Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Minden mozdulatom játékos és jókedélyt sugárzó. Arról már nem is beszélve, hogy türkizszín szemeim annyira csillognak, hogy örüljünk, nincsen a közelben egy szarkaságra hajlamos orrontó furkász, hiszen egyértelműen el akarná lopni drágakőként villódzó szempáromat. Nem mondom, hogy nem volt bennem félsz, amikor megbeszéltük a mai randiebédet, elvégre ez az első alkalom, hogy hivatalosan megjelenünk a nagyközönség előtt. De most, hogy itt vagyunk, minden ilyen jellegű gondolatom elszállt. Élvezem a lopott csókokat, a minket szuggeráló tekinteteket és azt is, amikor a bőrünk egyszer-egyszer egymáshoz ér. Másnak apró pillanatok lehetnek ezek, nekem viszont a világot jelentik most. Szívem folyamatosan zakatol. Hol kissé takaréklángon, hol pedig úgy, hogy attól félek főnix módjára fogok hamuvá égni mindenki szeme láttára. „Ó, olyan vagy”, hallom Bencét, amire csak kislányosan kuncogok egyet, majd pajkos rosszallással sújtom tekintetemmel őt, hiszen már megint húzogatja a kis Drinóczi cicabajuszát. Egy rejteni kívánt mosollyal tátom el szájamat, hogy „mélységes felháborodásomnak” adjak hangot, és vállába bokszolok.
– Hékás! – emelem fel tőlem szokatlan magasságba hangszínemet, miközben tovább is visszük a témát. Mint elmondtam; megbízom benne. Nincsen okom arra, hogy féltékenységi rohamot kapjak, hiszen jól ismerem már Bencét. Szeret viccelődni, és sokszor nem kell mögöttes tartalmakért kutatni, habár minden viccnek megvan az alapja, bizony. Mégsem veszem magamra. Inkább csak megdöntöm a fejem, és most már teljes felsőtestemmel barátom felé fordulok. – Mert te vagy a legjobb barátnőjének a fiúja – mondom csintalan éllel hangomban, miközben vastag alsóajkamba harapok, és karomat megemelve kezdek apró köröket rajzolgatni a fiú mellkasára. Ennyire egyszerű a válasz. És szerintem jól kijönnének egymással.
Hangosan, majdhogynem hisztérikusan nevetek fel a következő mondatokra. Szeretem a humorát. Szeretem, hogy kimondja, amit gondol. Még ha néha hülyén is hangzik, amit mond. Így tökéletes számomra. Mert az. Bugyuta tinédzsergondolatnak tűnhetnek, de a jelenben nem létezik más, csak ő és én. Na, meg az idegesítő kis szőke gyerek, aki a tál brokkolikrémlevese fölött sasol bennünket. Szemeimet kidüllesztve, amolyan „te mégis mit nézel” módon tekintek felé, így hamarosan visszafordul a tányér fölé.
– A lányokat kizárhatod, Bencus – nyomom meg a többesszámot, majd abbahagyom a mellkasára „firkálást”. – Engem ne felejts ki, ha lehet. Én vagyok az egyenletben az „x”, amit csak „b”, „a”, „b”, „e” – itt elhallgatok, mert sosem voltam jó betűzésből. – „t” és „t” betűkkel helyettesíthetsz – teszem hozzá mosolyogva, és kicsit közelebb bújok, hogy puha ajkaimmal most, kivételesen arcára leheljem szeretetteljes csókomat. Vissza is dőlök az asztalhoz, hogy az ahhoz közelebbi könyökömmel támaszkodjak meg rajta, és tovább hallgassam Masa és Ambrózy esetét. Szinte leesik az állam. De nem is a tényen, hogy ők immár egy párt alkotnak, hanem… – Mi? – szökik ki a kicsit sem nőies, de annál meglepődöttebb kérdőszó ajkaimon. – Megmutatta? – húzom össze szemöldökeimet. Aztán leesik a dolog, ami eddig valahogy még sosem került szóba köztünk. – Te… legilimentor vagy? – dülled ki a szemem, és színpadiasan fogok fejemre, hogy az bizony tiltott terültem, my love.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Állom Karola tekintetét. Még fejemet is felszegem, miközben pálcámat egyre erősebben kezdem szorítani összefont karjaim rejtekében. Ingerültségem mellé mégis valamilyen szégyenérzet párosul, hiszen éppen ez a fajta viselkedés az, amit a leginkább megvetek ezen a világon. Így az általam kreált, szkizofrén érzésekkel próbálom tartani magam ebben a nevetségesen domináns pozícióban, miközben látom, hogy szavaim oda hatoltak, ahová azt szántam; Karola szívének legmélyére, s ugyan látom a feje felett gyűlő, sötét fellegeket, egy pillanatra meglátom szemében a fájdalmat. Nagyot nyelek. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen kegyetlen módon tudok odaszúrni valamit, és már majdnem bennem is megfogalmazódik a bocsánatkérés, amikor a lány felszívja magát, és úgy dönt, hogy nem hagyja annyiban a történetet. Rendezni próbálom modortalan ábrázatomat, de szájam széle meg-megremeg a rám telepedő félelemtől. A Bossányi lány szemei szikrákat szórnak, ami miatt legszívesebben kővé dermednék, majd millió meg egy darabra hullanék a végső robbanástól. Ajkam most már teljességében remeg az erőltetett offenzív mosolytól, majd amikor meghallom a szavait, dacosan tágulnak ki pupilláim. Eddig összefont karjaim harcias erővel eresztik egymást.
– Még hogy én, hogy merésze… – az idegességtől erőm sincsen befejezni a megkezdett mondatot, és színpadiasan fordítok egy pillanatra hátat a lánynak – bele sem gondolva abba, hogy ezzel támadófelületet adok neki –, hogy rendezzem össze-vissza cikázó gondolataimat. Szabad kezemmel dörzsölöm meg lehunyt szemeimet, így a szempillaspirál fekete csíkjait hagyva pillám fölött, szemhéjamon. Csak ezután fordulok vissza a lány felé. Ekkor látom, hogy Karola felém lép, és szinte lelassul az idő, ahogyan az ujjai tincseim közé kapnak. Nem is a fájdalomtól, inkább az ijedelemtől szakad fel egy hangos sikítás torkomból, hogy az engem markoló ujjakra fogjak, és csupán néhány milliméterre arcától forduljak felé, hogy megvető fintorral nyugtázzam tettét. Kétrét görnyedve, reszkető ajkakkal figyelem őt a megvetés mérhetetlen szikrájával, s közben én is rászorítok ujjaira, ami valljuk be nem éppen a legjobb döntés, mert így tincseim töve végképp fájdalmas sikollyal bírja tovább a jelenetet.
Az „aljas kígyó” megnevezésre hitetlenkedve horkanok fel, miközben még mindig ő dominál, én pedig egyre érzem, hogy ebben nem akarok részt venni. Így amikor egy kicsit is érzem, hogy enged szorításomon, lökök rajta egyet, hogy távolabb tudjam magamtól. – A ti kapcsolatotokhoz? – kérdezek vissza immár mérhetetlenül emelkedett hangon. – Ahhoz leginkább egy pszichiáternek lenne köze! – ordítom, miközben szememből egy kövér könnycsepp hullik arcomra a fájdalomtól. Sajgó fejbúbomhoz nyúlok, hogy kissé kimasszírozzam belőle a hasogató érzést, majd a folytatásra ismét felháborodottan csillannak meg türkizszín szemeim.
Teletömtem a fejét? Illegettem magam előtte? Hát, ennek teljesen elment az esze. Fogaim össze-összekoccannak állkapcsomban, majd könnyes szemekkel és remegő kezekkel szegezem rá a lányra varázspálcámat. Elvégre, én magamnál hordom.
– Ha még egyszer hozzám érsz – mondom remegő ajkakkal és karral, szememben egyre gyűlő könnyekkel, miközben alig két méter távolságban állunk. Rettegő, ám vehemens tekintettel meredek hol egyik, hol másik szemébe Karolának.
S közben meg sem fordul a fejemben, hogy a szoba festményei tovább vihetik a hírt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Valóban van valami izgalmas abban, hogy ennyi szempár ragad ránk az egyébként igazán meghitt kis jelenetünkben. Évődünk, játszunk és még jobb; beszélgetünk. Szeretem vele megosztani a gondolataimat, és minden porcikám bizsereg, amikor a hozzám szóló ajkakra tekintek néhány pillanat erejéig. Ez lenne a nagybetűs szerelem, amiről Gerda régebben annyit mesélt? Mert ha igen, akkor a nap minden pillanatában ezt szeretném érezni. Ó, igen! Pont ezt, gondolom, amikor beharapott ajkam egy újabb csókot kap Bencétől. Szemeimet ilyenkor ösztönösen hunyom le, és közben szívom magamba az illatát. A belőle áradó tesztoszteron elcsavarja bugyuta kislány lelkemet, ám valahol mégis inkább nőnek kezdem magam érezni. Vágyat érzek és mély, vérvörös szerelmet, ami – Bence puszta létezésétől – beindít mindent, ami eddig vagy nem létezett bennem, vagy pedig teljes mértékben el volt fojtva. Arra a kijelentésére, miszerint ne rágcsáljam ajkaimat, pajkos fény csillan szemeimben. Ne? Akkor ez azt jelenti, hogy egyre többet fogom alkalmazni – legyen annak bármi a következménye.
– Hogy mi nem lesz? – kérdem megjátszott hitetlenkedéssel, miközben mosolyom szélesebb már nem is lehetne. – Valamit tisztázzunk, Lóránt Bence – hajolok közelebb, hogy a már kialakult játékos fénnyel folytassam mondanivalómat. – Ha ilyen hármasok járnak a fejedben, akkor… – ekkor érzékelem szemem sarkából, hogy a mondat hangosabban hangozhatott el, mint szerettem volna, és máris újabb kíváncsiskodó tekintetek csapódnak ránk. – Ezt majd később megbeszéljük – suttogom még közelebb hajolva, hogy ujjaimmal még néhány kört rajzolhassak mellkasára. Levegővételem kissé szaporábbá válik a beállt csendben, hiszen megint a nekem tetsző közelségben élvezhetem a Bencéből sugárzó csacska érzetet. Talán ezért nem is mutatkoztunk eddig mások előtt. Hiszen nem tudjuk kordában tartani a bennünket már lassan széjjel robbantó hormonokat. És hogy ez most megfogalmazódik fejemben, édes borzongás szalad végig gerincem mentén. Mit csinál velem ez a fiú?
– Nem? – kérdezek vissza arra, hogy nem bánja, ha csak én maradok neki, és ezzel az alkalmat is kihasználva, ismét alsó ajkamba harapok, hogy kissé eltávolodva, kislányos pajzánsággal emeljem rá tekintetemet. Lassan eljutok arra a pontra, hogy senki nem érdekel rajtunk kívül. Ja, ez már megtörtént? Igen. Meg. Nézzenek csak, figyeljenek csak. Legyünk az Edictum pletykarovatának a címlapján. Bánom is én! Ő az enyém, én pedig az övé. És végre érzem, hogy nincsen senki, akinek ebbe beleszólása lehet.
Azonban a tanár és ex története visszaránt a csacsogásba. Bevallom, imádom a pletykákat, de az, hogy Bencét ez rosszul érintheti, megmagyarázhatatlan szorítást kezd éreztetni mellkasomban. A féltékenységnek még mindig apróbb szikráját sem érzem, mert felfoghatatlan, hogy mennyire megbízom benne. Kellett idő. Láttam Karolával csókolózni, nevezett barátnak, amikor nem azt akartam. Mégis én – a bölcs levitás, nem vitás – úgy érzem, hogy ezeknek meg kellett történnie ahhoz, hogy most így tudjuk egymás mellett és előtt szeretni egymást. Mert igen; szeretem Bencét.
– Ők már akkor kavartak? – kérdezem őszinte meglepettséggel, egyenesen suttogva. De sajnos a tény, ami eddig nem volt nyitott előttem, elviszi a fonalat egy másik irányba. Legilimentor. Ez egyszerre okoz kíváncsiságot és félelmet, miközben fejemhez nyúlok, és ahogyan Bencém beszél, úgy kezdem el ernyedten leengedi kezeimet. Érdekel a téma. Hogyne érdekelne. De az még jobban, hogy… rajtam használta-e. Azonban kérdeznem sem kell, csak dús ajkaim nyílnak el, máris kapom a választ. És hiszek neki. Semmi kétség. Pajkos mosolyra húzódik ajkam és színpadias megkönnyebbültséggel fújom ki a levegőt tüdőmből. – Hú, akkor ezt megúsztam – mondom, miközben tekintetét nem engedve hajolok közelebb, hogy onnan suttogjam felé a következőket. – Mert lett volna alkalom, amikor nagyon… nagyon nagy bajban lettem volna, hogyha belelátsz a fejembe – utalok szenvtelen arra, hogy sok minden megfordult már a fejemben vele, velünk kapcsolatban. Na, de elég a szexből. Jaj, ki is beszélt erről? Senki. Khm… Kissé eltávolodva próbálok a továbbiakban a komolyságba visszavezetni beszélgetésünket. – És mióta? Vagy hogyan… kitől tanultad? – borzasztóan érdekel a téma, és ennek szemeim nem is tudnának őszintébb kifejezőeszközei lenni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Szeretem a kialakult helyzetet. Azt pedig végképp, hogy látom a nemértést Bence arcán. Ilyenek tényleg a lányok? Ilyenné váltam én is? Picit játszanak, picit komolyak és még arra is hajlandóak, hogy ilyen szavak elhagyják pimaszul vöröslő ajkaikat, amikor tisztában sincsenek a szavaknak a következményeivel? Meglehet. Sőt, egyre biztosabb, mert most én magam is ezt csinálom Bence társaságában. A régen introvertáltként azonosított énem krokodilkönnyeket hullat a Levita toronyban, miközben én magam mögött hagyom a csigaházamat, és mérföldekkel távolabb vagyok attól a zárkózott tinédzsertől, aki eddig voltam. Eleinte csak elfogadtam ezt a furcsa érzést. Volt, amikor tiltakoztam is ellene, de az már messze van. Egy távoli galaxisban, ahová már soha nem szeretnék visszalátogatni. Szeretem a felszabadult énemet, amit – ki kell mondanom – Bence hozott ki belőlem, már amikor az első, kissé részeges csókunk elcsattant azon a bizonyos stégen. A mai napig szeretek visszaemlékezni rá, és kellemes bizsergést hagy maga után. Sokkal harmonikusabb érzést, mint amit valaha kiváltott belőlem Ilián. Édes Merlin! Arra az időszakra visszagondolni is égő. Skip.
Figyelem őt. Ugyan már ajkaimat nem harapdálom, de a csintalan tekintet megmaradt. Ő sem fűz többet hozzá a betűzési technikámhoz – ami némi egyenletmegoldással párosul –, ezért maradunk a jelen, igencsak sziklaszilárd talaján, miközben telefonomhoz nyúlok, hogy zsebembe rejthessem, mielőtt még itt felejtem az asztalon indulás előtt. Nem sokat ettünk eddig, pedig ebédre voltunk hivatalosak fejben. Ám amikor ilyen közel vagyunk egymáshoz, akkor minden éhségem elszáll. Ami legalábbis a kaját illeti. Ezért maradok ebben a fülledt tinédzserrománcban, és hagyom törékeny testemet, hogy elvigye magával a szellőszerű érzet. Ám nem sokáig maradunk ebben a kábulatban, hiszen ismét porondon van Masa és Ambrózy tanár úr, ezért fogaimat izgatottan csikorgatva hajolok még közelebb Bencéhez. Furcsa az egész helyzet. Masa, a Levita legérdekesebb jelensége, és a tanári kar egyik legmeghatározóbb alakja. Na, jó. Annyira nem is furcsa, de az én fejemben máshogyan zajlik le a helyzet, hiszen az a fiú, akit ez mélyen érintett, nem más, mint az én szerelmem.
– Ó, baszki – fogok homlokomhoz összehúzott szemöldökkel. Érdekes, hogy mégsem érzek féltékenységet, amikor erről beszélgetünk. Felnőttem volna? Kétlem. Mégis Bence olyan mértékű biztonságot sugároz felém a puszta jelenlétével, hogy nem tudok az lenni. Mint már említettem, láttam őt mással csókolózni, mégis magam mögött tudom – jelenleg – hagyni, mert annyira elvakítanak az iránta táplált érzelmeim. Az „én jártam jobban” mondatfoszlányra csak halványan pirosodik ki arcom, hogy újfent összeérinthessem ajkaimat az övével, és egy mély sóhajt is kipréseljek magamból. – Nekem ezért végképp hálásnak kellene lennem – mondom egy komisz mosollyal, majd felfedezve a helyzet komolyságát, inkább eltávolodok Bencustól. – Vagyis… – kezdem újra, mielőtt megbántva érezné magát. – Tudod – csapok a vállába a megmaradt, kislányos jellegből adódóan, majd elnézek az ajtó irányába. Ekkor jön a következő érdekes téma, miszerint Lóránt Bence legilimentor. Szemeim varangyszerű dülledésre váltanak, de leginkább már csak arra szeretnék választ kapni, hogy mégis hogyan indult nála ez a folyamat. Imádom, hogy mindig meg tud lepni. Ez pedig aztán tényleg egy olyan váratlan fordulat volt, amire egyáltalán nem számítottam.
– Van szakkör? – már a kérdés megfogalmazódásánál érzem a szégyenérzetet, hogy pont én nem tudtam róla, de megpróbálom elhessegetni, és újonnan megtisztult tekintettel fordulok vissza Bence felé. – Brightmore-t valszeg kihagyom – nevetek fel kislányosan már csak a puszta gondolatra. – De… – itt széjjel nézek a teremben, majd karon fogom szerelmemet. – Játszhatunk valami érdekeset a Levitában – csillan fel szemem játékosan, miközben megfogom Bence karját, felpattanok a padról, és elkezdem kihúzni a teremből. Érdekes lesz ez a játék, az biztos.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

Hosszú lábaimat fürgén szedem egymás után, miközben kilépek a kastély hatalmas ajtaján. Vállamat most nem nyomja a megszokott, súlyos oldaltáska és könyveket sem látni nálam, amiket általában mellkasomhoz szorítva cipelek. Meleg pulóvert húztam vékonyka felsőtestemre, amit még egy kabáttal borítok, azonban össze nem húztam. Ennyire azért nem vagyok fázós. Sőt… a sok otthon és szobában töltött hetek után jólesik izgatottságtól kimelegedett testemnek a kinti hideglevegő. Merre jártam? Leginkább azzal voltam elfoglalva, hogy nővéremet egy időre elköltöztessem Bogolyfalváról, és ez annyira megviselt, hogy utána haza is kellett utaznom. Ezt meg is írtam az ittenieknek, de olybá tűnik – válaszok hiányában –, hogy valahol elkeveredhetett. Hiszen baglyomat sem láttam hetek óta. Vajon vele mi történhetett?
Sok minden kavarog a fejemben. Részeges techno-aláfestéssel, miközben mindenféle szer hatása alatt imbolyognak odabenn, a kobakban a gondolatok. Nem tudom, hogy mit várjak a mai találkozótól, ámbár vagyok olyan naiv, hogy azt higgyem; minden a legnagyobb rendben. Elvégre mi baj lehetne? Egy kis idő egymás nélkül mit jelent? Még nagyobb vágyat és lángoló szerelmet, hogy újra lássam Bencét. Lányból vagyok. Tinédzserlányból. Ami azt teszi, hogy e hosszú idő közben sem tudtam másra emelni a szememet. Vak vagyok, akár a denevér. Azonban valahol, kisagyam leghátában megtámad egy furcsa, megmagyarázhatatlan érzet. Mintha riadót fújna; mégis lesz baj. De ezt zümmögő méhnek tekintem, s elhessegetem a felesleges gondolatfoszlányt, hogy végre a vadőrlakhoz érkezzek. Lehajtott fejjel, zsebre tett kézzel. Megállok. Mély sóhaj száguld végig orrnyergem belsőjében, hogy aztán a levegőbe fújva megmutatkozzon, s így az engem figyelő szemek láthatják, hogy mennyire is van hideg valójában. Lassan emelem fel a fejem, hogy a most kissé megfagyott kertrészlet mellé sétáljak, és csontos kis ujjaimat elővegyem, majd rajzoljak apró szívet a földet takaró hórétegbe. Biztosan nemsokára itt lesz. Hogy’ áll a hajam? Meg kellene igazítanom a kabátot, mégsem nézhetek úgy ki, mint egy lelenc. Gyere, Bence. Várok Rád.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

Zavartság keveredik az izgatottsággal az ereimben száguldó vérben, és most kifejezetten jól esik, ahogyan ujjaimat a jéghideg hóba mélyesztem. Romantikus, majdhogynem földöntúli mosoly görbéje mutatkozik meg finom, kislányos vonásaim között, majd kissé oldalra fordítom fejemet, ám szememmel még mindig a havat bűvölöm. Léptek zajára leszek figyelmes, ami lágyan simogatja meg dobhártyámat, ahogyan az érkező talpak alatt meg-megreccsen a friss hó. Tudom, hogy Ő lesz az. Hiszen ki más jönne ki ebben az időben éppen ide? Érzem szívem egyre gyorsuló kalimpálását, mellkasom fel-leemelkedését és azt is, hogy a vér forrni kezd testemben. Hetek óta várom ezt a pillanatot, de szeretném megtartani örömömet egy időre. Hiszen Bence mögöttem áll, s még ugyan nem tekintünk egymásra; érzem, hogy most nem maga az időjárás az, ami miatt a hideg végig harapja gerincem mentét. Jobb szemöldököm kérdőn röppen a magasba, s fordulok meg hirtelen a fiú felé. Szándékosan kerüli tekintetemet, így meseszereplő módjára hajol meg felsőtestem, hogy kíváncsi szemeimmel megkeressem a kék szempárt. Azonban nem engedi, hogy megtaláljam. Nem engedi, hogy felvegyem a kontaktust.
„…nem fogsz örülni”. Ó, Bencus! Jelenik meg egy reménykedő mosoly vöröslő ajkam szegletében. Már hogyne örülnék. Itt vagy és itt vagyok. Itt vagyunk. De még mindig kerüli szemeimet, ezért összehúzott szemöldökkel teszek egy utolsó lépést felé, hogy már alig két méter válasszon el bennünket egymástól. Valami nincsen rendjén.
– Baj van? – kérdem aggódón, miközben szokásos idegesség-elleni pótcselekvésemben jobb kezemmel ropogtatni kezdem balom törékeny ujjacskáit. Fájdalmat? Szökik ismét ívelt szemöldököm egészen homlokom közepéig, s a továbbiakban is tartom arckifejezésem miszerint; egyáltalán nem értem, hogy mi történik. Hibát? Apró lépést teszek. Szinte észre sem lehet venni. Szívem már más ritmusban kalapál. Az erekben a forró vér megfagyott és már mellkasom sem mozdul; levegőt is elfelejtek venni.
„Megcsaltalak valakivel”, egy pillanatra megfagyok. Arcom mégis inkább értetlen, mint dühös. Fel sem fogom a szavakat. Mintha értelmük sem lenne húzódik apró, a zavartnál is zavartabb mosolyra az ajkam. Fejet csóválok. Szinte beleszédülök, és Bence elé lépek, hogy bőrdzsekijének gallérjára fogjak vékonyka ujjaimmal, és pipiskedve találjam meg végre a most oly’ hideg kék szemeket. – Nem értelek – nevetek megjátszva. Egy rossz viccnek érzem, és ahogyan egyre tudatosulnak bennem a szavak, úgy kezd szűkülni a tér. A kunyhó ránk dőlni látszik, ahogyan a fák is fenyegetően magasodnak immáron párosunk felé. Zsibongó fejemet csóválom, miközben a szavak eljutnak agyamig.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

Hogy miért nevetek, mint egy zavart elméjű idióta? Én magam sem tudom megmagyarázni. A szavak, amik elhagyják Bence ajkait oly’ hamisan csengenek fejemben, hogy nem marad más természetesen kényszeres reakcióm, mint a nevetés maga. Aprócska kacajok ezek. Mesterkéltek. Szinte lélekbe markolóan bántóak. Hiszen mindez olyan ártatlanul érkezik belőlem, hogy másnak a szíve szakadhat bele. Azonban ez minden, csak nem szándékos. Nem tudom hová tenni a helyzetet, de az bizonyos, hogy a fiú érkezését megelőző, furcsa érzés nem volt alaptalan mellkasomban. Ahová visszahúzni kényszerülök ujjaimat, és meglepetten pislogok zöldessé vált tekintetemmel, miközben tenyerem szétterül egyre fájdalmasabban lüktető szegycsontomon. Visszautasít. De még mindig nem fáj, csak nem értem. Pupilláim indokolatlanul váltják szűk, majd tág pozíciójukat, és az apró fejcsóválásból hamarosan megállás nélküli, egyértelmű ellenzés keletkezik. Idegesen remegő ujjaim elhagyják szorítón sajogni kezdő mellkasomat, hogy reszketve túrjak vastag tincseim közé.
Hibázott. Sokat? Egyébként is, mi a megcsalás? Azon kívül, hogy a legnagyobb fájdalom, amit a párodnak okozhatsz. Érzelmi szinten történt ez? Fizikális dolgokba torkollott? Mi még nem is… együtt… ő igen? Mással? Merlinre! Bár lenne annyira összeszedett a fejem ezekben a pillanatokban, hogy ezeket meg is merjem kérdezni.
Végül könnyek szöknek szempáromba, de nem sírok. Összeszűkítem zöldjeimet, hogy azok lassan tisztán áttetsző kékség-függönyt húzzanak magukra. Megszólalok.
– Hány szálon futnak pontosan az érzelmeid? – kérdem arra utalva, hogy kik a főszereplői Bence ezen groteszk novellájának. A kérdés maga tényszerűbben elvarázsolt, levitássabb már nem is lehetne. Oldalra biccentem a fejem, és lépek egyet hátra. Egyrészt azért, mert én is érzem, hogy a fiú közelsége most valami mást indít meg bennem, mint a megszokott. Illetve, ő maga is jelzi felém, hogy közeledésem szükségtelen. Sőt mi több; nem kívánatos ebben a szituációban. – Nem – csóválom meg fejem, és a távolba tekintek Bence vállai fölött, hogy onnan akkurátusan emeljem vissza azokat az eddig rám oly’ csodás hatással lévő kékekbe. – Nem értem – harapok elgondolkodón egyre vöröslő ajkaimba. – De igen… elhinném – még mindig távol vagyok a dühöstől. – Csak ezek szerint nem annyira, hogy – nyelek egy nagyot, s törlök le jobb kezemmel egy arcomon végig szántó könnycseppet. – Nem annyira erősen, hogy egy ilyen apró problémát átvészeljünk anélkül, hogy… – itt ráharapok nyelvemre, hogy ne mondjak semmi csúnyát. De mégis mit mondhatnék? Hogy „ne a farkaddal gondolkodj”? Valahol mélyen legszívesebben ezt tenném.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

Próbálom szavakká formálni a bennem egyre csak felgyülemlő érzelmeket, ezért nyaki ínam megfeszül, s látványosan nagyokat kezdek nyelni. Ami leginkább szemem szüntelen könnyezésének tudható be. A hideget sem úgy érzem már, mint eddig. Csak egy kellemetlen mellékszereplője a jelenetnek, amiben a jég okozója nem más, mint Bence. A visszakérdezésre kissé hátra hőkölök ijedtemben, amolyan őzike módjára, hiszen látom tekintetében a megszülető dühöt, amit kérdésem váltott ki belőle. De most miért ideges? Csak körbe akartam járni a témát. S ekkor érkezik meg mellkasomba a felismerés szorongása; megijedtem Bencétől. Soha, de soha nem bántott. Persze, hogy nem. Most mégis valami megmagyarázhatatlan energiát sugároz bőrének minden szeglete, s ahogyan ehhez csatlakozik a tekintetéből tomboló kétségbeesés, fájdalom és düh, úgy érzem, hogy a legkisebb ember vagyok a Föld nevű bolygón.
Kérdeznék. Még meg is emelem a levegőben vékonyka mutatóujjamat, miközben egyre fehéredő ajkaim elnyílnak egymástól, majd engedik be a hűs oxigént testembe. Megcsóválom a fejemet, és elfordulok egy pillanatra, hogy utána kissé összeszedettebben tudjak Bence szemeibe nézni. De amint elkapom tekintetét… Esélytelen.
Mégsem tudom folytatni, így megteszi ő. Bár ne tenné. Egy horror show közepén találom magam, ahol a fiú, akit szeretek szavaival kövez, és minden egyes szó úgy talál el, hogy egyre kevesebb erőm legyen újra felállni. „És…”, emelem meg ismét arcomat Bence irányába, hiszen az elgondolkodásért felelős hatásszünet felkeltette az érdeklődésemet.
– Mi az, Bence? – teszek felé végül egy játékosan suta lépést. Hangom lágy és halk. Szemeimben ismét fellobban a reménysugár, hogy ez valóban csak egy rossz vicc, aztán… A puszta döbbenet mindenféle érzelmet lemos arcomról. Karola. Ajkaim összeszorulnak, állkapcsom megfeszül, s mellkasom egyre gyorsabban kezd fel-lejárni, miközben könnyeim folyni kezdenek. Mindeközben ismét nagyokat kell nyelnem. Az örökkévalóságnak tűnhet ez az idő, amíg nem szólalok meg. Végül óvatosan visszalépek eredeti pozíciómba, és rezzenéstelen arccal csóválni kezdem a fejem a szavakra.
– Neeem – nyújtom el a szót vészjósló lemondással hangomban. – Az idióta én voltam, hogy elhittem; Te más vagy – mint akikről Gerda mesélt, teszem hozzá gondolatban, elvégre nekem nagy tapasztalatom nincsen. – Te nem idióta vagy – csóválom egyre hisztérikusabban a fejemet. – Ó, nem – fordulok el, és dörzsölöm meg arcomat, hogy a guggoló srácra emeljem most már szikrákat szóró tekintetemet, amikor visszafordulok. – Te csak egy… – kezdem magasan, majdhogynem agresszíven, de nem tudom meghazudtolni magam; ajkaim remegni kezdenek, ahogyan a Bence felé mutató jobb kezem ujjai is. Lemondón sóhajtok. – Túl jó színész vagy. Ez valahol mind tudatos. Szívtelen és önző vagy. Nem idióta – mondom fájdalmas fintorral könnytől ázott arcomon. Ekkor hitetlenül felnevetek.
– Hogy én mit kezdjek veled? – feledteti velem a nevetést a keserű nyál, amit kénytelen vagyok újfent leparancsolni torkomon. – Ez szenzációs – suttogom, miközben mellé sétálok, és fejet csóválok. – Tudod, elhittem, hogy csak én vagyok. Üdvözletem küldöm Bossányinak – mondom, majd még mielőtt távozásra adnám a fejem, a vállam fölött, felsőtestem kihúzva intézem Bence felé szavaimat. – Ennyi előnye van a „harmadik félnek” … hogy ő tudja, hogy van szerető. Az idióta, szerelmes barátnő meg azt hiszi, csak ő van.
Egy pillantás erejéig fordítom jobban a fiú felé orcámat, hogy tekintetünk találkozhasson. Ismét tanultam valamit. De hogy mi az? Még nem tudom. A sípolás a fejemben, a lüktető szívem és a savszerű könnyek okozta fájdalom még nem engedi, hogy tisztán lássak. Dühös szomorúsággal figyelem még egy ideig Őt, majd szó nélkül fordítom vissza arcomat a kastély irányába, hogy nyugodalmas léptekkel, és a helyzet ellenére emelt fővel tudjak ma visszamenni a szobámba. Karola… mindig is tudtam.
És a legnagyobb kérdés az, hogy ki vagy te, Lóránt Bence?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Bedagadt szemeim alá az utolsó csepp alapozót pacsmagolom „make-up” tojásommal, miközben ajkaimat összeszorítom, hogy púderszínű rúzsom bejárhassa felső- és alsóajkaimat is. Lassan engedem le kezeimet magam mellé. Szomorkásan. Elkeseredetten. Most nem tudok izgulni; nincsen meg az a gyomorszorító feszengés, aminek ilyenkor meg kellene lennie. Szemeim könnyesek – mint mostanában bármikor – és ezzel a bárgyú szomorkássággal tekintek tükörképemre. Nem gondolkodok semmin. Az agyam kitagadta érzelmeimet testem minden egyes ezekre érzékeny területéről, és csak a mai nap célja lebeg zöldes szemeim előtt; a VAV.
Utolsó simításként megigazítom levitás nyakkendőmet, orrnyergemre tolom vastagkeretes szemüvegemet és felpattanok a fésülködőasztal előtti puffról. Fekete szoknyát viselek, fehér inget, a jól megszokott téli kardigánt – szintén a ház logójával és színeivel, majd felkapom taláromat kifelé menet. Hajam most nem rakoncátlankodik; összefogtam egy igényes, amolyan jókislányos copfba, ám lábamon kedvenc bőrbakancsom szolgálja lépteim kényelmét. Nem lehet minden annyira letisztult.
Észre sem veszem, hogy „megtanultam hoppanálni”, hiszen kettőt pislogok mélyre szántó gondolataimból, és máris a vizsgázó diáksereg forgatagában találom magam. Intek egy-egy ismerősnek, de leginkább karba tett kézzel feszengek, elvégre én vagyok a Drinóczi lány, akiről „hallottad, hogy milyen szerelmi tornádóba került?”.
„Azt is beszélik, hogy annak a Bence gyereknek valamelyik professzorasszonnyal is viszonya van”, és még sorolhatnám a pletykákat, amik mostanság a kastélyt járják. Én pedig szorongok és feszengek. Mintha visszatértem volna régi önmagamhoz. Nem is mintha; visszatértem. Zárkózott vagyok, csendes és legfőképpen szomorú.
A tömeg lassan hömpölyög a terembe. Nesztelen hallgatom végig a beszédet és a többiek fecsegését majd, amikor éppen az ablak felé tekintenék, hogy ne ájuljak el a diákszagban, megpillantom a Kearney fiút. Szemeimmel ártatlanul végig mérem; jól megnyúlt ez a fiú ahhoz képest, hogy milyen kis csepp volt ő is – mint a fiúk nagyrésze –, amikor az iskolába került. Göndör fürtjeire kúsznak hát szemeim, ám szemöldökömet összehúzva lépek végül mellé, és megnézzem, ahogyan jólmenő szőlőcukor-díler módjára nyújtja az agyműködés-serkentőt a… makinak? Wtf?
Előre nyúlok és jéghideg ujjaimmal fogok a cukrot nyújtó kézfejre. Finoman kezdem lenyomni kettőnk közé, hogy a művelet végeztével hátrébb lépjek, vessek egy még mindig furcsálló tekintetet a lemurra, és elengedjem Elijah-t.
– Azt olvastam, hogy a makifélék és az emberszabásúak már banánt sem ehetnek – kezdem szokatlanul mély hangon. – Amióta emberi fogyasztásra termelnek gyümölcsöket, megnőtt a cukortartalmuk, és betegek lehetnek tőle az állatok – fejezem be olyan hangon, mintha egy mugli sci-fi android főszereplője lennék. – Szerintem a szőlőcukor sem tenne túl jót neki – bökök az állat felé, majd lassan emelem vissza kékeszöldjeimet a fiúra. Tagadhatatlan, hogy levitás vagyok. Közben őt követve sétálok a helyemre, ami éppen Eli mellett van. Milyen bájos véletlen.
Egy ideig figyelem őt kimerült elvarázsoltságomban, mielőtt én magam is a lap fölé bújnék és elkezdeném a vizsgát. Csatlakozom az előttem szólóhoz; lesz, ami lesz.