Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Ami másnak kora reggel, az Runál késő este - reggeli sétájukra viszi a kutyákat, s még azelőtt hazatér, hogy teljesen felkelne a nap. Gavin nincs vele, az utolsó álomciklusát töltő Tobival hagyta, szükség esetére. Halkan csettegve halad, javarészt szabadjára engedve a falkát a hajnali hűvösben, úgysem bírná szusszal az iramukat. Lépései, kósza mozdulatai lassabbak már, s fázósan összekulcsolja karjait - talán nem mezítláb kellett volna elindulnia, de a puha fűben, friss harmatban gázolni a nyarak ritka élvezete.
Az emberek alszanak, így nem kutat gondolatok után; hallása egyszerű neszekre, madárdalra, csaholásra figyel a visszhangok között. Normális esetben legfeljebb játékos civódást, kisebb nézeteltéréseket hall, ma azonban egy ponton furcsa izgalom lesz úrrá a csapaton. Fejét felkapva próbál gondolataikba hallgatni, de nem érti, mi hozta őket lázba, csak hogy valami nyomát, szagát érzik. Sok a környéken a vad és a bestia, így nem nyugtalanítja különösebben, pusztán néhány vakkantással visszahhívja őket. Felőle megnézhetik, merre járt az a csodálatos mandarin, ami miatt most kórusnyüszítés megy, de a sérüléseket el akarja kerülni és ilyentájt még lehetnek kint vadak.
A rangidős Almaszósz tempójához igazodik így mindenki, amint a tavacska felé kanyarodnak, azonban amint megpillantják a lényt, az egyik fiatal hirtelen kiront a többi közül. Annyit tehet, hogy azonnal fekvésre utasítja a többieket, s utána szalad, mert hiába szólítja a nevét, se lát-se hall.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

A szaggal könnyű találkozni, főleg hajnaltájt, amikor a fény még elég gyér hozzá, hogy egy hófehér alak se ríjjon ki nagyon a monokróm tájból. Sokszor csak egy áttetsző agár üget mellette, máskor egész falkányi élő kutya tart vele. Ám ha egyedül jön, akkor is kíséri valamilyen ritmikus nesz: bokaláncának csengői, csettegése, szavak nélküli dúdolása. S vámpír-fülnek alighanem tisztán kivehető madárszívének szapora verése, ha a fiú belsejében lassan pergő időt nem is hallhatja. Ahogy azt sem, hogyan folyik keresztül rajta a táj megannyi hangja, a gyökerek sóhajtó lélegzetei, a fák rekedt suttogása, az szunnyadók és ébredezők mocorgása. Amikor a lombok búraként borulnak fölébe, az éjszakai égtől elvágva biztonságban érzi magát. S míg az emberek alszanak, igazán kitárhatja füleit, lelkét, mert nem süketíti meg a gondolatok tajtékzó hullámverése. A halandók és az ő szüntelen locsogásuk.

A gondolatra megtorpan, mint az őz, ha szagot fogva felkapja a fejét - mégsem fordul arra, arca egészen más irányba néz, fejét furcsa szögben döntve. Az elméje elhúzódás vagy riadtság helyett kíváncsian tekeredik az idegen köré, füstként kunkorodó dallamokkal lengve körbe. Minden pillanattal szilárdabbá válnak azonban, érti, mi is a másik, s ennek ellenére, amikor végre megmozdul, felé tesz lépést, nem tőle el.
Valóban, tekeredik az egyik dallam Kristóf ujjai köré, ha képes gondolatokat olvasni. Hozzád mérten kérésznél is kevesebb vagyok. Egy csipet por, araszol ujjbegye felé, hogy hegyéről tovareppenjen, egyetlen lélegzet. És?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Bár a vámpír szavakként fordítja le magában, ezek a gondolatok inkább dallamok - minél mélyebbre merészkedik, annál nyilvánvalóbb, hogy ez az elmét javarészt hangok, zene és sötétség töltik ki. Hiába is igyekezne szemét hozzászoktatni, ennek feketeségnek alakja van csupán; ott lapul benne a stég menti fák mezítelen kérge, a lehullott levelek puha-törékeny takarója, az albínó háta mögött a tó felszíne, ami egyaránt lehet üveg és víz.
Az árnyék nevetése mintha követ dobna bele, kíváncsiság hullámait veti és gyűrűket rajzol ebbe fénytelenségbe. Rövid, kígyónyelv-villanásnyi Ruarcban a felismerés, hogy a másik közel sem először látja - ízlelgeti a gondolatokat, melyek ismerik, sőt, észrevétlen követték már. Látni vágyják, érinteni vágyik. Szemernyi félelem sem moccan benne, amint elindul a másik felé, s lépései között Kristóf füle hallhatja a denevérére emlékeztető hangokat.
Az élők ideje is csak homok, Árnyék, suttogja bokája körül az avar, de ha az enyémből szeretnél, jut neked.
A szavak Ru számára otromba palettáján, ahol élő, halódó, haldokló egyre halványuló színek, sosem találta meg azt az árnyalatot, ami ő. Fiatalnak tetszhet,   ám valami nyugtalanító benne. Talán a gondolatait átszövő ritmus, mely nemcsak a vámpír évtizedeket, -századokat imafüzérként morzsolgató csendjétől, de a legtöbb halandó három-négy emberöltőjétől is elüt. Egymás mellett állva olyanok, mint a csalogány csattogása egy terebélyes fa koronájában. Van nevem, s a gondolat akár a gyufásskatulyába zárt bogárlábak kaparászása.