Park Ha Eun (박하은)

Végreee-végreee kiszabadultam a kastélyból. Na jó, nem ez az első alakom, de most a várost is felfedezhetem. Egész nap mászkáltam, és a saját készítésű szendvicsemet ettem, mert ebben biztosan nincs semmi, amit nem ehetnék. Bár megmondom őszintén elhaladtam pár üzlet mellett, ami csalogatott, de bírtam magammal. Inkább nézelődtem, és megfogadtam, hogy nem költök semmire, de végül az egyik kirakatban megláttam egy nyakláncot, és azt muszáj volt megvennem, mert sikított róla, hogy "Ashley nyakába való". Hogy pontosan miért is éreztem így, azt nem tudnám megmondani, de nem is számít. Bementem, és megvettem, nagy örömömben majdnem adtam az eladónak is két puszit, de valamiért tiltakozott, így végül egy vállvonással, magamhoz vettem az apró díszcsomagolásba rejtett ékszert, majd beletettem a táskámba. Bizony ám!!! Táskám is van, mert a szendókat abba raktam bele. Meg mert szerintem nagyon menő. Még akkor is, ha nem éppen cuki, csak szimpla fekete. Én meg úgy nézek ki, mint bármikor máskor: fekete-fehér kockás, hosszú ujjú ing - még annyira nincs meleg, hogy rövidet vegyek fel - és kék színű farmer, mert ha nem a kastélyban vagyok, akkor nem erőszakol rám senki sem talárt. Nem szeretem olyan unalmasak... Na mindegy. Amúgy cipő is van rajtam, meg napszemüveg, és elégedett vagyok nagyon, mert a kirakat üvegekben nézve, még a hajam sem fújta szét - annyira - az a kis szellő, ami lengedez.
Rövid séta után ki is érek egy térre, ahol előbb megszemlélem a kutat. Igazán izgalmas ez a sok kis bagoly, és rengeteg ötletem lesz tőle, bár egyik értelmetlenebb, mint a másik. Inkább keresek egy padot, és leülök megenni az uzsonnámat is, nehogy baj legyen, amiért nem tartom a "diétát". Erre a gondolatra megint mosoly ül ki az arcomra, közben meg szét is nézek, hova ülhetnék. A legtöbb padon párosával ülnek, azonban az egyiken csak egy kalapos lány ücsörög, így arra veszem a irányt, s mikor odaérek megkérdezem:
- Sziaa! Vársz valakit, vagy esetleg leülhetek? - mosolygok és várom, hogy felnézzen. Lehet zavarja majd, hogy megzavartam olvasás közben, de olyan szépen süt a nap, nem lehet morcos egy ilyen apróság miatt!

Park Ha Eun (박하은)

Annyira szuper, hogy jó idő van, hogy süt a nap, hogy csiripelnek a madarak, és hogy kint vagyok a szabad levegőn. Annyira, de annyira, hogy rá is gyújtanék, csakhogy egy, nem dohányzom - vagyis de, de nem, érti mindenki, ugye? - kettő, nincs cigim. Kivételesen azonban az élet ezen kegyetlensége sem zavar, hiszen a dohányzás amúgy is rossz dolog, és ugye, én nem dohányzom. Nem is értem, miért jutott ez most eszembe, na mindegy.
Meg van a nyaklánc, és meg van a padom is, még ha nem is teljesen üres. És igazán kedves vagyok, hogy megkérdezem, nem vár-e valakit, mert sosem lehet tudni. Még ha nem is néz ki úgy, attól még lehet, csak az unaloműzés végett olvas. Az unalom pedig fakadhat abból, hogy nem szeret várni. Teljesen logikus, nem igaz? Na de, azt mondja nem vár senkit, és ez szuper, mert így leülhetek.
Le is teszem magam szépen a padra, aztán felé fordulok. Figyelem ahogy visszafordul a könyvhöz és azon gondolkozom, vajon miért feltételezi rólam, hogy zavarnám? Sosem tennék ilyet! Még akkor sem, ha amúgy nagyon kíváncsivá tett, mert erősen koreainak látszik, meg mert a könyv is nagyon izgalmas lehet, ha ennyire beledugja az orrát.
Közelebb is csúszom, és a válla felett belepislogok a könyvbe, hátha sikerül elcsípnem pár mondatot. Titokban reménykedem, hogy koreai betűkkel találkozom majd, de akkor sem csalódom nagyot, ha esetleg magyarul írott könyvet olvas.
Egyébként meg, lehet, hogy ma az ördög bújt belém, mert bár nem szokásom másokat zavarni, most mégis beszélgethetnékem van, szóval ha csak nem lökött félre abban a fél percben, amíg belepislogtam a könyvébe, most egészen közel az arcához megkérdezem.
- Amúgy, miért vagy ilyen morcos? Ollllyaaaan szép idő van! Te meg itt bezárkózol, és ebben a nagy kalapban egész biztos elkerül az összes D-vitamin! - pedig az fontos. Nagyon fontos. Ezt neki is tudnia kéne!

Park Ha Eun (박하은)

Ah, pedig már azt hittem rám mosolyog a szerencse, mert végre találtam valakit - na jó, nem ő az első, de most ő van itt - akivel hasonlítunk, mert ugye ő koreai! Annyira annak látszik, nem lehet más! Szóval lenne közös témánk, nyelv, kultúra, zene... Bár lehet nem rajong ezekért a dolgokért, mert magyar nyelvű könyvet olvas. Látom, ahogy belelesek a könyvében. Krákog is, ami fura, mert várnám, hogy akkor most mond valamit, de nem. Pedig mondhatna, szívesen beszélgetek. Sőőőt! Meg is puszilom. Már csak azért is, mert akármilyen morcos, jó az illata. De milyen jó ám! Na meg, ha kapna puszit, tuti nem lenne ilyen bezárkózott. Se napfényt nem akar, se velem társalogni. Még ilyet!
- Én ismerem, de nem volt rád írva, hogy "extra nagy személyes térrel rendelkezem." - felelem és megvonom a vállam. Aztán csakhogy lássa, mennyire jó fej vagyok, kicsit arrébb csúszom, hogy ne zavarjam a "személyes terét". Pff... Na ebből látszik, hogy nem magyar. Vagy nem tudom. Tényleg régen éltem már itt. Meg lányok között is. De az már a múlt, én meg a jelenre koncentrálok.
- Szóval, mit olvasol, kedves... "nem vagyok morcos, és egyébként is hagyjál már békén?" - kérdezem vigyorogva, felé fordulva, az egyik lábam felhúzva a padra. Igen, észrevettem, hogy zavarom. De nem, nem hiszem el, hogy nem morcos. És nem miattam morcos. Már akkor is az volt, amikor jöttem. Ez pedig rossz, és nekem szent küldetésem, hogy kizökkentem ebből az állapotból, és elérem, hogy mosolyogjon! Ha megölelném sokkal jobban érezné magát, de mivel kitiltott a személyes teréből, ez még várat magára. Persze nem sokáig. Mert, mert nem akarom hogy sokáig mellőzni kelljen. Félre ne értsen senki, nem akarok tőle semmi komolyabbat, csak egy ölelés, egy puszi, meg sok-sok mosolygás. Sokkal tökéletesebb lenne a világ!

Park Ha Eun (박하은)

Vannak fura emberek. Ő is ez a kategória. Vagy nem tudom. Mégis csak lehetne kicsit nyitottabb. Persze lehet én is túlzásba estem, de na, ha egyszer egy szép napon ennyire begubózik, elképzelni sem tudom mit csinál, ha esik az eső?
- Aaaah! - még a számat is eltartom aztán odébb csúszom, persze rájöttem már korábban a megnyilvánulásából, hogy mi a szitu, de hadd élvezze fél percig, hogy... hát nem tudom mit, de remélem élvezi, aztán fűzöm csak hozzá - Kár lenne a könyvért.
Aztán megvonom a vállam, és mivel nagyon kis magába forduló, próbálok nem foglalkozni vele, de végül a kíváncsiság győz és megkérdezem mit is olvas. Feltételezem megtiszteltetésnek kéne vennem, hogy egyáltalán válaszra méltat. Felhúzom a szemöldököm, úgy vizsgálom tovább, de nem fejti ki bővebben, és sajnos a cím, meg a szerző sem mondott semmit. Szerintem megjegyezni sem fogom, mert ahogy válaszolt abból nem érzem, hogy lelkesednem kéne a könyvért, vagy hogy ő lelkesedne. S mivel hosszabban nem fejti ki, néhány másodperc után lemondóan sóhajtok. Már-már megfordul a fejemben, hogy felállok és itt hagyom elvégre egyértelmű, hogy nem fogunk beszélgetni, amikor az órám csipogása emlékeztet rá, hogy uzsonnázni akartam, és ezért ültem le mellé. A pálcámmal elhallgattatom a ketyerét, és elő is keresem a táskámból az enni-innivalómat.
Magam mellé pakolok mindent, vagyis inkább közénk, és remélem, ez megnyugtatja, mert így nagyobb lesz köztünk a távolság. Egy csomag keksz is kerül a padra, s bár nem volt eddig kedves, miután kibontom, felpillantok ismét a lányra, aztán vissza a kekszre, majd újra rá, és egy szemforgatás után, megszólítom ismét.
- Kérsz? - felemelem a zacskót, kissé felé döntve. Ezzel is jelezve, hogy komolyan gondolom. Ennyit egyedül úgysem eszem meg, és azt sem szeretném ha szétgurulna a táskámban...

Krisztián *-*

Nagyon meleg van! Ilyenkor strandra szoktam menni, csakhogy az teljesen más dolog muglik közt, mint varázslók közt. Egyetlen egyszer követtem el azt a hibát, hogy varázslók közt öltöztem, de nem teszem soha többet, mert nem bírom, ha megbámulják a műtéti hegeimet, meg kérdezgetnek aztán közlik, hogy el lehetne tüntetni, vagy ami rosszabb a mugli orvosláson háborognak. Persze, tisztában vagyok vele, hogy meg lehetett volna oldani másképp is a betegségemet, ha előbb tudjuk, hogy létezik a mágusvilág, és azt is tudom, hogy a szüleim akkor sem hagytak volna valami "sarlatán" kezei között. Szóval mindegy is. Egyébként engem nem zavar az a néhány vonal, sőt kifejezetten szeretem, hogy emlékeztetnek azokra az időkre. De ezt ebben a világban kevesen értik, így nem mutogatom, ha nem szükséges. Szóval a strandolás nehéz dolog. Párszor azért elmentem, de szigorúan csak pólóban fürödtem arra hivatkozva, hogy érzékeny a bőröm. Ez általában bevált bár mindenki ajánlgatta a szuper jó naptejét. Na mindegy.
Szóval a meleg miatt, vagy annak ellenére?, kimerészkedem a kastélyból. Krém színű rövidnadrág, kék-fehér kockás, rövid ujjú ing, baseball sapka - a kedvenc csapatom a Samsung Lions logójával -, papucs és napszemüveg. A zsebembe bedobtam a pálcám is, illetve a nadrágom övén most is ott van a kis fekete tokom, amiben a végszükség esetére tartogatott két szem cukor foglal helyet. Nem rég ettem, így jó néhány óráig nyugodt lehetek. Magamhoz vettem még egy üveg vizet is, és azt lóbálva haladok a falu határa felé, mert ott van egy kis tó, és ha jól sejtem, a stégről talán be tudom lógatni a lábaimat a vízbe.
Épp csak rálépek a stégre, meg is látok egy apró fiúcskát, ahogy vetkőzik. Mosolyra húzom a szám, nem sok kis srácot ismerek errefelé, de Krisztiánt nyomban felismerem. Óvatosan, lehetőleg hangtalanul lépkedek felé, bízva benne, hogy meglephetem. Ha sikerül akkor a vállaira teszem a kezem, miközben azt mondom, hogy:
- Hú! - persze fogom rendesen, nehogy ijedtében a vízbe essen, aztán ha észrevesz és megnyugszik, akkor mosolyogva folytatom - Szia! Pancsolni jöttél? Ugye bekented magad?
Nézek szét a stégen, de csak a ruháit látom, gyanús hogy nem. Igaz én sem, és krémet sem hoztam. Hmm... Le fogunk égni.

Sharlotte
Ruha, cipő is van rajta, csak nem találtam normális képet...


Elfelejtettem a szülinapom. Ami azért vicces, mert elég feltűnő napra esik, ráadásul névnapom is van. És igen, csak az utóbbiból jöttem rá, mivel kaptam pár köszöntést, meg mert végül két nap késéssel megjött a csomag otthonról is. Az öröm persze nem maradt el, de valahol zavart, hogy nem volt se buli, se party, de még egy kis ünnepség sem. Aztán jött a meglepetés, hogy Sharlottenak is pont ugyanakkor volt a szülinapja, és bizony ő sem tartotta meg. Innentől pedig, minden egyértelmű volt. Utólag, kettecskén megünnepeljük magunkat.
Némi egyeztetés után a faluban levő csárdára esett a választás, s mivel én még rendes bentlakásos vagyok, kiválasztottunk egy szabad hétvégét, nehogy baj legyen. Bár az is biztos, hogy nem érek vissza takarodó előtt, de ilyekor jó a prefiség, még ha nem is ez lenne a megfelelő módja az éjjeli járőrözésnek. (Abban sem vagyok biztos, hogy képes leszek bármi hasonlóra)
Szóval miután mindent egyeztettünk, már csak meg keleltt várni a mai napot. Izgatottabb voltam, mint máskor, és már ebéd után kijöttem a faluba. A válltáskámban most is ott az inzulin, meg minden más, amire esetlegesen szükség lehet, de nagyon bízom benne, hogy a napok óta tartó extra odafigyelés után ma kicsit lazább lehetek.
Tehát lejöttem, mert ajándékot is kellett vennem Sharlottenak meg mert magamnak is szerettem volna valami meglepetést. Végig jártam szinten minden üzletet és sokáig gondlkoztam, mit is vehetnék a lánynak, mert annyira azért mégsem ismerem jól, és nem akartam mellé nyúlni, de végül csak találtam olyasmit, amit megfelelőnek véltem. A saját doglaimat is sikerült megvenni. Egy kicsit ücsörögtem a téren, amolyan pihenő gyanánt, aztán a megbeszélt időpontra visszatévedtem a Fő utczára, ahogyan azt megbeszéltük.
Könnyedén megtalálom Sharlotte-ot és mosolyogva köszönök neki.
- Szia! Nagyon csinos vagy! Segítsek valamit? - érdeklődöm, mert van nála nem is kevés dolog, még ha a pálcája segítségével ügyesen lebegteti is, aért mégsem lenne illendő hagyni őt, egyedül végezni a piszkos munkát. Bár ha jobban belegondolok, valószínűleg ő eddig is nagyon sokat dolgozott a mai napért.
Segítek, ahogy tudok, és hamar eljutunk a csárdához. Engem kicsit lelassít a csárda látványa, az igazság az, hogy még sosem voltam itt, és fogalmam sincs merre, de ez a probléma is hamar megoldódik, mert a navinés lány útbaigazít, én pedig megyek, amerre mondja, majd fordulok utána. Egyre inkább tátott szájjal. Nem szó szerint, de azért mégis csak meglep, hiába tudom az okokat, mekkora ez a hely.
- Oh, hááát így könnyű - mondom nevetve, ahogy egy tűzgömböt varázsol, hogy lássunk. Azt hiszem, tényleg egyedül vagyok a varázsvilágban különleges képesség nélkül. De nem akarhatok sokat... Elvégre az is csoda, hogy én varázsló vagyok.
Végül aztán csak elérünk egy ajtóhoz, amire valaki gondosan felírta a nevünket, így egész biztos, hogy jó helyen járunk. Minden gond nélkül nyitok be, és nézek szét a helyiségben, arra azért figyelve, hogy mögöttem Sharlotte is könnyedén be tudjon jönni.
- Boldog Szülinapot! - mondom végül vigyorogva, és leveszem a vállamról a táskámat, felakasztom, majd kényelmesen elhelyezkedem az egyik ülőalkalmatosságon. Két fős buliba még sosem voltam. De biztos nagyon jó lesz!

Sharlotte *-*

A segítségemet elhárítja, de nem bánom. Tudom, hogy Sharlotte remek boszorkány és azt is tudom, hogy nem bennem kételkedik, így csak figyelem, hogyan lebegteti a cuccokat és követem a csárdába, ahol ő már jól láthatóan ismeri a dörgést. Nekem ez az első alkamam itt, de remélhetőleg nem az utolsó.
Hamar leérünk a nekünk fenntartott szobába és miután belépünk szépen felakasztom a cuccomat, majd megteszem az első lépéseket az ünneplés irányába azzal, hogy vigyorogva felköszöntöm az én majdnem ikertesómat. Lepakol ő is, aztán hozzám lép és egy öleléssel koronázzuk meg a jó kívánságokat.
Feltűnik, hogy világosabb lesz, hogy a fáklyák szebben világítanak és ismét megállapítom, hogy Sharlotte nagyon ügyes. Meg hogy kicsit talán igazságtalan az élet, de persze nekem nincs okom panaszra. Ahogy megszólal körbe nézek és most veszem csak észre mennyi minden van. Bizony ezek eddig elkerülték a figyelmem.
- Szerintem ismerek mindent - kezdek bele, ahogy nézelődöm - de ha valami nem kerek, majd szólok! - vigyorgok rá a lányra s még szélesebb lesz, már ha ez még lehetséges, a mosolyom, amikor kazettákat említ.
- Tényleg? Csúcs! Hogy csináltad, hogy működik? - érdeklődöm és már ott is állok a magnó mellett, hogy jobban szemügyre vegyem. Kazetták! Ez tiszta retro, mégis nagyon tetszik.
- Tegyünk be valami lightosabbat, háttérzenének... - kérem, bízva benne, hogy ez nem okoz gondot. Szeretnék vele beszélgetni, elvégre van vagy 16-7 év, amit be kell pótolni. Igaz, lehet csak én gondolkodom így, de nagyon lelkes vagyok, szeretném megismerni, jobban. Sokkal jobban.
Az igazi meglepetés viszont csak ezután jön: sütött nekem egy tortát. Olyat, amilyet nyugodt szívvel megehetek!
- Tessééék? - nézek rá nagyon boldogan. Olyan ez, mintha előre hozták volna a karácsonyt, pedig az még sokkal odébb van. Bár az ember szülinapja lehet nagyobb dolog. Nem tudom. Azon kapom magam, hogy most én ölelem meg Sharlotte-ot szorosan, miközben megköszönöm.
- Igazán nem kellett volna! Egy angyal vagy! A legjobb majdnemiker a világon! - kezdem el sorolni, aztán persze elengedem, és megszemlélem a tortát is. Nagyon szép, mosolyogva, csillogó szemekkel nézegetem, de nem merek hozzányúlni.
- Ez olyan jól néz ki, nem merek hozzányúlni! - mondom nevetve, aztán inkább az italok felé terelem a szót. - Mit iszunk?
Kérdezek, mert igazság szerint a szilveszteri két korty pezsgőn kívül soha semmit nem ittam még - az alkohol emeli a vércukor szintet. De egyszer élünk, és szülinapom van. Ma kivétlesen minden szabad. Főleg, hogy diabetikus tortám is van.

Sötétedés után

Kavarognak a fejemben a gondolatok. S bár otthon még nagyon könnyedén vettem a dolgot és együtt örültem Bogival, azért mégis csak nehéz lesz vele. Mármint, ha anyáék elengedik. Mert ugye, akkor nekem kell majd rá vigyázni. Ez persze természetes, hiszen a kishúgom, de alig tudok róla valamit. Amióta beszél és jár, én bentlakásos iskolába jártam és a szünetek nem voltak elegek arra, hogy igazán sokat foglalkozzak vele. Valójában nem is nagyon akartam... Virág volt mindig is a kistesóm, akivel sülve-főve együtt voltunk, valahogy egy tizenkét évvel fiatalabb, Virág szerint gonosz, lányra nem igazán jutott hely a naptáramban. Pedig Bogi amúgy nagyon okos és értelmes és a varázslás sem riasztotta úgy el, mint anyáékat. Csak most riasztja, hogy ő is boszi lett. Vagyis, nyilván mindig is az volt, csak eddig nem mutatkozott meg nála.
Szóval Bogi varázsló, akárcsak én, s tekintve, hogy vázákat robbantgat és hasonlóak, nem lenne jó, ha mugli gyerekek közé járna, vagy anyáékra hozná rá a szívbajt egy-egy alkalommal. Épp ezért mentem ma délután el az Előkészítő iskolába, hogy utánajárjak néhány dolgonak. Hogy anyáékat is meg tudjam nyugtatni az iskola teljesen rendben van. Még egy kis tájékoztató füzetet is kaptam, sőt megígérték, hogy szükség esetén egy tanító is eljön velem, hogy vázolja a szüleinknek a helyzetet, de ezt kedvesen visszautasítottam, elvégre ezen már túl vagyunk.
A kezemben a kis tájékoztató füzettel baktatok a Fő utczán visszafelé a kastélyhoz, s egyre inkább úrrá lesz rajtam a feszültség. Hiába ment itt minden könnyen, hiába ment minden könnyen, amikor rólam derült ki, az igazság. Akkor még anyáék nem igazán tudták mi is ez - most sem tudják -, de legalább nem féltek tőle annyira mint most. Ott van pluszba a vitám Apával... Szegény Boginak, nem lesz könnyű dolga, még akkor sem, ha jelenleg ő a kedvenc. Bár a kedvenc az Virág...
Nagyot sóhajtok, s ahogy kifújom a levegőt, látszik a leheletem. Öntudatlanul kezdek kotorászni a zsebembe és húzom elő a még bontatlan cigarettás dobozt. Nem, még mindig nem dohányzom - áltatom magam, pedig már egész sok ideig meg voltam nélküle -, csak most kell egy szál, feszültségleveztőnek.
Megállok az utca közepén, kibontom a bűzős rudakat rejtő dobozt és a számba teszek egy szálat. Fogalmam sincs mi lett az öngyújtómmal, de a pálcám végén is tudok lángot gyújtani, azt használom, miközben megszívom a cigarettát. Ahogy a füst a tüdőmbe kúszik köhögni kezdek, pálcás kezem kapom a szám elé. Ez azonban nem tántorít el, beleszívok újra a cigibe, ezúttal már jóval könnyebben.
Elteszem a pálcám, és nyugodtan cigarettázva sétálok tovább. Nyugodtan - már amennyire nyugodtnak mondható, hogy folyamatosan a sötétet kémlelem, nem jár-e erre egy ismerős. Nem kéne lebukni, hogy dohányzom, amikor nem is.

A gondolataimba merülök és félig öntudatlanul kezdem meg a cigarettás doboz kibontását, majd teszem a számba a cigit. Épp megyújtom, amikor egy ismerős hang szólít meg és a frászt hozza rám. Majdnem el is dobom a cigit, de csak heves köhögésbe kezdek, aztán ahogy csillapodik a levegőhiány, ismét Jennyre pillantok. Bár megfordul a fejemben, hogy mégiscsak jobb lett volna ha a füstölőm a földön végzi, akkor még tagadhatnám a dolgot, valahogy nem érzem helyénvalónak, így csak elhúzom a szám, mielőtt válaszolok.
- Valami egészségtelen mindenkinek kell, nem? - próbálkozom, aztán újra beleszívok, majd intek a fejemmel, hogy nem megyünk-e tovább. Az irányból sejtem, hogy Jenny is már visszafelé halad a kastélyba, s mivel nincs éppen meleg, nem kéne itt ácsorognunk. Ha neki is megfelel, akkor vele együtt tovább indulok.
- Megkínálnálak, de van egy sejtésem, hogy nem élsz vele - mutatom fel a dobozt, miközben kérdőn pislogok rá. Ha mégis kérne, természetesen adok. Bár meglepne, nem is kicsit. Persze, valószínűleg tőlem sem ezt várja a többség. Elteszem a dobozt, aztán válaszolok a kérdésére.
- Az Előkészítő iskolában voltam, a kisebb húgom új hobbija, hogy vázákat robbant és szekrény ajtókat csapkod, és nem lenne jó, ha lerombolná a házat, amíg nem vagyok otthon. Szeretném elhozni ide - magyarázom egészen nyugodtan, élvezve a cigim hatását. Vagy ki tudja, lehet csak azért van, mert Jennyvel beszélhetek erről nem úgy mint a szüleinkkel. Persze velük is fogok, de az még ugye, odébb van.
- És te? Mi járatban errefelé? - érdeklődöm én is, figyelve rá, hogy a füst, ne rá szálljon, mert hiába szépre száll a füst, azért aki nem dohányzik az nem rajong érte. Sőt! Ami azt illeti én sem szeretem, ha olyan szagom van, mint egy kéménynek. De majd valahogy megoldom ezt a problémát is. Egyelőre a lényeg, hogy miközben Jennyre figyelek, nem bűzölöm össze. Nagyon...

Hopp vizsga :S

Eljött ez a nap is. A hoppanálás vizsga napja. Azt hiszem kicsit nyugtalanabbul aludtam, mint általában. Álmodtam is valami hülyeséget a vizsgáról, de már nem tudnám megmondani mi volt az. Igyekszem nem erre gondolni csak szépen intézni a reggeli rutint. Vércukorszint mérés, inzulin, reggeli és így tovább, amíg indulni nem kell. Persze akárhogy is igyekszem másra gondolni, újra meg újra eszembe jut a vizsga. Egyszer még a jegyzeteimet is átolvasom, mintha az elmélet, amit kívülről fújok, adhatna bármi pluszt még. Nem ad, de kicsit talán nyugodtabban indulok le a faluba a fekete szövetkabátomban és a sálamban. A sapkát elhagyom, annyira nincs most hideg, bár a szél fújdogál, azért remélhetőleg nem áll szanaszét a hajam, mire a bizottság elé érek. Bár nem hiszem, hogy a külsőmet nézik, mégis engem úgy neveltek, hogy a vizsgának adjuk meg a módját és ehhez hozzátartozik az is, hogy mi van rajtam. Ezért vettem sötét színű farmert, barna félcipőt, meg ugye a szövetkabátot. Szokás szerint nálam van a táskám is, biztonsági okokból, benne mindennel, ami kelhet.
Amikor a térre érek, már vannak ott páran, illedelmesen köszönök Holló úrnak és a feltétlezett vizsgabizottságnak, majd a társaimnak is és szépen várok, amíg mindenki más is megérkezik majd elkezdődhet a vizsga.
A várakozást arra használom fel, hogy felidézzem a három C-t. Céltudatosság, célmeghatározás, célirányosság - motyogom magam elé, majd nézelődni kezdek, azon agyalva, vajon hol kell majd felbukkannunk. Reményeim szerint valammi jól ismert, könnyen belátható helyen, és nem túl messze. Valahogy még mindig nem értem, hogy várja tőlem bárki is, hogy a tanterem után majd most akár kilométerekkel odébb felbukkanok.
Aztán mielőtt belelovallnám magam valami merész elképzelésbe, megszólal eddig tanárunk és felvilágosít, hogy csak a szökőkút másik oldalára kell megérkeznünk. Megnyugszom, bólintok magamnak. Sokat szoktam itt nézelődni, ülni valamelyik padon, vagy épp a szőkőkút szélén. Ismerem - szerintem egész jól - a teret.
Egy darabig figyelem, hova is kell majd megérkezni - a jobb oldalt. Aztán behunyom a szemem és próbálom magamban felidézni azt az oldalát a szükőkútnak. Amikor úgy érzem, pontosan tudom, miről is van szó, kinyitom újra a szemem és figyelem a többieket.
Ahogy rám kerül a sor, leveszem a táskámat és Katnisshoz fordulok, aki már túl van a vizsgán.
- Megfognád ezt nekem? - nyújtom oda neki a táskám, mert nem szívesen tenném le a földre. Ha nem akkor marad a föld és reménykedem, hogy senkinek nem jut eszébe ellopni, aztán behunyom újra a szemem és koncentrálok. Céltudatosan meghatározom magamnak a célt, a szökőkút megfelelő oldalán. Kizárok minden más gondolatot, várok, amíg szinte kézzelfoghatóan látom magam előtt a célt. A nagy összpontosításban beharapom a számat, majd amikor már biztosan tudom-érzem, hova kell megérkeznem, határozottan fordulok meg a sarkamon és hagyom magam beleveszni a semmibe, folyamatosan koncentrálva a szökőkút jobb oldalán kiválasztott pontra, ahova érkeznem kell. Pár másodperc múlva, reményeim szerint a sikeres vizsgámat követően, visszakérem a táskám Katnisstól ha megfogta, ha meg nem, akkor egyszerűen felveszem a földről és megvárom, amíg a többiek is végeznek. Ha mind sikeresen vesszük az akadályt, akkor talán érdemes lenne közösen ünnepelni... Vagy csak én gondolkozom így?

Jenny Miles

- A sütivel meg az édességgel előbb befejezném - felelem nevetve, aztán elhúzom a számat - Le kéne szoknom róla... - mutatom fel a cigarettát, aztán beleszívok. Le kéne, főleg, hogy folyamatosan hitegetem a világot, hogy nem dohányzom. Nem is gyújtottam rá, már nagyon-nagyon régen.
- Nem ehetek csokit Jenny, de köszönöm. Kedves tőled - utasítom vissza illedelmesen, ahogy tovább indulunk az utcán.  Közben meg elmesélem, mi a helyzet Bogival.
- Teljesen be van zsongva. Amióta az eszét tudja várta ezt a pillanatot, most pedig alig tudtam leállítani - mondom mosolyogva - Meg kellett fenyegetnem, hogy ha nem akar javítóintézetben kezdeni, akkor visszafogja magát. Azt hiszem ez bevált.
Nevetek fel a végén, még ha nem is volt részemről kedves húzás a dolog, egy-egy próbálkozásának komoly következményei is lehetnek.
- Milyen könyveket? A ruhákból tartasz majd divatbemutatót? - érdeklődöm, bár utóbbi kérdés nem teljesen komoly, de Jenny szép lány, biztos csinos dolgokat vett és Virágról tudom, hogy imádja mutogatni az új cuccait, szóval felajánlom mindig ezt a lehetőséget neki. Jenny meg eldöntheti él-e vele.
A kérdésére, ismét beleszívok a cigarettámba.
- Még nem tudják. De nem lesznek elragadtatva. Muglik - mondom és figyelem ahogy a füstöt elfújja a szellő, majd ismét szívok - Nem tudom mikor romlottak el a dolgok... Amikor kiderült, hogy varázsló vagyok még nem tűntek ilyen aggódónak. De mostanra, úgy érzem határozottan félnek, ha pálcát látnak a kezemben. Bogi okos lány, nem mondott nekik semmit. A vázáról is hazudott, de ez nem mehet így sokáig.
Magyarázok és remélem Jenny nem bánja, hogy kiadom magamból ezt, mert nekem kifejezetten jól esik, folytatom is, ha csak nem állít meg.
- Megbeszéltük, hogy először utánajárok mindennek és ha már biztos, hogy felveszik ide, akkor mondjuk el anyáéknak. Könnyebb lesz őket meggyőzni, hogy Boginak jobb itt, mint egy mugli iskolában.

Leavey Héloise Lindsey
ruha

Vége a vizsgáknak, és... és... belegondolni is szörnyű, hogy hogy sikerült a vizsgaidőszak. Persze nem kéne magam zavartatni, meg a saját választásom volt a dolog, de most, hogy a vizsgalapról kacsint vissza rám a jegy, mégis rettentően zavar. Míg a levitások többsége valószínűleg együtt ünnepel és örvend, én inkább csendes magányra vágyom és a falu felé veszem az irányt. Kihasználva, hogy nincs semmi kötöttség, farmerben és a kedvenc piros pulcsimban, csak egy övtáskával sétálok le a faluba. Egy darabig nézelődöm, majd a teaház mellett döntök. Talán egy csésze tea mellett megnyugszom majd. Egyébként sem lesz soha semmi szükségem a mágikus sporteszközökre. Legfeljebb akkor ha valakibe beleépül egy gurkó, és azt kell kiszednem belőle, de igazából még akkor sem. Szóval nem számít. De ettől még zavar.
Sóhajtva nyomom le a kilincset s odabent nem is igazán figyelve a dekorációra egyszerűen leülök az első üres székre. Csak jó pár másodperc után esik le, hogy az asztalnál már ül valaki, és tulajdonképpen teljesen illetlen vagyok, hogy így leestem mellé.
- Bocsánat... én... - kezdek bele a magyarázatba, aztán felismerem a szemben ülő lányt és mosolyra húzom a számat. - Szia!
Mondom vidáman, ahogy felidézem a madagaszkári élményt, és egy időre el is felejtem a félresikerült vizsgámat. Aztán persze kapcsolok, hogy még mindig nem kaptam engedélyt, hogy ideüljek, így felpattanok és újrakezdem.
- Khm. Szóval bocsi. Kezdjük újra. Szabad ez a hely? - kérdezem, s ha beleegyezik, akkor leülök. Mert persze, zavarni semmiképpen sem szeretnék.

Leavey Héloise Lindsey

Talán szerencsének is mondható, hogy egy ismerőssel szemben sikerült lehuppannom, de igazából az a szerencse, hogy egyedül van, nem zavarom, és láthatóan őt is jó kedvre deríti, hogy lát. Legalábbis a mosolyból az arcán, erre következtetek.
Helyet foglalok hát ismét, a korábbi helyen és visszamosolygok rá. Aztán kicsit elhúzom a számat a kérdésre, de veszek egy nagy levegőt és nem hagyom, hogy ismét elromoljon a kedvem.
- Mondjuk, hogy jól. És te? - kérdezek vissza, egyfelől mert illik, de sokkal inkább azért, mert tényleg érdekel. A vízesésnél nagyon jól szórakoztam neki hála, és most is örülnék egy hasonlóan kellemes beszélgetésnek. Na meg igen, jó lenne tudni, mi minden történt vele azóta.
Közben megjelenik egy pincér lány is, én pedig némi hezitálás után egy biztonságos menta teát kérek, s vissza is fordulok a lány felé.
- Van már terved a szünetre? - kérdezem, és direkt nem a vizsgák felől érdeklődöm, sokkal inkább a nyaralási terveiről, mert hát, ki kell használni a pihenésre kapott időt. Na meg mert, az én szünetem valószínűleg unalmas lesz, de nagyon. Hacsak Ashleyvel nem sikerül egyeztetni valamit addig. De nem hiszem. Amióta nem prefektus, még nehezebb elérni. Pedig a vizsgákra még együtt tanultunk, de azóta... Hát mindegy. Most inkább foglalkozom a velem szemben ülő szőkeséggel, s ahogy a teámat is megkapom, azt lassan kevergetve, hallgatom a lány válaszait.

A tea mellé kellemes társaságom akad, bár ahogy elnézem egyikünk sem érzi magát a legjobban. Lehet jobb így, jobban megértjük egymást, még ha nem is mélyedünk bele a dolgokba. Persze az is lehet, hogy jó lenne kiadni a sok feszültséget, de egyelőre nem erőltetem. Hátha sokkal érdekesebb dolgokról is tudunk beszélgetni, amik elterelik a figyelmünket a mindennapi problémákról. A szünet egy semleges témának tűnik, ezért is merem felhozni kezdésnek.
- Oh értem. Akkor most fogsz elkezdeni gondolkodni rajta? – mondom-kérdezem mosolyogva, mert én ilyenkor elkezdek ilyesmiken gondolkodni. – Én kicsit mindkettő, de egy ideje már így van. Hoppanálva egyszerű...
Felelek a nekem feltett kérdésre aztán a teámba kortyolok. Most hogy belegondolok az utóbbi időben sokat mentem haza. Persze nem csoda, meg kell győzni anyáékat, hogy Bogit elengedjék, hogy jó kezekben lesz, stb. Valamiért velem elnézőbbek voltak annakidején, talán mert még nem tudták pontosan miről lesz szó. Mindenesetre most sokat kell nekik magyarázkodni. De ezzel inkább nem terhelem a lányt velem szemben.
- Hmm... Ez itt. A lepkékről mindig a húgaim jutnak eszembe – mondom mosolyogva mert tényleg. Leginkább Virág. Ő imádná ezt a helyet. Igaz, szerintem Bogi is, csak ő nem vallaná be. Mert azt gondolná, hogy az túl lányos, túl gyerekes, túl Virágos. És ezek közül egyik sem akar lenni.
- Na és neked? – dobom vissza a kérdést, és nem csak illemből. Tényleg kíváncsi lettem.

Nyuszimentők

Masa
előzmény

Moon Jun Seo
kinézet

Moon Jun Seo
kinézet

Lily

Moon Jun Seo
kinézet

Lily

Masa

Moon Jun Seo
kinézet

Moon Jun Seo

Mun Jun Seo

Lily, valamikor régen

Cinna és Fannika
outfit| ♪ |Szeptember

Cinna és Fannika
outfit| ♪ |Szeptember