Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Minden tettnek következménye van, s léteznek olyanok melyekért, ésszel fel nem mérhető árat fizetünk végül. Mégis megtesszük őket. Cselekszünk belátás nélkül, mert akkor-ott, azt hisszük, úgy helyes. Azután, amikor elménk kitisztul, jön a megbánás, a bűntudattal karöltve. Mert ráébredünk, amit elrontottunk, helyrehozni már nem lehet. A törlesztés ideje elérkezett. Ekkor kopogtat lelkünk ajtaján az önvád és a bánat, mint két jó barát, hogy közöljék: Minden elveszett, s nincs reménysugár, mely a sötétségből kivezet. Ebben a történetben nincs hős, hogy elkapja, ha zuhanna. Mert az ő maga lehetett volna, de elbukott. Megint...

Négy napja már annak, hogy Imolával itt vannak. Prágában, a száztornyú városban. A hotel, ahol laknak, valójában domboldalba épített faházak sora a település legszélén, ahol már minden a tél foglya. Hófehér, jéghideg, csendes menedék. Innen utaznak be naponta busszal és villamossal - ahogyan a muglik – az óvárosba, vagy épp a fel a várba, hogy onnan sétáljanak át a legszebb hídon, amit eddig valaha láttak. Az ő életüket élik, míg le nem száll az éj, mert akkor hősnőnk csak ül a széles ablakpárkányon és mereng. Nem aludt azóta csak pár órát, összesen. Mégis, ahogy a hajnal virrad és lánya felneszel, frissnek érzi magát. Mint régen. Csak ők vannak ketten, s indulnak új kalandra nap-nap után. Hiszen itt már minden a karácsonyt idézi, pedig van addig még idő. Mégis fényárban úszik a főtér, közepén díszes fa áll, s a Károly híd is csodás kivilágítást kapott már. Álomvilág. Ahol nincs ott körülöttük a valóság komor homálya. Elektra jól tudja, hogy vissza kell majd menniük, hisz Bogolyfalván várja őket az életük, de még nem képes útra kelni. – Maradnunk kell még...

Majdnem egy hét telt el, amióta mondhatni megszöktek. Még mindig nem tud aludni, de már enni sem sokat. Esténként, amikor Imola már békésen pihen, ő újra és újra letelepszik az ablakpárkányra és elevenen élő gondolataiba temetkezve virrasztja jórészt át az éjszakát. Néha pilled csak el talán egy-egy órára. Ereje így egyre fogy. Arca sápadt, fekete szemei fénytelenek. Már kislánya előtt sem tud sokszor erősnek és vidámnak mutatkozni. Pedig érte bármit megtenne. Most is épp hóembert építenek a faház előtt. Csinosítgatják. Az előbb adtak arcot neki, ami nagyon barátságosra sikerült. Már a széngombok utolsóját teszi a helyére csemetéje, amikor felnézve azt látja, hogy hősnőnk szeméből folynak a könnyek. Még nem látta sírni talán soha. Legalábbis nem emlékszik rá, hogy ilyen történt volna valaha. Anyukája ennyire szomorú még az Óriás bácsi miatt sem volt. Mi történhetett? Az volt a baj, hogy az előbb azt mondta, hogy a hóember mosolya olyan kedves, mint Marcellé, és ha itt lenne, biztosan tetszene neki. Vagy, hogy ezután, azt kérdezte, miért nincs itt velük?  – Anya, miért sírsz? – teszi apró kesztyűs kezét Elektráéra finom törékenységgel, akin nincs. Elfelejtette felvenni. Elfelejt néha dolgokat, amióta itt vannak. Ezt is észrevette a Imola. Tegnap sem evett anyukája szinte semmit. Neki megcsinálta a bőséges reggelit, de kiment a fejéből, hogy együtt falatozzanak. Ült mellette és az ablakon át a havas tájat nézte. Nem volt ott vele, hiába szólongatta. Aztán ebédként is jó, ha két falatot evett abból a finom sült kolbászból, amit kettejüknek vett. Inni sem ivott sokat, csak amikor leültek az egyik templom előtt megpihenni. Estefelé neki vett egy nagyon finom forró csokit. Még mályvacukor is volt benne. De magának semmit sem. Néhány korty teát ivott csak a termoszból. Mindig van náluk folyadék, miatta, mert neki sokat kell innia. Anya mindig ezt mondja. – Csak csípi a szemem a hideg, Kicsim – akitől most ezt a választ kapja, s egy szép mosolyt, ami azt sugallja minden rendben. A kislánynak ennek ellenére rossz érzése van. -  Anya, beteg leszel...

A több mint egy heti alvás, evés és folyadékhiány okán feje sokszor hasogat, néha meg-megszédül, és mindig fázik. Befűtött pedig rendesen, abban nincs hiba. Az benne van, de akkora, amivel nem tud mit kezdeni. Imola látja rajta a változást és korához mérten igyekszik segíteni. Szólongatja, hogy igyon és ennivalóval kínálja. Elektra csak megrázza fejét – Most nem, köszönöm – legtöbbször ez a válasza. Nem tudna egy falatot sem lenyelni. Gondolataiban a káosz egyre növekszik. Az eszét kövesse, vagy szíve szavát hallgassa. – Pont olyan vagyok, mint a volt felesége. Csak én nem megcsalom, hanem elhagyom. Egyik rosszabb a másiknál. Sőt az, amit én tettem rosszabb. Jobb, ha nem megyünk még haza. Túl lesz rajtam és talál mást, aki képes maradni, amikor én elfutok – mondja az esze, míg a szíve keresi az árnyékban is a fényt, hit híján a reményt – Nem menekülhetek örökké. Szeretem és ő is engem. Van még visszaút, ha sietek. Talán még mindent jóvátehetek. Megmenthetem a helyzetet – súgja belső hangja és már indulna, de megdermed a mozdulatban – Nem tehetem ezt vele. Nem játszhatok az érzéseivel, míg a sajátjaimat sem vagyok képes uralni. Nem tehetem tönkre az életét még jobban. Nem állhatok elé még egyszer úgy, hogy ha baj van, talán nem tudok kitartani mellette és megint hátat fordítok. Nem bánthatom a kedves, és jólelkű Hegedüsh Marcellt, akit mindenki szeret. Én, a körmönfont zsarnok, a kiszámíthatatlan és érdemtelen nő, a hazug és képmutató ember. Mert ezt gondolják rólunk biztosan. Ebben a mesében ő lett a Szépség, én meg a Szörnyeteg. Otíliának lett igaza, nem érdemlem meg... – vitatkozik elméje hevesen és fogja közben satuba tüdejét, hogy levegőt is alig tud venni. Leroskad az ágyra és a kicsire néz. Nem tud megmozdulni. Lánya békésen szuszog mellette. Az ő nagyobb jója, a reménye. Érte muszáj összeszednie magát. Bárcsak volna egy barátja, aki legalább meghallgatná...De nincs senkije, erről is ő tehet, ki más...Már az Atyához sem mehet. Nem lehet. A végén azt hallaná vissza, hogy az aurorok főnöke és az Eridon alvezére sem elég, a telhetetlennek. Isten földi helytartóját környékezi meg ez a Szörnyeteg. Valamit mégis tennie kell mert ennek nagyon rossz vége lesz. Utoljára a temetés után történt ilyen vele. Akkor, ha a szülei nem lettek volna ott mellette, talán már nem élne. Napokon át maradt néma csendbe burkolózva, az ágyából csak akkor felkelve, ha épp mosdóba kellett mennie. Étlen-szomjan is lett volna, mert nem akart élni már. Máshol járt. Két világ közt rekedve érezte magát. De Róbert és Iza nem adták fel. Ételt és innivalót vittek be neki. Addig beszéltek a lelkére, míg nem vett belőlük magához legalább egy keveset. Míg végül apja elkezdett újságokból felolvasni neki. Kíváncsiságán keresztül vezetve vissza a veszteség depressziójából az életbe. – Egyedül kell megmentenem magam...

Indulni készülnek, hogy sétálgassanak és felfedezzék a titkos kis zegzugokat, amiket még akkor ismert meg, amikor ide küldték tudósítani. Legszívesebben ki se tenné a lábát a házból, sőt fel sem kelne már az ágyból, pedig aludni továbbra sem tud csak perceket. Alig van ereje, szédül és hasogat a feje, de alig tud inni, és enni sem sikerül tegnap reggel óta. Nem kívánja. Jó ideje itt vannak már Prágában. Nem számolja a napokat. Azok rendre úgyis összefolynak, s ő csak sodródik az árral. Menni fognak ma is, mert megígérte Imolának, aki belediktált egy kevés tejet és gabonapelyhet az előbb. Legszívesebben visszaadná a természetnek, de muszáj volt elfogadnia. A kicsi tekintete csupa aggódás. Nem teheti ezt vele. Belép hát a fürdőbe, magára hajtja, hogy megmossa arcát. Hátha mégis bennmarad az a kevés étel és folyadék. Talán az majd segít, hogy megjöjjön az étvágya. A hűvös víz érintése kellemetlen a bőrének, de az is kell, hogy legyen. Végez hamar. Felemelve fejét belepillant a tükörbe. Egy ismerős, mégis idegen arc néz rá vissza. – Egek...Mi lett belőlem... – szólal meg döbbenten, de amaz csak kajánul mosolyog. Fekete szeme ádázan villan, haja barnás és feketés. Hullámokban leomolva keretezi, arcát, melyet megannyi szeplő pettyez, formája mégis szöges, akár sajátja. – Ez nem én vagyok – ismétli, de a másik arc a tükörben csak felnevet, melytől ereiben felzúdul a vér – Ez nem én vagyok! Te nem én vagyok! – kiáltja a foncsorról rajta kacagó alaknak, majd baljának egyetlen mozdulatával ripityára zúzza a tükröt. – Te nem én vagyok! – szakad fel belőle még egyszer a tagadás, s észre sem veszi, hogy keze vérzik, mert a kagylóba lehulló éles cserepek több helyen megvágták. – Anya jössz már! – hallja meg pillanatokkal később lányát. – Mindjárt megyek – szól ki a zárt ajtó mögül fájdalmas karcossággal, s ekkor omlik össze csak igazán. Kezébe temeti arcát, így elfojtva hangját keservesen zokogni kezd. – Anya! Egy bagoly van az ablakban és hozott egy levelet a lábán – kiált be ismét a kislány. Hősnőnket ez a mondat elemi erővel téríti észhez. Mert, ha itt bármit is kapott, azt csak azt jelentheti, hogy valami baj van – Engedd be, légyszíves! – csendül kérése rekedten, s azonnal aggodalom ébred a szívében. Elméjének ismét tiszta vásznára a félelem színei vetülnek. Éles tónusok ezek, a Marcellt és szüleit idéző árnyalatok. – Anya, nem nyújtja a lábát és csipked – panaszolja közben az aprónép, aki a konyhából ezek szerint, valószínű nem hallotta meg az iménti mondatokat, sem a csörömpölést. – Egy perc és megyek! – mondja immár higgadt és jóval lágyabb hangszínén Elektra, miközben pálcáját előhúzza zsebéből, majd a foncsorozott felületre irányítja - Ez vagyok én!– közli a pókhálósan beroppant darabokkal, melyeken torz képmása bizarr kuszasággal vetül szét. A nonverbális „Reparo” pillanatok alatt állítja vissza a tükör eredeti állapotát. – Imoláért és Értetek! – suttogja ismét a tükörbe nézve, melyben ugyan rettenetesen fest a viszontlátott arc, de a sajátja és újra egész. Zsebre teszi pálcáját és már indulna, amikor feltűnik neki a vér, mely lassan csordogál a sebeiből kézfején, s a padlót piszkítja. Nem gyógyítja be őket, csak bekötözi egy bűbájjal. Kellenek a hegek, hogy emlékeztessék, mit nem tehet meg többé. Nem válhat még egyszer Szörnyeteggé. Gyorsan letörli a vércseppeket, amik a mosdókagylót és a kövezetet szennyezik, majd leöblíti ép kezét, hogy kisétálva a vizes blokkból belépjen a hálószobába. A bagoly neki már hagyja, hogy levegye a levelet a lábáról. Imola észreveszi a kötést és persze rá is kérdez. Hősnőnk válaszként csak annyit mond, hogy leejtette a fogmosó poharat, az vágta meg, mikor felszedte a törött üvegcserepeket. Ezt a lányka szerencsére fenntartások nélkül elfogadja. Jobb nem tudnia, hogy miként is szerezte valójában a gyolcs pólya alatt lévő sebeket. Ezután, megegyeznek a gyerkőccel, hogy míg anya elolvassa a levelet, addig ő nézhet mesét a tévében. Mugli módra élnek, így ez lett a rutin. – Aztán indulunk sétálni...
 Kilenc apró papír fecni, rajtuk egyetlen szó csupán: „Miért?” Mellette kísérőlevél. Azon három áll: „Szüksége van rád!” A borítékon sincs más csak a feladás dátuma. Számok, mik egyként beszédesek. Kilenc melyet a Mars ural, s három, mely a Naphoz rendeltetett. Szenvedés és küzdelem az egyik. Isteni tökéletesség a másik. Elektra még így tanulta egykor. Apja írását a borítékon és a levélen azonnal felismeri. Éppúgy, ahogy a cetliken lévőket is, melyekben Marcell kezének nyomát látja, egyre zaklatottabb verzióban. Ennyi napja már biztosan távol vannak, de honnan vette őket az apja? Hol találhatta? A bagoly leleményes ötlet volt, hiszen bár nem hagyta meg a címét, az okos madár, így is rájuk lelt. Mugli vidéken nehezebb, mégis ideért. Lepillant a dátumra, majd a tévére néz, melyen a mai napét a sarokban látja meg. Fakó, repedezett, szomjazástól száraz ajka elnyílik a döbbenettől. Két teljes hete vannak már távol. Ennyi ideje alig aludt, evett és ivott. Nem csoda hát, ha hallucináció kínozta. Tetőpontjára most így hágott depressziója. Az ideális kezelés, persze nem épp a tükör összetörése lett volna. Tudja jól. Ám abban a pillanatban ébredt rá, mivé is lett ismét, ahogy a foncsort és a Szörny arcát széthasadni látta. Visszatalálnia önmagához azonban könnyebb lesz, mint Marcell bizalmát elnyerni ismét immár sokadjára. Nincs más, viszont, amire jobban vágyna. – Ha elveszítem őt is, az rosszabb lesz a halálnál. Indulnunk kell, mielőtt még nem túl késő...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Megtette. A találkozó utáni másfél napot, szinte az utolsó percekig lányával töltötte. Sütöttek Boldogi nagyrózsát és Sárkánytojást, ami egy kürtös kalács tésztából készített édesség. Barack lekvárt kentek rájuk, megszórták porcukorral őket és mesét néztek míg mind el nem fogyott. Az aprónép kedve jobb lett. A macskájuk pedig levakarhatatlanul csüngött rajtuk. Dorombolt akár egy ósdi traktor és egyetlen meglévő szemét folyvást Imolán tartotta. Kivételesen mindhárman együtt aludtak hősnőnk ágyában. Másnap egész nap játszottak. Imola még arra is rávette anyját, hogy rajzoljon. Jó volt ismét nevetni látnia csemetéjét, annak ellenére, hogy azon kacagott, amit hosszú percek megfeszített munkájával alkotott. Mit számít, csak vidám legyen. Aztán este átvitte őt Szüleihez. Róbert és Iza megnyugtatták afelől, hogy gondját viselik. Apja féltő aggodalommal hallgatta, hogy mire készül, míg Anyja a tőle megszokott felelősségteljes, már-már katonás komolysággal figyelte. "Tedd, amit helyesnek érzel. Vigyázz magadra és gyere vissza mielőbb" Ezzel az útravalóval engedték el lányukat. Elektra ezután összekészítette holmiját és az utolsó éjszakáját a Magány Erődjében töltötte. Azokat a zenéket hallgatta amik Hegére emlékeztették. Még utánanézett néhány dolognak, hogy azután azon a matracon hajtsa álomra a fejét, melyen először egymáséi lettek. Azóta már az általa felújított antik ágyba került, mégis érezni vélte rajta a férfi és a falfesték jellegzetes illatát. Álmában találkoztak. Karnyújtásnyira voltak egymástól, elérni mégsem tudta. Egyre távolodtak, majd a férfi eltűnt. Erre riadt fel hajnalban. - Felkészültél? - kérdezi immár a kórház mögötti sikátorban állva. Egész testét belül remegés járja át, ahogy még egyszer végiggondolja mi is fog történni. Retteg, de meg nem hátrálna soha. Megírt két levelet. Letette őket az íróasztalára. Az ajtót pedig időzáras bűbájjal látta el, hogy ha valami balul sülne el, úgy Szülei bejuthassanak dolgozószobájába. - Az életem a kezedben van. Bízom benned! Csináld! - fordul szemben szövetségesével és hosszú pilláit sötét szemeire zárja - Hegéért... - suttogja utolsó szó gyanánt. Nem tudja milyen lesz, csak azt reméli, ha mégsem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan várják, akkor újra láthatja a férjét és a fiát. Valamiben hinnie kell. Fogódzó nélkül sem élni, sem halni nem lehet. A szerelem pedig a legerősebb mind közül.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Lezárt szemhéja mögött teljessé válik a sötétség. Ajkai lazán összezáródnak, de érzi rájuk forrasztották a szót. Jobb is így talán, mert ami ez után jön, arra úgysem találna egyet sem. Hall még kisvártatva néhány igét, felcsendülni szövetségese dallamos hangján, majd a fájdalom hirtelen mar belé őket követve. Testet lelket szaggató kínja azonban nem tart soká. Artikulálatlan sikolya hamar elhal, ahogy tudata kikapcsolódik, s teste tehetetlen tömegként roskad össze önnön súlya alatt. Innen már nincs visszaút. Teljes sötétség veszi körül. Néma csend. Az őt érő további atrocitások pedig csupán tompa érzetekként hatolna el hozzá. - Ez nagy butaság volt, ugye tudod? - szólal meg a távolban egy hang, ami nem másé, mint elhunyt férjéé. Hősnőnk itt, a tudattalan határán nyitja ki ismét szemeit, s megpillantja a férfit és fiát, aki oldalán áll, arcán lágy mosollyal. - Nem voltál mellettem, hogy rám szólj - húzódik szomorkás görbére Elektra ajka miközben felkel a padlóról. Régi otthonukban állnak immár. - Hege nincs itt - szólal meg ismét Zoli, kezét Peti vállán pihentetve. - Ez azt jelenti, hogy még él, igaz? - kérdezi a riporternő előre hajolva, hogy közben megsimogathassa fia arcát. Mindketten olyanok, amilyeneknek talán lenniük kellene, ha még mindig élnének. A totyogó gyerkőc már kész ifjú, s férjét is idősebbnek látja. Kétség kívül ez az ő képzeletének csodája, ám jelenlétük, úgy hiszi egy nagyobb hatalomé. - Ezt nem mondtam. Csak azt, hogy nincs velünk. Nem is volt. - reagál rébuszokban Zoli és letelepszik az asztal mellé, mire megjelenik három bögre. Kettőben kávé, egyben pedig kakaó gőzölög. - Nagyon jó lenne itt maradni veletek, de nem tehetem. Hegének és Imolának szüksége van rám... - pillant szomorúan feléjük, igyekezvén elnyomni a késztetést, hogy leüljön melléjük - Hiányoztok, minden nap - csókolja meg könnyeivel küszködve családja tagjait - Üzenem neki, hogy szerencsés flótás - rázza meg fejét férje azzal a kedves és bohókás mosolyával, ami az egyik jellegzetessége volt - Szeretlek benneteket - reagál erre Elektra, mert érzi, hogy egyre erősödik a fájdalom, ami pillanatokkal később visszaragadja lényét a tudat világosságába - Mi is szeretünk - hallja még utoljára Zoli és Peti hangját egyszerre, majd a két alak és a konyha képe semmivé foszlik. Erős fények, a vér édes-fémes illata, furcsa zajok és a saját üvöltése veszi át az előbbi békés jelenet részeinek helyét. Arra tér magához hősnőnk, hogy minden porcikáját égetik az átkok. Sötét szemeiről pedig idő közben lehullt a hályog, s amit látni vél arra emlékezni fog míg él. Mert él. Próbál tehát most már fókuszálni és Zsófia arcát megtalálni, de kiesnek pillanatok. Hol éber szenvedő, hol ismét körbeveszi a sötétség nyugtató semmisége. Aztán végül lassan teljesen eloszlik a homály. - Vizet... - nyögi olyan halkan, hogy csak az ágya mellett álló alak hallhatja. Torka kiszáradt és bár sokkal gyengébben, de ott lüktet porcikájában a fájdalom. Hirtelen azt sem tudja hol van, így ijedten kezd mocorogni, ami még erősebb kíntüskékkel szúr lángoló tagjaiba. Elmúlik. El kell múlnia, s így is lesz. Manapság már hamar kiveti az ágy a betegeket, mert hatékonyak a kezelések.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Pillanatnyi rémületét a felismerés bizonyossága váltja fel, ahogy meghallja a neki intézett kérdést. Sorban villannak be elméje színes szélesvásznára az események, egészen addig, míg a sikátorban utolsó szavaként a szeretett férfi neve hagyta el az ajkát. Kórházban van, tehát sikerült a tervük ezen részét kivitelezni. Csak ne volna ez az átkozott szag mindenütt. A fertőtlenítő bájital jellegzetes aromája, amit gyűlöl. - Ha így volna, nem kérdeznéd... - feleli a rá jellemző csípős éllel. Valószínű még hatnak a ráolvasott érzéstelenítő bűbájok, így nem igazán képes felelősséget vállalni kimondott szavaiért, de az a tény, hogy egy riposzttal válaszol, egyértelmű jele annak, hogy bizony még egy darabig az élők sorát fogja gyarapítani - Azt hiszem kicsit túlzásba estünk...De megmaradok... - igyekszik feljebb kepeckedni az ágyon nem törődve a fájdalommal, ami azért időnként nagyon élesen hatol be porcikáiba a lehető legváratlanabb helyeken. Hasogat a feje, égnek a szemei, húzódik a bőre. Mondhatni egy merő kínlódás, de beszél és mozog. Ez is valami. - Te is elég rosszul festesz...Mi a baj? - kérdezi miközben átveszi a felé nyújtott pohárnyi vizet. Lassan és óvatosan kortyol párat, de hirtelen megszédül és majdnem kijön belőle az a kevés is amit eddig megivott. Szabad kezével int, hogy nem kell segítség, s közben mélyeket lélegzik csukott szemmel. Azok az átkozott szedatikumok, hogy miért kell így reagálnia rájuk. - Itt van még a doktornő?...Várjunk csak, Te miért vagy még itt?...Mi a fene történt?... - húzza fel magát jószerével ülő helyzetbe, de minden tagja hevesen tiltakozik ez ellen. Arcára kiül a gyötrelem, homlokán hideg veríték gyöngyözik. Valami nagyon nincs rendben. Mégis egy pillanatra megrekednek gondolatai és felsejlik szíve tájékán egy különös érzés. - Hege életben van...Ne kérdezd, honnan, de biztosan tudom...- mondja olyan bizarr kétségbevonhatatlansággal, hogy maga is megdöbben. Foszlányokra emlékszik csupán, de azokra élesen, tisztán. A férfi akiért kockáztatta a testi épségét nem lett öngyilkos, Bárhol is legyen, az nem a holtak birodalma. Ismét próbálkozik a vízzel. Kortyot korty után erőszakol le torkán. Szerencsére ezúttal kicsit könnyebben lenn marad az így bevitt folyadék. Azért a körmérkőzést így is lejátsszák gyomrában, de vissza újfent nem jön semmi sem, hála az égnek. Viszont innia kell, hogy a vérkeringése stabil maradjon. Körbe pillant, de magára nem mer nézni. Fogalma sincs miféle nyomok maradtak testén az átkok után. Három ágyas kórteremben vannak. A harmadikon is fekszik valaki, de nem látja tisztán. Szemüveget direkt nem vett fel, s kontaktlencsét sem tett be, nehogy esetleg épp azok tegyenek kárt látószervében. Így most mindent kissé elmosódottan és kontúrok híján lát maga körül.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Ajkát húzza csak el és fején ingat egyet röviden, amolyan "ez van" módon. Nem szövetségese hibája, hogy túllőtt a célon, s hősnőnk rosszabbul van a vártnál. Elektra ötlete volt. Vállalja a következményeket. Együtt nézték át a varázslatokat, amiket Zsófia összeválogatott. Jól tudta mik érik majd. Az utolsó átkot, a kaszabolót pedig konkrétan ő maga javasolta, hogy tegyék még hozzá. Így a felelőség nagy része őt terheli. Ennek ellenére egyként hordozzák a történtek súlyát, most már életük végéig. Hiába nem lett belőle tragédia. Ezek után csupán azt bánja, hogy belerángatta a másikat ebbe az őrültségbe. Viszont árnyalatnyi megnyugvást az mégis ad számára, hogy legalább sikerrel jártak. Kezdődhet tehát a második fázis. Végre múlnak, vagy épp beindulnak a szerek hatásai, így gondolatai és érzékei kezdenek visszatérni megszokott medrükbe. Megfigyelő képessége beindul. Látja a nőn, hogy megrázta mindaz amit tett vele. - Figyelj, én akartam ezt, és nem bántam meg. Nem haragszom. Hidd el, még mindig kedvellek. Hallod? - beszél halk, bársonyos hangon, igyekezve megnyugtatni zilált szövetségesét, s figyelmét magára vonni. Emlék foszlányaival ez úgy fest sikerül. - Igen. Nem tudom bizonyítani, egyelőre, de tudom, hogy így van. - fészkeli még feljebb magát, ami hála az égnek egyre könnyebben megy. Már épp belekezdene ennek a ténynek a közlésébe, amikor Zsófia megszólal, felelve egy korábbi kérdésére. Figyelmesen hallgat, s csak paplanjára görcsösen, fehéredésig ráfeszülő ujjai jelzik, hogy értelmüket felfogva, azonnal heves érzelmek generálódtak lelkében. Felhajtja a szövetet. Összeszorított ajkai fájdalmas nyögéseit fojtják, miközben felkel. Erőszakot tesz minden sejtjén, de meg kell tennie. Látni akarja a saját szemével. Ingatagon lépked, szinte vonszolja magát a harmadik ágyhoz, melyben a nevezett fekszik. - A rohadt életbe... - szentségel érdes keménységgel, ahogy megpillantja Otília arcát - Mit műveltél, hogy ide kerültél, te szerencsétlen?... - kérdezi választ nem várva, majd a lázlapjáért nyúl, hogy elolvashassa. Tudni akarja milyen diagnózissal vették fel és milyen terápiát alkalmaznak nála. Nem gyógyító, mégis talán meg fog érteni belőle valamit. Aztán ismét a nőre veti sötét szemeit. Gyűlölhetné, de nem teszi. Csekély erőfölényét kihasználva tehetne kárt benne, mégsem mozdul. Figyeli csupán, némán. Balja megremeg ahogy felé nyúl, hogy homlokából kisimítson egy aranybarna tincset. A szeplőkkel pettyezett fakó arcot látva, eszébe jut az a prágai pillanat, amikor a tükörben sajátjába olvadva nézett vele szembe. - Már nem árthatsz senkinek... - suttogja, s mély sóhaj hagyja el szép ívű ajkát, mielőtt Zsófia felé fordulna. Tekintete szomorú, s együttérző fény csillan meg mélyén, ami csak hamar átadja helyét valami egészen másnak. Az elszántság ragyogásának. - Ha beválik a kezelés, akkor felépül. Ezt neked köszönheti majd, így a lekötelezetteddé válik. Ez később még hasznos lehet. Viszont addig van egy kis időnk, hogy cselekedjünk - szólal meg higgadt hűvösséggel, s számító logikával átszőtt hangon - Azt is tudják, hogy én ki vagyok? - teszi fel ezután a legfontosabb kérdések egyikét, majd visszaaraszol ágyáig, melyre mondhatni leroskad. Még nincs vele az ereje egészen. Kell hozzá pár óra, hogy valóban járóképes legyen. Ezt belátva kénytelen átütemezni a tervezett kartotékok közti kutatást. Hajnalra, amikor a legnagyobb a csend. Van egy szürke óra, úgy egy és három között, amikor mindenki elpilled. A nővérek figyelme sem olyan éber, s az ügyeletes is aludni tér szobájába. Az lesz az ő nagy pillanata. Minden másként lett a vártnál. Sikeres pedig csak akkor lesz ez a kis kiruccanás, ha képesek igazodni minden kanyarhoz az úton. Ez a feladatuk.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Hétköznapi logikával felfoghatatlan helyzetbe kerültek. Tény. Ahogy az is, hogy ezt a szituációt egy író sem vetné papírra. Ennyire szadista iróniája embernek nem lehet. Kegyetlen játék szereplői lettek, akik élete felett egy náluk nagyobb hatalom  kockát vetett. Amor fati. Nincs erre találóbb kifejezés. A Sors akarata. Ennek így kellett lennie. Három nő, három élet és egy - mindőjük számára valamilyen formában - végzetes szerelem. Mert ha nincs Hege, most ők sincsenek ezen a helyen. - Ezzel már elkéstél - jelenti ki nyílt őszinteséggel, hogy azután ismét felkeljen. Muszáj erőltetnie a járást és az állást. - Menj el és szállj meg a közelben. Ha itt maradsz le fogunk bukni, mert akaratlanul is elszólhatjuk magunkat. - javasolja unszolva szövetségesét, hogy tegye, amit eredetileg is kellett volna. Otília felé pillant. Kósza képzet suhan át elméjén, hogy Zsófia talán azért maradna, mert fél magukra hagyni őket. Szeget ver koponyájába ez, s több más gondolat. - Nem fogom bántani...Földön fekvőbe nem rúgok. Bármennyit ártott is nekem, ha tehetném én magam segítenék rajta... - szólal meg néhány pillanat múltán és míg beszél tekintete a volt feleségen nyugszik. - Hege egy ujjal sem érne hozzá. Az ő dühe még az én haragomtól is visszahőkölt. Viszont a féltékenység olykor szélsőséges viselkedésre sarkallta - villan hősnőnk elé annak a tavalyi, őszvégi bálnak az egyik legkardinálisabb momentuma, amikor is a nevezett karjára fogott, azon a módon, amit ő senkitől nem tűrt el soha. Birtoklón. Valamint az a veszekedés, mely egy az Edictumban megjelent cikk okán pattant ki kettejük között. A dezinformált kolléga ugyanis összeboronálta Elektrát, Zlatannal az aurorok vezetőjével. Valójában szakmai együttműködésről volt pedig csak szó, s azóta sincs más mélysége kapcsolatuknak. Harcuknak, melyet Hegével akkor vívtak az ő mérge és ádáz-kegyetlen természete vetett véget. Imola rajzával ejtett a szeretett férfi szívén sebet, hogy rádöbbenjen, a zöldszemű kártya, nála nem nyerő. Hatása épp ellenkező. - Akivel együtt élt, az a férfi hogyan halt meg? Ahogy olvastam ez jóval komolyabb erőszak lehetett, mint egy családon belül elkövetett tettlegesség. Olyan ez az egész nyomorult ügy, mint a döglött beton. Nem áll össze - méltatlankodik, hogy azután leüljön Zsófia mellé az ágyra. Csend borul rájuk. Szinte hallható, hogy a riporternő magában szakadatlan tanakodik. Próbálja összekötni a szálakat. - Mi van, ha az aki bántotta Otíliát, az aki megíratta Marcellel a leveleket és az, aki a boltjukhoz jár egy és ugyanaz a személy? Mi van ha az a valaki mindkettőjüket ismeri és Írországhoz kötődik. Idecsalta őket...De mi a fenéért?...A szentségit!... - káromkodik arcát kezébe temetve, hogy ujjai hegyén sebhelyek száraz szövetét tapintsa. Óhatatlanul utóléri a megrökönyödés. Ezek szerint tehát, arcát és minden valószínűség szerint egész testét elborítják a gyógyulófélben lévő kaszabolás nyomok. Elborzad a puszta gondolattól, ám feltörő könnyeit visszafojtja. Erősnek kell lennie. Nem omolhat össze. Zsófia miatt sem teheti. - A tested nem te vagy! Az csak csont, vér és szövet. Minden, ami számít, amire szükséged van, az megmaradt! - vigasztalja magát belső hangja, s most az egyszer nem bánja, hogy megszólalt rejtett narrátora.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Bólogat. Nem igazán képes most egyébre. Erején felül csűri-csavarja gondolatait, görcsösen próbálva rálelni az igazságra. Egyszerűen képtelen átlátni az esetet. Annyira szövevényes az egész, akár egy pókhad hálóhalma és ember legyen a talpán, aki kibogozza. Nem tehet mást, be kell ismernie, hogy kudarcot vallott. - Ritkán mondok ilyet, de nekem ez most túl sok... - szólal meg ujjait szétnyitva, s a köztük lévő réseken át kitekintve - Bármit tudjak is meg idebenn, azt megjegyzem. Amikor pedig kijutok, szimplán hazamegyek és elengedek egy időre mindent, teljesen. Nem látok tisztán és lassan belefulladok a sok részletbe. Ilyen esetekben mindig az a legjobb, ha pihentetem egy kicsit az adott ügyet - magyarázza, még mielőtt szövetségese azt gondolná feladja. Nem fogja, de egy rövid szünet után lehet, hogy meglátja majd végül a fától az erdőt, és összeáll a jelen pillanatban ezer darabra töredezett kép és minden a helyére kerül, értelmet nyerve. - Tudom és sajnálom. Nem lett volna szabad belerángatnom téged ebbe - teszi ösztönös mozdulattal kezét Zsófia vállára, hogy azután, míg a másik beszél ő maga is Otília felé nézzen. Valóban szép asszony, s jobban megnézve vonásaik a mellette ülővel nagyon is hasonlítanak. Rokonságuk Elektra, mondhatni hozzáértő, fiziognómus szemének egyértelmű. Arcszerkezetük tagadhatatlan bizonyítékokkal szolgál, de nem kezdi őket elemezni. Gondolataiból ugyanis a nő szavai visszahúzzák. - Akkor itt az ideje, hogy rám is haragudni kezdj - reflektál elkeseredetten, majd folytatja - Akaratomon kívül ugyan, de majdnem teljesen ugyanazt tettem vele én is, mint a volt neje - beszél szívének mélyéről jövő bűntudattal - Bárcsak visszacsinálhatnám, de nem lehet - rázza meg fejét és beletúr hosszú sötét fürtjeibe. Legalább azok megmaradtak épségben. - Most viszont tényleg menj. Próbálj meg pihenni. A többit pedig bízd rám. Holnap meg amilyen hamar csak tudsz, utazz haza! Rendben? - veti bátorító pillantását Zsófiára, hagyva emellett, hogy lassan elinduljon. - Arról meg, ami itt ma történt, kérlek ne szólj senkinek - inti óva a zilált nőt határozott, de féltő hangnemet használva, hogy szavai célt is érjenek. Miatta zuhant meg, ahogy ő fogalmazott. Így hősnőnk még inkább szívén viseli további sorsát. Nem szabad itt maradnia. Odahaza könnyebb lesz neki mindezen túljutnia és kihevernie az őt ért érzelmi sokkhatást. - Találkozunk a szokott helyen, amikor én is visszaérkezem - teszi még hozzá, miközben elhelyezkedik az ágyban, hogy ő maga is gyűjtsön egy kis erőt az éjjeli kiosonáshoz. Még megvárja, hogy bűntársa kisétáljon a kórterem ajtaján. Ahogy kattan a zár Elektra még egy utolsó pillantást vet a másik foglalt ágyra, s kisvártatva elnyomja az a fajta mély álom, melyet szervezete regenerálódásra használ.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Vannak olyanok, akik elrohannak a gondok elől. Akadnak mások, akik maradnak, s történjék bármi, harcolnak tovább a végsőkig. Megesik néha, hogy mindkettő rossz taktika, de muszáj dönteni. Menni vagy maradni? Ez most itt nem kérdés. Rothstein Elektra életének zászlaján egykor a küzdelem, a kitartás és az erő voltak a jelszavak. Mára ez teljes egészében megváltozott. Az élet hozta ezt a nem épp reményteli átalakulást. Mondhatni a sors szőtt új, sötét szín elveket létezésének szövetébe. Gyengeség, gyávaság és bűntudat lettek a mindennapjait át meg átható tényezők, melyek irányt mutatnak számára. Ennek okán képtelen kitartani és szembenézni azzal, ami mindig is ott volt a szeme előtt. Egyetlen emberhez tartozott, amióta csak megpillantották egymást. Azonban könnyebb vaknak lenni és futni a végzet elől, mint vállalni azt, ám bárhová is vezet hősnőnk útja, az igazság mindig rátalál.