Ellépek a standtól és fejcsóválva, teljesen kiakadva saját magamon indulok tovább a célpontom felé. Még hangosan fel is kacagok az előbb történteken. Hihetetlen! Egy újabb önsanyargató gondolatmenet közben meghallom újra az előbbi lányt. Ha jól sejtem, akkor megint nekem intézi szavait. Hirtelen megállok, mint akinek földbe gyökereztek a lábai. Szemeim hatalmasra nyílnak, majd, mintha lassított felvétel lenne, a lány felé fordul.
- Hogy mi? Tessék?! - bután és értetlenül állok a lány előtt, aki a kezében egy hógömböt tart. - Én nem vettem ott semmit. Összekeversz valakivel. - Majd mind aki jól végezte a dolgát, újra hátat fordítok neki, és folytatom utam. De mivel ma úgy fest, hogy mégis van lelkem, így megfordulom, majd nagyon halkan, de azért hallhatóan intézek hozzá még egy mondatot, mivel látom, hogy melyik gömböt vette meg magának. - Ez szerintem jó döntés volt. Az a sz*r iskola nem kell rá... -

Áhhá. Ennyit sikerül reagálnom a kapott válaszra. Itt miért ilyen kis naiv mindenki? Vagy nem is tudom minek nevezzem. De most úgy fest, hogy velem is van valami gebasz, mivel beszélgetésbe elegyedtem egy idegen extra cuki, nagyon bájos, kedves lánnyal. Ilyenre nem mostanában volt példa. Sőt, az utolsó ilyen szerintem évekkel ezelőtt volt. Valahogy az emberek inkább kerülnek. Idegesen kezdem el piszkálgatni a kesztyűt a kezemen, de folyamatosan tartom a szemkontaktust.
- Hogy miét?! - kínomban felnevetek. - Hát reggelig itt lennénk, ha elkezdeném sorolni. Röviden legyen elég annyi, hogy utálom ezt a világot, utálom a varázslókat és boszorkányokat, illetve mindent ami velük kapcsolatos. Eléggé kielégítő így a válaszom? - oldalra biccentem fejemet és várok. De mire is? Megcsóválom a fejem, majd leveszem a kesztyűt és a kabátom zsebébe kezdek el keresgélni egy papírzsepit. A nagy keresgélés közben a kesztyűm pedig leesik a földre, bele egy nagy tócsa olvadt hóba. - Basszus! - nyögök fel, mivel az egy igen jó bőrkesztyű, amit anyukámtól örököltem.

Álmosan és nagyon fáradtan sétálok be a cukrászdába. Nem az én terepem, de valahogy mégis van benne valami nagyon megnyugtató, ami egy ilyen átbulizott éjszaka után igen csak jól esik. Valamint az sem elhanyagolható, hogy itt van a legjobb és legerősebb kávé a környéken. A vonatom néhány perce ért be a faluba. Tegnap este úgy döntöttem, hogy átruccanok a közeli faluba bulizni egy nagyot, csak, hogy kieresszem a fáradt gőzt. Már nagyon rám fért. Természetesen most is egyedül mentem, mivel a sokadik feles után egész jól feloldódom, könnyen találok új "barátokat" az adott estére. Ez most sem volt másképp. Szemmel láthatóan nem túl fényes állapotban lépek oda a pulthoz, ahol már tolják is elém a jól megszokott reggelimet. Egy dupla presszó kávé sok tejjel és cukorral, valamint egy nagy csokis croissant. Megköszönöm, mivel, hogy bármilyen hihetetlen is jól nevelt lány vagyok, majd helyet foglalok az egyik asztalnál. Lehet nem lennék ilyen szörnyű teremtés, ha anya nem hal meg olyan fiatalon. Akkor lehet jó életem lenne, boldog lennék, vidám és olyan kis naiv, mint itt az emberek nagy része. De sajnos nekem nem ez volt megírva. Számomra egy agybeteg apa jutott, egy halott anya és egy szar élet. Valamit nagyon elronthattam az előzőbe, hogy most ezt kaptam. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok közben pillantottam fel a kávémból, mikor is az egyik tanárt pillantottam meg nem olyan messze tőlem. Felálltam, majd a reggelimmel együtt átlépkedtem az ő asztalához.
- Szabad? - kérdeztem, de a választ meg sem várva húztam ki a széket és ültem le a férfi elé. - Mi járatban erre Tanár úr? - kérdő tekintettel nézek fel rá a pilláim alól.

A férfi viselkedése eléggé furcsa és meglepő. Őszintén szóval nem tudom hova tenni. Pedig nem tettem semmit, hogy így kellejen viselkednie. Természetesen nem vagyok hülye, és tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy ez az egész csak színjáték. Színjáték azért, hogy minél inkább távol tartsam magam tőle. Végül is... Összejött a diákjával, el is vette, most pedig már nincsenek együtt. Kezdem azt hinni, hogy a róla szóló pletykák, miszerint szereti a fiatal lányokat, csak kamu. Itt vagyok vele szemben, szép is vagyok, fiatal is vagyok, ő pedig menekülne. Hátradőlök a székbe, karjaimat összefonom a mellkasom előtt és nézem a műsorszámot. Közben akarva akaratlanul mosoly jelenik meg arcomon. Hiába minden nagyon gusztustalan próbálkozása, sajnos mikor édesanyámat kellett ápolnom olyanokkal találkoztam, amihez képest egy koszos szalvéta felér a nullával. Szóba hoz közben műfogsort, prosztata problémákat, én pedig ezeket is csak szépen csendben hallgatom. Kérdésén, miszerint elkísérem-e a mosdóba, kitört belőlem a nevetés.
- Tanár Úr, elég lenne egyszerűen, szavakkal kifejeznie, hogy nem vevő rám. Nem kell itt hülyét csinálnia magából mindenki előtt. Szerintem ezt nem gondolta át! - közlöm vele, majd egy fejcsóválás közben- Nem kell kiszöknie a WC ablakán. Szerintem nyugodtan egye meg a reggelijét. Naaaa, maradjon itt kérem! Utálok egyedül reggelizni. -
Nem szeretem és rosszul is viselem, ha így viselkednek velem. Az elutasítás pedig valami olyan érzelmet vált ki belőlem, amit nem is tudok megfogalmazni. Szinte semmit nem tettem és mégis ezt kapom. Bántottam? Megsértettem? Nem értem. Kissé szomorúan emelem fel a bögrét és kortyolok bele a kávéba ismét. A tányéromat bámulva veszem fel a reggelimet, majd onnan fel se pillantva harapok újra bele. Szín tisztán látszik rajtam, hogy megbántva érzem magam.

Nagy nehézséges árán sikerült valahogy rávennem a tanár urat, hogy ne hagyjon magamra. Mivel a picit rámenős dolog nem jött be, így megpróbálkozom a gyermeteg énemmel. Lehet azt jobban fogja kedvelni.
- Lehet, hogy nem akart, de sikerült. - válaszolok neki, bár lehet, hogy ezzel megint átlépek egy bizonyos határt. Na de nem tehetek róla, ami a szívemen az a számon. Úgy érzem, hogy pengeélen táncolok, illetve az is megfordult a fejembe, hogy lehet jobb lett volna, ha veszteg maradok és nem jövök ide. Mondjuk az tuti, hogy az ő óráját sose fogom felvenni. Egyébként se érdekel az asztrológia, szerintem az is, mint itt minden más, csak egy nagy butaság. Viszont ezt eszem ágában sincs közölni a drága tanárbá'-val. Tart egy kisebb monológot, amiben kifejti, hogy mi merre hány óra, amire én csak huncutul elmosolyodom.
- Jól van, vettem a lapot. Viszont erről meg én nem tudok beszélgetni, mivel lövésem sincs a dologról. Felhomályosítana, ha megkérem. - csillogó szemekkel pillantok fel rá, majd amennyire csak tudok megpróbálok érdeklődő fejet vágni. Pedig, ha tudná, hogy szívesebben vágnék eret, minthogy az asztrológia rejtélyeiről hallgassak kiselőadást. De azt megtanultam, hogy egy férfihez a legrövidebb út a hasa, illetve, hogy hatalmas előrelépés az, ha hagyod, hogy okosnak higgye magát, te pedig úgy teszel, mintha ez marhára érdekelne.
- Ohh, ha maga azt tudná... de inkább hagyjuk. - megejtek a mosolyt, majd remélem, hogy ezt a témát nem firtatjuk tovább. Egyébként már semmi bajom.

Természetesen a mai nap is késő délután lent kötöttem ki a faluban. Valahogy nem bírok sokáig az iskola területén maradni. Frusztrál. De ha valaki megkérdezné, hogy miért, nem tudnám megmondani. Csak mert. Szóval felhúztam az egyik vastag, fekete téli nadrágomat, egy vastag talpú csizmát, illetve egy kötött pulcsira még rá a télikabátomat. Fejemre került az egyik kedvenc kötött sapim. Így, vastagon felöltözve kötöttem ki végül a tónál. Csak mentem amerre a lábam vitt. Bejártam a temetőt, majd végül itt landoltam. Szeretem ezt a helyet, pláne ilyenkor, mivel csak egy-két ember lézengett erre. Egy nagy sóhajjal nyugtáztam, hogy most minden rendben. Megszűnt az a szorító érzés is, amit nagyjából folyamatosan érzek a mellkasomban. Furcsa mód itt olyan szabadnak érzem magam. Leültem a tóparton lévő egyik padra, majd meredtem a semmibe. Teljesen kikapcsoltam. Végre nem járt semmin az eszem, csak úgy voltam. Azonban egyszer arra eszméltem fel, hogy elég erőteljesen kezd sötétedni, szóval ideje lenne visszaindulni a suliba...sajnos. A gondolat megfogalmazódott, de cselekvés nem lett belőle. Továbbra is ott ültem és mondogattam magamnak, hogy menni kellene, és tényleg kellett volna. Egyszer csak egy esőcsepp hullt a kézfejemre.
- Jaj ne! Komoly?! - felnéztem az égre, amikor is egy újabb és újabb esőcsepp landolt rajtam. Felálltam és elindultam a csónakház felé, mivel az a legközelebbi menedék. Sietős lépekkel haladtam arra, s mire odaértem már szakadt az eső. - Remek! - szitkozódtam egy sort magamban, majd berontottam a kis épületbe, ahol nem volt senki. Reméltem, hogy a többi ember is majd ide menekül be, de sajnos senki nem követett. Ott maradtam egyedül egy üres csónakházban, este, esőben. Hát nem is én lettem volna, ha ez nem így történik. Szuper!

Folyamatosan az járt az eszembe, mikor megláttam az első villámokat, hogy itt valami nem stimmel. Télen, pláne decemberben, nem szoktak viharok lenni. Ilyenkor maximum esik az eső, de nincsenek villámok és mennydörgés. Kisétáltam a csónakház "terasz" részére, egészen a korlátig, majd annak támaszkodva meredtem az égre. Néhány esőcsepp rajtam landolt, de különösebben ne érdekelt. Simán megtehettem volna, hogy varázsolok magamra valami esőtaszítót, de eszem ágában sem volt. Szeretek úgy élni, mint minden normális, varázsolni nem tudó ember. Szóval csak meredtem az égre és azon agyaltam, hogy vajon mi lehet a dolog mögött. Anya mindig azt mondta mikor pici voltam, hogy azért vannak villámok és dörgés, mert az istenek összevesztek odafent. Nagyjából felnőtt fejjel ezen már csak egy jót mosolygok, mivel szép emlék, de akkoriban még elhittem és ettől megnyugodtam.
Egyszer csak a csónakház ajtajának csapódására lettem figyelmes. Őszintén megmondva egy picit megrémültem, éreztem ahogy a torkomban dobog a szívem. De nyeltem egy nagyot és elővettem pálcámat. Vicces, de általában velem van, például az ilyen esetekre. Nagyon ritkán használom, de nálam van. Én sem vagyok komplett. Fakasztottam némi fényt vele, majd óvatosan indultam el befelé. Próbáltam hangtalan lenni, de ez sajnos nem sikerült, mivel a lábam alatt lévő deszkákat megette már az idő vasfoga, így pedig eléggé nyikorogtak és recsegtek. - Frankó! - mormogtam halkan, majd óvatosan kinyitottam az ajtót. Mivel az, hogy nesztelenül osonok be, már megbukott, így inkább az adjunk hangot felállás választatottam.
- Hahó! Van itt valaki? - hangom kicsi megremegett és erőtlennek tűnt. Pálcámmal pásztáztam a kicsi helyiséget, és mivel eléggé jól bevilágította, így  gyorsan megláttam, hogy ki okozta az előző ajtócsapódást. Egy ismeretlen alak ült az ajtónál összekuporodva. Mivel van bennem némi normális emberi érzés is, így akarva akaratlanul tettem fel neki az ilyenkor elvárt kérdést.
- Hé, jól vagy? Minden rendben? - nem mentem közelebb hozzá, nem tudtam, hogy jó vagy rosszfiú, lehet, hogy ez csak csapda. Kellő távolságból figyeltem és vártam valami reakciót.

A srác felpattan és pálcát szegez rám, mire én hátra tántorodom, s mint akire fegyvert fognak kissé megemelem a két kezemet.
-Ba**ki! Tedd már le azt a szart! Hallod?!?!? - Rémült tekintettel nézek rá és teljesen ledermedek. Sose volt még ilyesmiben részem. Láttam már nagyon sok mindent, és tapasztaltam is már sok dolgot, de ilyet én még nem ba**tam. Egy újabb villám, amire a fiú láthatóan összerezzen, majd ellenségből barát lettem... vagy mi. Leeresztettem a kezeimet, oldalra biccentettem fejem és értetlenül álltam a dolgok előtt.
- Hát nálatok se a szomszéd a hülye az is biztos. - megcsóválom a fejem, majd figyelem, hogy miket is tevékenykedik. - Hé, állj már le! Nincs itt senki rajtunk kívül! Csak vihar van odakint. - kezemmel az ablak felé intek, a vihart pedig egyébként továbbra sem értem, hogy hogyan alakult most ki. Na de ez jelenleg másodlagos dolog. A lényeg, hogy vihar van, és a srác szemmel láthatóan úgy befosott tőle, mint valami kisgyerek. Hiába beszélek neki, ő csak pakolja a ládákat az ajtó elé. - Nyugodj már meg! - szólok rá újból, de mint aki nem hall, csak közli velem, hogy segítsek már neki. Kissé úgy érzem, hogy valami pánikroham kapta el a fiút, vagy valami olyasmi. Én ennyire még soha senkit nem láttam félni egy vihartól. Mivel a szavaim nem érnek semmit, így kénytelen vagyok a tettek mezejére lépni. Anya, mikor kicsi voltam és féltem mindig így nyugtatott meg, szóval egy próbát megér a dolog. Odalépkedem a fiúhoz, majd rákiabálok, hogy "Hé!", amire talán rám néz. Ha igen, akkor közvetlen közel lépek hozzá, amennyire csak lehet, megragadom gyengéden, de határozottan a két kezemmel arcát, s megpróbálom felvenni vele a szemkontaktust. Őszintén szóval a túlzott közelség általában nagyon nem esik jól számomra, de van az a szituáció, mikor el tudok rugaszkodni tőle. Ez most az. - Nyugi! - suttogom neki. Számomra valami miatt ez most nyugtatólag hatott, szinte teljesen kizártam a külvilágot és csak a fiú szemeit nézem, ha hagyja. Mivel eléggé keményen fogom, így nem igen tud kiszabadulni a fogságomból, és azon az sem segít, hogy körbebarikádozta magát ládákkal. Hirtelen ötlettől vezérelve egy puszit nyomok a fiú arcára.