Lagger

Nem terveztem, hogy szert teszek bármilyen állatra is, tudniillik, azok nem maradnak meg a közelemben sokáig, leszámítva a férgeket, úgy tűnik, ők tényleg nagyon szívósak.  
Viszont, ha már lett egy kanárim, amit roppant eredeti néven - a kanári - hívok, úgy gondolom, nem kéne hagynom, hogy éhezzen, tulajdonképp már a macskákat se engedem a közelébe, sőt semmit, ami ártalmas lehet szegényre nézve. Nem, nem ragaszkodás, annak koránt sem nevezném, csupán, ha egyszer rávettem magam arra, hogy eltűrjem, valami megfogalmazhatatlan késztetést érzek aziránt, hogy gondoskodjak is róla. Jobb ember lennék ezáltal? Talán, de ez nem hat ki a környezetemre, ugyanúgy taszítok mindenkit, aki közelebb akar férkőzni hozzám, bár azt is hozzátenném, hogy már nem ugrok kényszeresen annak a torkának, aki a közelembe jön, de csak azért, mert rövid úton elfáradnék, és ugye a varázsigékkel nem bánok jól, így a magam érdekében kénytelen vagyok elviselni.
Ezzel meg az a gond, hogy egyre több alkalom van, amikor muszáj egyszerűen hátraarcot vágnom, és otthagynom az illetőt a búsba, mert... mert egyszerűen nem akarom, hogy lássák, ahogy az agyamra leszáll az a bizonyos vörös köd, mellesleg nekik se tenne jót.
Viszont ma, aránylag jól ébredtem, ami szinte csodaszámba vehető, plusz tényleg el kell mennem kaját venni, a kanárinak.
Lagger a múltkor említette, hogy szívesen mászkálna egyet a faluba, így, hogy megmutassam, nem vagyok akkora tapló, legalább is, vannak kivételes napok, mikor nem, elhívtam magammal, hátha neki is bejön ez a shoppingolós dolog.
Vicces, hogy pár hete még, mást neveztem vásárlásnak, de már annyira nem érdekel a divat, meg az összes velejáró nyüg, hogy szimplán elmenni egy kis boltba a pláza helyett is tökéletesen megteszi.
A bolt előtt várom, mivel kapva az alkalmon előbb kisurrantam, hogy kávéhoz is jussak, ugyanis a manókkal még mindig nem sikerült kibékülnöm... hmmm.. talán, ha egy kicsit jobban törném magam... á nem érnek azok annyit.

Lagger

Nem igazán foglalkoztatott, hogy a háztársam késik, talán, mert fel se tűnt. Örültem, hogy kávéhoz jutok, zökkenőmentesen, így most ez foglalja le a gondolataim, nem az idő múlása.
Közben a kirakatokat bámulom, mert erről nem tudtam leszokni, és agyban összeszedem mindazt, amit megtudtam A Kanáriról. Igazából röhejesnek tartom, hogy egy apró madár képes ekkora fejfájást okozni, és most is megfogalmazódik bennem, hogy piszkosul rossz gazda leszek.
A Kanári mit sem sejtve, nyugodtan pihen a vállamon, nem csodálom, igazán hiperaktív tud lenni néha. Egy pillanatra elmosolyodok, ahogy nézem, hogy tekintget mindenfelé, de ez gyorsan el is múlik, mivel egy ismerős hangot hallok meg nem messze tőlem.
- Öhm... semmi, igazából fel se tűnt- vonok vállat óvatosan, hisz nem akarom, hogy szegény madár megijedjen, viszont ennek a gesztusnak is sikerült rendesen belém ivódnia.
- Kávé- emelem fel a poharam, mert tényleg szó szerint vettem a mi jó van veled kérdést- Ja és, Lilla, de csak Kanárinak hívom- mutatom be a sárga pufókot a vállamon.
- Mellesleg köszi, hogy eljöttél, ilyen téren teljesen tanácstalan vagyok, szóval bízom benne, te egy kicsit többet értesz ahhoz, milyen magvakat esznek ezek- húzom el a szám, mert valamiért nem vagyok biztos benne, hogy Laggert pont az ilyen dolgok foglalkoztatnák, de hát... csak összehozunk valamit.
- Na, bemegyünk?- teszem fel a költői kérdést, ahogy nyitom ki az ajtót. Magamban meg elkönyvelem, hogy Seren tuti megátkozott valamivel, mert én nem szoktam ilyen lenni, nem hogy ritkán... soha.

Lagger

Igen, felettébb szerencsés helyzet, hogy a jellememből fakadóan nem sok minden van, ami izgat, így a lányt is megkíméltem attól, hogy tanúja lehessen egy Ophelia féle hisztirohamnak, már pedig, ha nem lennék ennyire pofátlanul érdektelen, biztos, a fejéhez vágnám, így elkönyvelhetjük, hogy az érdektelenség nem mindenen esetben bizonyul egy defektnek az alanyban.
Engem már nem is nagyon tud meglepni, hogy A Kanári - mert csak azért se fogom Lillának nevezni- a vállamon terpeszkedik, evidens, ha nem akar repülni, sétálni se fog mellettem.
- Azt tudom, hogy magvakat eszik. Amúgy nem vagyok az az állattartós típus, ő is csak azért van nálam, mert nem akartam, hogy Weaver prof. sólyma gyomrában végezze- osztom meg vele a csekélyke tudásom okát. - Lehet azt is megeszi, viszont nem nagyon szeretném kinyírni, megfogadtam, hogy valahogy elérem, hogy kibírjon mellettem egy hetet, ha ez bekövetkezik, talán beszerzek valami érdemileg használhatóbb állatot is- na, nem mintha Lillával lenne valami bajom, egész aranyos ő a maga módján, de ha már állattartásra vetemedek, akkor inkább bevállalok egy szívósabb példányt, azt viszont nem tudom, mi legyen. Jó, arról letettem, hogy skorpiót szerezzek be, nem hiszem, hogy itt kicsattannának az örömtől.
Be is nyitok az üzletbe, mondván, tök jó eltársalogni idekint, de szegény pára ettől még éhen halhat, ezt pedig szeretném elkerülni. Biccentek az eladónak, miközben egyre csak próbálom legyűrni a kényszert, hogy kicsússzanak olyan szavak a számom, mint például a "te szerencsétlen", vagy hasonló jelzők. Nem, nem az empátia teszi ezt velem, mert az nincs, csak belegondolva abba, én mit műveltem le az erdőben, nem érzem, hogy jogom lenne ilyesmit is másnak a fejéhez vágni, plusz... nem is lenne szép tőlem, tekintve, hogy bevállalt velem egy körutat.
- Hát, amíg a ketrecben van, nem hiszem, hogy bármi probléma lehet ebből, azért vigyázz, nem kéne háborús övezetté tenni ezt a helyet, gondolom a tulaj se lenne boldog tőle- hogy én mikor beszéltem utoljára ennyit, arról fogalmam sincs. Mindenesetre, bár nem mosolygok, nem is nevetek, sőt még csak halvány reakciót se mutatok afelől, hogy tényleg ennyire vicces lenne-e a helyzet, őszinte elismerésem magamnak, hogy meg bírom állni, hogy előtörjön a kellemetlenebbik énem. Oké, most már tiszta sor, hogy Seren benyeletett velem valamit.
Elindulok a magok felé, persze miután kifaggattam az eladót, melyiktől nem dobja fel a talpát az állatom.
- És neked van valamilyen állatod?- érdeklődök, mivel ciki lenne, ha az egész vásárlás úgy telne, hogy egy szót se szólok a másikhoz.
- Mellesleg, tanulással hogy állsz? Mindjárt vizsgák lesznek- el is húzom a szám, mert én elkönyveltem, nem fogok átmenni... tehetségtelen vagyok a pálcaforgatásban.

Lagger

Meredek a háztársamra, mint egy földönkívülire. Az még csak meg sem fogalmazódik bennem, hogy velem lehet a baj, vagy oda a cseppnyi humorérzékem is, már megszoktam, hogy én ilyen vagyok.
És mikor azt hiszi az ember, hogy a hülyeséget nem lehet tetézni, a személy bedob egy olyan mondatot, amivel már tényleg nem tud mit kezdeni. Eleinte, csak egy "ez fájt" tekintettel honorálom a megjegyezését, aztán körbekémlelek, vajon melyik állatnak tenne jót némi szabadság, de gyorsan elhessegetem a gondolatot, mivel bármennyire is csábító ötletnek tűnik Laggerre szabadítani egy dögöt, gondolom ez nem tenne jót a bimbódzó kapcsolatunknak.
- Ha lesz gránátod, szólj. Én is sok mindent tudnék kezdeni vele- hagyom inkább ennyiben, persze nem látok sok esélyt arra, hogy egy reggelen a háztársam gránáttal a kezében kopogtat az ajtómon,  és ha már itt tartunk, szerencsés sem lenne, mivel utálom, ha felkeltenek, így félő, rajta tesztelném. Arról nem is beszélve, hogy amúgy tök természetes dolog lenne, hogy a kastély diákjai gránáttal a kezükben mászkálnának. Bár, így a tanárok is talán elnézőbbek lennének, hacsak nem lenne a tulajdonukban valami ütősebb. Mindenesetre, én ezt nagyon tudnám díjazni, mert valahogy érzem a zsigereimben, hogy egy gránátot sokkal könnyebben megtanulnék kezelni, mint egy fadarabot. Igen, a fák szívósak, ha nem vágják ki őket, marha sokáig elvannak, plusz felettébb röhejes módon ki tudják csinálni az ember lányát.
Aztán megyek az eladóhoz, mert nem szeretném, ha a kanárim kimúlna a vállamon. Főként, mert még nem telt le az egy hét, bár amúgy se szeretném, nem vagyok én állatkínzó, leszámítva azt a pár embert, akit röhögve löknék ki a másodikról.
- Próbálkozz a Hip Hoppal, vagy a metállal, ha egyik nem jön be neki, a másik tuti. Ha a Hip Hop lesz a nyerő, akkor szimplán a lázadó korát éli, ha a metál, akkor egy meg nem értett, csonka családból származó valakiről lesz szó. A klasszikussal semmiképp nem érdemes vesződni, mert ha van ízlése az állatnak, akkor vagy simán bealszik, vagy tetszhalott lesz- rezzenéstelenül mondom ezt a szemébe, és erősen imádkozom azon, hogy megértse, ez amolyan poén akar lenni, mert tényleg esedékes lesz az a sárga lap, ami nem biztos, hogy sárga, viszont határozottan zöld utat jelent a sárga házba.
- Á, ami nem megy, azt ne erőltesd- vonom meg a vállam, mert valamiért marha biztos vagyok abban, hogy ő az én számból egy ilyen mondatot szeretne hallani, főleg lelkesítés címszó alatt.
- Tuti, meghúznak- eszem ágában sincs kételkedni ennek az igazában. Ha már egy ajtó kinyitása is komoly gondokat jelent, akkor ebből évismétlés lesz.
- Ami amúgy röhej, tekintve, hogy elméletileg tehetnék szint vizsgát, és ugorhatnék egy évet, mivel kicsit túlkorosan jöttem rá a varázsló mivoltomra. Viszont van egy sejtésem, hogy a szint vizsgához legalább egy szintet el kell érni, bár az elmélettel semmi gáz nincs, a gyakorlat a necces- válaszolok, miközben a magokat vizslatom, majd random mód lekapok pár csomaggal, majd a pulthoz is mennék, ha egy belső hang nem világítana rá, megint paraszt vagyok.
- Izé... te nem akarsz venni Ferencnek valamit? Mondjuk egy 2Pac CD-t? Bár azt nem hiszem, hogy itt kapnál, de hát.... ezen a helyen már semmin nem tudok meglepődni- sose fogom megérteni, én bajon miért erőltetem azt, ami nem megy. Oké, most feltett szándékom rácáfolni arra, hogy karót nyelt vagyok - pedig eszméletlenül az vagyok-, hmmm, lehet nem a poénokkal kellene kezdenem.

Becsületes vagyok, mindenféle hátsó szándékot mellőzök, mai esetleg bélyeget nyomhatna makulátlan lelkemre, a glória is a fejem felett világít, és puszta házam iránti teljes alázatból vállaltam el a faluban való járőrözést. Na, meg azért, mert épp ott akadt dolgom, és kellemeset a hasznossal ugyebár.
Zsebre dugott kézzel andalgok, minek siessek? Nem áll szándékomban büntető körutat rendezni, így direkt a félreeső helyeket választom, aztán ha mégis az utamba kerül valaki, így járt.
Nem, semmi köze ennek ahhoz, hogy nem akarok összefutni Blaisel, mert... egyszerűen nem. Nekem is megvan az életem, ahogy neki is, és az életem ezen részébe nem kívánok betekintést adni neki. Többek közt azért, mert habozás nélkül mondana Sayonarat, és az rossz lenne. Valahogy már nem tudom elképzelni magam nélküle... fura dolgok ezek, na meg főleg idegenek, ezért még ijesztőek is, bár a világért se vallanám be.
Cél irányosan haladok a sikátor felé, mert ott lesz egy spontán randim, remélhetőleg jó végkifejlettel, mert ha még a pasi se tud szerezni nekem egy sárkánypikkelyt, esküszöm belógok a rezervátumba. Jó tudom, hogy nagy rá a kereslet meg minden, épp ezért van szükségem nekem is rá.
Pálcám a bakancsomban,, mert ha már eső, meg rossz idő, idejét láttam előhalászni, és a régi stílusomról se mondtam még le teljesen, túlságosan a szívemhez nőtt. Épp ezért néz ki úgy a gatyám, mintha egy kutya szájából rángatták volna ki.
Összevont szemöldökkel meredek a füstfelhőre, nem számítottam társaságra, így habozás nélkül megyek közelebb.
- Takarodó elmúlt... - közlöm a tényt a lánnyal, mert nekem aztán senki ne mondja azt, hogy ez egy pasi...

Igazából... meglepő, de semmilyen érzés nem kerít hatalmába a valaki láttán. Pedig általában szoktam valamit, most mégse. Nyugodt vagyok, és kedvtelen, még ahhoz sincs kedvem, hogy Erős Pista jellemet produkáljak, csak úgy megállok, és közlök vele valamit, amivel nyilván ő is tisztában van, és amire nyilván magasról tojik. Helyes, én is, épp ezért vonok vállat, vagyis vonnék, ha nem ugrana be valami. Hirtelen tiszteletet parancsoló kiállással húzom ki magam, mert rémítsük meg az újoncot, akinek halvány lila gőze nincs arról, ki vagyok. Legalább is, ebben bízom.
- És most mondasz nekem nevet, házat, évfolyamot, na meg egy marha jó indokot arra, ez téged miért hagy hidegen, és miért nem KHban vagy, aztán mész felsuvikszolni a Gamajun ház padlóját. A tulajok roppantmód méltányolni fogják a jelenléted - hangomba gúnyos él szökik, majd megunva ezt a viselkedést, nemes egyszerűséggel mellé megyek, és leguggolok.
- Na jó, csak szívatlak, de tényleg ez lenne a procedúra, ha kedvem lenne hozzá - vonok vállat. Nem fogom azzal kecsegtetni, hogy más is ennyire elnéző lesz, mert nem lesz, a prefik többsége imád büntetni, nekem meg marhára nem hiányzik plusz dolog a nyakamba, így is alig van időm, na meg... miért tenném? Szerintem tök képmutató lennék, hisz én is megszegtem már a szabályokat, meg is úsztam.
- Ophelia vagyok, rellonos prefi, az elviselhetőbb kategóriából... legalább is.. állítólag - nem szoktam fényezni magam, ha én nem, akkor senki nem tudja, milyen is vagyok valójában, mondjuk elvisilehetőnek korántsem nevezném magam, még így se, hogy a tudat, miszerint Blaisel vagyok, rendesen visszafog a kilengéseimből, ami annyira azért nem tetszik. Megfogadtam, hogy nem változok meg senki miatt, és azon kapom magam, hogy azt nézem, Blaisenek mi lenne a jó? Te jó ég...

Enyhe megrökönyödésként ér, hogy a csaj valójában nem is csaj, aztán mégis felteszem magamnak a kérdést, vajon miért lepődök meg én ezen? Nem egy példa volt már arra, hogy itt tényleg bármi előfordulhat, mégis.. ezt az emberszerű reakciót nem tudom leküzdeni.
Gondoltam, hozzuk rá a frászt az új srácra, és olyat tettem, ami messze áll tőlem. Felvágtam. Rövid időn belül visszanormalizálódtam eredeti állapotomra.
- Még a neved is olyan, mint egy lányé, sorry, de tényleg azt hittem, egy csapatban játszunk - összevont szemöldökkel meredek az arcára, próbálva bármi olyat keresni, ami egy kicsit is pasis, nehezen megy. Persze a világért se akarom én megbántani, de mindig kicsúszik a számon az, aminek nem igazán kéne.
- Öhm.. ja, kösz - vállat vonva veszek ki egy szálat, majd az öngyújtója segítségével gyújtom is meg. Pedig már jó ideje nem gyújtottam rá, de nem számít, most akkor züllök, legalább egy kicsit, és cefet jól esik. Követve Avery példáját, leülök én is.
- Gamajun ház. Gondolom, rellonos vagy. Nos, ott lakik kettő az előző nemzedékből, ez egyik egy szociopata állat, állítólag. Én is csak úgy hallottam, jóban vagyok a kuzinjával. Amúgy Konnak hívják, ha körbelesel a KHnkban, látod a nyomát, szinte mindenütt, vérfolt a padlón, falakon, stb... mind ő tette. Hála égnek én még nem találkoztam vele személyesen, pedig a párja, Arvid a főnököm - vigyorodok el, aztán befogom, mert lehet ez neki túl sok infó egyszerre, és amilyen hülyén csavarom a szavakat, semmit nem ért meg belőle.
- Nem tudom, szerintem nincs, de mindenki mással szereztet be. Vagy vesz másoktól - vonok vállat. Nem igazán foglalkoztatott eddig, hogy ki hogy jut hozzá, az volt a lényeg, hogy amikor nekem kellett, legyen.
- Ha gondolod, szerzek én neked... ismerek pár embert - próbálom olyan furán mélyíteni a hangom, de valljuk be, kegyetlenül hülyén hangzik, legalább is, a filmekben jobb szokott lenni.
- Igazából nem, de most nem lehetnél itt, mivel tanítási idő van, és ilyenkor csak az MT-k járhatnak le, na meg mi, de nyugi, engem tényleg nem izgat - mert nehogy azt higgye, holnap már kopogtatok az ajtaján, felmosóval a kezemben.
- És mondhatnám még azt is, hogy marha veszélyes, főleg este, de úgyse hallgatnál rám, szóval majd megtapasztalod - vigyorgok a srácra, magamat ismerve, nem lepődnék meg, ha ő elküldene messzire az anyáskodásommal együtt.
- Tudod... mikor elsős voltam, mindenkit szemközt röhögtem, és elkönyveltem, itt mindenkinek a sárga házban a helye, annyira új volt ez az egész... Muglik között nőttem fel, és esküszöm, a falut lemészárolnám egy működő Ipodért - igazából, fogalmam sincs, miért osztom meg ezt vele, csak kijött. Szívok egy nagyot a cigimből, aztán kifújva a füstöt, dőlök a hideg falnak, nekitámasztva a fejem is.

Avery

- Jól van na, amatőr hiba - forgatom meg a szemem, persze mosolygok, mert erre is csak én lehetek képes. Valahogy... összeborulna a világ rendje, ha nem szerencsétlenkednék egy sort minden nap.
- Nem minden házra, de a Rellonosokat általában messziről kiszúrják, és az okosabbak kerülik is őket... okkal - vonom meg a vállam, egy újabb slukk után. Valahogy jó érzés ez az egész, pedig semmi eget rengetőt nem csinálunk, mégis felszabadultabbnak érzem magam, mint egészen idáig.
Aztán regélésbe kezdek, mégse kéne úgy találkoznia Konnal, hogy fogalma sincs arról, hogy az életével játszik. Első ránézésre szerintem simán elkövetné azt a hibát, hogy beleköt, bár mondjuk fogalmam sincs, mennyire hallgat az én véleményemre, elvégre csak egy idegen vagyok, hiába nem érzem azt. Mármint én nem tartom Averyt idegennek, vagyis... érzem, hogy lappang bennünk egy csomó közös, ilyet nem sok mindenki mellett éreztem, és ez egy kicsit frusztrál, de ezt nem is akarom a tudtára adni, még a végén mást képzelne a dologba, és elijeszteném, azt meg valamiért nem akarom kivételesen.
- Igen... Arvid fiú - mondom ezt full természetesen, mert tényleg az. Mikor én jöttem már együtt voltak egy ideje, és engem amúgy sem zavar az e fajta kapcsolat, ha nekik így jó. Bár még most se tudom, Arvid hogy lehet akkora elmebeteg, mindenesetre az ő dolguk, és a főnököm még él.
- Na, látod, ez az, mait még én se akarok elhinni. Igazából nem vagyok annyira jártas az ő kapcsolatukban, szóval bennfentes infókkal nem szolgálhatok, de amit tudok, Arvid mindennap jelen van a falatozóban, szóval még él, ami mindenesetre pozitív dolog - kuncogok halkan. Nem szándékozom én ráijeszteni a srácra, gyanítom nem is tudnék, és lehet, csak én dramatizálom túl, vagy tartok rögeszmésen Kontól, de ez még a jobbik rossz. És ameddig nem kell a közelében lennem, nem is zavar.
- Ó, francia vagyok... számomra a sütőtök nem nagy cucc. Velem általában csigát etettek, meg hasonló finomságok - bár nem szívesen beszélek a múltamról, mert feledném, ha tudnám, azért az ilyen apróságokat nem esik nehezemre kinyögni.
- Neked elment az eszed - meredek rá tipikusan, te hülye vagy tekintettel, még csak jelét se adom annak, hogy szándékozom vele tartani, mert nem is.
- Figyelj, engem nem érdekel, hogy te már ilyen korán meguntad az életed, belőlem viszont hiányzik az öngyilkossági hajlam - ami igaz is, sose önszántamból keveredtem veszélyes helyzetekbe, megtaláltak azok, így evidens, ha tudom, vagy tehetem, kerülöm őket.
- Nem mellesleg, nem rég szedtek le rólam egy megbűvölt nyakláncot, így az elkövetkező két évben nem szeretnék a fájdalom részesévé válik, elég volt az a pár hét - húzom el a szám. Még mindig csodálkozom azon, hogy sikerült megszabadulni tőle. Akkoriban azt hittem, az a kín örök lesz.