Polgi bá

Amint megkapom az engedélyt, lenyomva a kilincset belépek az irodába. Nem nézek körbe, egyenesen az asztalhoz lépek, ahol a polgi bá ül.
- Jó napot - nyújtom felé jobb kezem. - Denis Brightmore, beszélni szeretnék Önnel egy nekem igen fontos ügyben - ülök le a mögöttem lévő székre, ahogy a kézfogás véget ér. Nem teketóriázok, rögtön bele vágok a dolog közepébe, nem érek rá itt ülni egész nap.

Polgi bá

Szimpatikus a polgi. Tetszik a közvetlensége, mégis tiszteletet kíván az, ahogy vele beszélsz. Szimpatikus a pasi, szerintem elég hamar meg fogunk tudni egyezni. Bólintok egy aprót, mielőtt elkezdeném a mondandóm.
- Megkaptam az engedélyt egy hárpia tartásához -  kezdek bele. - Azonban elég nagy a valószínűsége, hogy a falu felett és a környékén is fellelhető lesz az állat, nem szívesen zárnám be egy ketrecbe - tűnődöm el picit azon, hogy ez a fenséges állat mégis hogy nézne ki egy kalitkában. - Nem veszélyes, tud különbséget tenni eleségállat és értelmes lény között, de ha mégis olyan lenne a helyzet visel az állat egy láncot a lábán, ami jelez nekem, ha gond van, valamint kisebb áramütéssel is leredukálja azt. Érzékeli az állat hangulatát, eszerint cselekszik az eszköz - fejezem be, majd tekintetem a polgármesterre emelem.
- Fontos nekem a madár, fióka kora óta ismerem. Kérem szépen a beleegyezését abba, hogy az állat hadd repkedjen szabadon a falu felett és a környékén - egy szuszra elmondtam mindent. Hátradőlök a széken és várok a csodára.

Polgi bá

Bólogatva végig hallgatom a történetet az Augurey-ról. A Manci nénis kérdés után hirtelen tör ki belőlem a nevetés, nem számítottam kérdésre, főleg nem ilyenre. Szememet kicsit megtörölve emelem tekintetem ismét a polgira.
- Akkor Manci néni kap egy új tacskót - hunyorgok, kicsit még csücsörítek is, ahogy elképzelem a szituációt. - Viccet félretéve, jelenleg most tesztelik a hárpiát. Egyelőre nagyon jó eredményekkel. Különbséget tud tenni állat és állat között is, meglepően intelligens, de csak az eredmények után tudok pontosabbat mondani erre a kérdésre - válaszolom az előttem ülőnek. Előre dőlök, könyökömmel a térdeimen támaszkodva várom a további kérdéseket.
- Természetesen az iskola igazgatójával is beszélni fogok az ügyben, az ő engedélye is szükséges - toldom meg a történetet egy kis plusz információval.

Polgi bá

Halkan kuncogok még mindig a Manci nénis dolgon, amikor a polgi bá tetőzi. Mosolygok, mint egy elmebeteg, azonban magán a felajánláson kicsit megilletődök. Kiegyenesedek a székben, majd ismét hátradőlök.
- Örülnék, ha jönne - mosolyodom el én is, nehogy baja legyen a mi drága Fülesünknek. - Legalább az állatot is megismeri.

Polgi bá

- Ingyen térfigyelő kamera - jegyzem meg halkan, inkább magamnak. Jó ötletnek tartom, hogy a polgi eljöjjön velünk, így plusz köröket úszok meg én is, és szerintem ő is.
- Nem tudom - rázom meg a fejem is kicsit. - Szerintem pár nap és küldik, jövő héten hozzák a madarat, valószínűleg még előtte megkapom, de ha gondolja elküldöm az infókat egy bagollyal.

Polgi bá

Bólintok a polgi bá minden mondatára, nem szeretném a szükségesnél tovább rabolni az időmet. Kezet fogok vele ismét, majd felállok.
- Amint megkapom őket, küldöm - bólintok egyet, majd hátat fordítva a polgármesternek kilépek az ajtón, visszafordulva hagyja el a számat a Viszlát! szócska.

Húgom (?)

Kaptam anyámtól egy baglyot, hogy menjek a Boglyas téri Postára, mert egy másik bagollyal oda küldtek nekem oda baglyot. Bonyolultak? Dehogyis. Ó, kit áltatok? Annyi mindent túlkomplikálnak, biztos vagyok abban is, hogy azért a Postára küldték, mert ott tutira megkapom. Mintha a baglyuk nem lenne elég rámenős. Mindig megkocogtatja a fejem a csőrében lévő levéllel, így esélyem sincs egyiket sem elszalasztani. Kicsit a tököm ki van már a madárral, hányszor elképzeltem, ahogy neki repül véletlen egy ablaknak. Nem súlyosan sérül meg, csak egy kicsit.
A Fő utcán sétálok, amikor egy integető lánynak visszaköszönök. Fogalmam sincs ki ez, de nem vagyok udvariatlan. Hosszú szőke haja volt, nőies alakja és szép arca. Nem emlékszem, hogy meg lett volna, de nem is vezetek a nőkről listát, akikkel lefeküdtem, úgyhogy... benne van a pakliban, na. Maradjunk ennyiben. De, csak, hogy ne tűnjek annyira bunkónak, simán benne van az is a dologban, hogy jófejségből köszönt. Vagy ő ismer valahonnan én meg simán ugyanakkora tapló maradtam és nem tett bennem mély benyomást a csaj. Az a legszomorúbb az egészben, hogy az összes felsorolt dolog lehetséges, de fogalmam sincs melyik a legvalószínűbb, amit utálok. Utálom, ha valamit nem tudok biztosra, azonban ez a csaj most pont nem izgatja a fantáziám, mert nem érdekel a dolog.
Kabátom zsebéből nagy nehezen előtúrom a cigarettás dobozt, majd egy szálat a számba rakva ösztönszerűen jobbra nézek. Egy árny suhan vissza a robosztus épület takarásába, elég kivehető volt még így is, hogy női egyedről van szó. Remélem nem egy alsóbb éves társaság nézelődik éppen utánam, mert akkor esküszöm szívinfarktust kapok. Valami ilyesmi lehet, ha az ember megérzi, ha nézik? Mindegy is. Meggyújtom ujjam végével a blázt, majd lassan, kabátom zsebébe dugott bal kézzel, újra elindulok, vissza, az iskola felé.
Nem lépek körülbelül négyet, amikor érzem, hogy két kar ölel át hátulról. Egy pillanatra megmerevedem, aztán eszembe jut, hogy biztos Cath az és megint érzelgős hangulatában van. Számból kiveszem az egészség megtestesült csodáját, majd lassan megfogva a női kacsókat lefejtem magamról őket, hogy megtudjak fordulni az ölelés forrásának irányába. Mosolygok, mint akinek elment az esze, és ahogy fordulok reflex-szerűen ölelnék is vissza, amikor feltűnik, hogy nem Cath az. Nem, hogy nem Cath az, de egy teljesen ismeretlen lány.
Szemeim összeszűkülnek, ahogy a - már - előttem álló törpre nézek, majd óvatosan elmosolyodom.
- Ömm - kezdek bele értelmesen a mondandómba, még fejemet is megvakarom. - Szerintem rossz srácot ölelgetsz - közlöm a tényt, majd ismét hátat fordítva a lánynak elindulok az iskola felé, remélve, hogy most már tényleg célt is érek.

Húgom (?)

Próbálok nem bunkó lenni a lánnyal, aki elkezdett ölelgetni, de nehezen fogom vissza magam az ilyen helyzetekben. Aki pofátlan módon belép az intim szférámba az ne számítson semmi jóra, főleg, ha idegenként teszi. Ez így nem pálya, és nem is elfogadható számomra.
Amikor a lány kiejti a száján a teljes nevem és még egyéb plusz információkat, megtorpanok. Szemeim kitágulnak, a cigi a számból a földre hullik. Tengelyem körül fordulok meg lassan, mintha egy vad készülne rám ugrani, majd - még mindig - kikerekedett szemekkel a lányra nézek, amikor is folytatja. Senki, mondom SENKI, nem tudhat rólam ilyesmi információkat az iskola vezetőségén kívül, ők is csak a beiratkozás miatt. Nincsenek olyan közeli ismerőseim vagy barátaim - most már Cath-en kívül -, akik ezekről a dolgokról tudhatnának. Senkinek nincs semmi köze a magánéletemhez. De ez a lány, a sápatag arcával, szintén kikerekedett szemeivel és gyöngyöző homlokával tudja őket. Pontosan. Kicsit közelebb lépek, de még így is van köztünk minimum két méter. A lány folytatja még mindig, kezemet a szám elé teszem. Egy emlékkép villan be az agyamba, de csak egy pillanat erejéig látogat meg, azonban ennyi is bőven elég. A labda gurul, egy idegen kislány előtt áll meg, aki visszarúgja az elnyűtt, megkopott, színtelen és összefirkált labdámat, majd betoppan anyám, aki közli, hogy menjek az udvarra játszani. Később megkérdeztem ki volt a kislány, azt válaszolta "vendég", így nem is foglalkoztam vele. De ez a "vendég" most itt áll előttem és tud rólam dolgokat. Fontos dolgokat ráadásul.
Szemeim összeszűkülnek, ahogy a lány utolsó mondata elhagyja a száját. Kezemet elveszem a szám elől, egy görbe félmosollyal nyúlok zsebembe egy újabb blázért.
- Megismerni - suttogom a lány szavait újra, ízlelgetem a szót. - Miért akarnál megismerni és egy kis időt eltölteni velem? - húzom össze a szemeimet.
- Nem ismerlek, és jelenleg nem is vagyok ismerkedős hangulatomban - gyújtom meg ujjammal ismét a cigit, majd egyik lábamról most a másikra helyezem át a testsúlyom. Várakozóan tekintek az előttem állóra, ha nincs más mondanivalója, akkor hagyjuk egymást lógva.

Húgom (?)

Amikor egy idegen tud rólad információkat, elgondolkozol. Honnan? De mégsem ez a legfontosabb kérdés. Hanem, hogy miért? A honnan az ilyenkor mellékes, érdektelen. Na de a miért? Az igenis fontos. Mindig a miért a kulcs mindenhez. Ha valaminek tudod az okát, és annak az oknak még értelme is van, akkor sínen vagy és nyert ügyed is van. Ha nem tudod? Akkor sz*poládé van kispajtás és hoppon maradsz, még megannyi másik embertársaddal együtt. Mindig a miért… és ez a k*rva miért most csak nem dugja fel a fejét, hogy legalább egy kicsit megkönnyítse a – szó szerint – előttem álló rejtélyt. Az előttem álló lányról süt, hogy majdnem mindent tud rólam, ami nem különösebben érdekel, lehet, hogy az információk fele alapból hamis. De a tekintete, ahogy rám pillant, látszik, hogy intelligens és okos.
Idegenkedve nézek rá, hogy adjak neki egy percet. Elmerengek, a feje fölött nézek a távolba. Valamiért eszembe jut az ominózus este, amikor kiderült, hogy elemi mágus vagyok. Felgyújtottam az istállót. Nem tudom hány évesen, előre-hátra dülöngélve guggoltam az istálló közepén, zokogva, a szél zúgott körülöttem segítve a lángok pusztítását. Féltem, sőt rettegtem ott, ahogy egyedül voltam az épület közepén. A lángok engem elkerültek, ahogy a szél is hűtötte a testem a forróságtól, de apám és anyám nem voltak védve, mégis berontottak szó nélkül értem. Aztán képszakadás és kilenc év múlva derült ki, hogy elemi mágus vagyok. Ráadásul dimágus, ami annyit tesz, hogy két elemet uralok. De ez mind elenyésző most, ha a lányra nézek. Ugyanezt látom hatalmas, barna szemeiben visszatükröződni. Félelmet, ha nem is rettegést. Vékonyka ujjait tördelve vár a megadott egy percre. Betegesen sápadt arca, ahogy bólintok, hogy kezdje el, talán még sápadtabb lesz, már ha az lehetséges. És mondja, mondja és még mindig.
Gránátalma, cseresznyevirág és a könyvek. Sokkal több hasonlóság, mint arra számítottam, így akárkivel, aki a közelembe kerül és beszélgetek vele. Kiveszem a blázt a számból, hosszasan kifújom a füstöt és elmosolyodok. Rendben, kapott egy percet, mindent belecsődített és még maradt is neki pár másodperce. Akkor állítsuk egy kis kihívás elé abban a maradék pár másodpercben. Ha a lány tényleg olyan okos, mint amilyen a tekintetében látszik, akkor hamar ráfog jönni, hogy mire vagyok kíváncsi.
Egy pillanatra felpillantok az égre, újabb slukk, szemem lehunyom, majd már a lányra nézve nyitom ki újra, egy mosoly kíséretében.
- Ki vagy te? – teszem fel a világ egyik legtalálóbb kérdését, a mosoly nem tűnik el. – Abban a hat másodpercben kifejtheted nekem - várok. Újabb slukk, kifúj. Majd még egy, kifúj. Másik lábamra helyezem a testsúlyom és még mindig várok.

Húgom (?) - első előtti találkozás

Annie, aki soha nem akarna nekem ártani, nem akar bántani sem. Több van a dolog mögött, mint egy ismerkedési szándék. Sima megérzés, amik általában be szoktak jönni. Nem tűnik gyilkosnak, nem látok a szemében gyanús szándékot, bár nemigen lenne sok esélye ellenem. Elmondja a nevét, de más is van, amit nem mondd el. Lehet nem véletlen, de legalább már a nevét tudom, ha már ő alapból tud rólam igen fontos dolgokat. Már én is tudom a nevét.
Újabb slukk, kifúj. Összeszűkült szemmel tekintek az előttem álló lányra, majd az égő cigit eldobva, rátekintek. Kezeimet összekulcsolom, majd tarkómra teszem őket, így eresztek meg egy igen mély és hangos sóhajt. Miért most? És ki ő? Miért én? És ki ő? Miért itt? És ki ő? Ezek a kérdések cikáznak a fejemben, amióta neki álltunk ennek az igen mély és értelmes diskurzusnak. Semmit nem tudok, és semmit nem is érzek. Igyekszem semlegesen hozzáállni a dologhoz, de ha egy idegen közöl veled információkat, amiket senkinek nem kéne tudnia, akkor elgondolkozol, ugye?
- Szóval nem vagy furcsa? – hunyom le szemeimet. – Elmondom, hogy de, k*rvára az vagy. A semmiből előkerülsz, ölelgetsz, majd olyanokat közölsz velem, amiket senkinek nem kéne tudnia. Senkinek… - suttogom újra az utolsó szót, végül hátat fordítok a lánynak. Nem hiszem, hogy én akarom ezt folytatni. Semmi kedvem falfehér lányok játékaiba belemenni, főleg nem egy sürgető napon. Egyszerűen most nem vagyok olyan passzban, hogy nekem ez jó legyen, és mosolyogva ne nézzem hülyének a lányt. Lehet menne, ha kicsit megerőltetném magam, lehet kedélyesen is elbeszélgetnék vele. De minek, amikor ő már tud mindent rólam, és már én is róla? Ne fussunk felesleges köröket, főleg úgy, hogy sokkalta fiatalabb nálam, esélytelen.
Megilletődve fordulok vissza félig-meddig a lány felé. Tarkómról elveszem a kezeimet, a zsebembe dugom őket. Óvatosan pislogok egyet, majd beszélni kezdek.
- Nem tudom ki vagy, mégis ismerem a szüleid. Nem tudom ki vagy, de tudsz rólam mindent. Nem tudom ki vagy, de lehetőséget adsz, hogy megtudjam avval, hogy a „ki vagy?” kérdésre a nevedet mondod el? – nevetek fel hangosan. Így összegezve még viccesebb a szituáció, az ember nem is gondolná, hogy amikor elindul egy levélért, akkor ilyen helyzetbe is beletud csöppenni.
- Bocs, de nekem erre nincs időm – vonom meg a vállaimat kicsit, majd még egy blázt előtúrva a nyűtt dobozból újra ujjam fölé tartom és meggyújtom azt.
Vagyis meggyújtanám, ha engedelmeskedne nekem. A szél felerősödik körülöttem, nem feltűnően, de érezhetően. Mi a f*sz van már? Tekintetem körbe jár, hogy megkeressem ki szórakozik velem, de senkit nem érzékelek itt egyelőre, rajtunk kívül. Meglepődve hátra fordulok megint, a szél, mintha nem is fújt volna soha. Nem mehetek el. Valami nem enged, és a jelek is erre utalnak. Visszalépek a lány elé, és valami ismerős érzés fog el. Melegség és megnyugvás, de nem az a tényleges nyugalom, hanem az a beköszönős fajta.
Elpöckölve megint a cigit, a lány íriszeibe fúrom a saját kékjeimet.
- Egy órát kapsz – emelem fel a mutatóujjam. – És ebben az egy órában mindent elmondasz nekem – indulok el a lány által rámutatott pad felé, avval a szándékkal, hogy leülök rá. Nem nézek hátra, hogy követ-e. Vagy jön és él a lehetőséggel, vagy elmegy. Nincs más opció.
Lehuppanok a padra, hátra dőlök, tarkómat a háttámlára döntöm, karomat szétteszem. És várok. Megint csak várok.

Húgom (?) - első előtti találkozás

Soha nem voltam híve a felesleges fecsegésnek. Én nem rabolom mások idejét, ők se tegyék ezt az enyémmel. Mindig úgy mentem előre, hogy eszem ágában sem volt hátranézni. Minek? Hogy a múlton picsogjak? Pont a múltnak köszönhetem azt, hogy ilyen vagyok. Erre megjön egy lány, aki meglepően hasonlít édesanyámra, és felborít mindent. Valami történt a múltban, amire nem emlékszem, pedig ominózus volt az életemben. Minden fontos eseményre emlékszem, amire kell. Amikor kiderült, hogy varázsló vagyok, amikor kiderült, hogy dimágus, hogy pánikbeteg, megspékelve egy kis dühvel. És hogy mire még? Arra, amikor anyám elvetélt. Minden egyes mozzanat beleégett az agyamba és akármennyire akartam akkor és ott is elfelejteni, nem sikerült. A mai napig bevillannak a képek, akarva-akaratlan. Ahogy anyám felkel a kanapéról, megrogy... aztán csak vér. Vér mindenhol. Anyám összeesett, apám utána kapott, én meg álltam ott, mint egy merev f*sz és nem tudtam tenni semmit. Hat évesen az ember mit csinál ilyenkor? Pánikrohamot kap, leguggol, a fülére tapasztja a kezeit és előre-hátra dülöngél. A könnyeim is folytak, de nem a szomorúságtól. A félelemtől és a tehetetlenség miatti dühtől. Homályosan, de érzékeltem a külvilágot, mindenki lassított felvételként mozgott. Apám a telefonált valakinek, rá pár percre jött egy fehér köpenyes orvos, aki azonnal elvitte anyámat, mindeközben a bejárónőnk próbált segíteni anyámnak megnyugodni, kicsit megkönnyíteni a helyzetet. Egy ilyen helyzetet mivel lehet megkönnyíteni? Akár az elszenvedőnek, akár azoknak, akik jelen vannak? Elmondom. K*rvára semmivel. Apám megfogott, összedobálta a cuccom és elvitt Olaszországba másfél hétre, hogy kiheverjem a dolgokat. Ez az emlék örökké kísérteni fog, akárhová megyek. Volt egy húgom 9 hónapig, akit nem ismertem, akivel soha életemben nem találkoztam. És hogy miért? Mert így alakult valami miatt. Nem tudtam cseszegetni vagy megvédeni, ha valaki bántani akarta, nem tudtam elküldeni melegebb éghajlatra a pasikat, akiket összeszedett. Nem tudtam neki soha keresztbe tenni. És mind ezt miért? Bárcsak tudnám a választ. Bárcsak, akárki tudná a választ, aki közli is velem azt.
Szomorkás mosoly tűnik fel ajkaimon, kívülről valószínűleg hülyének tűnhetek, nemigen reagáltam az elmúlt tíz percben semmire. Lassan lehunyom a szemem és halkan felnevetek egy pillanat erejéig. Felnézek az égre, a szomorkás mosoly visszatért. A múlt tett olyanná, mint aki ma vagyok.
Szomorúsággal és emlékekkel teli tekintetem a lányra emelem, majd szépen, kussban végig hallgatom a mondanivalóját. Nem mondok semmit, nem hümmögök, csak nézem, ahogy beszél.
- Merre mész? - szinte suttogom a kérdést, valamiért megköveteli a helyzet, hogy csendes legyek. - Tudod, én mindig beszerettem volna járni a világot valakivel. Csak anyámék nem nagyon akarták, aztán itt kötöttem ki - mutatok körbe jobb kezemmel, hogy egyértelmű legyen, a Bagolykőre gondolok. Nem önszántamból jöttem ide sem, de így látták a legjobbnak, én pedig rendes gyerek módjára követtem azt, amit a szüleim mondanak nekem. Nem mindig, de legtöbbször tényleg úgy cselekedtem, amit kértek tőlem.
- Nem akartam ide jönni - folytatom az előző gondolatmenetemet, szemeimet ismét behunyom, úgy folytatom. - De anyámék úgy látták jónak, ha kiszakítanak a megszokott környezetből. Tudod, nincs több bunyó, nincs több rossz társaság, nincs több semmi, ami miatt azt éreztem, hogy élek - bevillan egy kép, amikor még Olaszország eldugott részein és utcáin fogadtak rám az emberek, hogy úgyis megnyerem. Egy elégedett mosoly terül szét az arcomon, amikor arra gondolok, hogy mekkorát néztek, amikor a meccs meg volt bundázva és az ellenfelem nyert. Az én ottani legdrágább barátom, Salvatore, mindig így játszottunk, és meglepő, de mindig be is jött.
- Most itt vagyok, tanulok, olvasok és próbálom elfoglalni magam, de ha itt vége, fogalmam sincs mit kezdek magammal - elmerengek. Előveszem a cigarettámat, majd ujjam hegyéhez tartva meggyújtom azt. Felállok és arrébb sétálok, Annie nem úgy néz ki, mint aki dohányzik vagy éppen bírja annak a szagát. Nem szeretném, ha miattam fulladna meg, szóval, ha ezen múlik, arrébb tudok lépni párat. Meg is teszem, majd visszapillantok rá.
Hogy miért mondok el ilyeneket egy idegennek? Nos, ha már amúgy is, sejteni lehet, mindent tud rólam, most plusz egy-két infó, már nem oszt nem szoroz a helyzetemen.

Húgom (?) - miért nem vagy halott?

Egyik szemöldököm megugrik, ahogy kimondja hová tart. Elég olvasott vagyok, mindenki tudhatja, aki egy kicsit is ismer, így pontosan tudom miről beszél. Szóval haldoklik. A sápatag bőr, az állandó izzadságcseppek a homlokán, a visszafogott személyisége. Próbálja magát erősnek mutatni, ám az apró kis rezdülések, amik megremegnek arcának vonásaiban mindent elárulnak. Nem vagyok hülye, igenis fél valamitől. Nem feltétlen a haláltól, talán valami neki fontostól. Vagy csak tényleg a haláltól fél, ami teljesen érthető lenne, mint minden embernél, vagyis... szerintem az emberek túlnyomó többsége a haláltól fél leginkább, nem? Mitől mástól, ugyebár?
Nemigen tudok mit reagálni arra, hogy éppen haldoklik, mert konkrétan ezt közölte velem, akár szerette volna, akár nem. Sosem gondolkodtam el azon, hogy hogy szeretnék meghalni. Nem hiszem, hogy párnák közt, csendben a családom körében. Isten ments! Inkább a munkám közben. Bestiák és/vagy sárkányok között, az utóbbi lenne a legjobb. Nem mártír vagy hős halált szeretnék halni, ne essék félreértés. Egyszerűen azt akarom, hogy olyanba leljem ezt a taszító dolgot, ami nekem igenis számít és megérte érte küzdenem. A párnákért az ágyon megéri? Nem hiszem. Ha az ember meghal, legalább úgy haljon meg, hogy előtte élt egy kicsit, nem?
- Ez még semmi, most elég higgadt vagyok - nevetek fel, majd elnyomva a csikket, a mellettünk lévő kukába dobom. Visszaülök Annie mellé, mosolyát mosollyal fogadom. Adtam neki egy órát, akkor már miért ne élvezhetném én is ezt az időt? Avval, hogy befeszülve találgatok magamban ki lehet ő valójában, nem érek el semmit, csak felidegesítem magam. Amúgy is elég jó kedvemben kapott el, Niamey az enyém, Cath-tel minden oké, az Elemi mágiával és a Legilimenciával is haladok. Sínen van az életem, nincs értelme nem élveznem azt.
- Igen, az - biccentek egy aprót kisebb késéssel felelve a kérdésre. - Elemi mágus vagyok, ráadásul dimágus. Tűz a főelemem, plusz a levegő jön még hozzá. Valószínűleg a jó öreganyám hagyta ezt is rám, mint még oly' sok mást - mosolyodom el szomorkásan. A dimágus léten kívül mit köszönhetek annak a szipirtyónak? Hogy meghalt. Semmi mást.
Annie elkezd kotorászni a táskájában, figyelem minden mozdulatát. A tárca a földön landol, a lap, hogy orvost hívjanak hozzá és... és a neve. Brightmore.
- Mia... - kezdeném el, de belém fagy a szó. Nem lehet Brightmore. Minden Brightmore meghalt apámon és rajtam kívül. Hirtelen pattanok fel mellőle. A könyvre, amit felém nyújt, rá sem nézek. Szemeim kimerednek, ahogy ránézek, arcomat düh és kétségbeesés torzítja el.
- Ki... vagy... te?! - teszem fel a kérdést minden egyes szó után szünetet tartva. A düh lassan borítja el az agyamat, hangom beleremeg a kérdés feltételébe. Erőlködnöm kell, hogy hangom normális legyen, érthető.
- Ha... ha ez valami rossz vicc, akkor túllőttél a célon. Nem lehetsz Brightmore - hunyom be szemeimet, alsó ajkamat fájdalmasan beszívom. Az egyetlen Brightmore, aki létezhetne még az a húgom, de ő meghalt. 16 éve. És ez az az információ, amiben biztos vagyok a halálom napjáig.
- Most menj el - látásomra köd borult, nem tudom mikor volt ilyen komoly. A pánik és a düh egyvelege kavarog bennem, mint egy rendes elmebetegben. És akkor tagadjam le, hogy nem vagyok az? A tanulás miatt vagyok még - nagyjából - épeszű.

Húgom (?) - miért nem vagy halott 2.0?

Nem látok. Nem hallok. És ha megszeretném mondani az őszintét nem is akarom egyiket sem. Hogy is magyarázzam el, hogy érthető legyen? Szóval képzeljetek el egy fekete fátyolt, kicsit olyan, mint a köd, csak sokkal sűrűbb. A semmiből bukkanhat elő, mint egy démon, és ha egyszer a hatalmába kerít, nagyon nehéz menekülni előle. Minden karmával tépázza az idegeidet, nem tudsz gondolkodni, csak ezt a sötétséget látod. Valahogy így tudnám körbe írni azt, ami éppen most zajlik bennem. A düh démona már rég nem látogatott meg, a pánikról ne beszéljünk, majdnem elhittem, hogy kezdek normalizálódni. De csalódnom kell. A düh is ugyanúgy és ugyanolyan gyorsan tért vissza a pánikkal megspékelve, mint, ahogy mindig szoktak. Legtöbbször kéz a kézben.
Homlokomon kidagadnak az erek, szinte érzem már őket. Látásom homályos. Kezemet a homlokomra csapom, nyomom mintha összeszeretném roppantani a koponyámat. Bárcsak... Bárcsak sikerülne, hogy a fájdalom, a pánik és a düh, amik ilyenkor szorítanak semmivé legyenek. Bárcsak ne történt volna meg ez az egész. Bárcsak, ne adtam volna ennek a lánynak egy órát. Légzésem felgyorsul egyik pillanatról a másikra, szinte már ég a tüdőm a rengeteg be- és kiáramló levegőtől. Homlokom szorítom, légzésem gyors, így rogyok térdre, itt, a Boglyas tér kellős közepén.
Mi lett volna, ha nem látom meg a nevet? Boldogan elbeszélgettem volna az ismeretlen lánnyal, majd visszamegyek a szobámba, megírom a válaszlevelet anyáméknak, találkozok Niamey-jel, kocogok egyet és álomba olvasom magam. Ehelyett? Egy poros járdán térdelek, a fejemet fogva, teljesen kiszolgáltatottan. A düh úgy járja át minden idegszálamat, minden sejtemet, minden ép eszemet másodpercek alatt, hogy csak remélni tudom, senki nincs már a közelben. Szemem összeszorítom, egy hörgés hagyja el a számat. Lassan, óvatosan próbálok meg felállni, lábaim remegnek. Párszor vissza is csuklok, amikor végre sikerül stabilabban állnom, elbotorkálok egy fáig. Bár a fa nem tehet semmiről mégis tiszta erőből kezdem el ütni-vágni, ahol csak érem.
Érzem, ahogy a meleg vérem folyik le az ujjaimon, vagy azok között. A fa kérge vörösre színeződött, valahol már nincs is neki, csak a meghántolt fa áll előttem. Lassan párolog el a bennem tomboló düh. Mintha negyven liter vizet próbálnál elpárologtatni egy gyufával... órák telhetnek el, mire homlokom leveszem a fatörzséről, aminek eddig neki döntöttem. Pislogok párat, majd óvatosan körbe nézve konstatálom, hogy egyedül vagyok.
A Brightmore elment. Vagyis, nem ment el. Mert nem lehet Brightmore, bár attól még eltűnt valahova. Vagy mégis lehet? Talán csak névrokon?
Enyhén megrázom a fejem, bőröm húzódik a megalvadt vér alatt, ahogy ökölbe szorítom kezeimet. Megilletődve lepillantok rájuk, nem is emlékszem... hogyan? Felpillantok a fára és minden egyértelmű lesz. Nem mondom, hogy emlékszem, de ki lehet következtetni mi történt. Szomorkásan mosolyogva foglalok helyet a padon, ahol ez az egész elkezdődött. Nyúlok a zsebembe a cigiért, hogy rágyújthassak. Rám is fér, ezt senki nem veheti most el tőlem. Meggyújtom a blázt, majd a csillagos ég felé fújom ki a füstöt. Kezemet lerakom magam mellé, azonban mutatóujjam megakad valamiben. Lepillantok, és ott hever. A könyv, amit nekem szeretett volna adni, hogy bejárjam a világot. Óvatosan nyitom ki, mintha méreg lenne. Gyorsan átlapozom, majd az utolsó oldal alján akad meg tekintetem. Közelebb hajolok égő cigimmel a számban, majd kirajzolódik. L.A.B. borzasztóan csúnyán áthúzva, mégis kivehetően, vagyis L. Annie Brightmore. Ki vagy te? Mialatt elfordítom a fejem, pár betű rajzolódik ki az áthúzott monogram alatt. Visszafordítom a fejem, elolvasom a leírt sorokat és elmosolyodom.
- A rohadt kib****tt k***a életbe - hagyja el a szám, majd mosolyogva, párszor a térdemhez csapom a könyvet, lerakom a padra és elsétálok a szobám felé.
Bőven elég volt ez a nap.

// //

Cath
csónakház | megjöttaMiki -  FONTOS:

18-as, csak saját felelősségre | játék:

A zoknik még himbálóztak, amikor beléptem a szobába. Cath meglepetései vigyorgásra késztettek, de mégis... férfiból vagyok. Az utolsó kép az, ami igazán eldöntötte a ma este célját és sorsát.
Komótosan lépkedek a csónakház felé, kezeim a nadrágom zsebének mélyén. Csak akkor húzom elő jobbom, amikor a kilincs felé nyúlok. Vigyorogva lépek be, de amint meglátom a díszes MINDENSÉGET elégedett mosollyá szelídül.
- Azta - lépek beljebb, gyorsan becsukva magam mögött az ajtót. Tekintetem megállapodik Cath-en.
- AZTA! - kerekednek ki szemeim, majd ledobva magamról a pulóvert, kilépve a bakancsból bevágódok Cath mellé.
- Melegítsd fel a kezem! - rakom belsőcombjához enyhén hideg végtagjaimat.

Cath
csónakház | megjöttaMiki -  FONTOS:

18-as, csak saját felelősségre | játék:

A "rossz" gondolatok csak úgy cikáznak a fejemben, ahogy beleremeg az enyhén hideg érintésembe és tovább játssza a szerepét. Ismervén őt, ez nem fog sokáig menni, hamarosan feladja.
- Na gyere ide - rántom magamra Cath-et a csípőjénél fogva, ujjaimmal hátát cirógatom. Vállait, nyakát és ahol érem lágy csókokkal hintem, mintha olyan törékeny lenne.
- Ha Mikulásra ezt kapom - suttogom két csók között. - Akkor mit kapok karácsonyra? - mosolyodom el szemtelenül, ahogy a kérdés elhagyja a számat. Gyorsan fordítok a testhelyzetünkön, így Cath kerül alulra, de egy pillanatra sem hagyom abba puha bőrének kínzását.

Cath
csónakház | megjöttaMiki -  FONTOS:

18-as, csak saját felelősségre | játék:

Egy pillanatra megállok a kiskutya szó elhangzása után, de vállat vonva folytatom, amit elkezdtem. Lassan bújok ki a pólóból, majd félredobva csókolom meg Cath-et.
- Igen - suttogom ajkaiba, majd ismét megcsókolom, immár durvábban. Érzem, ahogy nadrágom egyre szorosabban fogja közre férfiasságom, gyorsan meg is szabadulok tőle, valahol a szobában landol az is, a pólóm közelében. Elkezdek babrálni Cath melltartójával, szinte ösztönszerűen cselekszem, nem látok, nem hallok.
Elég volt a folytonos gondolkodásból.

Cath
csónakház | megjöttaMiki -  FONTOS:

18-as, csak saját felelősségre | játék:

A melltartó kapcsa, valamiért előre vándorolt, mióta utoljára kapcsoltam ki Cath-ét. Érdekes... ki érti ezt? Miért kell variálni a megszokottat és ami bevált? Nők, tipikus.
Elmosolyodom azon, amit mond, majd letépem róla az összes rajta lévő ruhadarabot, ami valljuk be, nem sok. A Cath-tel való viszonyom nevezhető kicsit betegesnek is, ha nagyon szigorúan nézzük, végül is legjobb barátokként hirdetjük magunkat és mégis majdnem mindig egy ágyban kötünk ki. A csuklóira támaszkodom, így kezdek bele a legjobb dologba, ami hosszú idő óta várt már rám. Csípőmet lassan, szinte már kínzón kezdem el mozgatni.

Cath
csónakház | megjöttaMiki -  FONTOS:

18-as, csak saját felelősségre | játék:

Cath vállára hajtom a fejem, úgy mozgok tovább, ugyanúgy lassan. Erősebben szorítom csuklóit, mert ismerem, képes meglepni. Minden pillanatot kiszeretnék élvezni most, és tudom, hogy ez miatt most utál, de egye b*ssza, rohadt önző leszek most.
Lágy csókot lehelek nyakára, fokozatosan gyorsítok a tempón, így sem sietem el. Homlokomat homlokának döntöm, úgy hagyja el ajkam egyre több férfias nyögés.

Cath
csónakház | megjöttaMiki -  FONTOS:

18-as, csak saját felelősségre | játék:

Az, hogy hamarosan itt a karácsony és Szent Miklós is tiszteletét tette a bagolyfalvi vagy a kastélyban lakóknak egy cseppet sem érdekel. Túl sok minden történt mostanában, hogy érdekeljen. Elszeretnék veszni a pillanatban.
Csak érezni, ahogy Cath teste az enyémhez simul, izzadt bőrünk összetapad, halk nyögései simogatják füleimet. Kiélvezni minden egyes pillanatát. Mozgásom lelassul, lágy csókot lehelek Cath ajkaira. Elmosolyodom, ahogy pirospozsgás arcára nézek és mintha meg sem álltam volna felveszem a gyorsabb tempót.

Cath
csónakház | megjöttaMiki -  FONTOS:

18-as, csak saját felelősségre | játék:

Minden porcikámmal a jelenre koncentrálok. Ez most jó, ezt akarom, ez nekem jó. Testem minden négyzetcentiméterét Cath-nek adnám, ha azt kívánná, és ő ezt pontosan tudja. Játszom, mintha jogom lenne egyáltalán mások ingerküszöbével játszani, de megteszem. Talán kicsit neki is erre van szüksége.
Halk sóhajaink és erőteljesebb nyögéseink töltik be a helyiség minden zugát. Heves csókját viszonzom, jobb kezemmel tarkója alá nyúlok, így húzom magamhoz közelebb. Még közelebb! Belefeledkezve a pillanatba egy hangos nyögés, szinte már állati, hagyja el ajkaim. Testem elnehezül, ahogy fokozatosan lassítok a tempón, végül Cath melleire pihegve egy pillanaterejéig, ledőlök mellé. Karomat kinyújtom a tarkója alatt, szemeimet behunyom, egy elégedett mosoly villan fel ajkaimon.

Cath
csónakház | megjöttaMiki -  FONTOS:

18-as, csak saját felelősségre | játék:

Cath még elintézi magának a dolgokat én felülök és rágyújtok. A cigaretta jól esően érkezik le a tüdőmbe. Nem, nem vagyok most nem törődöm vagy önző. De ha nem tudott eljutni a csúcsra velem - ami akármilyen hihetetlen bagolyköves Casanovák -, és nem kért meg, hogy segítsek, akkor ez ilyen. Ismervén Cath-et ez neki sem valami hatalmas trauma. Elnyomom
a cigim maradékát és visszafekszem mellé ugyanabban a pozícióban.
Elmosolyodom Cath sztoriján, szememet behunyom.
- Az az erotikus masszázs féle? - húzok magunkra egy plédet.

Cath
csónakház | megjöttaMiki -  FONTOS:

18-as, csak saját felelősségre | játék:

Mosolygok. Nem mondom, hogy folyamatosan, de ha így folytatom lehet görcs áll a számba. Az, hogy Cath-tel tölthetem ezt a napot boldogsággal tölt el. Óvatosan közelebb húzom magamhoz, hogy egy lágy csókot nyomjak a homlokára, miközben beszél.
Kérdésén elgondolkodom, jobb karomat tarkóm alá csúsztatom közben. Nem gondolkodtam még a kérdésen, igazából - ha teljesen őszinte szeretnék lenni, akkor eszembe sem jutott -, mert anyámékkal közöltem, hogy semmit nem kérek és semmit nem kapnak, mint ahogy az elmúlt években is így volt.
- Hogy kiderüljön ki volt a lány a Boglyas téren - csukom be újra szemeimet, így a lány ismét megtud jelenni előttem. L. Annie Brightmore... ki vagy te valójában?

Cath
csónakház | megjöttaMiki -  FONTOS:

18-as, csak saját felelősségre | játék:

Kérdőn pillantok Cath-re, de az ismeretlen lány arca úgy lebeg előttem, mintha ismerném és rengetek közös pillanatunk lenne. Egyszerűen nem tudom elengedni, nem tudom elfeledni, mert mégis... névrokonság? Menniy lenne erre az esély? Ráadásul, hogy pont itt? Hiszek a véletlenekben, általában alapból rájuk bízom magam, de ez túl sok.
- Azt mondod jobb a boldog tudatlanság, mint a szomorú igazság? - pillantok rá, majd szomorkásan elmosolyodom. Mindig is szerettem tudni dolgokat, és ez most sincs másképp. Hogy mi lesz a kimenetele ennek? Azt nem tudhatom, de inkább tudjak VALAMIT, minthogy a tudatlanság felemésszen.
- Nekem meg - suttogom a sötétbe, már a plafont bámulom. - Inkább tudjam meg és legyen szar, minthogy ne tudjam és egész életemben ezen gondolkodjak utána.- simítom meg Cath belső combját mondandóm végét.

Cath
csónakház | megjöttaMiki -  FONTOS:

18-as, csak saját felelősségre | játék:

Elmosolyodom Cath őszinteségén. Jóleső melegséggel töltenek el a szavai. Végre érzem, hogy valakinek számítok és komolyan mondja ezeket, nem csak úgy a nagy világba, hogy azt mondja, amit hallani szeretnék. Tudom, hogy így gondolja, és nem csak ámít a szavaival.
- Nem tudom, hogy megoldani is szeretném-e - felelek őszintén Cath-nek. - De az biztos, hogy tudni szeretném a dolgokat - kerekedek megint fölé. Testét lágy csókokkal hintem be minden ponton, ahol érem, egyre lejjebb haladva. Melle bal tenyerembe tökéletesen illeszkedik, amit ki is használok.
A neki megadatott legjobb pontra érve megállok és lassan, óvatosan kezdem el kényeztetni.

Cath
csónakház | megjöttaMiki -  FONTOS:

18-as, csak saját felelősségre | játék:

Cath megfeszül a vágytól? A kéjtől? Az teljesen mindegy, élvezi, ami engem is még több bátorsággal ruház fel. Gyorsítok, de másodpercek múltán abba is hagyom. Nem szeretném, ha még idő előtt vége lenne annak, amit el sem kezdtünk valójában.
Felemelkedek, így kerülök megint teljes egészében Cath fölé, mosolyogva pillantok le rá. Közelebb hajolva hozzá suttogok a fülébe.
- Köszönöm - hatolok bele a lényegbe, az élvezet rögtön magával ragad, de türtőztetem magam. Csípőmet lassan mozgatom, lágyan csókolom meg az alattam fekvőt. Belemosolygok a csókba, és bár nem szándékos, de így is boldogságom kifejezését jelzem ezzel.

Cath
csónakház | megjöttaMiki -  FONTOS:

18-as, csak saját felelősségre | játék:

Fura nem? Barátok vagyunk és mégis egymás karjaiba menekülünk állandóan, ahányszor csak lehetőségünk van rá. Nem lett kimondva, de mindketten tudjuk, hogy ez több, mint egy barátság extrákkal kapcsolat. Mi Cath-tel tényleg barátok vagyunk első sorban. Nem szeretők, nem ágyasok, hanem barátok. És ez lesz mindig az elsődleges a mi kapcsolatunkban. Hogy mindenek előtt a barátságunk alapja, ami sziklaszilárd megmaradjon.
A tenyeres megszólalásán ismét egy mosoly kerül fel arcomra, mert mellei valóban tökéletesen beleillenek a tenyerembe, amit ki is használok és ki is élvezek.
Mozgásom folyamatosan változik. Gyorsulok, lassulok, majd ismét gyorsulok. Szeretek Cath idegeivel játszani, amit ő pontosan tud, de a legjobb az egészben, hogy élvezi. Felszisszenek, ahogy körmeit megérzem a hátamban, de elenyésző a fájdalom, az élvezetek mellett.

Cath
csónakház | megjöttaMiki -  FONTOS:

18-as, csak saját felelősségre | játék:

Testünk ismét eggyé válik, ahogy azt kell. Szememet behunyom, úgy élvezem a dolgot, tempóm már egysíkú, lassú. Olyan élvezni való. Szememet kinyitom, ám látásom homályos marad, kiszáradnak érzem. Pislogok párat, összeszorítom szemhéjaimat, hátha segít. Ismét kinyitom pilláim, minden homályos, fejem zúg. Szívverésem sokkal gyorsabb, mint kellene lennie. Végtagjaim elgyengülnek, majdnem ráesek Cath-re, de az utolsó pillanatban még sikerül megtartanom magam. Fogalmam sincs mi folyik itt.
Eltávolodok tőle, négykézláb tántorgok el mellé, így is maradok, többre sajnos nem telik. A levegőt gyorsan veszem, kapkodok érte, mutató és középső ujjamat a csuklómra teszem, pulzusom alig érezhető. Szemeim kitágulnak, ahogy levegőért kapkodok, Cath-re pillantok. A sok izzadás, a kevés ivás ma, meghozta a még nem látott kiszáradást az elemeim miatt.
- Cath - krákogom neki. - Ho-Hozz vizet. Kiszárad... kiszáradtam - szinte már suttogom, torkom fáj, feszül, ég. Csak sokkot ne kapjak emiatt. K*rvára ébren kell maradnom!

Cath
csónakház | megjöttaMiki -  FONTOS:

18-as, csak saját felelősségre | játék:

Fejemet a padlónak támasztom, kezeim ökölbe szorulnak. Érzem, ahogy végtagjaim lassan elengednek, mintha rongyból lenne mindenem. Tekintetem zavart, ahogy az elmém is. Anyám hangját hallom, majd apámét, végül Salvatorét, aki drukkol nekem az utolsó olaszországi bunyónkban. Kicsit megrázom a fejem, kétségbeesett pillantásom Cath-re emelem, aki mondd valamit, majd rohangál fel s alá. Látom tekintetében a riadalom és kétségbeesés egyvelegét, amit jól palástol, mivel sokk alatt van a lány. Mindezek ellenére gyorsabban, mint amire számítottam, kerít nekem valami folyadék szerűt.
Szuszogok, mint egy vadállat, próbálom nem elengedni magam, egy eszméletvesztés nem jönne jól, ahogy egy kóma sem. Miért pont most? Miért nem az iskolában? Cath érintésére először összerezzenek. Félek, hogy ez az egész mást is kivált, például meglátogat a legjobb barátom, a pánik is. De mire az agyam a gondolatok végére érne, Cath az ölébe húz és itatni kezd. Mohón nyelek minden kortyot, mintha az életem múlna rajta... ja, várj.
Pár korty után összegörnyedek a földön, remélve, hogy a tünetek hamarosan enyhülnek. Felveszem a - mindig - jól bevált magzatpózt, úgy kapkodo tovább a levegőt.
Nem merek Cath-re nézni. Nem akarok Cath-re nézni, így hátat fordítva neki teszem mindezt.

Cath
csónakház | megjöttaMiki -  FONTOS:

18-as, csak saját felelősségre | játék:

Szemeimet összeszorítom, úgy próbálok úrrá lenni mindenen, ami éppen zajlik a testemben és a fejemben. Cath mondandóját szinte meg sem hallom, csak érzem, ahogy rám terít egy pokrócot. Keze után nyúlok, amit sikerül is elkapnom, ajkaimhoz téve, lágy csókot nyomok rá. Nem engedem el, annál sokkal megnyugtatóbb kezének melegsége.
Lassan felé fordulok, közben felülök, amennyire gyorsan csak megy. Felkapom a sportitalt és nagyot húzok belőle. Willt? Ő a testvére, ez oké, de miért hívná ide?
- Ne - suttogom, egyelőre csak ennyire telik, mint most kiderült. - Ne hívd ide! Jól vagyok, látod? - tárom szét karom, mintha ez akármennyit is számítana. Avval a lendülettel, hogy kezeim teljesen kinyúlnak el is engednek, mintha gumiból lennének. Próbálom valamennyire tompítani, de az ideiglenes jóllét semmit nem számít és ezt Cath is tudja. Már csak a patrónus körvonalát látom, amikor szemeim lecsukódnak és érzem, ahogy dőlök oldalra.

Cath

Ébren vagyok. Szememet lassan kinyitom, pislognom kell párat, hogy megtudjam hol vagyok és, hogy a szemem hozzászokjon a sötéthez. Az egyiknek segít, a másiknak nemigen. Körbe pillantok, de semmi nem ismerős. Hirtelen pattanok fel, levegő után kapkodva fektemből, ahogy eszembe jut mi történt. Ismét körbe nézek, Cath fekszik mellettem, mélyen alszik, kezemet szorítja. Mosolygásra késztet. Jobb kezemben egy tű, amin keresztül kapom az infúziót. Mi a f*sz történt igazából? Egy ideig meg vannak a dolgok, de utána semmi. Kezemet a halántékomnak nyomom, úgy próbálok koncentrálni.
Elengedem Cath kezét, lábamat lelógatva az ágy szélén, felülök. A mellettem lévő éjjeli szekrényen egy pohár víz áll, amit szó nélkül lehúzok. Soha többet nem akarok ilyet átélni, főleg nem Cath mellett.
Az infúziós állvánnyal együtt az ablakhoz sétálok azon bámészkodom kifelé, mint akinek nincs jobb dolga, amikor pár órája majdnem meghalt. Végtagjaim még gyengék, érzem, de kezdek helyreállni.