Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Első szint → Erkély

Döntöttem. Döntöttem már akkor, mikor szülői nyomásra hazatértem, hogy elvégezzem a mestertanonci képzést. Akkor, mikor a függőségem szabta meg a határaim, mikor az aranyos legmélyebbre taszított és Payne emiatt lökött el magától. Akkor, mikor a sikátorban remegve álltam a törött üvegcse felett és ennek köszönhetően kiteljesedhettem a pyromágia által. Akkor, mikor fogcsikorgatva ugyan, de fejet hajtottam apám akaratának és Fenyvessy börtönében kellett raboskodnom. És akkor, mikor mindennek vége lett...
Örökké hírnévre vágytam. Arra, hogy én lehessek minden idők legjobb ereklyevadásza és egyszer saját nevemet viselhesse egy általam létrehozott mágikus tárgy. Évekig, sőt évtizedekig babusgattam ezt az álmot, amit végül nehezen láttam be, hogy saját magam fosztottam meg tőle azzal, hogy beengedtem az életembe mindazokat, akik részesévé akartak válni. Nos, még egyszer nem fogom elkövetni ezt a hibát.
Kékjeim a sötétségbe merednek, miközben arra a személyre várok, aki még ehhez az átkozott helyhez köt. Őt hagytam utoljára. Csomagom is útra készen áll Noel kúrájában, ahogy Daisy is türelmetlenül vár. Az öreglány megérdemli, hogy világot lásson, mielőtt utoléri az elkerülhetetlen.
Amint kiléptem pár perce az erkélyre, megrohantak az emlékek. Itt kezdődött minden és úgy szép, hogy itt is érjen véget. Ujjaim között apró láng jelenik meg, azzal játszadozom, becézgetem. A láng megnyúlik a levegőben, majd akaratomnak engedelmeskedve kezd táncolni körülöttem, egyre vadabb és szenvedélyesebb ütemre. A mágiám is Darikra vár epekedve.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Első szint → Erkély

Ahogy telnek a másodpercek, a lángok egyre türelmetlenebbül mozognak körülöttem. Hirtelen felcsap egy-egy láng egyenesen az ég felé, hirtelen elvakítva engem, eltakarva előlem az egész világot, majd hirtelen lapos vonallá simulnak a levegőben, hogy lágy derengésbe vonják mindazt, ami a látóhatáron túl vár majd rám. Ujjaim idegesen dobognak a karfán, ám tudom, hogy nem szaladhatok el a rám váró percek elől. Tartozom neki ennyivel, sőt, pontosan tudom, hogy ennél sokkal többel is. Merlin tudja, hogy mennyinek lesz tanúja az erkély ma este.
Ahogy nyikordul az ajtó, szívem akaratlan vált szaporább ütemre és én nem győzöm szidni ezért. Vágyom rá? Tartok tőle? Merlin a tanúja, mindkettő igaz. Túl sokat tud, túl sokat látott belőlem és épp most tervezem lecsupaszítani előtte a lelkemet is, a testem mellé, amit talán mindenkinél jobban ismer. Bár ne lenne ennyire piszok nehéz...
Nem fordulok felé, ahogy végre megszólal, ám a lángcsíkom lassan kúszni kezd felé a levegőben, hasonlóképp, mint első alkalommal. Mennyivel könnyebb lenn egyszerűen csak visszautazni az időben és mindent másképp csinálni. Egyszerűen csak kihajítani a gyűrűt az erkélyen és vállalni apám haragját. Darik, vajon akkor is magam mellé vettelek volna, ha így teszek? A válasz túlságosan is egyértelmű és csakis ez gátol meg, hogy a feledést válasszam.
- Jobban. Végre olyan vagyok, mint mindezek előtt - búgom, miközben csupasz vállam felett pillantok hátra rá, vörösre festett ajkaimon csábító mosollyal. Szép emléket akarok magamnak is és neki is.
- Tartozom neked Darik. És ezt úgy szeretném neked leróni, mint még soha, senkinek. - Lassan fordulok meg, ám kékjeim nem veszem le róla egy pillanatra sem. Ha ő nem jön közelebb hozzám, hát én lököm el magam a korláttól és lépdelek oda hozzá, míg végül alig pár centi marad közöttünk. - Készen állsz rá? - kérdem halkan, ahogy álla alá nyúlok lágyan. A lángcsík lassan körbefut körülöttünk és kört alkotva von minket dicsfénybe. Téged és engem, Darik, mert bármilyen messze is megyek, miután itt végeztünk, mindig az enyém maradsz.