Úgy tűnik Ádámot némileg sikerült kibillentenem a viszonylag nyugodt lelkiállapotából azzal, hogy vízbe hajítottam. Szánom-bánom pofával nézek rá, miközben orr alatt elmormolok egy "bocsit" a rend kedvéért, majd rendes gyerek módjára utánacammogok. Elhiszem, hogy nem egyszerű egy totálisan idegen testbe szorulva élni az amúgy mit sem változott hétköznapokat, és ugyanúgy helytállni minden fronton, mint eddig. Gondolom egy kicsit magasabban levő könyv elérése a könyvespolcon már problémát jelenthet számára, ami felettébb dühítő lehet. Eddig simán elérte, most meg Invitoval kell leszedni onnét. Én az elmúlt pár napban fóbiásan elkezdtem félni az ajtófélfáktól, mert a felső lécet az alacsonyabb helyeken mindig megkoccolom fejbúbbal, és ez úgy a negyedik-ötödik alkalom után már nem olyan mulatságos, mint a legelső alkalommal.
- Egy kis bosszú, mi? De nem ér ám csalni aeromágiával! - kérdezem szintén felderült képpel, majd röhögve hozzáteszem még, hogy egyenlő esélyekkel induljunk. Nem hat degradálóan az, hogy egy kicsit vízbe akar fojtani, az előző kis fürdetés után ezen nem is csodálkozok.
Szépen, jó gyerek módjára követem ÁdámÉva példáját, és jómagam is alámerülök a tó vizében. Egész kellemes, nem jéghideg, olyan pont jó, hűsítő közeg. Nem mozdulok semerre, csak hagyom, hogy lebegjek a víz alatt, majd egy kis idő múlva felbukkanok a felszínen, hogy oxigénhez juthassak. Egy kicsit elidőzök a felszínen, aztán megint nagy levegő és huss, alámerülés! Ezt még párszor elismétlem, mire végre úgy érzem, hogy nagyjából egy percet ki fogok majd bírni a víz alatt.
^^' XD
