Maxie

Ezt a helyet még mindig utálom, mert nyomasztó, büdös és nem is nekem való. Legalábbis a régi Gergő nem szerette, de az újnak bejön. Igen, azt hiszem ideje változtatni a stílusomon. Elég volt a jó fiúságból, ideje kipróbálni, hogy milyen rossznak lenni. Belekeveredni minden bajba, visszapofázni a szülőknek és tanároknak. Biancának biztos bejönne az új énem, úgy hallom, hogy mostanában inkább a rossz fiúkat keresi, hát akkor meg is kapja.
Ahogy belépek a kocsmába ugyanaz a szag fogad, mint az első alkalommal. Phúj, ki nem állhatom, de meg lehet szokni. Körbenézek és megpillantok egy ismerős arcot. Rögtön odamegyek hozzá és helyet foglalok az előtte lévő széken. Fekete haj, barna szemek, fehér bőr, csőnadrág. Ez csakis Amira Loveguard ikertesója lehet, Maximilan. Mindkettőhöz volt már szerencsém, és valamiért Max szimpatikusabb. Ugyan miért? Pff...
Olyan, mintha nem is Lasch Gergely beszélne. Ő sosem mondana olyat, hogy: Csá. És az a Gergő sosem kérne vajsörnél erősebbet. De hé! Az a fiú eltűnt!
 - Nem vagy idegen, ismerlek. Te vagy Max, Mira iker vagy. Engem Gergőnek hívnak, még télen találkoztunk itt, de azóta eltűntél, én pedig már megváltoztam. - újabb vigyor. Nos ez a megváltozás csak pár napja történt, úgyhogy kicsit füllentettem, de mindegy. - Jól gondolod. De kit érdekel? Most vagyok fiatal, nem? - hátradőlök. Ha ez a srác nem fog valami erőset rendelni, akkor bizony mást kell keresnem. Bár ő van olyan bátor, hogy megteszi, pedig tudja ki a nevelőanyám. Ha meg nem, az az ő baja. A lényeg az, hogy igyak valami erősebbet a vajsörnél.
Ekkor megjelenik a csinos pincérnő és Max rendel egy tequila-t. Még soha nem ittam olyat, de azt mondják, nagy erős. Hmm... kíváncsi vagyok. Amíg nem jön vissza lány csak Maxet bámulom, Tök jó lenne tudni, hogy most mi van a fejében. Azt akarja, hogy itt essek össze, vagy azt azért nem. Mindegy is. Megjön a pincér ezért felegyenesedek. Jön a következő kérdés.
 - Óóó, majd most kiderül. - vigyor. Fogom a kis pohárkát először megvizsgálom aztán az ajkaimhoz emelem. Hajaj... és ekkor gyorsan lenyelem. Égeti a torkom, nagyon. De nem mutatom ennek a jelét. A második vagy a harmadik pohárnál már biztos nem fogom érezni.
 - Még! - várom, hogy újra töltse a feles poharat.

Max és Mira

Szemeimmel gyorsan körbepillantok a helyiségben, még a végén itt van Janey, aminek nagyon nem örülnék. Mikor először jártam itt, rögtön elkapott. De nincs itt egyetlen egy ismerős arc sem. Szerencsére. Csak kizárólag Max, akivel igazából a semmiről beszélgetünk. Bár nem is azért jöttem ide, hogy dumáljak, hanem hogy kirúgjak a hámból. Vagy valami ilyesmi...
 - Szerintem ez nem túl sok információ. Bár a húgod nem a kedvencem, nemrég megbüntetett, amit csináltam meg, így levontak a házunktól öt pontot. Bah... pedig még év elején sokat szorgalmiztam, de már úgy vagyok vele, hogy minek a házkupa? - árulom el a srácnak. Jó, nem teljesen úgy van, ahogy én azt állítottam. Mert igen, izgat az, hogy miénk lesz-e a kupa vagy sem. Úgyhogy azt hiszem egyszer-kétszer beküldök egy-egy feladatot. Bár... majd csak akkor, ha kedvem lesz hozzá. - Nyugodtan mondd ki, felszívódtál. - mosolygok Maxre. Elhiszem, hogy nem akart emberekkel érintkezni, néha nekem is vannak ilyen érzéseim. Főleg mióta szakítottam Biancával. Nem tudok úgy odamenni hozzá, hogy nen nyomjak az arcára egy puszit. Pedig muszáj lesz megszoknom, hogy külön utakon járunk, de én nem fogom feladni. Én nagyon szeretem őt, de míg nem járunk, simán járkálhatok kocsmába stb. Mert akkor nem kell attól tartanom, hogy elhagy.
Viszont azon, amit Maxie mond, kicsit meglepődök. Mi van?!
 - És aztán? Ő is egy ember, nem különb a többitől. Maximum leátkozza a fejed, ha meglát itt minket. Ám ha ügyesek vagyunk, nem lesz baj. - kacsintok. De, bizony, baj lesz. Mert az anyám nem hülye és így vagy úgy rá fog jönni, hogy én mit csináltam a kocsmában, aminek nem lesz jó vége. Nem lehet rosszabb, mint múltok úgyhogy nem félek tőle. Miért is félnék az anyámtól? Cöh... ez hülyeség.
Ekkor a fiú rendel egy kis tequilát. Vajsörnél erősebbet még életemben nem ittam, úgyhogy most kiderül mennyire bírom az alkoholt. Mikor a pincérlány kihozza az italt és a két kis pohárkát Maximilan tölt egyet magának és egyet nekem. Először megvizsgálom a feles pohárban lévő folyadékot, majd lehúzom. Nagyon furcsa íze volt, nem is tudom elmondani. Próbáltam nem mutatni azt, hogy nem bírom a cuccot, mert a végén nem kapok többet. Pedig 14 évesen pont erre van szükségem, nem?! Miután megmondom Maxnek, hogy nekem_kell_még_tequila, egy lány lép a srác mögé. Ez a lány nem más mint a testvére, Amira. Már csak ez hiányzott... Legszívesebben jó hangosan elküldtem volna a fészkes fenébe, de uralkodnom kell magamnak, mert tisztába vagyok azzal, hogy úgy fogok viselkedni, akkor nagy bajban leszünk mind a ketten. Max leülteti magam mellé, megforgatom a szemeimet. Majdcsak kibírom.
 - Bizony, így van. - mosolygok a lányra. Ám ez nem az igazi mosolyom, inkább olyan grimasz volt.
 - Legyen, ha nem töltesz nekem, akkor majd én. - mondom Maxnek, majd megszerzem magamnak az italt. Töltök a pohárkába, majd lehúzom és megint és megint és megint és megint. Már nagyon furcsán érzem magam, furcsán is látok. Azt hiszem kidobom a taccsot, de nem, nem szabad.
Nagy nehezen felállok és felállítom Maxet is.
 - Gyereeee, paccccigolllni, akharookhh!!! - ezt követően pedig felugrok a hátra. Hajaj, mi fog még történni ma este?!

Vincent

Újabb nap, újabb elviselhetetlen órák. Vasárnap van és nem mehetek be a kastélyba, mert ma nincs órám és Janey itt tart, mint valami állatot. Legszívesebben kitörném az ablakot és elszöknék innen, de nem vagyok olyan marha, hogy ezt megtegyem. Tisztában vagyok azzal, hogy Janey sokkal, de sokkal erősebb nálam és nem buta. Szóval semmi értelme megszökni, mert rosszabbul fogok járni. Ezért egész álló nap az új szobámban voltam. Nem rég lett kész a házunk és máris berendezkedtünk. Nagyon szép és óriási ez a villa. Tegnap hallottam, hogy anya és apa veszekedtek. Nem voltam kíváncsi a vita tárgyára, úgyhogy mikor reggel Janey hozott nekem egy kis reggelit, meg sem kérdeztem, hogy mi történt. Komolyan, olyan, mintha egy rab lennék, aki megölt valakit ezért nem mehet sehova. Pedig csak beszóltam a tanáraimnak, Janey-vel nem beszéltem túl szépen és tilosban jártam, ja és kocsmáztam, amire a mai napig nem emlékszem. Valamiért nem is akarok, ki tudja miért.
Még a délelőtt folyamán egy bagoly kopogtatott az ablakomon, ezért kinyitottam azt. A kis állat lábán egy levél volt. Levettem róla a papírt, majd elolvastam. Vincent volt, beszélni akar velem, ezért arra kér, hogy négy órára legyek a minisztériumban. Még sosem látogattam meg őt a munkahelyén. Mindig csak elsétáltam a nagy épület előtt. Hát, most be kell mennem. Mikor Janey legközelebb jött engem ellenőrizni megmondtam neki, hogy négy előtt még engedjen ki, mert el kell mennem a minisztériumba. És nem, nem azért, mert valami rosszat csináltam, hanem azért, mert Vincent megkért rá. Janey beleegyezett.
Hamar eljött a négy óra, addigra már fel is öltöztem. Fekete térdnadrág és egy fekete póló a mai öltözékem, ahhoz pedig egy sötétebb színű cipő párosult. Janey kinyitotta az ajtót én pedig lassan lesétáltam az emeltről. Van tíz percem, az bőven elég. Most lenne arra alkalmam, hogy elmenjek, de úgyis elkapnának. Anya is megmondta, hogy egy lépéssel mindig előttem fog járni. Nos, ebben nem kételkedem. Mikor kiléptem a házból, úgy éreztem, hogy szabad vagyok, legalábbis tíz percre. Most szívok egyet a friss levegőből, majd sietős léptekkel haladok tovább a nagy épület felé. Pár perc alatt odaérek. Belépek és rögtön egy csinos nő fogad engem. Ja, persze, a titkárnője... szóval ezért nem jár haza.
 - Igen, én lennék. - mondom félvállról, miközben végig mérem a titkárnőt. Hajajjaj, ha Janey látná... Felsétálunk a lépcsőn és közben minden próbálok alaposan szemügyre venni. Vincent igen szép helyen dolgozik. Mikor megérkezünk Isa bekopogtat és várjuk, hogy apám beszólítson minket. Miután ez megtörténik belépek és a nő egyedül hagy minket.
 - Mit akarsz? Apám... - mondom gúnyosan az utolsó szót.

Douglas

A mai napomra egyáltalán nem mondhatnám azt, hogy csúcs szuper volt. Kiderül, a büntetésem jövő héttől az lesz, hogy hétköznaponként nem tehetem ki a lakásból, csak akkor, ha a könyvtárba megyek. Ja és mindenhova el fognak kísérni, nehogy elmenjek. De ha ez nem lenne elég, akkor hétvégenként kiképző táborba fogok menni, ahol fegyelmet fogok tanulni. Azt, persze... Utálom őket, utálom az összeset. Janey-t, Vincentet, Brigettet, az ikreket és azt a kis taknyos Tristant is. Hagyjanak engem végre békén. Ha ennyire meg akarnak szabadulni tőlem, akkor tegyenek ki a házból, szívesen beköltözöm a suliba. Amúgy sem volt nekem szükségem családra, elég volt eddig, most már van hol laknom. De komolyan, még mindig nem tudom felfogni. Annyira, de annyira mérges vagyok, azt sem tudom, mit csináljak, Leginkább felülnék a vonatra és nem jönnék vissza többé. De az nem megoldás. Megmutatom Janey-éknek, hogy rajtam semmi nem fog már segíteni, hiába próbálkoznak. Akár 18 éves koromig is eljárok minden hétvégén abba táborba, csak nekem legyen igazam. Szerintem most nem tudják, hogy mennyire gyűlölöm őket és ez már nem fog változni. Ugyanolyan fogok maradni, nem érdekel, hogy még 4 éven keresztül azt kell majd csinálnom.
Mivel ma még szabad vagyok, úgy döntöttem, sétálok egyet és ezt be is jelentettem Janey-éknek, mielőtt még megátkoznának. Azt is hozzá tettem, hogy csak a tavacskához megyek és ha akarnak nyugodtan kövessenek, mert már úgy is mindegy. Végül nem jöttek utánam. Én az előttem lévő kavicsokat rugdosom, miközben a tóhoz igyekszem. Mivel nincs kedvem bemenni a kastélyba az alagsori medencéhez, úgy döntöttem, a tóban fogok fürödni. Úgyis meleg van. Pár perc alatt meg is érkezem. Leveszem a lábamról a zoknim és a cipőm. A pólómat is lehúzom, majd beleugrok a vízbe. Hm.. azért hidegebb, mint gondoltam.

Doug

Valahogy ki kell eresztenem a dühömet és egy jó megoldást sem tudok. Mivel a pálcámat elvették a szüleim még megátkozni sem tudok senkit. Ezért úgy döntök, hogy leugrok a tóhoz és úszok egyet. Tudom, bemehetnék a kastélyba is, mert ott van az alagsori medence, de nem akarok összefutni egy tanárral sem, főleg az edictumos cikk után. Vécsey professzor úrról nem írtam szép dolgokat, de nem bántam meg. Viszont miatta mehettem az igazgatóhoz. Biztos lehet benne, hogy mostantól kizárólag róla fogok írni, mérget vehet rá. Legalább így megtudom támadni. Legfeljebb azt mondom, hogy azt a cikket nem írtam. Mert elméletileg senki sem tudja, hogy ki írja a cikkeket, mert álnéven vagyunk. Bár a tanárok lehet tudják... mindegy.
Pár perc alatt megérkezek a tóhoz. Utoljára szeptemberbe voltam itt. Nos, akkor belezuhantam a tóba, szóval nem volt a legjobb napom. Még szerencse, hogy Janey megmentett. Janey... fúj. Bárcsak ott hagyott volna a vízben, akkor mehettem volna Lola után, mindenki jobban járt volna, legfőképp én. Tehát leveszem a cipőm, a zoknim és a pólóm, elvégre úszni jöttem. Eztán bele is ugrok a vízbe. Kissé hideg, nem olyan, mint az alagsori medence. Mikor feljövök a felszínre békákat pillantok meg. Mindig is szerettem azokat a kis nyálkás csúnya zöld színű lényeket. Olyan kis aranyosak, mintha az egyik tanárt látnám. Ekkor hangokat hallok. Ó, pedig már azt hittem, hogy végre egyedül lehetek. Már épp készülök leordítani a fejét annak, aki közeledik. Ám meglátom, hogy az a valaki egy kislány. Még az sem zavar, hogy kavicsokkal dobál. Végig mérem, majd elgondolkodom. Nemrég még én is ilyen voltam, milyen jó is volt. Úgy éreztem nem voltak szabályok és a vér szerinti szüleimmel lehettem. Bárcsak visszautazhatnék az időben. Akkor nem hagynám, hogy édesanyám és édesapám meghaljon. Akkor nem kéne itt lennem, hanem velük élnék. Egy könnycsepp gördül le az arcomról. Ekkor megjelenik egy férfi, aki gondolom az apukája.
 - Nem. - nevetek. Napok óta most nevettem igazán először. Olyan jó érzés. Kimászok a vízből és felveszem a pólóm. Odamegyek a kislányhoz, majd megszólalok:
 - Szia a nevem Gergő. Téged hogy hívnak? - mosolygok kedvesen.

A Polgármester Úr

Még mindig nem tudom elhinni, hogy szombaton egy katonai táborban leszek. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy a nevelőszüleim hogy utálhatnak ennyire. Ja, persze, azt hiszik, attól majd fegyelmezett leszek. Egy nagy frászt. Különben miért nem engedik, hogy éljem a saját életem. Ők is voltak fiatalok, megérthetnék ezt. De nem, nekem szenvednem kell. Viszont abban biztos lehetnek, hogy életem végéig utálni fogom őket, az 100%. Mi a francért vettem fel egyáltalán Vincent nevét? Miért kötődtem hozzá annyira, hogy a vezetéknevem Leroy legyen? Istenem, olyan hülye vagyok. Bárcsak visszacsinálhatnám az egészet és Janey nem szeretett volna meg ennyire, vagy épp fordítva.
A mai napom fénypontja pedig az volt, hogy elkéredzkedtem a könyvtárba. Természetesen az "anyám" beleegyezett. Viszont megkérte Brigette-t arra, hogy figyeljen rám és a könyvtárban is velem legyen. Most már tényleg ennyire nem bízik bennem? Tudhatná, mostantól nem fogok meglógni, mert úgyis megtalál és végem van, mint a botnak. Nem, engem követnie kell az egyik családtagnak. Végül Brigette-t elküldtem melegebb éghajlatra, ám ő csak maradt, az egyik könyvespolcnál nézett engem. Ez már komolyan felháborító.
Pár nappal ezelőtt újra választották a polgármestert, aki az ismerősünk, Nate bácsi lett. Örültem neki, mert őt tényleg szeretem, kedves és biztos vagyok benne, hogy nem küldene el katonai táborba. Ezért még ma megkértem Janey-t, hadd látogassam meg a minisztériumba Nate bácsit. Azt mondta, csak akkor, ha lejelentkezek Vincentnél. Én mosolyogva közöltem vele, rendben, jelentkezek. Viszont a hangomból érződött az utálat. Bah, hányok ettől az egésztől. Egy laza, kék színű, egyszerű farmerben és egy farmerkinézetű ingben indulok el otthonról. Az utcán végig a földet bámulom. Nem akarok felnézni, mert akkor mindenki látná a vörös fejem, ugyanis annyira mérges vagyok. Legszívesebben leátkoznám az egész "családom" de úgyis én veszítenék. Pár perc alatt megérkezek. Belépek a nagy épületbe, ahol még csak egyszer jártam. Gyors léptekkel igyekszem az első emeltre, ugyanis ott van Nate irodája. Megállok az ajtó előtt és kopogtatok, itt kell lennie.

Nate bácsi

Mostanában elgondolkodom azon, hogy mégis mi a francért kerültem én Janey-hez, vagy Lolához? A legjobb az lett volna, hogy mikor megérkezem, akkor egyből bemegyek a suliba, hátha befogadnak. Hogy lehettem ekkora hülye? Legalább a magam ura lehetnék, de nem, nekem szükségem van a szülőkre. Egy frászt! Legszívesebben elsétálnék innen és visszamennék Gyöngyösre. Ám tudom, hogy percek alatt megtalálnának Vincenték, és akkor nem tudom mit tennének. Lehet mindenféle átkot rámküldenének. Legalábbis Janey-ből kinézem. Bárcsak máshogy alakultak volna a dolgaim. Egyáltalán miért foglalkoznak az én életemmel? Nekik is van sajátjuk és mégsem kérdezgetem tőlük, hogy mit csinálnak. Nevetséges. Alig várom, hogy betöltsem a 18. életévemet és akkor a magam ura lehetek. De az még 4 év. Hogy fogom én kibírni. Mellesleg az egész úton nálam volt egy kis tálca, amin csokis sütik voltak. Janey készítette és gondoltam hozok egy kicsit Nate bácsinak, mert én olyan kis cuki vagyok.
Pár perc alatt megérkezem a minisztériumba. Először is benézek Vincenthez és unott arccal lejelentkezek nála. Eztán lesétálok az első emeltre és megkeresem Nate irodáját. Nem kell sok idő, hogy megleljem, hiszen rá van írva az ajtóra: Polgármesteri iroda - Nathaniel Aaron Loughlin. Kopogtatok, ahogy tanították, majd megvárom, hogy a férfi beszólítson. Így is történik. Kinyitom az ajtót, majd gyorsan behajtom.
 - Heló Nate bácsi! - mosolygok kedvesen. Közelebb megyek hozzá és elé helyezem a tálcát, ami le van takarva, nehogy útközben rászálljanak a legyek és más bogarak/rovarok. Kezet rázok vele, ahogy a felnőtt férfiak szokták.
 - Milyen itt lenni? - teszem fel a kérdésem. Nem akarom rögtön letámadni  a nagy kérésemmel.

Elisabeth Lovelace néni

Mióta bekerültem a tusára, tökre boldog vagyok. Mondjuk az piszkálja a csőröm, hogy a nevelőanyám az egyik versenytársam mentora. Ezt mégis hogy képzeli? Igaz, én nem kértem meg arra, hogy legyen az én mentorom, de akkor is, elvégre az anyám. Helyette inkább Nicol nénit választottam, mert semmi kedvem nem volt Janeyhez. Pedig ő tényleg nagyon jól ért az átkokhoz és tudna pár jó tanácsot adni, de Nicol néni is van olyan jó, mint ő. Mindegy. Nagyjából felmértem, hogy kik lesznek ellenem a tusán és... hát... nem lesz egy könnyű menet az biztos. A legtöbb erős, idősebb és rellonos. Nekem ott végem van. De meg kell nyernem, Janey-nek meg akarom mutatni, hogy ki itt a menő. Meg úgy az egész iskolának. Bár ez a Várffy Róbert sokkal határozottabb, mint én és erősebb is nálam. Vérbeli rellonos. Aztán ott van Yarista, aki nem gyenge fiú. Jó, hogy edzettem Ifenssel és került rám még egy kis izom. Tényleg, Ifens! Majd neki is el kell mesélnem ezt a csodálatos hírt! Ja, és majd fel kell vennünk a lemezemet. Legalábbis azt ígérte, hogy csinál nekem egyet, úgyhogy remélem be is tartja a szavát. Ja, elméletileg pár napja még az öccse megérkezett, úgyhogy be kell neki mutatnia engem az öcsikéjének. Kíváncsi vagyok, hogy egyáltalán hasonlítanak-e egymásra. Mellesleg még mindig azok a szavak járnak a fejemben, amiket pár napja mondott. Talán újra normálisan kéne viselkednem Janeyékkel... De úgy is kezdődik a tusa és nem fogom őket látni. Majd július végén, akkor már vége van az egész versenynek és kezdhetek új lapokkal, főleg akkor, ha megnyerem. Remélem így lesz.
Sikerült elérnem Janey-ért, hogy elmenjek a cukrászdába. Bár mostanában nem kell könyörögnöm és nem is olyan durva már a szobafogság. Nem tudom mi lelte, de örülök, hogy kicsit lazított a húron. Tehát magamra vettem egy barnás térdnadrágot, egy fekete pólót, amin fehér felirat van és arra egy pulcsit mert kicsit hideg van. A hajamat pedig felzseléztem pont úgy, ahogy Ifens szokta. Tökéletes. Gyorsan belebújok a kék cipőmbe és elindulok a cukrászda irányába. Nem kell sok időt sétálnom, hiszen kicsi a falu és öt perc alatt el lehet itt jutni bárhová. Mikor megérkezem kinyitom az ajtót és szépen besétálok. Leülök az egyik üres asztalhoz és várom, hogy jöjjön egy pincér.

Elisabeth Lovelace néni ^^

Útközben köszönök a velem szemben jövő néninek, vagy bácsinak. Bárcsak Ifens épp erre sétálna, vagy benn lenne a cukrászdában, szívesen beszélgetnék vele, sőt, vele mindig szívesen beszélgetek. A Nap nagyon süt, olyan, mintha július lenne, de tényleg. Pedig pár nappal ezelőtt még tök hideg volt, szinte majd meglehetett fagyni, most meg... Nem is értem én ezt az időjárást. Mivel ez a falu kicsi nem sokáig tart, hogy az egyik helyről a másikra meglehessen érkezni. Tehát már a cukrászda ajtaja előtt állok. Kinyitom az ajtót és mosolyogva köszönök a pincéreknek. Lecsüccsenek egy szabad asztalhoz, majd körbenézek. Így délután már nem nagy forgalom, csak pár vendég ül itt. A pincérek beszélgetnek egymással. Nagyon remélem, hogy valamelyik idejön mert már nagyon ennék egy kis édeset. Ekkor nyílik az ajtó és egy ismerős nő jelenik meg, Elisabeth Lovelace, Ifens kedvese. Csak egyszer beszélgettem huzamosabb ideig Elisa-val, de akkor nagyon kedves volt velem. Mikor mentem Rich-hez, akkor is találkoztunk, köszöntünk egymásnak, de ennyi. Már éppen szólnék, hogy üljön ide hozzám, de magától megteszi ezt a lépést.
 - Szia, nem dehogy, nyugodtan ülj csak le. - mosolygok. Szeretném közelebbről megismerni a nőt, elvégre Ifenssel van és jó lenne Rich nőjével jóban lenni, nem igaz? Mielőtt megszólalnék végig mérem a lányt. Kicsit változott az erdős kalandunk óta. Vagyis azt a találkozást nem nevezném kalandnak, mert csak segített kijutni a rengetegből. Szóval Elisa tényleg szép nő, értem én miért tetszik Jeffnek. Biztos okos is, nem hiába hetedikes.
Ekkor jön felénk egy pincér és megkérdezi mit szeretnénk.
 - Én ez dobostorta szeletet kérek. - mosolygok a nőre. Miután Elisabeth is elmondja a kívánságát Elisa-hoz fordulok.
 - Mesélj, mi újság van veled? És Ifenssel, hogy vagytok? - teszem fel a kérdéseimet.

Đomesz


Mióta szakítottam Biancával ki sem mozdultam otthonról, a hétvégéket pedig otthon, a házban töltöm Janeyékkel. Vincent még mostanában sem tér haza, kezdem azt gondolni, hogy egy napon teljesen el fog menni. Janey mindennap Tristannel van, vagy épp az ajándékboltot vizsgálja át, nehogy valami baj legyen, ugyanis az alkalmazottaira van bízva az egész üzlet. A mostohahúgaim pedig mindig az előkészítőben tanulnak új dolgokat, amikről általában mosolyogva számolnak be, kezdenek kissé az agyamra menni. Én pedig összetörtem, mint az a váza, amit öt éves rúgtam le a polcról mikor ninja-sat játszottam. Olyan apró darabokra hullottam szerte a földön, hogy csak nagy nehezen lehet összerakni. Mindig is érzékeny típus voltam, aki nagyon ragaszkodik az emberekhez és nehezen engedi el őket. Bianca Charlotte Shanes-t egyszerűen képtelen vagyok csakúgy, egy csettintésre szárnyalni hagyni. A fejemben mindig hallom azokat a szavakat, amelyeket a fejemhez vágott az utolsó találkozásunknál. Az a gyűrű még azóta is nálam van, nem akartam az erdei menedékben hagyni, elvégre kifizettem azt a hülye tárgyat, nem is kevés pénzért. Máshova fogom dobni, oda, ahol soha, senki sem találhatja meg. Szóval az üresség, ami most a szívemben van, nem lehet betömni, mint egy rossz fogat. Mikor fogok újra úgy beleszeretni valakibe, mint Biancába? Lesz-e egyáltalán az életemben egy olyan lány, aki olyan okos, olyan szép és olyan különleges, mint ő? Valószínűleg soha. Még egyszer utoljára úgy átölelném és megcsókolnám. Tényleg, egyszer sem adtam puszit a szájára, mindig féltem attól, hogy kiakad. Na, mindegy. Most inkább összeszedem magam és megyek a kis tavacskához, mert Đomi küldött nekem egy levelet, hogy találkozzunk ott. Már régen beszéltem a sráccal és úgy érzem vele megoszthatom mindezt. Mellesleg neki is van mesélni valója, mióta megnyerte a tusát alig dumáltunk. Felkapok egy fehér nadrágot és egy zöld pólót, felhúzom a cipőim. Benézek Tristan szobájába és látom, hogy halkan fekszik a kiságyában. Felveszem és ő rögtön elvigyorodik. Magamhoz ölelem, nyomok egy puszit a homlokára, lesétálunk az emeltről és szépen beleteszem a babakocsiba, nem árt neki a séta. Az úton egész végig beszélek hozzá, nem akarom untatni. Mindenféle hülyeséget mondok a babának, amiken jókat derül, még akkor is, ha nem érti. Olyan kis aranyos. Mikor megérezünk a tavacskához rögtön megpillantom Đomit. Odasétálunk hozzá és mikor már előtte vagyunk, köszöntöm őt és kiveszem a kocsiból Tristant. Leülünk mellé, a babát az ölembe veszem és megfogom a kicsi kezét, majd úgy csinálok a kis kacsójával, mintha integetne.
 - Látod, ő itt Đomi, Nagy B. Đomi. - mondom. - Jaj, annyi mindent kell neked mondanom. - mondom egy sóhaj kíséretében, közben pedig Đomeszra nézek.

Đomesz

Ahogy ránézek a kisöcsémre eszembe jut milyen is volt kicsinek lenni és mindenen csak nevetni. Olyan jó lehet neki, hogy egész nap mindenki vele foglalkozik, etetik, itatják. Sosem szomorú, csak akkor, ha Janey egyedül hagyja, vagy ha más nincsen vele. Tudom, nem a vér szerinti testvérem és nem is örökölhetett tőlem semmit, de a szemei olyanok, mintha az enyémek lennének. Imádom Tristant, még akkor is szerettem, mikor nem éppen azt mutattam ki. Ő még nem tudja mi az igazi fájdalom, milyen szerelmesnek lenni és kétségbeesetten kapaszkodni a másikba, csak azért, hogy ne menjen el. Igen. Próbáltam magamhoz láncolni Biancát, de ő inkább szárnyakat növesztett és egyedül hagyott. El nem tudja képzelni most milyen nehéz nekem. Milyen rossz őt látni Noellel ebédelés közben, vagy amikor a folyosón összefutunk és nem köszön nekem, ezért én sem. Ennek mikor lesz már vége? Valaki mondja meg?!
Igen, útközben újra ők jutnak eszembe és mikor megérkezem a tavacskához inkább rámosolygok Đomeszra és nem törődök velük. Odatolom a babakocsit, szegény Tristan kicsit rázkódik de őt nem zavarja különösebben, inkább vigyorog. Mikor a padhoz érünk Đomika felül és én pedig lecsüccsenek mellé. Kiveszem a kocsiból a babát és az ölembe rakom, megfogom a kis kezecskéit és úgy mozgatom azokat, mintha integetni akarna Đominak, Tristan ezt nagyon élvezi.
 - Óh, aha, persze. - nyújtom ki a nyelvem, majd elnevetem magam. Oké, Đomi humorérzéke még megvan. Hú, most hogy ezt felhozta rájöttem mennyire szeretnék magamnak egy nagy családot három gyerekkel. Szép nagy házam lenne Budapesten és a feleségem is gyönyörű lenne. Biztosan nem az iskolából fogok választani, mert a végén úgy végezném, mint Biancával, amit már nem igazán szeretnék.
Egy sóhajtás kíséretében mondom Đominak mik is történtek velem. Jobb lesz, ha most elkezdem, mert nem fogok a végére jutni.
 - Szóval. - megköszörülöm a torkom, mintha olyan nagy dolgot szeretnék mondani. - Csináltam egy jó nagy hülyeséget. Biztosan tudod, hogy Bianca Charlotte Shanessel régebben jártam, de ő már másba szerelmes, ám én nem tudtam annyiban hagyni. Egyszerűen nem tudtam csakúgy elengedni, én nagyon ragaszkodom azokhoz az emberekhez, akiket egyszer megszeretek. Ezért elhívtam őt az erdei menedékbe, ahol énekeltem neki egy gyönyörű dalt és adtam neki egy gyűrűt, amivel azt szerettem volna kifejezni, hogy addig várni fogok rá, míg vissza nem tér hozzám. Nos... ez jó nagy hülyeség volt, ugyanis teljesen megutált engem és látni sem akar, én pedig szomorú vagyok, de nagyon. Nem tudom, hogy te voltál-e már szerelmes, de ez az érzés iszonyúan fájdalmas tud ám lenni. - mondom Đomesznak. Hát igen. Egyáltalán nem jó, főleg most. Azt sem tudom mivel töltsem ki azt a szabadidőmet, amellyel a szakítás óta rendelkezek. Az összes barátomnak dolga van, itt a vizsgaidőszak és... tényleg, majd levizsgázom az összes tárgyamból, így legalább nem fogok a lányra gondolni, addig se.
 - Tristannek hívják. - mosolygok a fiúra. - Ő a mostohaöcsém. Meg szeretnéd fogni? - kérdezem a sráctól. Nem várom meg a válaszát a kezébe nyomom az öcsikém. Az ember azt gondolná, hogy ilyenkor a baba ordítani kezdene, de azén öcsém nem. Ő ugyanolyan, mint eddig, biztos érzi Đomin, hogy nem rossz ember és nyugodt.
 - Na, most te jössz!

Đomukli

Örülök, hogy van egy olyan jó barátom, mint Đomesz, vele mindent meg lehet beszélni és még okos dolgokat is tud hozzáfűzni a mondandómhoz. Miközben beszélek fogom a kis Tristant, nehogy valami baja legyen, úgy vigyázok rá, mint a szemem fényére, egyszer már megígértem Janey-nek. Szóval elmesélek neki mindent, valahogy úgy érzem Đominic olyan, mint Endre, csak kisebb változatban. Vele is jól meg tudtam dumálni a dolgaimat, ugyanúgy viselkedett, mint most Đomesz. Hiányzik a kis Raczka, de vissza kellett térnie az otthonába, mert valami súlyos dolog történt a szüleivel. Megértem őt, de azért szomorú vagyok.
Miután végzek a mondandómmal kifújom magam. Ő az első ember, akinek ezt elárultam, jó volt kiadni magamból. És nem tudom elmondani neki, mennyire fáj, milyen rossz ez az érzés. Biancát akarom, talán az lesz a legjobb, ha egy kis időre eltűnök, elmegyek Janey szüleihez. Igen, ez egy tökéletes megoldás. Mielőtt még Đomi elkezdhetné a saját történetét a kezébe nyomom a kisgyereket, most fogja ő, biztos szeret babázni.
Figyelmesen hallgatom a srácot és miközben mondja egyre magasabbra szökik a szemöldököm. Miért pont Amirával? MIÉÉÉÉÉÉÉRT???
 - Először is: UTÁLOM AMIRÁT! És nem csak azért, mert egyszer majdnem eltörte a gerincem, hanem azért is, mert kétszínű és csak egy valamit akar a fiúktól, amit tőled meg is kapott. - mondom a srácnak.
Igen, Amiráról megvan a véleményem és szerintem egész jól látom a helyzetet. Kölcsönösen utáljuk egymást. Én sosem tudnám azt megtenni vele, amit Đomi, fúúúj. Igen Mira tényleg szép, a szemei egyenesen meseszépek, a mosolya pedig elragadó, de tudom, legalábbis képzelem milyen belül, úgyhogy én nem kérnék belőle.
 - Hát... én nagyon sajnállak téged, de lássuk be, Mira csak kihasznált téged. Legalább mondott egy köszönömöt? - kérdezem. Kiveszem Đomesz kezéből a gyereket és szépen belehelyezem a babakocsiba.
 - Mi lenne, ha elmennénk hozzánk és ott folytatnák, én kicsit éhes vagyok és szerintem Tristan is. - ajánlom fel a srácnak, hogy sétáljunk el hozzánk, otthon most nincsen senki, ott legalább nyugodtabban tudnánk dumálni.