Dr. Mácsai Zója

Zétényknál járt. Még mindig nincs igazán ínyére a tanítás, bár a kastélyban való életet többé-kevésbé megszokta már. Még szerencse, hogy Várnai kisegítette az elmúlt évek jegyzeteivel és tapasztalataival, nem mellesleg a felesége zseniális vacsorát is főzött, így legalább volt valami értelme annak, hogy ma felkelt.
A karácsonyi vacsorának beillő fogásoktól lomhán baktat az utcákon, zsebre tett kézzel, teljesen egyedül. A papírokat, amiket kapott, már korábban felküldte a kastélyba, így lényegében mára semmi dolga sincs. Elhaladva néha bepillant egy-egy ablakon, ahonnan fény szűrődik a járdára, egykedvűen tudatva magával, hogy bizony, bármennyire is nem férfias bevallani, számára is hiányzik a saját otthona.
A térre érve megtorpan egy pillanatra, eltekint az egyik épület felé, honnan némileg erőteljesebb fények és hangok szűrődnek a éjszakai utcára. Elmorfondírozik a lehetőségen, hogy talán iszik valamit a kocsmában, de a jelenlegi kényelmes jóllakottságra való tekintettel azonban inkább folytatja az útját a kastély felé. Pedig igazán ráférne már egy kis ünneplés. Vagy gyász. Bármi, aminek életszaga lenne, nem úgy, mint a mostani kis életének.
 - 'ya alright, lady?
A homlokát ráncolva áll meg a padtól nem messze, miután kellő közelségbe került ahhoz, hogy felismerve, mi is az a világos színű kupac, amit mintha a padra dobtak volna. Márpedig egy éjszaka az utcán fekvő nő mellett nem szokás csak úgy elmenni, őt nem erre tanították.
 - Zója?
Állapítja meg végül egy hosszas hunyorgás után.

Dr. Mácsai Zója

Az, hogy a nő láthatóan felismeri és mozogni is tud mindenképp jót jelent. Ki tudja, lehetett volna valami komolyabb baja is, akkor pedig semmiképp sem hagyhatta volna egyedül. Láthatóan így azonban csak heverészett ezen a padon ilyen... rendellenesen pozitív hangulatban.
Összevonja a szemöldökét, azzal a sanda gyanúval nézi a nőt, hogy ez márpedig nem lehet természetes jókedv. Messziről felismeri a szalonspiccet, elvégre a bátyjai, apja és, nos, ő is szokott ilyen formán szórakozni. Ellenben ez a kép, már a igaz, meglepő. Zója? Mondjuk, bárkinek lehet ünnepelni valója a faluban, lehet, hogy végre sikerült leakasztania a szögről egy apának valót a gyereklány mellé.
Ösztönösen hátrál pár apró lépést, ahogy a nő felé közeledik, nem tetszik ez neki, pláne, hogy így imbolyog járás közben. Sejtelme sincs arról, mit is akarnak tőle, így meghökkenéssel fogadja a nő gesztusát.
 - A kastélyba?
A belső, idegesítő kis hang és valahol a lelkiismerete is sugallja, hogy mégsem hagyhatja teljesen magára, azt minimum megteheti, hogy a kastélyig elmegy vele, onnan nagyobb baja már nem eshet.
Zsebre vágja a kezeit, tisztes távolságban követve indul utána. Na kézen fogni nem fogja azért.

Mácsai Zója

Bizalmatlanul zsebre csúsztatja a kezeit. Különben semmi köze sincs ehhez a nőhöz, így lényegében, miért is foglalkozik vele? Más sem hiányzik neki igazán, mint hogy  lehányják a ruháját (ó, azok a régi szép idők!), vagy még rosszabb, valaki picsogását kelljen hallgatnia.
Miért nem fordult inkább vissza? Ha bedobott volna egy ártalmatlan felest, talán össze sem futnak. de az ilyesmi elkerülhetetlen.
 - Fel fogsz fázni - figyelmezteti óvatosan erre az apróságra, mintha az apja lenne, miközben lassan elindul utána. Nagy baj így végtére is nem lehet belőle, követi, amíg a nő a falak közé nem ér, aztán, ha bármi történik vele, valaki majdcsak gondoskodik róla. Már nem tartozik a felelősségi körébe, nem úgy, mint kinn az utcán. Sajnos, aki egyszer auror lett, az a szabadidejében is az marad.
 - Én is madár. Galamb. Lecsinálhatnám a szobrokat.
Szórakozottan megvonja a vállát, ilyenen sosem gondolkodott, bár szórakoztató.
Biztosan valami menőt kellett volna mondania. Dwayne azonban egyáltalán nem menő.

Avery Lyall

Túlságosan hosszú volt ez a nap is.
Az utcán lékedve elpillant a kastély felé, melynek most csak lustán terpeszkedő árnyéka látszik. Fél óra sem telt még el, hogy émelyegve kimászott az egyik magyarországi kandallóból, elhagyva szeretett hazáját és mindazt, amit a másik, valódi munkája jelent. Most nyugalmasabb napok jönnek, tétlen, elmélázó napok, amikor nem pattognak átkok és folyik a vér. Talán öregszik, hogy valahol álmos magányában örül ennek. Ráférne a pihenés, majdnem egy teljes hetet töltött távol.
Fázva összehúzza a kabátot magán, ahogy az esti szél az arcába mar. Leginkább csapzott, fekete madárnak látszik, amit megtépázott a vihar.
Fáradt, nyűgös és szinte mindene fáj. Nem kérdés, hogy gyógyszer kell ide.
Mondjuk egy remek, tömény gyógyitóka a közeli szomjoltó állomásról, na, az nem lenne rossz!
A hopp-hálózat emlékétől még mindig kissé kavargó fejjel és gyomorral löki be az ajtót maga előtt, majd célirányosan elbandukol a pultig. Nem volt kedve hisztériát csapni idebent, így az aurori jelvényét már előre zsebbe csúsztatta - a férgesének is hadd legyen egy szabad napja. Így mindössze két férfi settenkedik az ajtóhoz a láttán, akiknek már volt vele dolguk és tudják jól, milyen is a "warreni igazságszolgáltatás".
 - Egy olyan lesz.
Bök a pult mögötti barnás üvegre. Amíg a csapos tevékenykedik Dwayne egykedvűen nyúl a mogyoró után, tekintete pedig teljesen véletlenül siklik a majdhogynem mellette szobrozó, well... alakra.
A haja kihullik a szeméből, ahogyan már-már csodálkozva oldalra billenti a fejét. A mogyorót rágcsálva elmélkedik egy ideig.
 - Te most nő vagy... vagy férfi?

Avery Lyall


 - Váó.
Furcsa, álmos vigyorral fordul vissza az itala felé. Már megérte ebbe az országba jönnie, ennyi félnótással az Államokban nem találkozott egy helyen. Biztos terjed valami a levegőben. Igen, csak ez lehet az oka, hogy a srácokból lányok lesznek és a szabadidejüket ilyen helyeken kénytelenek tölteni.
Legyen áldott az Ég, hogy neki (remélhetőleg) nincs fia. Most már tudja, milyen veszélyektől kell tartani ezen a helyen, hiszen némelyikük csak úgy... bekattan.
 - Erik kérdezi. De már megkapta a válaszát.
Válaszol a sós mogyorók köt babrálva. Annyi neve, személyazonossága és múltja volt már rövidke, koszos életében, hogy néha, a tükörbe nézve fel kell elevenítenie magában, ki is az a Dwayne Warren és miből keresi a kenyerét. A hazugság tehát erőlködés nélkül szalad ki a száján két korty között a barnás italból.
Álmosan megdörzsöli a szemét, jó lenne aludni végre, ha egyáltalán tudna. Sajnos, évek óta nem tud.
 - Nem keres az anyád ilyen későn, fiú?
Kérdi pár perc hallgatás után halkan. Ő nem szeretne semmit, nincs olyan hangulatban, hogy bárkit megbüntessen. Rengeteg, ó, rengeteg papírmunka, egyáltalán nem éri meg.

Avery Lyall

 - Még egy olyan lesz.
Alda le a rendelését a csaposnak, aki bólintással nyugtázza ezt. Hősünk vidéki fiú, így egy-két pohár még nem okoz benne károkat, legfeljebb kellemsebben alszik majd. Most pedig úgysincs szolgálatban, lényegében azt tesz, amihez kedve szottyan - így akár szaporíthatja a névtelen alkoholisták táborát is, akik közül meglepően sok kerül ki az ő szakmájából.
 - Na már csak az hiányozna...
Feleség, a gondolat olyan messzinek tűnik, mintha egy teljesen más dimenzióról beszélnénk. Pedig egyszer-kétszer meg lett volna a lehetősége rá, hogy az apja mintáját követve házas farmerként élje le nyomorult kis életét. Meglehet, mostani fejjel talán lgondolkodna azon az alternatíván, de a tizenéves Dwayne még egészen másképp szemlélte a világot. Majd talán egyszer, hiszen a mentora is megházasodott. Szegény bolond.
A poharát gondolataiba merülve billegteti a kezében egy ideig, a szemközti falat figyelve.
 - Nem fogadhatok el kiskorúaktól semmit.
 

Avery Lyall

 - Akkor azért ilyen furcsa a... fejed.
Böki ki válaszul a nemzetiségére. Le sem tagadhatná, hogy Amerikában nőtt fel, annak is a beszűkültebb és, nos, fogalmazzunk úgy, nacionalistább területein. Azóta persze rengeteget fejlődött, mióta kikerült a bátyjai fennhatósága alól és a világot járva ő maga is kialakíthatta a saját nézeteit a különböző népekkel szemben. A régi beidegződések azonban nehezen halnak ki: a családja pedig nem igazán szimpatizált soha olyanokkal, akik 16:9-ben szemlélik a világot a számára normális 4:3 képfelbontás helyett (ejha, ez aztán a virágnyelv)
 - Aurorokat tanítok a kastélyban.
Válaszol kurtán és egyre unottabban. Kissé megrázza a fejét, hogy kitisztuljon, bár inkább az álmosság tehet felelőssé tompa reflexeiért. A munkája éppenséggel nem titok, a kastélyban is rengetegen ismerik, kár tehát hazugságspirált indítani, még ha remekül is szórakozna rajta.

Avery Lyall

Tisztességes angol állampolgár. Ha már itt tartunk, az európaiakat sem tiszteli különösebben. Persze, történetünk szempontjából mindez teljesen lényegtelen, több idő kellene ahhoz, hogy Dwayne minden lelki defektjét elemezni tudjuk.
 - Lóf... persze. Remek foglalkozás.
Nyugtázza egykedvűen. Semmi kedve sincs a munkájáról beszélni, különben sem tartja a tanítást igazán annak. Ő csak besétál, ordibál egy keveset, a felgyülemlett feszültséget addig engedi ki, amíg az egyik gyengébb és naivabb kislány sírva nem fakad. Úgy kell nekik, miért vállalkoztak erre? Mehettek volna virágkötőnek, akkor nem kellene elviselniük Warren hangulatingadozásait.
Befejezi a második italát, úgy érzi, számára elég volt ennyi mára. A feje kissé zsibbad, de kétsége sincs afelől, hogy úgy fog aludni ma, mit egy csecsemő.
 - Megismerkedni új emberekkel és kultúrákkal, utazgatni, ezért lettem auror.
Feleli palástolatlan cinizmussal a hangjában. Közben a zsebében kezd kotorászni pénz után, a pultra hamarosan kikerül néhány szög, apró, üres fiolák és az aurori jelvény, mire megtalálja, amit keresett. Jókora borravalót csúsztat át a pultosnak, bár tény, valójában azért mert sosincs és sosem volt aprója.
 - Rendben van - kezd bele némi mélázás után a srác felé fordulva - Engem nem érdekel, mit keresel itt. Tényleg nem. De fél óra múlva szolgálatban leszek és ha addig nem hordod el magad vissza a kastélyba, akkor a füleiddel a zsebedben kísérlek fel.

Almásy Léna

Ritkán jár erre, de nem kerülheti el végérvényesen. Bár hivatalosan az Alabamai Parancsnokság állománya alá tartozik, itt tartózkodása idejére mégis az itteni minisztériumnak is tartozik bizonyos fokú elszámolással. Az efféle csere-bere munkaerő mindennaposnak számít a szakmájában, különösképp a szövetségi szervek szeretik minen országba becsúsztatni saját embereiket. Hősünk pedig ugyanennek áldozatául esett.
A többiek után száll ki a liftből, orrát azonnal megcsapja a tinta és a semmibevett tisztviselők unalmának szaga. A bogolyfalvi kirendeltség, más dolga nemigen lévén az országszerte képződő aktát legnagyobb részét kezeli és szortírozza, így az aurorparancsnokságon jóval több irodai munkás kapott helyet, mint mondjuk Budapesten. A régimódi írógépek, melyek önmaguktól dolgoznak, monoton ontják papírhalmaikat, kupacokban dobálva a padlóra. Dwayne véleménye szerint a pályán parkoltatott vagy leszerepelt aurorok parkolópályája ez.
Kezében egy vastagabb mappával siet előre, út közben biccent pár haloványan rémlő ismerősnek.
 - Léna! Hé... Léna!
Hátulról felismeri a nőt, bár nem találkoztak sokat, de őt egy egyszerű oknál fogva sikerült megjegyeznie: eddig kétszer is sikerült rásóznia a papírmunka oroszlánrészét és kereket oldania a feladat elől. Sietősebb tempóra vált, hogy beérje a folyosón, mielőtt a nő eltűnne az irodája rendetlenségében.

Almásy Léna

 - Éppenséggel, reméltem, kisegítesz vele.
Nem kertel, hiszen annyi dolga van még, nem ér rá ilyesmivel pepecselni. Otthonában sosem bíztak rá semmi ilyesmit, ami nem csoda. Finoman szólva az aprólékos odafigyelést igénylő ülőmunka nem hősünk legnagyobb erőssége. Idővel mindenki belátja, hogy jobb nem is kísérletezni ezzel, a hibái javítgatása több munkába kerül, mint elvégezni helyette az ilyet.
  - Nem sok különben - tekintete a mappára téved, mely hosszú hetek kínos elmaradását tartalmazza - de nekem nincs erre időm. Neked van.
Ha Dwayne hibáit kellene sorba venni egy terjedelmes pergamenen, az első néhány hely egyikét az előítéletekre való hajlam foglalná. Részéről nő egészen egyszerűen, nem lehet auror. Mármint lehet, ha munkája kimerül az iktatásnál, azonban ennél többet egyre sem bízna, még véletlenül se.
 - Esetleg, kaphatsz cserébe valamit.
Teszi hozzá még gyorsan, látva az arcán, hogy nem igazán tetszik neki az ötlet.

Almásy Léna

 - Jobb ha megszokod. A fiataloknak ez a dolga.
Megrántja a vállát, kissé türelmetlenül. Arrébb áll az útból, hogy két kolléga papírokat lobogtatva elsiethessen mellette és eltűnjenek a folyosó végi irodában. Sajnos nem tapasztalatból beszél. Zűrös időszakot éltek akkoriban, így az akadémián végezve egyhamar a terepen találta magát, tapasztalat nélkül. Adminisztrációról pedig távolról sem hallott még jó ideig, mintha mágikus módon a jelentés megírná saját magát.
Most őszintén, miért is ne?
 - Jahm. Reméltem.
Feleli könnyedén, a mappát egyszerűen kinyújtva felé. Már csak a zsebre tett kéz hiányozna, hogy megmintázza a tökéletes, irodai tahót, de ezt megbocsáthatjuk neki. Az államok kultúráját is képviselnie kell valakinek minden redneck- ősöktől örökölt viszonylatával együtt.
 - Alabamába kell postázni.

Almásy Léna

 - Meghívlak valamire. De fizethetek is, amit akarsz.
Legyint szórakozottan, taln már nem is fgyel igazán a nőre. Sokáig nem lehet fenntartania a koncentrációját és így, hogy a munkát minden bizonnyal sikerül rásóznia, nem érdekli a beszélgetés tovább.
Ismét a falhoz kell húzódnia, mormogva köszön az elhaladóknak, kik most a másik irányból érkeznek. Épp lépne utánuk, hogy dolgát végezve elhagyja az emeletet, amikor az utolsó köszönésképp borítékot csúsztat át a kezébe "sürgős, fejvesztés terhe mellett elintézendő feladat" tekintettel.
Sajnos itt is megvannak a maga főnökei.
A borítékot tépi fel, futólag felpillant a nőre, tekintete végigfut a hivatalos sorokon. Kínosan elhúzza a száját.
 - Nincs elég ember nálatok, vagy mi, hogy engem küldözgetnek terepre?
Kérdi ingerülten kabátja zsebébe gyömöszölve a levelet. Neki nem ez a munkája, mégis, talán, hogy szórakoztassák, megbízzák pitiáner felaatokkal, amire mégis rámehet a fél napja. Hát ki akar suhancokat üldözni akkor, amikor már eltervezett egy egész napos, nagyszerű semmittevést?
 - Na látod, ezt is felajánlom szívesen cserébe.
Mormogja csk úgy magának, nem mintha komolyan gondolná a dolgot. Még ha az aktamanónak jól is jönne a friss levegő.

Almásy Léna

Persze, hogyne dolgoznak, hogyne, csak lógatják a lábukat naphosszat. Hisz mi más oka lehet, hogy megint őt ugratják, méghozzá nem is életbevágó fontosságú feladatra. Most, hogy az iskolában tölti a napjai egy részét, a szabadideje végtelenül limitálttá vált, ha pedig itt is számot tartanak rá, saját szánalmas kis életére kevéske ideje sem marad.
A karórájára pillant a balján, mely azt mutatja, mennyi ideje maradt még a következő hivatalos teendőjéig. Elvégre van még bőven, addig talán elintézhet ezt-azt, vagy megpróbálhat aludni egyet. Érdekes módon ez jobban megy neki nappal.
 - Ide a szomszédba. Bratislava.
Int közben, mintha tényleg a szomszédról beszélne. Közel-kelet európai ismeretei jelentős hiányokat mutatnak, ezt a várost is mindössze egy pár héttel ezelőtti látogatásának betudhatóan ismeri. Az ország nevére nem emlékszik tisztán, szomszédos, annyi szent és minden bizonnyal teljesen értelmetlen.
 - Kezdő nőre? Egyedül? Persze, hogy nem.
Helyesel, ki sem hallva a leheletnyi iróniát. A nőt figyeli elgondolkodva egy ideig.
 - De ha akarsz, jöhetsz.

Almásy Léna

Pillanat. Hogyne, hát ő ráér, akármeddig szívesen ácsorog a folyosón, ha arról van szó. Egészen a falnál maradva leengedett keze mellett a kopottas tapétát tépkedi türelmetlenül. Semmiképp se felejtsen el rágyújtani mindenek előtt odakinn, az ilyesmi jó hatással van az idegeire és a koncentrációjára egyaránt.
Végül megérkezik a hölgy is, a kérdésre lepillant rá, bólint egyet bizonytalanul.
 - Majd meglátjuk.
Szinte biztos benne, hogy nem fogja különösebben hasznát venni odakinn, de a visszavágásai valahogy szimpatikussá teszik számára. Tudja ő is, hogy a nagyszájú diákokból, az állandó rendzavarókból lesznek a legsikeresebb emberek, hát őket is hagyja érvényesülni általában. A józan ész határain belül, természetesen.
 - Tessék, olvasd. Én is ennyit tudok.
Ismét előveszi a gyűrött levelet, elindulva a folyosón átnyújtja neki. Kezei a zsebébe csúsznak, kifelé pedig már nem igazán köszön senkinek, örüljenek, hogy egyáltalán idejött.

folytatás Pozsonyban

Almásy Léna

Unatkozik és elege van.
Elege van a kastélyból, az időzónából, ebből az érthetetlen nyelvből, amit ő még távolról sem beszél, a gyerekekből, a kollégákból és igen, elege van még a reggeliből is, ami az utolsó étkezés volt, amit elfogyasztott. Amíg nem győzték meg a tanári pozíció felől, a munkaideje végeztével hazatérhetett saját vackába, ahol senki sem zavarta és másnap reggelik nem is kellett tartania zaklatóktól. Erre most mit kell eltűrnie? Hajnali négyig hallja a folyosón csatangolók vihogását - komolyan azt hiszik, nem veszi őket észre senki? -, mindennek a tetejében nevetségesen kevés fizetést kap érte.
Mit tesz ilyenkor az ember fia?
Meglátogatja a legközelebbi késdobálót. Ennek a tervnek esett áldozatául szegény nő, aki épp rosszkor volt rossz helyen és belefutott Dwayne ritka, adakozó kedvébe.
Különben pedig, ha az emlékezete nem csal, ígért is neki valami hasonlót.
 - Gondolom halálra unjátok magatok az irodában.
Idefelé már váltottak pár töltelékmondatot, de valljuk be, Warren nem a szavak mágusa. A figyelmetlen szemlélő azt hinné, nem is érdekli senki véleménye a magáén kívül, ez alantas rágalom. Pusztán kérdezni nem szeret semmit, vagy úgy általában, kinyitni a száját.
Nincs sok ember, a mazsolák már az árokban fekszenek ilyenkor, a kemény legényeknek pedig korai ez az időpont. Ő sem tervez igazán hosszas maradást, különben is tudja már, mit nem pancsolnak annyira mocskos vízzel, miből szabad választani.

Almásy Léna

Követi át a termen a nő számára szimpatikus asztalhoz. Ő is ledobja a kabátját maga mellé, ami minden bizonnyal látott már jobb időket, vagy ha nem, pár díjnyertes balhét biztosan.
 - A szokásosat.
Maradjunk annyiban, nem az első eset, amikor ebbe a lebujba téved. Nem a legjobb hely, ahol az idejét töltheti, néha azonban akad egy érdekes arc, akivel beszélhet a semmiről anélkül, hogy magáról bármit kellene fecsegnie.
Megvárja, míg a nem túl szakképzett pincér elsiet, aztán válaszol csak, apró fintorral az arcán.
 - Volt már ennél sokkal szórakoztatóbb is. Otthon a mágus- terrorelhárításnál voltam.
Szórakozott mosoly kúszik az ábrázatára. Szívesen gondol vissza arra, a bajtársiasság és az összefogás időszaka volt az, mely otthonról kikerülve újdonság volt számára.
 - Illetve vagyok. Részben.
Teszi hozzá a teljesség kedvéért. Az asztal kopott lapját piszkálgatja, körbenéz, de senki sem tűnik olyannak, mint akit érdekelné, miről beszélnek ők.
 - Te? Itt fogsz maradni?

Almásy Léna

 - Gondolom mert nem zavar, ha piszkos leszek.
Elgondolkodik pár pillanatra, mennyit is verekedtek a bátyjaival a sárban egész nyáron. Csoda, hogy a patrónusa nem öltötte házi sertés alakját, az biztosan közelebb állna a szívéhez, mint egy szem sörényes farkasa. Hozzászokott mindenesetre, hogy sárban kell gázolni, a piszkos melók pedig az esetek legnagyobb észében fizikai koszt jelentenek.
Megkapja az italát, ami leginkább kissé opálos, szúrós szagú vízre hasonlít. Egy ideig csak forgatja a poharat a kezei között.
 - Háromnaponta hopp-hálózattal haza kell néznem. Van, hogy behívnak egy feladatra, akkor is. De az iroda Alabamában van. Otthon, mármint a családomnál nem voltam... karácsony óta talán.
Nem szívesen beszél az otthonáról, pedig kellemes emlékei fűződnek hozzá. Volt ideje feldolgozni a fizikai hiányukat és azt is tudja, jobb mindenkinek, ha nem találkozik velük állandóan. Nem ők az egyetlenek, akiket hanyagolnia kell az életéből.
 - Ne vágyj többre, így legalább lehet normális életed. Én nem alapíthatok családot, akkor sem ha szeretnék. - megrántja a vállát, végre beleiszik az italába. Na erről sem szívesen beszél, de ezek szerint ma ilyen napja van, hogy a dolgok meggondolatlanul kikúsznak a száján - Persze, ezt te tudod, az izgalmakért megéri.
Hümmög néhányat csak úgy magának, a következő hajtásra eltünteti az egész italát.
 - Ne légy tanár. Soha. Ezek kicsinálnak odafenn. Inkább két koboldlázadás, mint ők.

Almásy Léna

 - Alabama? Hát... meleg. Párás. Pusztaság, ameddig ellátsz. De ott csak a parancsnokság van, minket pedig küldözgetnek arra, amerre teendő akad. Többnyire Giorgiába. A déli államok unalmasak - a poharat a tenyerei közt forgatja, miközben beszél, szeretett hazájáról pedig nem esik nehezére mesélni - Észak jobb. Sokkal jobb. Majd ha lehetőséged lesz rá, látogasd meg Wisconsint. Ismerek pár jó helyet.
Az asztal figyeli, miközben beszél, de mosolyog a hazája gondolatán. Az anyatejjel megkapta az amerikai nacionalizmust, de ez nála mégis más, valahogy több annál, hogy tiszteli a zászlót. Ő inkább szereti az országot, azon belül a farmot, ahol felnőtt. Egy életet tölthet máshol, akár itt, ez akkor sem lesz az otthona.
 - Erdőben? - kapja fel a fejét csodálkozva, ezt nem nézné ki belőle - De nem viccelsz, tényleg?
Egészen lelkes lesz a hírektől, ilyet pedig ritkán látni rajta. Hát mit meg nem adna, ha ő is inkább a rengetegben lakhatna a nyugati szárny helyett...
 - Felkértek rá - felel könnyedén - kellett a pihenés.

Almásy Léna

Megérkezik a második kör, hiszen milyen figyelmes ez a nő, nem hagyja, hogy szegény beszélgetőpartnere kiszáradjon. Ezt is hamar eltünteti, az első után megy ez, mintha mindig ezt tenné (pedig nem is).
 - Fán. Mint a kölyköknek otthon - elismerően, némi csodálkozással bólint, bár nincs oka rá, hogy fenntartással kezelje a szavait - Jó lehet végigmászni az erőn eső után, csoda, hogy nem süllyedtél még el.
Mázlista ez kollegina, neki bezzeg egy koszos kis vackot juttattak, ami talán raktár volt azelőtt, a manók pedig napok alatt tették lakhatóvá, de semmiképp otthonossá. Dwayne nem született lakberendező, sőt,különösképp nem is tart rendet, így pár összehordott, szigorúan praktikus bútoron kívül többet nem várhat tőle az ember.
 - Pihentetőbb, mint a koboldlázadás - vallja be végül megadóan - és jobb esetben életveszély sem fenyeget. Csak ez a monotonitás, és hát... tudod, aurortanoncokat képzek. Mármint, akik azt hiszik, hogy valaha megkapják a bizonyítványt. De nem fogják. Mégis szenvedni kell velük, hiszen ki vagyok én, hogy megmondjam, "lányom, te béna vagy"?
Újabb poharak koppannak az asztalukon. Dwayne felsandít a pincérre, végül egy vállfonással nyugtázza, hagyja itt, ha már ennyit fáradt velük.

Almásy Léna

Belröhög a poharába az indán lengedező nő gondolatától, köhög néhányat, mire sikerül ismét levegőt vennie.
 - Megnyúzom, de meg ám... de jobb ha hozzászoknak, én nem fogom senki lelkét simogatni. Csak mert most békeidő van, ugyanolyan keménynek kell lenni velük. Ki tudja, mikor kerül elő megint valami hibbant mágus, aki meg aharja hódítani ezt az egész istenverte világot.
A harmadik kör után kissé könnyebb a feje, mint általában, ezért inkább a könyökére támaszkodik, nehogy fellebegjen vagy hasonlók. Ő maga edzett az etil-alkohol bontása terén, így attól egyelőre nem fél, hogy befordul az asztal alá vagy ismeretlen helyeken ébred. Bár, volt már rá példa, istenem, azok a wisconsini nyarak... de ez már nem gyermekfülnek való mese.
 - Pár kölyköt elviszek terepre nem sokára. Romániába, a hegyekbe. Gondoltam, kirakom őket valahol - a legközelebbi ablakon hunyorog kifelé, bár saját, nyúzott tükörképén kívül pár utcai lámpa elmosódott fényét látja csak - vagy nem t'om, hozatok egy sárkányt vagy valami. Majd jól betojnak tőle.
Vigyorog a gondolaton, nem is rossz tanárnak lenni annyira. Csak az igazgatóság meg ne tudjon egyet s mást sajátos tanítási módszereiről.
 - Na mi az, csak nem a fejedbe szállt? - nevet a nő elvörösödő arcán, bár ő sincs sokkal jobb állapotban.

Almásy Léna

 - Hát ismerek pár olyat, aki képes lenne megöletni magát... aztán fedezhetem őket.
Elhúzza a száját, Ophelia jut eszébe. Bár ő nem diákja, de volt szerencséje megtapasztalni már, milyen hibbadtan képes viselkedni, ha fenyegetve érzi magát. És nem ő az egyetlen - elmében megelevenedik előtte a kép, ahogy a rellonosok puszta kézzel nekimennek egy sárkánynak, ami darabokra szaggatja őket. Talán... mégsem a legjobb ötlet terepgyakorlatra ez, holnap át kellene gondolnia még egyszer.
 - Látom rajtad. Na gyere, elkísérlek valameddig.
Feláll, a zsebében kotorászik, nagy nehezen megtalálja a pénzét, amit általában tárca nélkül, elszórva tart. Számolatlaul néhány érmét dobál le az asztalra a négy-négy pohár mellé (ennyire pedig nem is emlékezett), ha jól sejti ez több, mint amennyit adnia kellene. Megengedheti magának ezt a gáláns viselkedést, a fizetését semmire sem kell töltenie, csak gyűlik, fogalma sincs, mennyi van.

folytatás: Almásy Léna otthona

Almásy Léna

A fölösleges sztereotípiákkal ellentétben, Dwayne kifejezetten szereti a tavaszt.
A levegő felszabadul, megtelik élettel, egyszerre pedig az ő tagjaiba is visszatér a vér. Valószínűleg a Föld azon lakóit gyarapítja ő is, akik tavaszt érezve azonnal a szabadba sietnek, mintha soha nem lett volna eddig és többé nem is számíthatnának jó időre.
Ráérősen ballag, amerre a tavat sejti. Élvezi, hogy az arcát nap éri és végre nem mar bőrébe a hideg. Nem mintha tönkretenné az olyasmi, de mint bárki mást, őt is emberből faragták, jobban élvezi ezt, mint a csikorgó telet. A fű lassacskán erőre kap, és bár a talajt még nem járta át kellőképp a Nap fénye, már elég langyos a leüléshez.
Végre meglátja a tavat, mellette pedig nehéz lenne eltéveszteni a partján heverésző valakit. Láttán gyorsít kissé léptein, amíg odaér.
 - Na, ennyire nehéz volt a nap?
Alakja árnyékot vet a nő arcára, egészen addig, míg ő maga le nem telepszik valahová mellé. Neki semmi dolga nem volt mára, ettől függetlenül a nő fekvéséből ítélve lehet, hogy egyedül van ezzel.

Almásy Léna

A kezei végigfutnak a fűben, vesz egy mély levegőt, a kacsák felé pillant.
Majd vissza a nőre, nagyon óvatosan.
Majd ismét a kacsákra, tekintete meg is állapodik ott.
 - Kölyökkoromban volt egy olyan faházam, de felgyújtotta a bátyám, nem volt hosszú életű. Szóval nem, nincs sok tapasztalatom.
Kissé elmosolyodik, jobb kezével a füvet tépkedi, néha visszapillant Léna felé. Hirtelen ötlet volt, hogy felvesse ötletként, hogy ismét elmehetnének valahová, valójában nem is reménykedett benne, hogy az előző, földön alvós eset után a nő még belemehet. Most azonban, hogy mégis, egyszerre semmi értelmes mondanivaló nem jut az eszébe. Pedig annyi minden lenne, bizony ám! Hisz' évek óta alig alszik, a gondolatok cikáznak az agyában egymást kergetve, ám ha nővel kell beszélni, nem hall mást, csak mély, komoly csendet.
 - Jó. Rövid. Nem csináltam semmit - jobbra-balra tekintget maga körül - Jó újra látni. Nem nagyon járok a minisztériumba.
Ha teheti, kerüli, néha tétlenül kering az épület körül, azonban legtöbbször próbálja elkerülni a dolgot. Szeme követi a nő mozdulatait, azonban ahogy a doboz előkerül, egyszerre földerül.
Brownies, hát így kellett volna kezdeni!
 - Imádom. Komolyan. Váó. A legjobb.

Almásy Léna & Mácsai Mina

Látja, hogy a nő arca a vörös különféle árnyalataiban kezd pompázni, nehéz lenne elrejtenie a napszemüveg ellenére is. Kissé megszeppen, a tó felé fordítja a tekintetét inkább egy időre, igyekszik úrrá lenni apró, de egyre feljebb kúszó zavarodottságán.
Ugyan, fiam, légy már férfi, az istenért!
A süteményből már jóval bizonytalanabbul vesz, bár még mindig ez az egyik kedvence. Lábait törökülésbe húzza, hogy kényelmesebb legyen, úgy kezd neki, javarészt szótlanul.
A második falat azonban kis híján a torkán akad.
Neki háttal érkezett a lányka, így egyáltalán nem láthatta őt. A hangja az első, amire hátrakapja a fejét, kis híján a nyakát törve vele. A sütemény a fűbe hullik.
 - Mina? Hát te? Hogy? Itt?
Riadalommal vegyes döbbenettel fordul felé, ülésből térdre helyezkedve. Nem, ő nem tudott erről, mármint persze, beszéltek róla, hogy találkoznak majd... de igyekezett a lehető legjobban kitolni az esetleges kínos beszélgetéseket. Most azonban itt áll előtte, azzal a fagyival a kezében, ő pedig a világon semmit sem ért. Végignéz rajta, mintha csak ellenőrizné, minden végtagja megvan még és teljesen egészséges.
Hónapok óta nem volt alkalma egyszülött lánya szemébe nézni.
 - Léna, képzeld, ő Mina. Mácsai Mina. A lányom.
Zavarodottan hadarja, hol a nőre, hol Minára nézve. Mihez kellene kezdeni? Maga sem tudja.

Almásy Léna & Mácsai Mina

Egyre látványosabb csodálkozással hallgatja végig a monológját. Ez... ez nem lehet komoly, hogy egy pöttöm kislány egyedül elutazhasson idáig és egyetlen felnőtt se kérdezze meg tőle, mi járatban van? Az agyában riasztóbbnál riasztóbb esetleges kimenetelek kergetik egymást, melynek vége minduntalan ugyanaz: ez mind a gyerek anyjának, Zójának a hibája. Lesz hozzá pár szava.
 - Nem a barátnőm, honnan veszel te ilyeneket?
Szórakozottan viszonozza a kislány ölelését, néhányszor megsimogatja a hátát, miközben kérdőn Léna felé néz. Szegény nő, látja rajta, mennyire kínosan érintette a kérdés, bár, hogy pontosan miért, azt fel nem foghatja. A gyerekek beszélnek mindent össze-vissza. Igaz, talán négyszemközt is feltehetné a lánya ezeket a kérdéseket.
A felvetésre, hogy csinos, bólint egyet és nem tehet róla, elneveti magát. Elengedi a kislányt, magával szembe állítja, nem semmi, honnan örökölhette az eszét ez a gyerek? Nem tőle, az biztos.
 - Nem, nem, Mina, megvárnál a kastélyban? Nem sokára megyek... jó?

Almásy Léna

A kislány mondandójára csak monoton bólogat, gondolatai azonban egészen másfelé kalandoznak. Szeme folyamatosan a kislány és Léna között jár, utóbbi zavarodottsága valahogy rá is kezd teljesen átülni. Ami egyáltalán nem kényelmes, főleg nem egy felnőtt férfitől.
Valószínűleg jobban fel kellene akadnia a tényen, hogy egy szem lánya egyedül átvonatozta az országot szülői felügyelet nélkül. Mégsem teszi. Részben, tudniillik saját gyermekkorában kevés dolog volt, amitől szülei kemény nevelése óvta volna. Barangolhatott a környéken egész nap, verekedhetett, akár ihatott is volna: mindez senkit sem érdekelt. Így érthető módon viszonylag kevés, egészségesnek nevezhető szülői gesztus fejlődött ki benne.
Másrészről pedig...
 - Na futás.
Megenged felé egy vérszegény mosolyt, hosszasan figyeli még, ahogy a kislány eltűnik szem elől. Ez a gesztus azonban lassan nyomtalanul eltűnik. Zavartan megdörzsöli a halántékát, magában mormol valamit, végül egy szusszanással ismét elterül a fűben.
 - Bocs... nem tudja, mit beszél - összeszorítja a szemét, hogy ne zavarja jobban a napfény - ha haza akarsz menni vagy valami... tökre megértem.

Almásy Léna

 - Ugye? Egy angyal.
Jobban összeszorítja a szemét, bántja a fény. Vakon, bal kezével kotorászik a földön, míg nem megtalálja a süteményeket rejtő dobozkát, kérés nélkül kiszolgálja magát egy következővel. A szájához emeli, ám mielőtt beleharapna, mintha meggondolná magát, hullik vissza a keze maga mellé.
 - Ő emlékeztet arra, hogy mennyire szar ember vagyok.
Helyezkedik egy keveset fektében, míg az immáron felülő nő árnyéka jótékonyan óvja a szemét a galád napfénytől. Hunyorogva sandít a nőre, valahogy hálás neki, hogy nem lépett le a lányka megjelenése után. Persze, a kérdést magában kellene tisztáznia, miért is számított távozásra, hisz' mi baj van abban, ha egy barát gyermeke feltűnik?
 - Húsz voltam. Egy felelőtlen barom - kezd bele a magyarázatba kérdés nélkül - Az anyja, hát...  Történtek dolgok. Jártunk egy ideig, aztán jött a baj.
Baj, igen, a mai napig képes így nevezni a történteket, még akkor is, ha gyümölcséből ilyen csodaszép gyermek cseperedett fel. A nő vonásait fürkészi, valahol mélyen neki is szüksége van arra, hogy kimondja, ami a lelkére telepedett.
 - Az anyja nem kért belőlem - folytatja némi szünet után -, elküldött. El akartam venni pedig. Hát nem - a sértettség évtizedes tüskéje pillanatokra kiül a hangjába, ezt azonban a süteménnyel hamar el is folytja. Akkor szólal meg ismét, mikor már lenyelte a falatot - Két éve találkoztam először Minával. Érted? Két éve. Szar ember vagyok.

Almásy Léna

Ahogy az árnyék eltűnik ismét kénytelen behunyni a szemét egy időre, végül a fejét oldalra fordítva néz a nőre ismét.
 - Azért... én sem kaparásztam annyira, hogy láthassam.
Mindez hozzátartozik az igazsághoz, így halkan ő is kiegészíti mondandóját az aprósággal. Felrémlik előtte az évtizedes kép, ahogy a tajgán vacogva levélben megkapta a hírt, hogy bár idő előtt, de egészségesen megszületett a gyermeke. Akkor ingerülten dobta sárba az üzenetet, elmerülve saját, halálos sértettségében. Napokkal később mégis hazatért. Tisztán emlékszik a kórház homlokzatára, ahogy újra és újra elhaladt előtte, gyáván, bizonytalanul és arra, hogy sosem lépte át a küszöböt.
Hosszú ideig igyekezett egyáltalán nem gondolni arra a kis lényre, aki valahol az ablakban ülve várta, hogy esetleg felbukkan.
 - Mindegy, ez már rég volt, kaptam még egy esélyt - vérszegény mosollyal folytatja, újabb életerőt csempészve a hangjába - De nem tudom, mit kezdhetnék vele, tudod én... én nem értek a gyerekekhez. Furcsa az egész - újabb harapásra végül kivégzi a kezében tartott süteményt, észbe kapva megrázza a fejét - Bocs, biztos halálra unod magad ezen.

Almásy Léna

 - Jahm... az anyjának is szólnom kellene...
A jobb alkarjával takarja el a szemét, magában bólint néhányat. Ha hihet a kislány szavainak, Zója nem igazán tud erről az apró, országot átívelő kirándulásról, azóta pedig lehetséges, hogy kitört rajta a frász. Normális szülő normális esetben először is, önmaga kísérte volna fel a lányát a kastélyba, azon kívül azonnal értesítette volna a szülőpár másik felét. Ő mégsem teszi. Hadd fájjon Zójának is a feje egy keveset, ő pedig még szeretné élvezni jelenlegi társaságát egy ideig.
 - Te már most jobb szülőnek tűnsz mint én.
Sandít fel a nőre, végül elneveti magát. Lassan felül, kezeivel támasztva magát a fűben pillant el a tó tökre felé.
 - De akkor neked is mesélned kell magadról, úgy fair.

Almásy Léna

Elfordítja a fejét a nő felől, puszta megérzésből ezzel próbálva csökkenteni valamennyit annak kínos zavarodottságán. A kacsákat figyeli inkább, ahogy lomha köröket írnak le a tavaszi napfényben fürdő víz tükrén.
 - Miért lenne elcseszve? Egy fa tetején laksz, ez mindenki gyerekkori álma.
Őszintén elneveti magát, na nem azért, mert annyira frappáns megjegyzései születtek mára. Sejti, hogy akaratán kívül, egyetlen kérdéssel sikerült beletenyerelnie valami igencsak kényelmetlen témába. Kutyamód oldalra billentett fejjel hallgatja a nő szavait, összeszorítja a száját, végül hümmög egyet, jelezvén, megértette.
 - Sajnálom.
Viszonylag hosszú némaság után közli tömör, őszinte véleményét. Dwayne diszkrét ember. Nem fecseg, kérdez vagy kritizál feleslegesen, sosem ásna annál mélyebbre, mint amennyire feltétlenül muszáj. Tekintete visszatér Léna arcára, annak vonásait fürkészi, látja, bár nem tökéletesen tudja értelmezni a rajta megjelenő fájdalmat.
 - De ugye tudod, hogy nem mindenki ugyanolyan?