Polgármester úr
Tegnap már eléggé kisírtam magam ahhoz, hogy ma ne csorduljon le egy könnycsepp se az arcomon. Éjszaka aludni sem bírtam, csak néztem a plafont és számoltam a báránykákat, vagy ismét anyura gondolva sírva temettem az arcom a párna mélyére. Úgy nagyjából hajnali 3 óra lehetett, mikor végre el tudtam aludni, és onnantól kezdve, mintha fejbe vágtak volna, úgy aludtam. Az elmúlt pár héten ennyit még soha nem voltam képes pihenni, és már eléggé "magasan" járt a Nap, mikor kinyitom a szemem. Körülbelül 11 óra lehet, a szobában már senki sincs rajtam kívül. Csodálkozom, hogy ennyit képes voltam aludni, amit egy halvány, és kissé szomorkás mosollyal nyugtázom.
Idebent olyan nyomasztó minden, olyan szűkösnek tűnik most ez a szoba, hogy egyszerűen nem bírok tovább itt maradni, viszont a kastélyban sem szeretnék mászkálni, mert akkor tuti belebotlok valakibe, amihez most semmi kedvem. Így hirtelen elhatározástól vezérelve elindulok - vagyis először felöltözöm csak aztán indulok útnak - és a falu felé veszem az irányt, bár nem tudom mennyire jó ötlet, hisz a faluban is sokan vannak, de ott kevesebb az esélye, hogy egy diákkal találkozom, felnőttek meg minek is álnának szóba egy gyerekkel. A kijutás teljesen zökkenőmentes, nem találkozom senkivel, és egy kicsit szokatlan is ez a kihaltság. Mondjuk biztos sokan hazautaztak a szüleikhez, családjukhoz, ezért nem látok itt szinte senkit. Próbálok teljesen feltűnésmentes maradni,nem akarom senki figyelmét magamra vonni a viselkedésemmel, ami már amúgy sokszor előfordult az utóbbi jópár évben, de most normális lény, ember módjára viselkedem, ezért gondolatban meg is dicsérem magam, milyen ügyes vagyok, mitől persze egy halvány mosoly jelenik meg az arcomon, de az hamar el is tűnik, és visszatér a komor, semmitmondó arckifejezés, mi az utóbbi napokban kiült az arcomra. Mikor kiérek a Boglyas térre, levetem magam az egyik padra, onnan nézem a járókelőket, de ezt hamar megunom, mivel én ülök csak egyedül ezen a padon, felfekszem rá, egyik lábamat lelógatva mellette. Csuklómról leveszem a karperecet, mit még anyutól kaptam valamelyik szülinapomra, és elkezdem tanulmányozni. Ez rossz ötletnek bizonyult, mert ettől csak emlékek törnek elő belőlem, viszont az hiányzik nekem most a legkevésbé, így dühösén hajítom félre, nem törődve azzal, hogy mit, vagy kit találok el vele.