Betti

Késő délután van, szabad hétvége mindenkinek, szóval egy percet sem vagyok hajlandó otthon tölteni a családi ebéd után. Elég nekem ott elviselni a feszültséget, ami állandósult azóta, hogy Bercinek felesége lett. Borzasztóan hiányzik és hiányoznak az együtt töltött idők, de ő volt az, aki magamra hagyott.
Szó nélkül hagyom otthon a családot, anyának is csak annyit mondok, hogy kimegyek sétálni. Magam sem tudom, mihez akarok kezdeni, de a lábaim a tó felé visznek. Vastag kabátomon a szőrmegallér alatt ott lapít Tekergő, épp csak a feje látszik ki a szálak közül, miközben kukucskál és szemügyre veszi a hóba borult terepet.
Kezd besötétedni, a lámpák már világítanak, nehogy orra bukjon valaki, aki mondjuk pont annyira szerencsétlen, mint amilyen én is vagyok. Ha nem figyelek, megint elzakózok egy buckában, aztán a bólintér barátom majd nyavalyoghat.
Ahogy beljebb haladok, egyre kevesebben játszanak a hóban, van egy nagyobb szabad rész, ahol még nincs is kitaposva a hó. Nekem ez olyan, mint másnak egy nagy tányér sütemény, egyből megszaporázom a lépteim, hogy ott megállva hanyatt dőlhessek a puha takaróban. Karjaimat és lábaimat együttesen mozgatva hóangyalt készítek a friss hóba.

Dami


Nem nézi az órát amióta itt üldögélnek a stégen, és sorra isszák az üveg söröket. Valahogy mindig tudnak miről beszélgetni, hol Médi mesél a napjáról, hol Dami szidja a nagyszüleiket. Vagy éppen fordítva. Médi szereti hallgatni, mit csinálnak a macskák, ha épp nem látogatja ket néhány napig. A helyzet az, hogy a fiú szobájában mindig sokkal nyugodtabb. Az ő otthoni szobájába váratlan vendégek toppannak meg rendszeresen, a népes család valamiért nem szereti tiszteletben tartani a magánéletet. Nem mintha sok lenne ebből Médinek. Inkább titkai, na azok vannak arról, mit is csinál, amikor azt hazudja, a vőlegényével tölti az időt, közben viszont egészen máshol jár.
- Majdnem elfelejtettem! - ugrik fel egyik pillanatról a másikra, hogy a hátizsákjához lépjen. A félig még teli üvege majdnem felborul a lendülettől, de szerencsére talpon marad. - Hoztam máklikőrt. Próbáltad már? - lelkes, ami nem meglepő. Minden újdonságért így szokott lelkesedni, ha olyasmiről van szó, amiben lát potenciált. Ha akarja, ha nem, kénytelen lesz ő is inni belőle.
A lány lepattintja az üveg tetejét, és beleszagol. Úgy grimaszol, mint egy kisbaba, akivel először kóstoltatnak citromot.
- Azta! Kóstold meg előbb te - adja át ezzel a lehetőséget, na meg az üveget barátjának. Az elmúlt egy évben egészen megedződött Damien mellett a mája.

Dami

Egy ideje szinte minden szabad percét Damiennel tölti. Talán a nagyapja neve, talán a vőlegénye családjának említése, talán csak Médi túlzott energiája az, ami miatt elpártoltak mellőle a barátai. Igazából nem bánja, mert így legalább azok veszik körül, akikkel tényleg jól megértik egymást, és az együtt töltött idő nem feszengős, sokkal inkább szórakoztató.
Amikor felpattan, inkább a túlzott energiájára lehet tippelni, mint eltaszító tényező. Rellonos létére ugyanis olyan, akárcsak egy eridonos hurrikán. Képes elsöpörni mindent és mindenkit, ezt pedig sosem fogja igazán kinőni.
- Berci segített - vonja meg a vállát. Általában csak a gondoltára lelkesedik fel, hogy ő most majd jól be fog rúgni, aztán ennek két korty a vége. Talán majd ma, talán a máklikőr meghozza a kívánt hatást. - Egész jó az illata. - Állapítja meg a grimaszt követően. Azt Dami is biztosan tudja, hogy ezt nem gondolta komolyan.
Felvont szemöldökkel hallgatja a diópálinkás történetet, majd elhúzza a száját.
- Miért a nagyié? - igen, Médi. Ez az első és legfontosabb kérdés. Ezalatt végigköveti a fiú minden egyes mozdulatát, egészen addig, míg bele nem kóstol az italba. Ő a tesztalany, a lány csak akkor iszik belőle, ha Dami nem köpi ki a vacsorájával együtt.
- Édes? Mint a karácsonyi süti? - azonnal kiveszi a kezéből az üveget és mohón belekortyol a likőrbe. Először elfintorodik, mert az íze túlzottan intenzív és kicsit csípi is a torkát, majd ahogy ízlelgetni kezdi, ráküld még egy kortyot. - Damien! - vágja gyomron lendületből a felfedezésének nem csak hangot, de mozdulatot is adva. - Ez nagyon jó.
Miközben visszadugja az üveg nyakát, tekintete a mellette ülőn állapodik meg. Átfut egy gondolat az agyán, amire hümment egyet.
- Szerinted ilyenkor azt hiszik, hogy lefekszünk egymással? - teljes mértékben figyelmen kívül hagyja a feltett kérdést. Megint hümment. - Nem, mert azt mondtam nekik, hogy veled akarok nyaralni menni. Meglóghatsz ahová csak akarsz. - Végül a saját kérdését sepri a szőnyeg alá.

Dami

Lehet. Megvonja a vállát, de a továbbiakban nem érdekli sem a nagyi, sem az említett néni családja. Kíváncsisága a likőrre koncentrálódik. Médiben ez örök, sok minden érdekli, aminek általában hangot is ad. Talán nagyobb lelkesedéssel is, mint azt általában az emberek megszokták. Így könnyedén okoz fizikai fájdalmat egy ártalmatlan ütéssel is, de mivel Damien egy nála két fejjel magasabb, nem éppen törékeny kisfiú, felnevet a reakcióján. Ő Médi, a százhatvan centis szörnyeteg.
Miközben őszinte érdeklődéssel nézi Damit, fél szemöldöke megemelkedik. Nem érti a reakció miértjét, hisz egy ártatlan kérdést tett csak fel, majd kiegészítette valami teljesen eltérő, így mégis szépen egybeolvadó dologgal.
- Most mi? Zavarba hoztalak? - általában nem szokta szóvá tenni a hirtelen változásokat, most azonban kiszalad a száján a kérdés. - Addig jó, amíg elhiszik. Meg kellene gondolnom, hogy színésznek megyek az aurorság helyett, szerintem tökéletesen játszunk. - Hangja szárazan cseng a lány hanglejtéséhez képest. Vicces, ha belegondol, mit képzel a családja, kevésbé szórakoztató viszont a valóság és a hetek felgyorsult múlása.
- Már megint? Utol foglak érni hamarosan - felhorkant, mert egyáltalán nem örül annak, hogy Dami ennyire nem foglalkozik a jövőjével. Aztán elveszi az üveget, s meghúzza, miközben vállával meglöki a mellette ült. - Vagy pont ez a szándékod, hm? Hogy jóslástanon foghasd a pad alatt a kezem? - határokat nem ismer, de profin zavarba tudja hozni a másikat anélkül, hogy ezt észrevenné. Médi csak viccelődni próbál.

Dami

Médi szemöldöke magasra szalad, a mozdulatban is megáll a keze, amivel az üveg után nyúlna. Megütközve néz a mellette ülőre egy darabig. Nem veszi komolyan, elvégre Radetzky Médiről beszélünk, aki tizennyolc évesen is azon az úton van, hogy egyáltalán közeledjen a felnőtté váláshoz. Még nem, még visszafogja magát. Ha elmenne egy pszichológushoz, valószínűleg érdekes dolgokat állapítana meg róla, kiindulva az édesapja korai halálából.
Próbálkozik, hátha visszajön Damien kedve az élethez és ott folytathatják az esti szórakozást, ahol abbahagyták. A tipikus Médiskedés azonban nem jön be, sőt. Meg is húzza magát egy időre, pedig egész lényében tombolni kezdenek az érzések, amiket egyébként sosem engedett még ilyen szinten elhatalmasodni. Mindig pozitívan áll a dolgokhoz, legyen szó múltról, jelenről, vagy jövőről. Most viszont csak szorítja az egész a mellkasát, amin egy nagyobb korty likőrrel igyekszik segíteni. Az ital égetve a torkát, nagy gombócként kúszik le a gyomrába. Újabb percek telnek el csendben.
- Egy szemét f*sz vagy, Damien - állapítja meg halkan, maga elé nézve. - Nem én tehetek róla, hogy szar az életed. Képzeld, én sem repesek az örömtől, mert hozzád mehetek feleségül. Vagy mert évek óta azt játsszuk, hogy kedveljük egymást - Médi még sosem volt ilyen undok, keserű, mint ebben a pillanatban. Állkapcsa megfeszül miközben a fiú felé fordítja a fejét. Nem gondolja komolyan, egyszerűen csak nem érzi kölcsönösnek. Mert ő kedveli, sőt, barátjának tekinti a Felagund fiút. - Pedig azt is gyűlölöd, ahogy levegőt veszek - közelebb hajolva, a másik fülétől nem messze sziszegi a szavakat. Ebben a percben nem gondolkodik. Nincs félelemérzete, nem látja maga előtt a jelenetet, amint Dami a tóba fojtja dühében. Pedig esélyes, ha egyre jobban megered a nyelve.

Dami

Olyan feszültség ül köréjük, melyet Médi korábban még nem tapasztalt. Még az eljegyzéskor sem. Talán az apja halálakor volt benne ennyi düh, ennyi lappangó érzelem, amitől legszívesebben csak felüvöltött volna. A mellkasát most is feszítik az érzések, de azok után, hogy a fiú fejéhez vágja a dolgokat, egy szót sem szól. Levegőt is alig vesz, mert érzi, hogy ezzel most nagyon csúnyán átlépett egy határt, amit nem kellett volna.
A rossz érzések mégis ott keringenek benne. Pillanatok alatt dől össze a felépített világuk, amelybe elmenekültek a valóság elől. Médi mindig azt remélte, hogy az idő múlásával majd helyrejön minden, ők pedig azután is jóban lesznek, hogy a nagyszüleik rájönnek, nem kell őket egymáshoz kényszeríteni. Másra nem gondolt. Nem vette számba annak lehetőségét, hogy mi lenne, ha csak úgy felbontanák az eljegyzést. Nem gondolt bele mielőtt megszólalt, hogy mi lesz, ha ezzel eltaszítja magától a fiút. A hirtelen harag csak ritkán jellemzi őt, de mindig a legrosszabb pillanatban.
Végig a mellette ülőt nézi, már amennyit a sötétben lát belőle. Az alakja kivehető, s arcát is úgy ahogy, de látja. Bár ne látná, mert olyasvalamivel kell szembenéznie, amire nincs felkészülve. Damien hirtelen mozdulatára ugyan hátrahőköl, és szíve hevesen kezd verni, nem mozdul. Nem áll ellen és nem menekül, egy fél mozdulatot tesz csak a zsebében pihenő pálcája felé. Elnyílnak ajkai, amikor hirtelen mozdulattal Dami a gitárja után nyúl, s Médi ajkain kiszalad az egész idáig bent tartott levegő. Néhány másodpercig hallgatja a stégen csattanó léptek hangját, majd hirtelen felugrik és futni kezd utána. Megbotlik kétszer a lécekben, mire előhúzza a pálcáját és fényt varázsol maga elé.
- Damien! - hangja egyszerre cseng parancsolón és kétségbeesetten, a végén pedig elcsuklik. Jelen pillanatban nem érdekli semmi, az sem, hogy minden holmiját a stégen hagyta, ahogy az sem, kitöri-e a bokáját.
Amikor beéri az óriás barátját, megragadja a karját azt remélve, lesz valami haszna és Damien legalább hajlandó lesz megállni.
- Kérlek maradj! - kezét leengedi, ahogy a pálcáját is. Mellkasa szaporán emelkedik és süllyed, ahogy Médi próbálja visszafojtani a sírással vegyített kiáltást.

Dami

Mellkasát mardossa az érzés, amit saját maga váltott ki. Pedig Médi pontosan tudhatná, hogy az embereket akkor kell megbecsülni, amikor ott vannak mellette, mert ha egyszer elmennek, talán soha többet nem lesz esélye rá, hogy elmondja, hogy érez. Vagy egyáltalán rájöjjön, milyen érzések vannak lelke mélyén. Ott, ahonnan ez a sok keserűség származik, ahol mindezt eltemette, s mégis egy pillanat alatt a felszínre tudtak törni. Médi a cuki. Médi a vidám. Médi a lökött kislány. Médi...a lány, akinek talán csak egy valódi kapaszkodója van az életben. Ő, aki soha sem árulta el, mégis Ő kapja mindazt, ami másnak járna.
A torkára fagynak a szavak, a nyári szellőtől megborzong. Két kezét leeresztve, a földet világítva áll Damien előtt. Szeretne bocsánatot kérni, elmondani mindent, ami a fejében jár, de képtelen megszólalni. Szaporán veszi a levegőt, mely egy idő után elhal, ahogy a fiú hangja egy egészen más világot teremt körülötte.
Először meglepettségében felejt el levegőt venni, majd csupán a beállt feszültség miatt. Aprónak és gyengének kezdi érezni magát. Egész testében reszket, de képtelen mozdulni. Jelen pillanatban az egyetlen dolog, amibe kapaszkodik, az az egyetlen fényforrásuk, a fűben köralakot megvilágító pálca. Úgy markolja, mintha az élete múlna rajta, és talán tényleg így van.
Élesen szívja be a levegőt. Ebben a pillanatban veszi észre, hogy arcát könny áztatja. Remegő, jéghideg kézfejével törli meg arcát. Képtelen gondolkodni, egyszerűen nem érez mást, csak fájdalmat. A sajátját és a másikét egyaránt. Ha csak egy kicsit tovább gondolkodott volna...
Percek telnek el. Nem múlik sem a remegés, sem az érzések. Nincs megkönnyebbült sóhaj, vagy akár csak gondolat arra, hogy ennyi volt az egész, jöhet a happy end.
Bátortalan lépést tesz felé. Megragadja a pólóját, mint valami kapaszkodót, és ha ezen a ponton Damien még nem hátrál, homlokát a mellkasának dönti. Nincs mi vezesse, nincs ami azt súgja, így kell cselekednie. A saját érzéseiből merít erőt, mert nem akarja, hogy így legyen vége annak az eltolt kapcsolatnak, ami az övüké.

Dami

Ha fel kellene sorolnia az életében öt olyan dolgot, ami fontos számára, a listán szereplők között Damien neve is szerepelne. Azt, hogy ez így van, az ember nem is gondolja addig, amíg nincs azon a ponton, hogy elveszítse, ami számít, amit szeret és amihez ragaszkodik. Ha nem is mesébe illő kapcsolat az övék, de valami olyan, ami bizony mélyen gyökerezik. Mert nem tudja, de igenis nehéz lenne elengednie őt, aki a legjobb barátja.
A könnyek némán áztatják Médi arcát, arról legördülve pedig a fiú ruháját. Visszhangzik a fejében a dal, az itt-ott kiejtett szavak, lelkét mardossa az a mélység, amivel a frászt hozta rá. Megijedt. Na de nem attól, ami történt, sokkal inkább a mögötte megbúvó dolgoktól. Médi nem magával foglalkozik első sorban, de érzi, hogy Damien esetében olyan felszínes kapcsolatot sikerült kialakítaniuk, melyben egyikük sem látta a másik igaz valóját.
Percek is eltelnek, mire megmozdítja fejét, s kisírt szemeit a félhomályban még szomorúbb arcra emeli. Ujján megfeszül a gyűrű, amit tőle kapott, a holdfény megcsillan a leveleket kitöltő köveken. Lenéz rá, majd újra a sötét szemekbe. Lélegzetét visszatartva csúsztatja fel jobbját a másik arcára.
- Sajnálom - hosszan fújja ki a levegőt tüdejéből, de ezzel nem érzi magát könnyebbnek. Mellkasára ráült az a sok szomorúság, amit nem fog tudni egyhamar elengedni. Valószínű, hogy Damien nem tud mit kezdeni Médi érzelmi kitöréseivel és ezt a lány is tudja. Habozik. Nyel egy nagyot, mielőtt újra erőt venne magán egy mondat megformálásához.
- Én nagyon szeretlek téged - szavai halkan törik meg az éj csendjét. Talán ez az a pillanat, amikor az este folyamán legjobban retteg. Nem akarja hallani ugyanazt az ő szájából, amit Médi maga a fejéhez vágott a stégen.

Damian

Damian

Damian