nyeltem egyet. Kicsit ismét megnyugtatgattam a lelkemet, majd megkockáztattam egy pillantást a szomszédomra. Csak szépen, apránként. Nem kell elsietni a dolgot.
Ahogy hozzátette, hogy szintén magántanuló volt, megkönnyebbültem egy kicsit. Lehet, hogy tudja, milyen ez a dolog - hogy nem tudsz menni az iskolába, akár akartál volna, akár sem. Hogy a szüleid otthon tartanak, és szinte ki sem engednek. Bár, kétlem, hogy az ő helyzete hasonló lenne az enyémhez, de talán neki is van valami halvány dolog az életében, ami miatt nem néz ki nagyon a többiek közül. Kicsit megnyugodtam erre a gondolatra, de még mindig feszélyezve éreztem magamat.
- És... te? Hogy voltál magántanuló? - Saját magamat is megleptem azzal, hogy visszakérdeztem, de az információ adott nekem egy parányi biztonságérzetet. Pont ennyi kellett, hogy tudjak ésszerűen és logikusan viselkedni, bár ez általában nem az én asztalom. Még mindig féltem, de ha hozzá akartam szoktatni magam az emberekhez, tennem kellett érte.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

- Me-megnézetem. – ígértem. Egy kicsit furcsának tűnt ez az egész – hogy egy idegen azt mondja, ha nem csillapodik a reszketésem, menjek el gyógyítóhoz. Olyan abszurdnak tűnt. Az idegen emberek ilyen kedvesek egymással?
Megkönnyebbültem egy kicsit, de tényleg. Mikor mondta, hogy vele is a szülei tanultak, kicsit összerezzentem. Bárcsak a szüleim tanultak volna velem normálisan… bárcsak… de nem, lepasszoltak a nevelőszülőkhöz… csak nyűg vagyok a nyakukon. A gondolatra szörnyen elszomorodtam. Letícia és Bálint nyakán is csak nyűg voltam. Tényleg, Letícia. Tudja, hogy idejöttem, a szüleink megüzenték neki, hogy ne érje meglepetésként, ha meglát a faluban. Vajon mit csinál most? Hol lehet? Úgy hiányzik a húgom. Nem mintha én hiányoznék neki…
A szomorú gondolatok miatt kicsit elkormányozódtam a kérdés feltétele után is. A lány kissé feszült hangja rántott vissza a hintába. Szívbeteg volt. Mikor hozzátette, hogy a muglik fel akarták vágni a mellkasát, összerezzentem, és karjaim önkéntelen átölelték a derekamat, ahogy keresztbe tettem őket egymás előtt. Nem bírom a véres dolgokat. Megijedek tőlük.
Végül csak egy aprót bólintottam a lány válaszára.
Igazság szerint nem is értettem, miért tettem fel a kérdést. Ha megkérdezi, hogy én miért lettem magántanuló, el kell mondanom neki a dolgot. És akkor biztosan megijed, és elmegy. Én is ezt tenném. Nagyon megijednék, ha megtudnám, hogy a mellettem ülőből bármikor előtörhet egy másik én. Én magam is megrémülök néha ezek miatt.
Viktor persze azt mondaná, hogy ha nem akarom elmondani, akkor hazudjak. Nem fogom megtenni. Inkább el kéne terelnem a témát a veszélyes vizekről.
Hirtelen beugrik Letícia.
- Nem… nem ismersz egy lányt, ömm… Juhász Letíciának hívják. Úgy tudom, a Navinébe jár. Harmadikos. – szűrtem a fogaim közt.
Na igen. Nem tudtam, hogy a húgom melyik házba jár. Azt tudom, hogy amikor jött, a Navinébe került, de volt szó arról, hogy ő házat akar váltani, és a Rellonba akar menni. Nem tudtam, végül megtette-e, arról már nem tájékoztattak.
Ha a lány mellettem a háztársa, akkor minimum látnia kellett már egyszer-kétszer. Reménykedően pislogtam rá.
- Mikor legutoljára láttam… állig érő, fekete haja volt. Frufruval. Vékony. És nagyon fehér a bőre. – Húgocskám ugyanis nem egyszer más hajviselettel állított haza. Mikor tavaly nyáron hazajött, ilyen volt a haja a hosszú, szőke helyett. Viktor nagyon csúnya szavakkal illette őt. Pedig a húgom rendes. Csak fél tőlem. Nagyon fél… Viktor elmélete az, hogy csak simán undorodik tőlünk. Nem tudtam, melyik az igazság.

[Elnézést a kései válaszért!]

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Az eső némán pergett, csak a pocsolyákon cseppenő vízcseppek hangzottak, ahogy egy fekete kapucnis alak taposott, vagy inkább kocogott a falu felé. Már sötétedett, a nap nem is látszott a horizonton, csak a szürkülő, sötétedő égboltot néztem. Mert hogy én voltam az az alak. Én voltam, és menekültem.
Túl sok volt az ember körülöttem, és nem emlékszek az elmúlt egy hetemre. Viktor egy feljegyzést sem hagyott, és ez nagyon idegesít. Nem, nem ez a legjobb szó rá, inkább fáj. Fáj hogy ennyire nem törődik velem, pedig egy testben élünk mind a ketten, de most valahogy figyelembe se vesz. Egy héten keresztül nem voltam jelen és fogalmam sincs hol voltam. Hova kerülök ilyenkor? Hol vagyok, amikor Viktor van a felszínen? Hol vagyok ÉN? Ki vagyok én? Én létezem, vagy én vagyok Viktor is? Ki vagyok?
És ha már az sem biztos, hogy én létezem, honnan tudom, hogy a világ létezik?
Az eső, ami a kabátomat pöttyözi, valódi? Hát a kabátom? A föld amin járok és a levegő amit belélegzek, az igazi?
Egy hétig semmi. Hol voltam? Mit csináltam addig? És miért jöttem vissza onnan? Miért nem emlékszem rá, hol voltam?!
Mintha fellegek leptek volna el, láttam magam körül a jelent. Hol vagyok? Sok szín volt körülöttem, vállaltam a vállalhatatlant. Egyszerűen csak éreztem a végtelenséget, ahogy körülnéztem kissé elvesztem az időben. Akkor már egy helyben álltam, de nem tudtam hogy hol. Hiányzok magamnak.
Keresnem kellett volna a lelkemet de nem láttam a színek és a formák között, hogy hol. Minden elnyúlt körülöttem, így hát leültem, bár nem tudtam, hogy mozgok, csak azt láttam hogy elmozdulnak a színek. Kicsodaként kéne élnem?
Minden széthúzott és összetartott, úgy láttam. Megszilárdított és felhasított. És láttam a világot, mindent úgy láttam, olyan élesen, mint még soha. Mindent megláttam ebből a világból.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

A srác két órája itt ülhetett. Nem hiszem el, hogy csak most ébredtem öntudatomra... miért nem váltott a testünk? Nem értem én ezt az egészet. Mitől függ, hogy ki van fölül?
A fejem eléggé fájt és szédültem. Ahogy körülnéztem, rájöttem, hogy a földön ülök a kőpadok mellett... Mit csinált ez a szerencsétlen srác?
Lehunytam a szemem és visszaemlékeztem. Nem is olyan későn a klubhelyiségben ült, és valaki odahívta. A kezébe nyomtak valamit és közölték, hogy varázsédesség, Máté pedig megette? Kezemet a homlokomhoz emeltem. Jézusom, hogy lehet valaki ilyen hülye...!? A rellonos klubhelyiségben elfogadni valami ételt, idegenektől. Olyan kis hülye szegény.
Felkeltem a földről, leporoltam magam, majd - kissé megszédülve - letettem magam a kőasztalra. A kapucni leesett a fejemről. Ez nem jellemző... Máté fekete ruhát húzott fel. A fekete kapucnis póló, a nadrág, sőt, még az a fekete ing is, amiben úgy festek, mint valami pszichopata gyilkos...
Mi történt azután? Csak pár részletre emlékeztem a furcsa bódulatból. Gondolom, az ott előttem az ő hányása lehet. Milyen gondolatok jártak a fejében... Ha megtalálom azt a gyereket, aki eljátszotta vele ezt a kis trükköt...
Megdörzsöltem a szemeim. Szédültem, éreztem a számban a hányás ízét és még mindig sokkal színesebb volt minden, mint ahogy én szerettem volna. Istenem, miért kellett szerencsétlen gyereknek átélnie ezt...
Mögöttem egy sikkantást hallottam, gondolatban pedig nyomdafestéket nem tűrően kezdtem el szitkozódni. A legkevésbé sem szeretnék most nőket a közelembe, de úgy embereket sem. Elegem van mindenkiből. Ha közelebb jön, szétrúgom a...
Erre meg köszön nekem. Hát ez remek. A hangja alapján nem is ismertem őt, akkor meg mit köszönget? Arra vár, hogy itt a játszótéren éjszaka egy olyan alak, mint én, jót áll magáért? Fél perce még fekete kapucniban ültem itt. Biztos jó választás volt idejönni hozzám?
Hátranéztem a vállam fölött, majd vissza. Köptem egyet a földre a számban lévő íz miatt.
- Ismerjük egymást? - hangom ijesztően hideg volt, s a szokásos fenyegető él is ott volt benne. Ejj, a lánynak nem lesznek ma este szép álmai.