A férfiak és a lány közé állok. Kihúzom magam, kezeim ökölbe szorulnak, érzem ahogy enyhe undor villan fel szemeim sarkában. Azután minden megváltozik mihelyt megfordulok. Arcom teljesen ellazul, számra mosoly ül ki, lágy és törődő. Egy pillanatig a leányt figyelem, kíváncsian futtatom végig testén szemem, majd megnyalva alsó ajkam megszólalok. Azután csak várok.
Ez olyan mint egy segítséget nyújtó jobb, melyet az alak vagy elfogad, vagy köszöni szépen, de úgy dönt megoldja maga. Hiszem, hogy akárkire is mosolygok éppen szépen, az képes józanul és megfontoltan dönteni, úgy, hogy a legjobbat válassza saját magának. Elég idős már hozzá, habár minden bizonnyal nálam még fiatalabb, de már nem olyan sokkal.
Fürkészem mélybarna szemeit és halvány félmosoly jelenik meg arcomon, mikor kiejti a szívem szót. Még a tekintete is kicsit mintha korholó volna amint a következő késésemmel kapcsolatos dolgokhoz ér. Én pedig képtelen vagyok másra, csak még jobban vigyorogni. Pimaszul és elégedetten.
Azután feláll, és elindul. Először meglepődöm, szemöldököm felszalad ahogy - minden bizonnyal- a hátát méregetem, míg meg nem fordul. Ezután esett csak le. Sétálni akar, és ki vagyok én, hogy ebben megakadályozzam?
Még egy utolsó fennhéjázó tekintet a másik három patkányra, még oda is biccentek nekik, mintha csak most vettem volna észre őket, majd a lány felé kocogok, és azon nyomban odanyújtom felé kezem. Rajta múlik, hogy elfogadja-e vagy sem.
Lassan sétálunk egymás mellett, próbálom felvenni a tempóját, bár számomra kicsit lassú, mégis igazodom és szemem sarkából rásandítok.
- Azt hiszem még nem tudom a neved, kedvesem - az utolsó szó inkább gúnyos mintsem valós jelentéssel bíró. Csak élvezem kimondani. Olyan mintha kötne valahová, vagy valakihez. És természetesen ezzel az egy szóval emlékeztetem arra is a lányt, hogy jön eggyel. Azonban tagadhatatlan,hogy igazi úriember vagyok, így lehet inkább a " napi egy jó cselekedet " dossziémba sorolom ezt az apró incidenst, mint két napot kitöltő jótékonyság.

Széles vigyor terül el arcomon, amikor megérzem kezeim között apró, gyenge kezét. Azután csak lassan sétálunk egymás mellett, hagyom, hogy a lány megeméssze mindazt ami vele történt. Elvégre egy teljesen vadidegen fickóval sétál kézen fogva, csakhogy a másik hárommal ne legyen incidense.
Várok egy keveset, míg végül megkérdem nevét. Nem szeretem a csendet, mindig is nyomasztónak és sötétnek véltem a benne rejlő életet.
- Véletlen elvesztettem a védenclapot, csak a képed maradt meg fejemben a gyönyörű arcodról, az alapján kerestelek, édesem- vágom zsebre kezeim és a leányt fürkészem.
Az egy pillanatra megáll, tekintete ellágyul, és megköszöni a dolgot. Eddig fel sem fogtam igazán mivel is járhatott volna, ha akkor nem vagyok ott. Talán ő is csak most kezd el rémképeket látni arról a tőlem hiányoz verzióról, amikor három férfi tisztátalan tekintete bambul vissza rá. De az is lehet, hogy képes lett volna megvédeni magát. Végigmérem, alkata karcsú, kecses és nőies. Nem éppen egy női birkózó mancsát foghattam az imént, azonban avval nem vagyok tisztában varázsereje mekkora is a lánynak, így nem ítélkezem.
- Csak úgy láttam bajban vagy, az ilyesmit minden rendes férfi megtenné egy bajbajutott hölgyért - amit mondok azt aképp is gondolom. Nem hinném, hogy más normális férfiú hagyta volna, hogy néhány kevésbé épelméjű fajtatársa bántsa a lányt a szeme láttára. - Azonban ha meg szeretnéd hálálni, arra is látok módot - teszem hozzá, halvány félmosollyal arcomon. - Mondjuk ha megengednéd, hogy hazakísérjelek. Nem örülnék neki, ha valaki megint megpróbálna bántani téged.

  Ami azt illette, nem volt aznapra semmi dolgom. Pontosan úgy, mint az azt megelőző estén, és az azt megelőző, megelőző estén. De miért is lett volna dolgom, ha egyszer nem tartoztam abba a világba. Csak szellemként kísértettem benne, elcsapva az életet.
  Így természetes volt, hogy mikor találtam valamit ami szórakoztatott, csak néhány pillanatra vagy egy-egy percre is, akkor abba próbáltam belekapaszkodni. Próbáltam meghosszabbítani a pillanatokat, csak egy kicsit, hogy több adasson belőle.
A lány meglepődött a kérésemen, de nem is vártam mást. Szemöldöke az égbe szaladt, mókás keretet kölcsönözve az arcának. Féloldalas vigyorra húztam ajkaim és ravaszan csillogó szemekkel vontam vállat a kérdésre.
- Még ha egy egész kíséret is lépne a nyomodba sem lennél teljesen óvva mindentől. Így félek egymagam nem biztosíthatlak róla, hogy képes lennék megvédeni téged. Azonban nyugodtabb lennék, ha tudnám, nem raboltak el abban a pillanatban, hogy hátat fordítottam neked. - milyen őszintén hangoztak el szavaim, mintha tényleg igazak volnának. De voltaképp nem ezért akartam hazakísérni őt. Nem érdekelt olyan nagyon a biztonsága. Talán holnapra már a nevét is elfeledtem volna, ha egyáltalán aznap megkaptam tőle. Leginkább csak önző érdekek vezettek az egészhez. Olyan érdekek, melyek nem akartak egyedül maradni, melyek igényelték az emberi szavakat, még ha azok csak felszínes károgások is voltak vagy hamis enyelgések.
Kezeim összekulcsoltam hátam mögött, és szórakozottan billegtem sarkamon várva a lány engedélyét vagy tiltását.

Ha az ember egy átlagosnak tűnő lány mellett sétálgat, akit pár perce mentett meg, képes elfeledni, hogy a mellette haladó illető valójában egy boszorkány, és akármelyik pillanatban könnyedén fenéken billentheti, egy egyszerű pálcavarázslattal. Még szerencse, hogy a lány a tűzcsiholásával emlékeztetett rá engem.
Ám nem foglalkoztam az apró kezek között táncoló lánggal, nem álmélkodtam, és nem is akartam közelebbről szemügyre venni, a varázslat nyújtotta parányi hőforrást. Úgy tettem, mintha átlagos dologról lett volna szó, egy kicsiny mozdulatról, mely minden porcikájában természetes volt. Talán itt tényleg annak is számított mindez. Csak azoknak volt feltűnő jelenség, akik nem birtokoltak semmiféle ketyeremütyürt, amivel aztán bármire képesek lehetnek.
- Elnézésedet kérem, néha igazán elfeledem mire is képesek a boszorkányok - somolyogtam, miközben felé pillantottam lesve. Azután meghallottam a következő mondatát, és egy teljes pillanatig meglepetten kerekedett el a tekintetem, majd újra nyugalmat erőltettem magamra, és laza mosolyt. Nem gondoltam volna, hogy ennyire feltűnő a másságom. Ugyan úgy néztem ki, mint ők, ugyan úgy jártam, beszéltem, mutogattam, egy ütemre vettem velük a levegőt...és mindez mégsem volt elég?
- Varázsló vagyok természetesen, mi más lennék? - szívem vadul dobogott, utált hazudni, de testem többi része kedélyesen játszotta szerepét, és meg sem rezzent, nem árulkodott a csúnyán elferdített kijelentésemről. Mégis miért árulnám el, hogy egy sellő vagyok? Hogy aztán megbámuljon mint valami cirkuszi látványosságot? Mint egy kétfejű férfit vagy szakállas hölgyet? Ezekből- bármennyire is kecsegtető - köszönöm, de nem kérek. Jobb ha a szárazföldön rejtve marad kilétem, még ha varázslókról is van szó, akik elvileg tisztában kellett, hogy legyenek létezésünkről.
- Elmondtam, ez azt jelenti, hogy most elkísérhetlek? - pimaszul ajkamba haraptam és zsebre vágtam kezeim a lányt követve.

Értetlen dolgokról hadovált, először vámpírnak mondott, azután áttért a vérfarkasra, végül rátapintott igazi valómra, de az a többi mellett teljesen eltörpült. Talán ha még egy keveset vártam volna a végére az összes varázslényt elsorolta volna itt nekem, de ahelyett, hogy mindezt megvártam volna, inkább megnyugtattam arról, hogy varázsló vagyok. Még a házat is tudtam, azóta fejemben égett a Levita neve, mióta Gwennél jártam. Talán életem végére sem fog kifutni onnan. De amaz nem kérdezett többet. Nem kérdezte, hogy hányadikos vagyok, melyik házba járok, milyen a vérem és a származásom. Mivel hallgatott, hamar magam vettem kezembe a gyeplőt és kérdeztem rá. Ám nemleges válaszra nem igazán számítottam, lábaim már maguktól is elindultak felé, lassan, de lépkedtek, minden egyes lépés hangos visszhanggal töltötte el az amúgy kihalt, sötétségbe öltöztetett utcát.
A lány végre megfordult, bár nem mosolygott már olyan szépen mint azelőtt. A fény pedig hirtelen kialudt kezei közepette, de ennek néhány pillanatig nem is tulajdonítottam nagy problémát, arra gondoltam túl gyenge ahhoz, hogy egyszerre több dologra is koncentráljon. Vagy arról faggat, hogy ki vagyok, vagy melengeti tenyereiben a tűzgyermeket.
Végre ismét kaptam tőle egy mosolyt, azonban az nem olyan volt mint az előbbiek. Megtorpantam és meglepetten szökött fel szemöldököm, először alig, majd a következő mondatot hallva annál magasabbra. Fel sem fogtam, a varázsigék szavai csak késleltetve jutottak el hozzám, és akkor már a fényeket is láttam.
Talán annyi időm még maradt, hogy jobb kezem arcom elé tartsam, aztán valami láthatatlan dolog a magasba emelt és megpörgetve a levegőben, az aszfalthoz vágott. Felnyögtem és ajkaim összeszorítottam a fájdalomtól. Emberi testem nem volt olyan strapabíró, a varázslat képtelen volt erősre generálni egy légből kapott bábút. Semmi sem volt képes tökéletesen lemásolni a természetet, még a legerősebb mágia is csak egy gyengébb utánzata volt annak.
- Mi a... - egy cifra káromkodás, majd döbbenten néztem fel a lányra és hitetlenkedve. Feleslegesnek tartottam az erőszakot, nevetségesen feleslegesnek. - egy határozottabb nem is megtette volna. - jelentettem ki, gyermeki sértődöttséggel hangomban. Fájt mindenem, és mikor lábra álltam, ez még intenzívebbé és tűrhetetlenebbé vált.

Marcibárány

Ma semmi dolgom nem akadt, ez egy olyan nap volt, mikor senkit sem tudtam zaklatni a jelenlétemmel, mert mindenki mással volt elfoglalva. Leginkább az alvással. Illetve pénzem sem nagyon volt, hogy valahol teljesen eligyam azt. Munkát kéne vállalnom, de egyenlőre azt nem tudom merre nézzek ilyen téren. Majd egyszer körbenézek e téren. Majd, valamikor a jövőben.
A játszótér melletti járdán baktattam, számban a félig elszívott boldogságszálacskámmal. Legalább ez itt volt nekem. Elégedetten nézelődtem, bár nem sok látnivaló volt errefelé, amit a sötétség nem is takart el palástjával, azt az unott semmittevés sajátította ki. Nem történt itt semmi sem. Még egy egér vagy csótány sem masírozott végig a macskaköves utcácskán, de még a szél se akart fújni.
Amikor szemem a régi, elhagyatott játékszerekre tévedt, hirtelen végre valami érdekes dolog kontúrjait is kirajzolta az est. Valami vagy esetleg valaki feküdt a homokban. Kínácsian beleszívtam  a szálba, majd kifújva a gomolygó füstöt megfogtam az irányt a mohokozó felé.
Nem szándékoztam észrevétlenül odaosonni, vagy túl nagy zajt csapni, egyszerűen csak a szokásos lassú, lusta tempómban haladtam felé, végig rajta tartva a szemem. Lassan fogadásokat is köthettem volna, hogy mi feküdhet ott, egyre kivehetőbbek voltak inge gyűrődései, cipője orra és összekócolt haja.
- Hahó, élsz még? - Oldalra döntött fejjel tettem fel a kérdést, mikor odaértem a kölyök mellé. Gondoltam illendő megkérdezni tőle, mivel mióta őt figyeltem csak feküdt mint egy darab fa és bámulta a holdat, mintha valami érdekes ötlete támadt volna azzal kapcsolatban.

Egervári

A kezdet

Egervári

A kezdet|2

Egervári

A kezdet|1

Egervári

A kezdet|1