Gareth

Nem volt annyira közel a kiszemelt üzlet a vasútállomástól, mint amennyire azt Jared remélte. A bátyja már jóval előrébb járt, most is épp a háta közepét bámulta a srác, amíg a másik körbenézett, aztán inkább elkezdte jobban szedni a lábát, hogy ne maradjon le egészen.
- Jah - közölte tömören, mert a koffer nehéz volt, ő meg kifulladt, így aztán nem igazán volt kedve bő lére ereszteni a szöveget. Mikor aztán a testvére végre megállt, Jared is beérte, és a földre engedve csomagját, fáradtan lerogyott rá.
- Miért kellett ennyire sietni..? - kérdezte, miközben hátratúrta a hajár, felnézve a másikra. - Nem hiszem, hogy elszaladnak az állatok - mondta, de aztán meg is feledkezett bosszúságáról, amikor a másik végre felfedezte az állatkereskedést. Fel is pattant, hogy ő is megnézze közelebbről, végül pedig zsebébe dugta az éppen csak megkapott erszényt.
- Okés - mondta, majd befordult az ajtón.
Odabent jócskán akadt látnivaló, mindenféle állat zaja hallatszott, és még olyan is volt, ami ketrecéből a fiú után kapott, Jared mégsem volt különösebben megilletődve, hanem szépen haladt előre, mindent megszemlélve. Valahonnan hátulról aztán hangot hallott, és miután az eladó is előkerült, már segítsége is akadt a keresésben.
- Jó napot kívánok! - köszönt először is, enyhe akcentussal, aztán kifejtette, hogy mire vágyik. - Most érkeztünk a bátyámmal az iskolába, és szeretnénk valami házi kedvencet, amit kényelmesen lehet odafent is tartani - magyarázta. - Nem tudjuk viszont, hogy itt mit engedélyeznek... - tette hozzá, fürkészően nézve a boltosra, hogy hátha megszánja valami tanáccsal.
Végül úgy esett, hogy a négylábúak felé vetődtek, és a fiú pár perc múlva már élénken kotorászott a macskák ketrecei között, míg nem felcsillant a szeme, és előhalászott egy nagy bundájú és sziámi mintás süldő jószágot.
- Őt szeretném! - jelentette ki, aztán miután kiderült, hogy ragdollról van szó, még biztosabb lett az elhatározásában. Szerencséje volt, nem került sokba az állat (bár kérdés, hogy miért, mikor egyébként gyönyörű kandúrka volt), úgyhogy némi eledel vásárlása után már indult is kifelé a bedobozolt macskával.
- Üdvözöld az új lakótársunk! - tartotta oda a testvére orra elé a dobozt, hogy bekukucskálhasson a rácson. - Tetszik? - kérdezte, miközben az arcáról simán le lehetett olvasni, hogy mennyire büszke a szerzeményére.

Gareth

- Sok érdekes dolog van errefelé... - válaszolt a fiú kicsit durcás hangon, de csak játszotta, bolondozott, ahogy néha szokott. Utána viszont már jött a vásárlás, ami teljesen feldobta, főleg, amikor már kifelé jött a kis jószággal.
- Ugye milyen szép? - válaszolt helyeslés helyett a kisebb, aztán már csak arra eszmélt, hogy a kezébe nyomtak egy seprűt. Nem bánta - így nyugodtan hozhatta a kismacskát, közben pedig a bátyja kérésének megfelelően elkezdte elmesélni, hogy mit tudott meg a gondozásáról.
- Ez a kaja jó növekvésben lévő macskáknak - magyarázta, kicsit megcsörgetve a zacskót, amit összefogott a dobozzal. - Kell neki sok mozgás, de azt mondták, hogy nyugodt fajta, úgyhogy nem lesz vele sok gond. Meg kell majd ugye név is... - itt kicsit megállt a beszédben és elgondolkodott, de mivel nem jutott semmi jó eszébe, inkább folytatta a mondókáját. - És kell neki valami puha és meleg fekhely. Ha meg valami baja van, akkor azt mondták, hogy vigyük le a kereskedésbe, vagy a kastélyban is lehet kérni segítséget a tanároktól.
Nem haladtak gyorsan, de valahogy a kastély felé rövidebbnek tűnt az út, és a távolban már fel is tűnt a kapu.
- Eridon, igaz? - kérdezte Jared, mert már nem volt teljesen biztos a leendő házuk nevében. - Kíváncsi leszek, hogy belülről milyen a hely. Nagyon menőnek mondják, de valahogy nehezemre esik elhinni - méregette gyanakvóan a távolban lévő tornyokat.
Mindenesetre mindegy volt, hogy mit gondol, most itt kellett maradniuk, és ennyi volt a lényeg. Még mentek egy pár percig, mire elérték az iskola tényleges határát, aztán beléptek a kapun, és elindultak, hogy megkeressék a hálókörletüket.

Ebben a pillanatban a pokolba kívánt minden egyes aktát, minden nyavalyás ügyet, amivel foglalkoznia kell, mert úgy fájt a feje, mint a megveszekedett fene. Nem is bírta az utat a kastélyba, le kellett ülnie egy padra, hogy kicsit kipihenje magát, illetve hogy az erszényéből előhalásszon egy bájitalt, aminek segítenie kellene. Mostanában sokat fájt a feje, nem tett neki jót ez a rengeteg éjszakába nyúló műszak, most is már mindjárt kilenc, ő meg éppen csak kiesett a minisztérium ajtaján. Kezd sok lenni. Nem Kolos tehet róla, ő is dolgozik, mint az őrültek, de mintha mindenki az utóbbi másfél hétben kattant volna be, alig végeznek valamivel, már jön is a következő kupac papír.
Halkan sziszegett egyet, amikor kénytelen volt megmozdítani a fejét, mert már elzsibbadt a karja, amivel tartotta elnehezült kobakját. Mindjárt hatni fog a bájital, csak pár perc kell neki, aztán olyan lesz, mint új korában.
Mikor már érezhetően jobb volt a helyzet, akkor végre kinyitotta a szemét, csak hogy a már sötétbe burkolózó égre nézzen. Az utcán kigyulladtak a lámpák, kezdett egyre kisebb lenni a mozgás. Ilyenkor már nem szeretett egyedül lenni lent, mert bár nem félt, de nem is tartotta igazán biztonságosnak, mert furcsa elemek is elosontak néha az utcákon. Most is közeledett éppen valami nyurga, kicsit furcsán mozgó alak, akinek görnyedt a tartása is. Még épp csak a körvonalát látta. Hümm. Ja, ez csak Ricsi. Ahogy kicsit közelebb ért a másik akkor már látszottak a fülei, úgyhogy biztos lehetett benne, hogy éppen a mostohatestvére tart felé.
- Hé, Ricsi! - szólt neki hangosan és integetett is egy sort, hátha a másik nem szúrta ki őt, mivel egy fa alatt lévő padon kuporgott a félhomályban. Nem bánta volna, ha akad társasága az útra, amíg felérnek a kastélyba. Bár, igazság szerint ahogy múlt a fejfájása úgy lett egyre éhesebb, hála a bájital eme aprócska mellékhatásának, úgyhogy az is megfordult a fejében, hogy hátha le tud nyúlni valami kaját a sráctól.
- Nincs véletlen talonban egy fél szendvicsed vagy ilyesmi? - érdeklődött, ha az közelebb ért hozzá.

Ahogy Ricsi közelebb ért Jared felvont szemöldökkel mérte végig a srácot. Hát, neki sem lehetett éppen sétagalopp a napja, tekintve, hogy úgy nézett ki, mint akit egy Magyar Mennydörgő szájából húztak elő.
- Mi történt veled? - kérdezte hát kicsit aggódó tekintettel. - Mintha átgyalogolt volna rajtad egy auror hadosztály... - kreatívkodott tovább a hasonlatokkal.
A kijelentésre, miszerint a nagytermi vacsorának már biztos vége, mélyet és fájdalmasat sóhajtott.
- Fene ebbe a bájitalba... - morogta, már csak a megszokás kedvéért, mert amúgy annak örült, hogy a feje már csak alig fájt. Egy darabig töprengett, hogy mégis mi legyen, nem akart egyedül enni, nem akart egyedül menni a kastélyba és úgy általánosságban semmit sem akart épp egyedül csinálni, egy merő kínlódás volt az egész nap. Mire Gareth-hez felér, az meg még jó idő és egy rakás nyamvadt lépcső.
- Meghívlak, gyere velem - kérte, remélve, hogy a másiknak kedvére lenne az ingyen koszt. Közben fel is tápászkodott a padról és igyekezett legalább nagyjából kihúzni magát, mert ő nem volt a slendrián tartás híve, viszont nehéz volt, miután egész nap az asztal fölött görnyedt.
- Ahogy elnézlek neked sem ártana egy kis kikapcsolódás - döntötte kicsit oldalra a fejét, miközben újra végigfuttatta tekintetét a fiú vonásain, amik komoly fáradtságról tanúskodtak. Na meg különben is, nem bulizni hívta, oda ő se menne, csak vacsorázni egyet.
- A megfázásod hogy van egyébként? - kérdezte aztán, mikor beugrott neki, hogy a fiú írta a naplóba, hogy meghűlt. Tényleg nem is látta őt napok óta, ahogy az megjósolta a papíron, úgyhogy valószínűleg nem csak egy kétnapos szörcsögés volt az egész.

Nem volt most elragadtatva az esőtől, de legalább megfejtést kapott, hogy miért is fájt annyira nagyon a feje, amit a rossz tartás nem feltétlen indokolt volna. A vihar elsöprő erejű volt, egy darabig fontolgatta is, hogy tényleg érdemes-e kimenniük ilyen esőbe, vagy kockáztassák meg, hogy későn mennek vissza a kastélyba, de végül biztonsági okokból inkább a víz mellett döntött. Még mindig nem lehetett elég óvatos, ezt pedig pontosan tudta.
Kicsit tétován nézte végig, ahogy Ricsi a táskával próbálkozott és közben egy esernyőt is elővett, viszont mikor a másik engedélyt adott rá, akkor gyorsan besegített, hogy az ő táskájának a tartalma se szenvedjen lehetőleg maradandó károkat, amint kilépnek a viharba.
Ricsi viccét viszont még ebben a helyzetben is megmosolyogta.
- Ugyan, tényleg nem lehet érezni semmit - biztosította újfent, és csak hogy igazát bizonyítsa, annyira közel lépett, hogy meg tudja lökni Ricsi vállát a sajátjával. - Egyébként nem jönnék ennyire közel, nem igaz? - vigyorgott rá, aztán visszaállt az eredeti helyére, és a felvetésre is válaszolt, határozottan rázva meg a fejét. - Az esernyőt pedig tartsd csak magadnál, nem fogok elolvadni egy kis esőtől - majd zárásként egy akaratlanul is kétségbeesett pillantást küldött a kis esőnek titulált özönvíz felé. Hát, ha a múltkor nem is találta el Ricsi vödörnyi vize, amit az ágya fölé akasztott, most aztán százszorosan megkapja a magáért.
Végül mégis a másik volt az, aki legalább részleges megoldást talált a kérdésre, hogy mihez kezdjenek. Jared egy töredék pillanatig elgondolkodva nézett a neki ajánlott karra, mert ez a mozzanat most őt is elbizonytalanította, még ha az étterem gyertyáinál nem is vette az adást. De aztán úgy döntött, hogy annyira esik, hogy ennél jobb esélyük úgysem lesz, úgyhogy belekarolt Ricsibe és nekiindultak a viharnak.
Alig három lépést tehettek meg nagyjából, mikor megint villámlott egy nagyot és egy újabb lépés múlva hangos dörgés rázta meg a tájat. Jared nem félt a vihartól, de ez most azért nem volt kedvére sem, az ilyesmit inkább az ablakon keresztül szerette nézni egy bögre kakaóval a kezében, úgyhogy nem érintette a legjobban a dolog, ahogy az sem, hogy a cipője két mozdulat után beázott. Öt méter megtétele után megint lecsapott egy villám, amitől a szőke fejben bekattant valami, amit egyszer olvasott.
- Te Ricsi... - próbálta túlkiabálni a szelet, mert még ha mindeközben a másikba is kapaszkodott, akkor is annyira hangos volt az egész, hogy tartott tőle, a másik fiú nem hallja meg amit mond. - Nem úgy van, hogy a fém vezeti az áramot? - kérdezte, majd választ se várva folytatta. - Mi most akkor nem épp egy villámhárítót hurcolunk magunkkal? - kérdezte felpislogva az esernyő fém vázára, mert egyáltalán nem tudta eldönteni, hogy most ez veszélyes vagy sem. Hátha a másik okosabb lesz, és megmondja.

Ahogy a hideg esőcseppek eláztatták a ruháját, esernyő ide vagy oda, egyre inkább érezte, hogy Ricsi mennyire közel van hozzá épp. Nem is tudtak máshogy haladni, csak erősen összekapaszkodva, egyszerűbb volt így, mint egyedül küzdeni a szembe széllel. Viszont Jarednek éppen csak ki kellett mondania az aggodalmait a fém miatt, az időjárás meg is oldotta a dolgokat és gyakorlatilag megsemmisítette egyetlen menedéküket.
Ezen a ponton már mindegy volt, Ricsi is csak hangosan nevetett, amitől belőle is kitört a jókedv, most már úgyis csurom vizesek voltak, akár hajnalig is állhattak volna a viharban. Nevetve nézett az esernyő maradékai után, amit Ricsi épp az imént eresztett szélnek, és vigyorogva bár, de megcsóválta a fejét.
- Azt a szemetet azért holnap majd szedjük fel - kiabálta vidáman, majd tovább haladtak, ebben az időben úgyis kár lett volna azzal szenvedni, hogy megpróbálják elkapni az idő közben útra kelt esernyőt.
Nem jutottak azonban túl messzire, mielőtt Ricsi újra megállt volna, Jared pedig mivel még mindig össze voltak kapaszkodva, követte a példáját, kíváncsian nézve rá, hogy mi lehet rá az oka. A magyarázat hallatán aztán hangosan nevetett bele a szélbe.
- Csak egy csendes nyári eső! - felelte hasonló stílusban, mint az előbb amaz, aztán ő is felnézett az égre, behunyta a szemeit és hagyta, hogy mossa az arcát az eső. Még sosem érzett ilyet, eddig soha nem hagyta a viharnak, hogy mindenét átjárja, és noha a szél hideg volt, még ez sem zavarta. Tüdeje megtelt az eső áztatta föld illatával és még valamivel, valami kellemessel, amit nem tudott azonnal beazonosítani, de aztán rájött, hogy a mellette állót érzi.
Ez végtelenül összezavarta, de kicsit át is fókuszálta a gondolatait a viharról arra, hogy éppen mennyire közel vannak egymáshoz. Újra kinyitotta a szemét és Ricsire nézett, éppen abban a pillanatban, amikor egy villám keresztülszelte az eget és fénye megvilágította a fiú arcát, szemeit. Jared egy pillanatra teljesen lefagyott, annyira szépnek látta, aztán mint egy bűvöletben emelte szabad jobbját, hogy ujjhegyeit végigfuttassa a vonásain... a villámot követő dörgéstől kapott csak észbe, hogy mit csinál, visszakapva a kezét, és a földre pillantva, de nem távolodva el Ricsitől, ha csak az nem eresztette őt el.
- Bocsi... - mondta, miközben az arca kipirult zavarában. Halvány lila gőze sem volt, hogy ezt meg mi a fenéért csinálta.

Ha ezekben a pillanatokban valaki megkérdezte volna tőle, hogy mégis mit csinál, képtelen lett volna válaszolni. Egyszerűen csak tette, amit az ösztöne diktált, mégpedig, hogy végigsimítson a fiú járomcsontján az ujjhegyeivel, Ricsi pedig hagyta. Nem lökte el a kezét, nem vonta kérdőre, csak nézte őt, aztán nagyon lassan elkezdett felé közeledni, Jared szemei pedig ezzel párhuzamosan elkerekedtek, bal kezének ujjai, amik eddig a kapaszkodással voltak elfoglalva, most Ricsi ruhájára markoltak. Meg sem moccant, teljesen lefagyott, csak várta, hogy mi lesz, merőn nézett Ricsi szemeibe és mindeközben a szíve őrült tempóra kapcsolt. Mi történik? Mit csinált az előbb és most mit lesz, mi fog következni? Gondolatai szépen lassan elhalkultak, csak valami fehér zajra hasonlító zúgás maradt és a tény, hogy képtelen megmozdulni. Mikor újra lecsapott egy villám és Ricsi visszahúzódott ő akkor is csak tovább nézte, az ujjai pedig még mindig kapaszkodtak... Tudta, hogy mondania kellene valamit, vagy legalább reagálni valahogy, de nem ment. Seth hangja ragadta ki végül az abszolút dermedtségből és indította el újra a kis fogaskerekeket a fejében.
Szinte azonnal elengedte Ricsit és hátrébb ugrott, megijedve a hangtól, ahogy rájuk rivallt a bátyja, aztán némán tűrte, ahogy az odaérve beborítja pokróccal és kellemes meleget varázsol köré. Eszébe sem jutott vitatkozni, Seth-nek igaza volt, ebből komoly megfázás is lehetne, teljesen elmebeteg dolog volt kint maradni az esőben, miközben igencsak lehűlt a levegő.
Mikor a testvére irányba állította őket, akkor csak gépiesen rakosgatta a lábait egymás után. Mi a fene volt ez? Alig látott a pokróctól, de eszében sem volt odébb húzni az arcáról. Pedig most még ki sem volt különösebben pirulva, annyira lefagyott, hogy elfelejtett belegondolni, hogy mennyire is kellene zavarban lennie, úgyhogy nem is tolult az arcába a vér. Ennek ellenére még akkor sem volt hajlandó kinézni a pokróc alól, amikor már az előcsarnokban jártak.

Összerezzent és tett egy fél lépést hátrafelé, a mozdulattól pedig lecsúszott a fejéről a takaró. Nem nézett Gareth-re, a földet pásztázta csak odaadó figyelemmel, miközben minden mondat olyan volt mint egy arcon csapás. A testvérének igaza volt. Neki kellett volna, hogy több esze legyen, legalább annyi, hogy nem indulnak el, mert a fenébe is, ha már ott van a táskájában az a nyamvadt füzet, akkor akár szólhatott is volna a bátyjának, hogy jöjjön értük, de nem, neki el kellett indulni, miközben pontosan tudja, hogy Ricsi folyton megfázik.
Szorosra húzta magán a pokrócot, arca kipirult a szégyentől, de egyetlen szóval sem ellenkezett. Még egy lépést hátrált, tudat alatt így próbálva szabadulni a helyzetből, de hiába, a szavak ettől nem lettek csendesebbek vagy kevésbé igazak. Nem tudott mit kezdeni a dologgal, legszívesebben lekuporodott volna a fal tövébe, de nem mozdult, erősen megvetette a lábát a padlón, mert nem fog valami gyerek módjára kibújni a felelősség alól vagy elmenekülni. Nem és nem. A fejét is felemelte és végre a testvérére nézett, bár ahhoz, hogy meg is szólaljon kellett még némi idő, de végül ezt is összehozta.
- Igazad van. Sajnálom - annyira tiszta hangon, hogy azon még ő maga is meglepődött. De hiába, itt most hiába is hagyott volna utat törni a tinédzser dacnak, ha egyszer ő is maradéktalanul elismerte, hogy ezt bizony alaposan eltolta.
Ennél többet viszont nem szólt. Amikor Gareth távozott, ő még vetett egy bocsánatkérő pillantást Ricsi felé, mielőtt tisztes távolságból követte volna bátyját az Eridonba. Nem tudott rá mérges lenni, mert ennyire letolta, hiszen ő is érezte a jogosságát, de attól még úgy ítélte, hogy jobb lesz, ha egy darabig nem kerül a szeme elé.

Soha még nem érezte úgy, hogy ennyire nehezen telt volna a nap. Most csak vánszorogtak az órák, a percek, még akkor is, ha egész napra bőven volt teendője. Délutánra váratlanul beraktak egy tárgyalást, amire el kellett kísérnie Kolost, úgyhogy éppen csak annyi ideje volt, hogy négy óra körül kiugorjon a faluba venni valamit enni, aztán onnantól fogva a tárgyalóteremben ültek.
Kicsit kétségbeesetten realizálta nyolckor, hogy még mindig nem végeztek, ráadásul nem vitte magával a táskáját, hogy a naplóban üzenhessen Ricsinek. Fenébe. Ez így nagyon nem lesz jó. Eltelt újabb öt perc, mire Kolos észrevette, hogy nagyon fészkelődik, ő pedig végre kibökte, hogy menni szeretne, de addigra már a teremben is a végére jártak az emberek a türelmüknek, mire a férfi előhalászta az irodakulcsot, hogy Jared beengedhesse magát a holmijáért már el is halasztották a döntést másnapra. Remek, oké, na akkor futás.
Mire a főnöke felért a lépcsőn Jared már felkapta a cuccát és visszafelé indult, épp csak a kezébe nyomva a kulcsot és már rohanva is lefelé a lépcsőn. Ez rettenetes volt, sosem szokott késni, de akkor, mikor életében egyszer tényleg fontos volt, hogy ott legyen valahol, akkor bezzeg sikerül. Fene, fene, fene... Mit fog gondolni Ricsi?!
Szó szerint kiesett az ajtón, mert annyira sietett, hogy megbotlott a küszöbben, de mázlijára nem zúgott el, mert meglátott egy kapaszkodóként szolgáló csontos vállat, amit elkapott.
- Ne haragudj, be kellett ülnöm egy tárgyalásra és csak nem lett vége, a cuccom meg az irodában hagytam - közölte Ricsivel köszönés helyett, kissé kipirulva a sietségtől. - Sajnálom. Nézd csak, hoztam neked valamit! - túrta ki a táskájából a délután vett karamellás cukrot, amit kifejezetten a fiúnak szánt, és felé nyújtotta.
Csak ekkor jutott addig, hogy megnézze a másikat és amint végigsiklott az arcán a tekintete, Jared pillantásán sötét árnyék suhant át.
- Ricsi, mi a baj? Bántottak? - nézett aggódva a kisírt szemekbe, rögtön arra gondolva, hogy a fiú szobatársai követtek el megint valami szörnyűséget.

Szerencsére Ricsi megértő volt vele és nem vetette a szemére a késést, pedig Jared meg volt győződve róla, hogy mérges lesz vagy eleve ott sem találja, hiszen elég sokat kellett rá várnia. Az kifejezetten rosszul jött volna ki, ha rögtön az első alkalommal, amikor találkozót beszéltek meg, akaratlan is felülteti, úgyhogy magában hálát adott a fiú türelmének, és egy kis ajándékkal próbálta ellensúlyozni a dolgot. Na jó, ez így nem teljesen volt igaz, mert a cukrot azzal a céllal vette, hogy mindenképp odaadja a másiknak, csak most ilyen fájdalomdíj szerepet kapott a késéssel.
Nem is tudott hirtelen mit válaszolni Ricsi kérdésére, egy pillanatra lefagyott, csak aztán felelt.
- Öhm... mert szereted. Ugye szereted? - villant a szemében a kétely, mert bár azt tudta, hogy a karamellás tejet szereti a másik, de a cukorban ettől még talán nem kellett volna biztosnak lennie. Az is lehet, hogy teljesen mellényúlt...
Ráadásul közben észrevette a fiú szemeit is, úgyhogy rögtön leolvadt az arcáról a mosoly. Nagyon nem szerette volna, ha valaki bántja Ricsit, főleg ha az a valaki egy csapat szemét szobatárs. Vizsgálódó tekintettel nézett hát a másikra, miután az felelt, egy darabig azon tallózva, hogy vajon igazat beszél-e. Igyekezett elkapni a tekintetét, lehetőleg úgy, hogy Ricsi ne is nagyon tudja megszakítani a kapcsolatot, úgy kérdezett megint.
- De ugye megmondanád, ha valaki bántana? - A hangja halk volt, de nem számonkérő. Egyszerűen csak érdekelte, hogy vajon a másik beavatná-e, elmondaná-e neki, vagy szélmalomharcot próbálna vívni ki tudja kikkel. Hazudott volna, ha azt mondja, hogy nem aggódott érte.
- Aha, persze, menjünk - bólintott aztán az út felé fordulva. - Milyen napod volt? - érdeklődött, miközben elindultak, kíváncsian nézve a másikra. Saját magát is meglepte vele, de tényleg érdekelte.

- Hát ez a lényege a meglepetésnek, nem? - mosolyodott el a fiú válaszát hallva. Örült neki, hogy mégis csak sikerült olyasmit vennie, aminek örült Ricsi, mert... mert... hát maga sem tudta igazán miért, de az neki is jó volt, ha a másik örült. Mi a fene. Mióta rájött, hogy mennyire összetett dolog az, amit az irányába érez, folyton újabb meg újabb felfedezéseket tett, szépen lassan térképezve fel mindent saját magában, amit ez az egész váltott ki. Azt, hogy szeretne a közelében lenni, ő, aki nem kedveli igazán mások társaságát, hogy meg akarja ölelni, miközben nem tűri, ha hozzáérnek, hogy szeretné, ha nevetne, pedig nem szokták érdekelni mások érzelmei. Üres perceiben azon tűnődött, hogy mennyiben más ez, mint a testvéri szeretet, mert amiket eddig felsorolt magában, az arra is illik, de... itt volt valami más. Valami, ami éles vonalat húzott a kétféle szeretet (te jó ég, szeretet?) közé, és ez talán az volt, hogy Ricsit nem csak ölelni akarta. Jó lett volna közelebb lenni hozzá. Mint a szekrényben, például.
A fiú válasza viszont csak részben nyugtatta meg, mert felvetett egy újabb kérdést.
- Gyakran vannak rémálmaid? - Ezeket a szörnyű éjszakai képeket Jared is ismerősként üdvözölte, még mindig túl gyakran riadt fel verejtékben úszva, levegőért kapkodva, igaz, jócskán csillapodtak ezek, mióta a kastélyban éltek. Segíteni talán nem tudott volna Ricsinek, sőt, nem csak talán, hanem biztosan nem, de megértéssel és biztatással tudott szolgálni, ha kértek belőle.
Kicsivel később jött az újabb meglepetés, aminek hatására Jared a felé intézett kérdést teljesen el is engedte a füle mellett.
- Várj, várj! Mi az, hogy rosszul lettél és hogy gyógyszer meg minden? - állította meg Ricsit, miközben arcára visszatért az aggodalom. Ő ilyesmiről nem hallott, nem tudta, hogy valami baja van a másiknak, most pedig kifejezetten ledöbbent. - Ricsi, kérlek, mondd el, mert ha gyógyszerre szorulsz, akkor jó lenne tudnom, hogy mit kell csinálnom, ha rosszul lennél - kérte, elkapva a fiú csuklóját és nem engedve addig tovább, amíg el nem mesélte, hogy mi ez az egész.

- Ha szeretnél róla beszélni, akkor meghallgatlak. De ha nekem nem akarod elmondani, akkor Gareth is biztosan szívesen - felelte. Mindig úgy érezte, hogy Ricsi jobban bízik a bátyjában, ami nem is csoda, tekintettel az első néhány napra, amit egymás társaságában töltött Ricsi és Jared, és hát nem igazán lett jó vége. Ezért is ajánlotta már többször is fel, hogy ha vele nem is akar, de azért valakivel beszéljen.
Nem sokkal később viszont már más téma volt a terítéken, mégpedig olyan, ami Jaredet teljes mértékben ledöbbentette. A felsorolást hallva előbb csak pislogott egy sort, most értve meg, hogy mennyire is volt jogos Gareth múltkori letolása, amiért az esőben ácsorogtak. Ricsinek terjedelmes listája volt betegségekből, bár Jared úgy sejtette, hogy valószínűleg az egész egy nagy összefüggő valami, de nem nagyon értett a gyógyításhoz, úgyhogy jól jött a fiú eligazítása.
- Ühm... Értem - mondta kicsit megszeppenve, mert közben Ricsi felemelte a kezüket és nekiállt az ujjait tapogatni, hogy megfelelően tartsa őket és meg tudja nézni a pulzusát. Jared érezte, hogy halványan kipirul az arca attól, ahogy keze a másik nyakához ért, de gyorsan visszaterelte a gondolatait oda, hogy számolás és pulzusfigyelés.
Nézte az órát és erősen koncentrált, hogy rendesen meg tudja számolni a dobbanásokat, amik mintha gyorsultak volna. Oké, ahhoz nem kell zseninek lenni, hogy nyilvánvaló legyen, hogy Ricsinek ez most valami stresszhelyzet, ami tekintettel a pár napja történtekre annyira nem is nagy csoda.
- Rendben, izé... azt hiszem, hogy most normális, bár nem vagyok benne teljesen biztos, de végül is még nem ájultál el - motyogta zavartan, miközben azon kattogott, hogy vajon mikor kellene elvennie a kezét. Mármint... Ricsi fogta a csuklóját... ő meg nem akarta feszegetni az ujjait, ráadásul teljesen hirtelen került a tudatába annak, hogy mennyire puha és selymes a fiú nyakán a bőr, erre ő végképp nem volt lelkiekben felkészülve, mármint egyáltalán MIÉRT ilyen?
Végül lehajtotta a fejét és Ricsi ingén kezdett fixírozni egy pontot.

Egy ponton túl már nem volt benne biztos, hogy Ricsi szívverését számolja-e egyáltalán, vagy a saját ereinek lüktetését érzi az ujja hegyében ennyire erősen. Megint sikerült olyan helyzetbe kerülnie, amivel nehézkesen birkózott meg, pedig próbálta magát nyugtatni, hogy most éppen csak megtanulja, hogy hogyan is kell a másikon segíteni, ha baj van, de ez nem változtatott azon a tényen, hogy hozzáért, és hogy a fejében aljas módon elkezdett valahol hátul dobolni egy szó. Végre.
Aztán Ricsi elengedte a csuklóját, ő pedig még mindig nem mert felnézni, úgy húzta vissza lassan a kezét. Nem látta a másik pillanatnyi hezitálását, pedig talán csak ennyi kellett volna, hogy megragadja a tétovázó ujjakat, de így csupán csak esetlenül lógatta maga mellett a karjait, amíg el nem indultak.
Igaz, akkor egyből szüksége lett rájuk.
- Vigyázz! - kapta el Ricsi karját reflexből, mikor megbotlott. Egy pillanatra lefagyott, miután realizálta, hogy a másik nem fog elesni aztán épp olyan gyorsan engedte el, mint ahogy megfogta. Fenébe. Lehet, hogy túl gyors volt a reakciója? Ugye Ricsi nem fogja észrevenni? Nem, ha észreveszi is, egyszerűen csak arra fogja, hogy megijedt, hogy ott fog orra bukni mellette. Igen.
Sóhajtott egy nagyot és elindult a másik mellett. Nagyon nincs rendben, ami most történik vele. Számára nem volt nehéz elfogadni, hogy tetszik neki a másik, elég volt hozzá, hogy tisztázta a testvérével, hogy mit jelent egyáltalán, ha valakire úgy kezd nézni, de ettől még úgy érezte, hogy problémákat okozhat a dolog. Kezdve onnan, hogy nem tudja magát kontrollálni, legszívesebben Ricsin csüngne folyton, egészen addig, hogy arra sem figyel oda, hogy mi van körülötte. A legutóbbi húzása az esőben sokba kerülhetett volna. Nem csak azért, mert megfázhattak netán, hanem azért is, mert nem figyelt oda, támadási felületet adott bárkinek, aki akkor hirtelen feltűnt volna. Talán már sokkal kisebb volt az esélye, hogy bárki rájuk talál vagy egyáltalán keresi őket, de nem nulla. Ez pedig nem olyasmi volt, amit szem elől téveszthetett volna.
Elgondolkodva rakosgatta hát egymás után a lábait, aztán Ricsi újra beszélni kezdett, ő pedig kizökkent a gondolatai közül.
- Fárasztó. Nem szeretem, mikor hirtelen úgy programtervet kapunk, mert borul az egész nap, és látod, most is milyen későn jutottam ki az épületből. Ha Kolos nincs annyira rendes, hogy elengedjen, akkor még most is bent ülök a papírok fölött, hogy letisztázzam a jegyzeteket.
Nem vette észre, hogy akaratlanul is elárulta, hogy Ricsi miatt kéredzkedett el a munkából, csak kimondta, ami eszébe jutott.
- Ki fogok venni pár hét szabadságot a szünetben - mondta aztán, miközben tovább haladtak. - Hosszú volt ez az év, nem akarok szünetben is folyton itt lenni - fintorgott egy sort, aztán témát váltott, mert eszébe jutott valami más. - Mit gondolsz, vacsorázzunk meg a Nagyteremben? - fordult a fiú felé, ránézve végre.

Ricsi nem vett észre semmit. Ez jó, nagyon jó, legalább nem kell magyarázkodnia, meg amúgy is, szépen tovább tudtak sétálni, ami csak jó. A fiú helyeselt a megjegyzésére, úgyhogy Jared folytatta a beszédet.
- Azt hiszem Gareth is. Majd csinálhatunk valami családi programot is - tűnődött el hangosan. Szünetekben eddig is sok időt töltöttek otthon, Agatha szívesen vette, ha körülötte lebzseltek, úgyhogy most is biztosan örülni fog nekik.
Aztán Ricsi megint a szemébe nézett. Jared hátán végigfutott valami, mint valami hűvös érintés, borzongást hagyva maga után. Túl erős hatással volt rá egy szimpla pillantás. Zavarba jött, elfordította a tekintetét, és ahogy lenézett csak akkor vette észre, hogy mennyire közel is vannak egymáshoz a kezeik. Ingere lett volna megfogni. Kicsit megremegtek az ujjai de aztán erőt vett magán. Nem lehet. Nem itt, az utcán, itt teljesen biztos, hogy nem szabad, mert most nem takarja őket az eső jótékony függönye, bárki jöhet, nincs még igazán késő sem, és bár ő maga nem félt, de Ricsi szobatársai veszélyesek voltak. Őt féltette, hogy mi lenne, ha meglátnák vele kézen fogva sétálni.
Mély sóhaj szaladt ki újra az ajkai közül, ma már ki tudja hanyadszorra, aztán nagyot nyújtózott, amitől hangosan megroppant a háta. Szörnyen el tudott gémberedni az egész napos ülés során. Vágyakozva vetett egy pillantást a kastélyt körülvevő birtok felé, mert nagyon jólesett volna neki most egy hosszabb séta, ráadásul hogyha magával tudná vinni Ricsit is, akkor biztosan lenne valami eldugott hely, ahol... Na nem, ezt már nem. Nem győzte átkozni magát, hogy mik jutnak eszébe. Újra ki is pirult, észre sem véve, hogy már percek óta nem szólt semmit, mert olyan vihar dúlt a fejében, hogy túlságosan el volt foglalva azzal, hogy valahogy lecsillapodjon. Érezte, hogy buborékszerűen növekszik benne a vágy, hogy az egészet ráborítsa verbálisan Ricsire, deeee azt nem volt szabad. Mert megmondta Seth is, hogy azzal nem érne célt egy zárkózott embernél, ha ajtóstul rontana a házba. A fene vigye el az egész mizériát, miért nem lehet csak úgy egyszerűen odaállni a másik elé és megmondani kerek perec, hogy mit szeretne? Le is játszódott a fejében, hogy mit mondana. Ricsi, szeretném megfogni a kezed. Szeretném ha megölelnél. Csókot is szeretnék. Nem teljesen értem, hogy mit jelent járni valakivel, de te nem akarnál velem? Ezt mondaná.
Ekkor kapta magát másodszor rajta, hogy még mindig nem szólalt meg.
- Öhm... - nézett riadtan a másikra, mert nem tudta megtippelni, hogy mióta sétálnak hulla csendben. - És mit szeretnél vacsorázni? - bökte ki végül az első dolgot, ami eszébe jutott.

Egyszerűen túl sok dologgal volt tele a feje. Túl sok érzés robbant a tudatába egyszerre, nem tudott mit csinálni az egésszel, teste ösztönösen azt az utat kereste volna, ahogy levezetheti a feszültséget, de hát melyik tinédzser nincs így ezzel? Mégis, megállta, hogy bármit is tegyen, és milyen jól tette, mert hirtelen szembejött velük egy fiú, aki kellemetlenül ismerős volt. Abban a pár pillanatban ugyan nem tudta elég jól megnézni Ricsi szobatársait, de úgy tűnt, hogy ez az egyik közülük, ráadásul Ricsi is mintha összerezzent volna. Jared vonásai megfagytak, fenyegető tekintettet vetett a másikra, miközben kihúzta magát. Arcán ugyanaz a felsőbbséges kifejezés suhant át, mint a vonatban először, amikor még eléggé magas lóról beszélt Ricsivel. Az ismeretlen el is fordult, Ricsi is megpróbált tovább lépni.
- Én sem vagyok igazából - felelte Jared zavartan, mert gondolatai most már a rellonos zaklatók körül jártak. Mérges volt, amiért mindent megúsznak, de igaza volt Seth-nek, nem tudtak velük mit tenni bizonyíték nélkül, ráadásul ha nem a megfelelő emberhez fordulnának, akkor csak szítanák a tüzet és könnyen lehet, hogy a szobatársak alá adnák a lovat.
- Az egyik volt azok közül, akik bezártak minket, igaz? - kérdezte a távolodó alak felé fordulva, csendes szóval Ricsitől, aztán visszafordult, hogy kérdőn a fiúra nézzen, a választ várva. Talán az nem árt, ha ő is megjegyzi magának ezeknek az idiótáknak az arcvonásait.
A fiún tisztán látszott, hogy fél, ez pedig összeszorította Jared szívét. Nem sajnálatot érzett, hanem azt, hogy mennyire szeretne neki segíteni, de nem tudott hogy.
- Ha gond van, csak írj a füzetbe, és megyünk - mondta aztán Ricsinek, egy pillanatra megállva a mozdulatban, amit automatikusan elkezdett, de aztán gondolt egyet és mégis csak meglapogatta a fiú csontos vállát biztatásul, egy halvány mosolyt küldve felé. Sovány vigasz, hogy ha bántják, akkor még álljon neki írni is, de ennyivel tudott szolgálni anélkül, hogy elárulta volna a galaxismodell titkát.

Elég hamar végzett, mivel Kolos még a mézesheteit tölti, így senki sem kérte, hogy maradjon bent túlórázni. A főnöke egyébként is lemondhat erről a szokásáról, tekintve, hogy Jared már megkapta a sulis levelét és vele együtt a prefektusi jelvényt, amitől először az egekbe szaladt a szemöldöke, aztán meg szimplán csak sóhajtott egy nagyot. Nem ez volt minden vágya, de tény, valóban logikus választás, hiszen nem balhézik, nem átkoz, sokáig ébren van és még az eredményei is jók.
Arra számított, hogy egyedül kell majd várnia a többiekre, mert még fél nyolc sem volt, mikor kilépett az iroda ajtaján, viszont legnagyobb meglepetésére Ricsi már egy padon ülve várta. Már messziről meglátta az olvasó alakot, ami mintha magasabbra kezdett volna nyúlni a nyáron, vagy legalábbis Jared kezdte úgy érezni, hogy kellemetlen szögben kell tartani a fejét ha állva próbálja megcsókolni. Kicsit irigy is volt, mert ezzel ő lett a legkisebb a családban, persze Agathát nem számítva.
Már messziről rámosolygott a fiúra, aztán mikor odaért mellé, akkor köszöntésképp összekócolta a haját.
- Szevasz - tette hozzá egy széles vigyor kíséretében, tekintve, hogy az utcán már mégsem csókolhatta meg, bármennyire is szerette volna, úgyhogy aztán csak lehuppant mellé a padra, hogy megvárják Seth-et.
- Hogy haladsz? - lesett bele a könyvbe, ami a fiú kezében volt. Nagyon szorgalmasan tanult nyáron is, ezt pedig Jared lenyűgözőnek találta.

- Ehh... - mosolyodott el kényszeredetten. Nem volt oda tőle, mikor Ricsi így nevezte, de nem is szólt rá, mert felesleges lett volna. Inkább elhelyezkedett mellette, úgy, hogy időnként a könyöke mint egy véletlen hozzáérhessen, de még ne legyenek feltűnőek az utca embere számára.
- Áh, az érdekes rész - bólogatott aztán. Bár úgy emlékezett, hogy az SVK tankönyv meglepően felületesen beszél róla, bár meglehet, csak ő érezte így, miután legilimencián behatóan tanulmányozták.
Éppen hátradőlt, hogy kicsit szusszanjon, mikor Ricsi újabb szavait meghallotta. Kicsit csodálkozva pislogott rá, figyelve a tűnődő kifejezést a másik fiú arcán, aztán belekezdett a mesélésbe.
- Hát, igazából ha jól csinálják, akkor nem érzel semmit - kezdte. - A jó legilimentor pálca, varázsszó és szemkontaktus nélkül is képes legilimentálni, a behatolás pedig észrevehetetlen - mondta. - Viszont ha valaki kevésbé ügyes, akkor furcsa feszítő érzést kelthet a fejedben, mintha lenne ott valami nem oda való, ha pedig nagyon béna valaki, akkor migrént is okozhat - fejezte be.
Ő maga már lassan a negyedik szinten járt, ami felett már csak egy van, és be is jegyzik az embert, mint legilimentort, ez pedig azt jelentette, hogy gyakorlatilag már nem lehetett ellene varázslatokkal harcolni, csak okklumenciával, és meglehetősen észrevétlen volt már az is, ahogy egy elmébe bele tudott siklani. Persze, nem olyanok számára, mint Gareth, aki rögtön kiszúrhatta, mert túl nagy volt a tapasztalata, de órán, mikor egymás között gyakoroltak, akkor volt, hogy már nem tudták észrevenni, hogy mit csinál.

- Tényleg semmit - bólintott Jared. Ez kényes téma volt, már most érezte, mert igen, nem véletlenül bizalmatlanok az emberek a legilimentorokkal, miközben sosem tudhatják, hogy éppen ki lesi az emlékeiket. Az okklumentoros megjegyzésre megint bólintott egyet, mert valóban, a hozzáértők képesek voltak felfedni az illetéktelen behatolókat, viszont ott már csak azon múlt, hogy ki erősebb - a legilimentor, vagy az okklumentor által létrehozott pajzs.
A tekintete neki is az utcán vándorlókra tévedt, és elgondolkozva figyelte őket. Ricsi a lényegre tapintott, ő éppen ezért kezdte el a legilimenciát, mert egy úttal okklumenciát is tanítottak neki, ezzel pedig meg lehetett akadályozni, hogy illetéktelenek felfedjék a kilétüket.
- Nincs olyan nagyon sok legilimentor a világban és az erejük sem korlátlan. Egyénileg változó, de van egy bizonyos hatósugár, amin belül még képesek használni. - Megpróbálta kikerülni a konkrét válaszadást, de végül csak kibökte egy fintor kíséretében. - Ha most az utcán valaki azzal foglalkozna, hogy az emlékeid lesi, akkor valószínűleg nem vennéd észre. De sokkal valószínűbb lenne, ha az üzletek valamelyikéből próbálkoznának, mert nagy fokú koncentrációra van hozzá szükség.
Elhallgatott. Egyszer már feljött köztük ez a téma és akkor még meg tudta nyugtatni Ricsit, hogy úgysem tudná úgy használni az erejét, hogy ne vegye észre, azonban ez most már nem volt igaz, és nagyon nem szerette volna, ha a fiú erre is rákérdez. Sajnos nem volt szerencséje, mert ez lett a következő téma.
- Őszintén szólva... Nem hiszem, hogy észrevennéd, ha csak nem akarom, hogy feltűnjön - felelte halkan, elfordítva a tekintetét a fiúról. - De nem szoktam senkinek sem a fejében nézelődni, mi értelme lenne? - tette fel a költői kérdést, még ha tudta is, hogy ez roppant kevés indok, és Ricsi most jó eséllyel azon filózik, hogy megbízhat-e benne. Ahhoz, hogy ezt tudja, még legilimencia sem kellett.

- Nem gondolat. Emlék - javította ki Ricsit. - Legilimenciával nem tudsz gondolatot olvasni. Ha most belenéznék a fejedbe, nem kapnék megfogalmazott mondatokat, maximum a jelenlegi hangulatod, az érzéseid. De ennél sokkal jelentősebb dolog az, hogy az emlékeket viszont megnézhetném, filmszerűen, már ami még a te fejedben is tisztán megmaradt - magyarázta. - Másrészről pedig van fekete mágia ága is, ahol a legilimentor új emlékeket, szándékokat ültet el az ember fejébe, rávéve mindenfélére. Viszont ez már nagyon magas varázstudást igényel - tette hozzá a rend kedvéért.
Ahogy Ricsi is előrehajolt és válaszolt neki, Jared rettenetesen meglepődött. Először ki is kerekedtek a szemei, nem számított rá, hogy a másik ennyire nyíltan kimondja, hogy kíváncsi rá min gondolkozik. Jólesett neki ez a fajta érdeklődés, mert azt is jelentette, hogy Ricsinek tényleg nem csak a felületes dolgok, érzelmek vagy tettek számítanak, hanem a mélyebbek is. Lassan elmosolyodott, nem tudta megállni, de nem felelt, csak mikor Ricsi egy újabb meglepő dologgal állt elő, ekkor viszont újra kiegyenesedett és úgy bámult rá.
- Biztos vagy benne..? - kérdezte döbbenten. Ha egyszer megteszi, akkor nem lehet meg nem történté tenni, ez pedig... nem biztos, hogy túl jó dolog. Viszont ha Ricsi nagyon eltökélt volt, akkor rábólintott. - Legyen.
Nem tartott sokáig, hogy a megfelelő állapotba hozza magát, megvolt már a gyakorlata, és Ricsi is közvetlen mellette ült, ami sokat segített. Megszokásból nézett csak a szemébe, észrevétlen keresve meg a másik elme határait, könnyedén csúszva a gondolatok közé, de meg sem állt, már fordult is kifelé. Nem akarta látni az emlékeit, nem akarta meglopni még engedéllyel sem.
- Éreztél valamit? - kérdezte pár pillanattal később, megszakítva a kapcsolatot. Mivel egyáltalán nem érzett ellenállást, úgy vélte, hogy Ricsi számára ennek észrevétlennek kellett lennie, de nem mert volna fogadni rá.

- Csak azon tűnődtem, hogy jólesik, hogy érdekel, mire gondolok - magyarázta meg, ha már Ricsi ennyire kíváncsi volt. Ezt tényleg jó dolognak érezte, fontos, hogy érdeklődjenek a másik iránt, legalábbis erre jutott az elmúlt hónap alatt, amióta együtt voltak. Nem volt valami hatalmas tapasztalat, már ami a kapcsolatokat illeti, de lassan kezdett körvonalazódni Jared fejében a lényeg.
- Nem fogok - biztosította aztán Ricst arról, hogy eszében sincs mély tanulmányt végezni a fejében. Arra valószínűleg akkor sem lett volna hajlandó, ha kifejezetten kérik, mert eléggé megterhelőek tudtak lenni mások gondolatai.
Ez után már csak a kísérlet maga volt hátra, a másik pedig láthatóan meglepődött, mikor kiderült, hogy Jared már végzett is a varázslattal. Úgy tűnt tényleg észrevehetetlenre sikerült a behatolás, amit Jared egy kis sikernek könyvelt el, viszont mostanában néha meglegyintette a gondolat, hogy talán meg kellene állnia és nem pedig végigvinni a legilimencia tanulmányokat. A legutóbb, mikor Seth-tel gyakoroltak, kezdte úgy érezni, hogy mintha túl könnyű kezdene lenni az egész, még akkor is, ha a bátyja nagyon komoly kihívást jelentett számára és képtelen volt felülkerekedni rajta. De... valóban szüksége van rá, hogy ennyire jól menjen neki a legilimencia? Nem lenne elég az okklumencia? Végül viszont mindig elhessegette ezeket a gondolatokat, mert túlságosan jó volt, hogy van valami kihívás a tanulmányaiban.
- Semmit. Csak azért érzékeltem, hogy várakozol és koncentrálni próbálsz, aztán már fordultam is kifelé - felelte a fiú kérdésére. - Megmutassam, hogy milyen, ha érzed? - kérdezte aztán, és ha a fiú igenlő választ adott, akkor megújította a varázst, ez úttal viszont szándékosan nem volt annyira finom. Nem okozott fájdalmat vagy nagyobb kellemetlenséget, de feszegette egy kicsit a határokat, mielőtt a gondolatok közé siklott volna, hogy mint az előbb is, egyszerűen csak megforduljon és abbahagyja a varázslást.
- Na most? - kérdezte a fiú arcát figyelve.

Mindig feldobogott tőle a szíve, mikor Ricsi kimondta, hogy együtt vannak. Számára ez olyan csodálatos volt, olyan különleges! Szerette hallani, főleg a másik szájából, mert ilyenkor nagyon erősen érezte, hogy összetartoznak.
- Igazad van - bólogatott szórakozott mosollyal, mielőtt még rátértek a legilimenciára. Jared nem volt oda az ötlettől, de teljesítette a kérést, másodszorra is, mert elismerte, hogy talán nem baj, ha Ricsi megismerkedik az érzéssel. Remélte, hogy nem okozott neki igazán gondot, nem akart fájdalmat okozni, vagy bármi, sosem bántotta volna.
- Hm... Nem nagy dolog - hárította el zavartan a fiú szavait. Azt sem tudta volna eldönteni, hogy dicséret-e egyáltalán, vagy inkább félelem bújik meg a szavak mögött... ki tudja? Végül is Ricsi csak akkor lehetett volna biztos abban, hogy Jarednek eszébe sem szokott jutni, hogy az emlékeit lopja, ha ő maga is legilimentor lenne és szétnézne a szőke kobakban.
- Nincs mit - biccentett aztán, pár másodperc múlva feszültségoldóként meglökve a fiút a vállával, aztán rá is mosolygott. - Nézd csak, ott jön Seth! - mutatott aztán félig Ricsi háta mögé, ahol már a bátyját látta közeledni. Jó hír, most már hamar haza fognak érni, ami egyet jelentett azzal, hogy végre alaposan megölelgetheti Ricsit, sőt, újabban szokásává vált, hogy már az ajtóban csókot lop az ajkaira.
Mikor aztán Seth egy kicsit közelebb ért, ők is felkeltek a padról és elé siettek, hogy aztán az idősebb fiú haza hoppanálja magukat.

Seth

Nem volt olyan rég, hogy Sebastian utoljára Bogolyfalva utcáit rótta, hiszen időnként meglátogatta a bátyját a kastélyban, Ruruhoz pedig rendszeresen betért - most azonban hírekkel érkezett. Miközben a könyvesbolt felé vette az irányt, ahová a találkozót beszélték meg Seth-tel, csendesen morfondírozott azon, hogy a testvére vajon mit fog szólni a dolgok ilyetén fordulatához. Azt már ugyan Seth is tudta, hogy Sebastian pár hónapja kibérelt egy kis lakást Budapesten, de az ifjabbik Selwyn mindeddig nem ment bele mélyen annak a részletezésébe, hogy a munkája terén milyen változások várhatóak. Most azonban lejárt a felmondási ideje, és nem halogathatta tovább, hogy tájékoztassa a családját. Nem mintha ezen a ponton bárki beleszólt volna Sebby dolgába, de azért mégis jelen volt némi aggodalom, hogy mit fog szólni Seth.
A szőke egy pillanatra megállt az egyik kirakat előtt, eltűnődve azon, hogy vigyen-e magával bármit, kicsit oldva a feszültséget, ami előfordulhat a beszélgetés során, de végül lemondott róla. A testvére úgyis valószínűleg valamilyen édes innivalóval várja, mint mindig.
Végül elérte a könyvesbolt ajtaját, és egy kicsit itt is elidőzött az ablaknál. Néha még mindig nehezére esett félretenni a gyerekes gyomorgörcsöt, amikor a bátyjával változásokról, saját döntésekről beszélt, és már jó ideje nem maradt szívesen éjjelre mellette, mert félt az éjszaka sötétjébe burkolózó túlságosan is komoly beszélgetésektől. Ugyan megpróbálták helyrehozni a kapcsolatukat és nem volt már köztük harag, valahogy sosem sikerült visszaállítani a korábbi harmóniát.
Végül mikor Sebastian belépett a boltba, az ajtó felett lógó csengő vidám hangot hallatott, ő pedig szétnézett a polcsorok között.
- Hello..? - köszönt kérdő hangsúllyal, mert első pillantásra sehol sem látta a bátyját.

Seth

Mikor Seth megadta az útirányt, akkor gyors, de óvatos léptekkel indult el a polcok között, hiszen nem szeretett volna leverni valamit, és a néhol útját álló könyvkupacok is elég instabilnak tűntek helyenként. A könyvesbolt minden alkalommal, amikor itt járt, egyre inkább elvarázsolt helynek tűnt - még ha ez a varázsvilág egyik központjában nem is meglepő -, és Sebastian kutató tekintete az újdonságokat kereste. Tetszett neki az itt uralkodó hangulat, ami egyszerre volt otthonos és könyvtárszerű.
- Szia - köszönt egy mosollyal, mikor meglátta a létrán álló bátyját, majd megcsodálta az éppen alakuló falszakaszt, de nem tudott túl mélyen elbambulni a látottakon, mivel Feather robbant be a képbe.
A kutyus jól nevelt volt, nem ugrált Sebbyre, de ő, aki minden állatkát imádott, nem tudta megállni, hogy leguggoljon az ebhez és alaposan megdögönyözze a boldog jószágot.
- Jó lesz itt is - felelte közben a felvetésre, miközben az arcán széles vigyor ült, ahogy a kutyussal bohóckodott. Nem véletlen, hogy annyira jó dolog a terápiás állatka, Sebby szorongása is rögtön oldódott valamennyire. Feather egyébként is különlegesen jó természettel volt megáldva, így szinte bárki képes volt ellazulni a közelében.
Ennek ellenére a szőke még akkor sem volt teljesen nyugodt, amikor a bátyja megölelte, bár lényegesen jobb volt a helyzet, mint mikor belépett az ajtón.
- Segítsek valamit? - nézett fel a megbűvölt falszakaszra, bár az már eléggé elkészültnek tűnt. - Vagy leüljünk? Mesélni valóm van - bökte ki. Talán jobb, ha gyorsan túlesik ezen, és utána a lazulásnak szentelheti az este maradékát. Nem volt benne biztos, hogy meddig fog Seth-nél vendégeskedni, de lehet, hogy még akár Ruruhoz is be tud nézni egy kis időre, mielőtt hazamenne megetetni Sherlockot.

Seth

Sebby mosolyogva nézett Feather után, ahogy vidáman eltrappolt, majd még szélesebb lett arcán a vigyor, mikor a kutyus a legújabb kedvencével, egy zöld plüss-sárkánnyal tért vissza. A szőke eljelelte neki, hogy "Okos kutya", mert ennyi év alatt azért már az alapokat ő is elsajátította, és megsimogatta a selymes buksit, amit Feather boldog farokcsóválással honorált, majd hamarosan elindult, hogy leheveredjen a boltban kialakított vackára.
Miután Seth nem tudott neki elfoglaltságot adni, Sebby úgy döntött, hogy talán a legjobb lesz mihamarabb túl lenni a mondanivalóján, és hamarosan már a pénztár mögött ültek teával a kezükben.
- Nos... - kezdett bele, de egy pillanatra megállt, és vett egy nagy levegőt, mert nem volt benne biztos, hogy hogyan is fogalmazza meg a történteket. Nyilván Seth-nek ezen a ponton nem igazán volt módja, hogy beleszóljon Sebby munkaügyeibe, de mindezzel együtt sem akart csalódást okozni a bátyjának. - Nos, az van, hogy felmondtam a minisztériumnál - bökte ki.
Kék szemei a bátyja arcát kutatták, hogy vajon mit szól majd ehhez a másik, de közben folytatta.
- Visszatérek a projekt alapú feladatokhoz. Nincs kedvem most annyit utazgatni, mint korábban, és egyébként is kezd unalmas lenni mindig ugyanazt mondani el újabb és újabb embereknek, akiket próbálok megtanítani a legilimenciára, ezért nem fogok a továbbiakban oktatásokat tartani az auroroknak sem. Nagyjából az lesz a helyzet, mint mikor elkezdtem náluk korábban dolgozni - magyarázta a részleteket.
Sebastianban már rég érett ez a döntés, de nem lépte meg könnyen, még ha a Budapesten kivett albérlettel közelebb is került ehhez a végkifejlethez. Annak idején éppen azért indult el a minisztérium kötelékében utazgatni, hogy ne unatkozzon, és ha ezt feladja, akkor ismét azt kockáztatja, hogy nem fog tudni magával mit kezdeni, de már a folyamatos szedelőzködésből és bemutatkozásokból is elege volt.
- Illetve ilyen-olyan varázstárgyakat fogok a továbbiakban is javítani emellett, megrendelésre - tette hozzá, de ennek a részleteibe inkább nem ment volna bele.

Seth

Voltak alkalmak, amikor túlságosan is gyereknek érezte magát a másik mellett, visszatérve kicsit abba az időbe, amikor a szülei helyett a bátyja tanácsai és meglátásai voltak a világának minden alapja, és az ilyen bejelentések, mint a mostani is, kérdésekkel fejeződtek be, amikre Sebby nem szeretett mindig válaszolni. Valószínűleg most is ezért szorongott, mikor leült a testvérével szemben, még ha ő maga nem is tudatosította, hogy mi áll a háttérben.
A szemöldöke persze azért felszaladt, mikor Seth megosztotta a véleményét az elmúlt időszakban végzett munkájáról. Tény és való, hogy Sebastian is érezte, hogy a tanítás kapcsán ez a második nekifutása sem volt a világ legdíjnyertesebb ötlete, de sokáig jól érezte magát közben, és rengeteg tapasztalatot szedett össze minden téren az utazásai során.
- Hm. - Végül csak ennyit jegyzett meg, egyetlen, szinte semmibevesző szusszanást, kifejezve a másik felé, hogy ebben azért nem teljesen ért egyet, de nem akart belemenni és boncolgatni, hiszen a felmondása után már úgyis teljesen mindegy volt, hogy neki való vagy sem.
A beálló csöndben Sebby is inkább felemelte a poharát, és belekortyolt az édes, tejszínes teába. Jólesett neki a melegsége és a megszokott íz, bár majdnem biztos volt benne, hogy Seth ismét valami új fajta teafüvet szerzett be, ami egy kicsit érdekesebbé tette a italt. Ő is kibámult az ablakon, és bár szorongása már el is múlt, mégsem érezte magát tökéletesen komfortosan, még ha a tartásán ez nem is látszott.
A kérdést hallva aztán visszanézett az ismerős vonásokra és leeresztette a pultra a bögrét.
- Gondolom, igen - bólintott, de a hangjában némi bizonytalanság játszott. - Elég jól berendezkedtem, és nem igen van okom elköltözni, szóval ez tűnik a legjobb opciónak - vont vállat. Az igazsághoz hozzátartozott, hogy a viszonylagos nyugalmat és a többiektől való távolságot is nagyra értékelte, főleg, mert nem minden varázstárgy volt teljesen legális azok közül, amiket hozzá vittek javításra, de jól tudta, hogy ez a magány vissza is üthet rá.
- Nem furcsa a kastélyban laknod megint? - kérdezte aztán. Valaha már egyszer feltette ezt a kérdést, mikor Seth visszatért az ódon falak közé, de ez nem mostanában volt, és talán a másik már nem is emlékezett rá.

Seth

Néha elmerengett azon, hogy régen úgy érezte, hogy soha nem fog a bátyja nélkül élni, mindig minimum a szomszéd házban lesz a közelében, majd akkor is, ha saját családjuk lesz (te jó ég, miket gondolt még akkor!), és nincs olyasmi, ami távolságot ékelhetne közéjük. Aztán kiderült, hogy mégis csak vannak ilyen dolgok, és még ha most már nem is voltak kínosak a csendek, a bátyja mégis csak azt kérte az előbb, hogy szóljon, ha költözik. Jogos a kérés, kétségtelen, de valahol olyan szomorú, hogy szükség van rá, mert már nem természetes, hogy legfeljebb a másik szobáig kell menni, ha beszélgetni szeretnének egymással.
Sebastian halkan sóhajtott, mintegy vágyódva a régmúlt után, mielőtt visszafordult volna Seth felé, halvány mosolyt öltve az arcára és bólintva.
- Persze, szólok. De egyelőre nem igazán van miért továbbköltöznöm.
Közben aztán előkerült a cicanasi is, amit Sebby szemfelcsillanós vigyorral üdvözölt.
- Imádni fogja. Mostanában szinte már csak kajával tudom bármire is motiválni - mondta, miközben elrakta az ajándékot. Sherlock mostanra már elmúlt 12, és mint ilyen, a senior macskák korába lépett, azonban azon kívül, hogy a szokásosnál is lustább kezdett lenni, nem látszott rajta különösebben más változás. Igaz, Sebastian, és mindenki más is, aki valaha vigyázott az állatra, különösen nagy odafigyelést szentelt annak, hogy a szőrgolyó mindenből megkapja a legjobbat és rendszeresen lássa állatorvos is.
Hamarosan azonban kicsit másfelé terelődött a téma, Sebby pedig lassan kortyolt párat a teájából, amíg Seth-et hallgatta. Viszonozta aztán a másik arcán játszó mosolyt, és úgy felelt.
- Megvallom, nem teljesen értem, hogy annyi hely közül miért pont erre esett a választásod, de örülök, hogy már nem gyötör a múlt. - Okos szemében mély megértés játszott, hiszen tudta ő (ő ne tudta volna?), hogy a bátyja miket élt át, milyen emlékek gyötörték, az pedig az ő lelkén is különösen mély nyomot hagyott, ahogy az egész helyzet kritikussá vált. Még évek távlatában is előfordult, hogy rémálmokból ébredt, csatakosra izzadt pizsamában, de szerencsére egyre ritkábban történt ilyen.
- Hm... - Seth kérdése viszont komolyan elgondolkodtatta. - Nem is tudom... A távol-kelet nagyon tetszett, könnyűvé teszi az életet, hogy mindenre van egy norma és valamilyen társadalmi szabály. Kis túlzással az egész élethez lehetne ott használati utasítást írni - vigyorodott el, mutatva, hogy azért bőven túloz, de tényleg tetszett neki a helyzet. -  De nem volt egy olyan hely sem, ahol elgondolkodtam volna azon, hogy ott maradok. Bár arra néha gondoltam, hogy hazamegyek. Úgy értem, hogy Angliába - pontosított. - Egyébként úgy rémlik, mintha eddig itt nem lett volna lépcső... - fókuszált beszélgetés közben valahova a bátyja háta mögé, egy eddig még nem látott feljáróra.

Seth

- Ó, remek ötlet! - lelkesült fel az ifjabbik Selwyn, mert a halacskák nagyon is érdekelték Sherlockot, olyannyira, hogy néha édesen bámulva üldögélt Sebby monitora előtt, és nézte a beállított képernyővédőt, míg bele nem aludt, vagy el nem unta, hogy hiába nézeget be a gép mögé, ott sem tudja megfogni a színes, mozgó alakokat.
Miután megegyeztek abban, hogy Sebby örülne egy illúziókkal telt akváriumnak, a beszélgetés kevésbé vidám mederbe terelődött, bár ez nem volt szokatlan közöttük. Már nem harcoltak a múlt miatt, és nem is sírtak felette, de néha előkerült egy-egy szelete, amit felelevenítettek néhány mondat erejéig, vagy félszavakkal utaltak rá. Hiszen gyakran ennyiből is értették, hogy mire gondol a másik.
Figyelmesen nézett a bátyjára, míg az magyarázott, és aprókat bólintott, mert ezt tulajdonképpen értette. Igaz, valami furcsa, nyakatekert módon számára ezt nem a kastély és nem ez az ország jelentette, legalábbis egyelőre nem, ezért is merült fel benne, hogy hazamegy.
Seth arckifejezése miatt hamar rádöbbent, hogy talán nem jól fogalmazott, mert egyáltalán nem arra gondolt, hogy haza, az ő házukba, birtokukra menjen, hanem csak úgy Angliába, talán Londonba, mert nagyon nehéz elfelejteni azt a helyet, ahol felnő az ember, és Sebastian ezen a ponton nem is igazán akarta feledni. Még nem kristályosodott ki benne, hogy mi vonzza haza, de talán ugyanaz lehetett, mint ami miatt annyi éve ő kezdte el először visszakövetelni a nevét, mert nem érezte magát Nightingale-nek, ahogy nem érezte magát magyarnak sem, hiába beszélte oly tisztán az édesanyja nyelvét. Nem tudta, és ennyi év terápia után nem is akarta megtagadni a gyökereit, sem a tényt, hogy sajnos különös vonzalma van a rizikós varázstárgyak és az érdekes átkok iránt, és bár sosem üzletelt volna veszélyes és törvényen kívüli alakokkal, a minisztériumi munkája során valahogy mindig megtalálta azokat az embereket, akikben nem volt ártó szándék, de szürke zónában jártak. Igaz, erről nemigen beszélt a bátyjának, mert úgy érezte, hogy nagyon elszomorítaná.
Most is inkább témát váltott, mert zavarta, hogy megbotlott a beszélgetésben, és rákérdezett az első szembejövő furcsaságra a boltban. A magyarázat viszont vártnál jóval érdekesebb volt.
- Wow, egy egész emeletet vettél a tudtod nélkül? - ámult el. - És mi lesz belőle? Újabb emelet a könyvesbolthoz, vagy raktár? Valami egyéb? - kíváncsiskodott a lépcső felé pislogva.

Belián
Október 26., délután

Sebastian épp a varázskönyvek előtt guggolt, pontosabban a bűbájolás és a transzformálás szekciónál, mivel az egyik tárgy, amit odaadtak neki, hogy hozza helyre, némi kutatást igényelt. Szépen sorra vette a színes, sokszor bőrkötéses könyvgerinceket, míg nem megtalálta az aranyozott feliratok között azt, amelyikre szüksége volt. Felcsillanó szemmel húzta ki a kötetet a polcról és rossz szokásához híven most is képtelen volt kivárni, hogy csak leülve nyissa ki a könyvet, és már út közben elkezdte böngészni a lapokat - persze az első sarkon neki is ment a fal szélének.
- Szz..! - adta ki a nem túl erős, de azért bosszantó fájdalom egyezményes hangját, majd inkább magához szorította a könyvet míg lecsüccsent az egyik kasszához közeli olvasósarokba.
- Azt mondja, hogy... - lapozott újra, félhangosan mormogva maga elé, miközben a fejezetcímeket tallózta. - Átkok... varázstárgyak... kiscicák... heh? - döbbent meg, majd rájött, hogy valaki megbuherálta a könyvet egy kissé, és a betűk maguktól változtak helyenként a tartalomjegyzékben. Ez így vidám lesz.
Arcán némileg gondterhelt kifejezés suhant át, mert arra nem számított, hogy maga a forráskutatás is újabb munkát hoz magával, és rakhatja rendbe a könyvet is, hogy el tudja olvasni. Végül aztán nagyot sóhajtva zárta össze a lapokat, egy pillanatig lehunyt szemmel merengve azon, hogy most mi legyen.

Belián

Már egészen belelovalta magát a bosszankodásba, mikor nyílt az ajtó és belépett egy vásárló. Legalábbis Sebby elsőre vásárlónak hitte az érkezőt, és ilyen formán nem is sietett, hogy ráköszönjön vagy bármi jelét adja a jelenlétének, hiszen ha a másik könyveket keres, neki ahhoz semmi köze. Persze a két ételes doboz láttán felvonta kicsit a szemöldökét, mert nem tartotta különösebben jó ötletnek, hogy valaki ezzel térjen be egy papírokkal teli helyre, de még mindig kevésbé volt gáz, mintha egy fáklyát tartott volna a kezében a másik, így végül a szőke szó nélkül hagyta az akár zsíros dolgokat is tartalmazó ételhordók jelenlétét.
Már épp vissza is tért volna a saját könyvéhez, mikor a másik megszólalt, egy pillanatnyi zavart okozva Sebby-nek, mert - tudtával legalábbis - senki más nem volt a boltban, ő pedig nem ismerte a jövevényt.
- Khm. - hívta fel magára a figyelmet, kérdőn nézve a másikra, majd még mielőtt esélye lett volna bármit is mondani, az érkező is felismerte a tévedést.
Sebastiant kicsit ugyan meglepte, hogy valaki meglepetésként ételt hozott a bátyjának, de két másodpercnyi döbbent csend után azért válaszolt.
- Felugrott a kastélyba valamiért - felelte, miközben kék szemei a másik alak arcát vizslatták. Nem volt neki ismerős, biztos volt benne, hogy még nem látta a testvérénél, de akkor mégis hogy illik a képbe? - Szeretnél neki üzenetet hagyni? - kérdezte komoly arccal, de enyhén félre billentett fejjel, így a mozdulatán látszott, hogy éppen próbál rájönni, hogy ki lehet a másik.

Seth

- Pff... - nevetett, mikor a bátyja szemforgatását látta. Ha valaki, akkor ő aztán nagyon is jól tudta, hogy a minisztériumi bürokrácia micsoda végeláthatatlan problémákat és huzavonákat tudott kreálni, és nagyon jól el tudta képzelni, hogy mindez hogyan csapódhat le, ha valaki talál egy random emeletet a boltja felett. Persze abban csak igazat adni tudott az ismeretlen irodistának, hogyha nincs hulla, akkor tulajdonképpen nincs baj sem.
- Csoda, hogy ennyivel megúsztad, pedig még csak nem is tehetsz róla, hogy van pár plusz négyzetmétered - helyeselt hát bátyja somolygására. - Hát persze! - lelkesült fel aztán, mikor a másik felajánlotta, hogy megmutatja a fenti részt.
Sebastian valamiféle polcsorokra, dobozokkal teli, raktárszerű helyre számított, így nem is voltak nagy elvárásai.
- Ugyan, biztos nem lehet olyan vészes - legyintett, mert ismerte a bátyját. Lehet, hogy Seth azt mondja épp, hogy még nem sikerült sok dolgot megcsinálnia az emeleten, de Sebby majdnem biztos volt abban, hogy ez valójában azt jelenti, hogy a nagyja már kész, csak az utolsó vonások, esetleg néhány berendezési tárgy hiányzik még.
Mikor elindultak az emeletre egészen izgatott volt hát - mindig is szerette a felfedezősdit, ez pedig most kicsit a gyerekkorukra emlékeztette, mikor senki sem volt otthon, ők pedig azt játszották, hogy kalandorok. Aztán az emeletre érve persze nem kincsesláda várta, hanem egy annál sokkal prózaibb, de az archeológusok céljainál sokkalta tisztább helyiség.
Némán nézett körbe a szobán, több lépés távolságból csodálva meg a pultot, a csodás könyvespolcot, szinte még mindig az ajtóban állva. Egyértelmű volt, hogy ez inkább lakóhelyiség, semmint raktár, de igazából ezen a szőke nem ütközött meg, hiszen simán el tudta képzelni, hogy a másik azért nem akar ténylegesen is a kastélyban lakni, még ha szívesen időzik is ott.
- Nagyon király lett! Kíváncsi lennék, hogy milyen volt, mikor először megtaláltad - mondta, lassan elindulva egy kis barangolásra. - Mikor tervezel költözni, kéne segítség? - nézett hátra a bátyjára, miközben végigsimította tenyerével a munkalapot az ablaknál.