Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Tegnap már egész jó volt, ma pedig bőven akadt ereje arra, hogy kimozduljon így bement az órákra is, bár talán még kicsit sápadt, de épp azon van, hogy a hétvégi elégedett kalóriákkal életet leheljen magába és magára is. Ez egy örök körforgás, fogni a nem alvásra, minden vacakra, aztán most már nem is érdekli, biztos tudja az, aki figyel és szemfüles és ő inkább nem figyel, nem görcsöl rá, mert valahogy mindig előjön benne az, hogy izzadni kezd a tenyere, ha feljön a téma. Van, amit nem lehet levetkőzni még ennyi idő után sem, de ugye a nép véleménye annak is fontos – lenne – aki annyira nincs ebben bent. Benézett mindenhova is, ahova csak kellett, onnan igyekszik hazafelé, hogy aztán valami kiadós vacsorát főzzön és bámulja a tévét, mert nincs még hangulata tanulni, a házat meg már rendbe vágta a napokban unalmában. Mikre nincs ideje...
Jobb karján ficeg a szatyor, amelybe a nemrég vásárolt cuccok pihennek, hogy egy jó rakott krumplit egyen végre, vágja is a karját rendesen a belerámolt krumplik hada is, bánja a fene. Azt mondjuk jobban, hogy bal nagylábujján a köröm haragos színű, fogalma sincs, hogy mibe és mikor rúgott ennyire bele, de legalább a szeme alatti vékony sebecske, amit a zsenge ág arcba csapódása okozott, már kevésbé kellemetlen. Az erdő már csak ilyen, a holdkóros reggelek pedig érdekesek. Azért mégis papucsot húzott, rövidujjas nadrágot és fehér pólót, melege van kicsit mégis, hiába, amit gyereknek órákig bírt a tűző napon, most kevésbé, a kertben kipróbálta milyen, bőre ezért is vörös itt-ott, rosszabb már nem is lehetne, komolyan. Megkerüli épp a teret, épp valaki szemetet szed, mert egy csaj épp onnan lépked vissza, legalább valaki megteszi, így is egy csomó csikket lát, mint minden játszótér mellett, ahol életében megfordult, szóval lélekben meg is tapsolja. Épp leguggol és pálcát húz elő, műsor kezdődik, a mugli pedig kíváncsi így befékez, távolabb persze és ahogy megállva csapódik oldalának a szatyor, mert ugye kezek a zsebben, úgy jajdul fel, kétszer, mert a szatyor anyaga gyenge és az árú nehéz, kiszakadva pedig, káromkodásától fűszerezve gurulnak a burgonyák össze vissza.
- Nem hiszem el, nem hiszem el, nem hiszem el – még jó, hogy túl van rajta, mármint az agresszión, mert még ordítana is, ellenben időben kapja el a maradékot, hogy legalább a kolbász meg a tejföl ne csattanjon a földön, hogy aztán mély szusszanással guggoljon le ő is, és azzal a lendülettel gyújtson rá. Káosz. És akkor itt a csaj, aki majd jót néz, hogy mit művészkedik. Csak egy szégyellős vigyort ejt előtte, majd homlokát fogja. Ilyen nincs.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Közelebb érve szemeinek ismerős arc bontakozik ki, hiszen járkál ő eleget a zöldek háza táján – mert rettentő jó memóriája ezt is megjegyezte, hol látta -, hogy egyszer-kétszer úgymond közös térben mozogtak. Valahogy szégyentelen módon nem érzi azt, hogy rossz helyen jár, ha pedig igen, akkor üsse kő, nem számít. Nem is ez a lényeg, semmi sem lenne, igazából csak sunyi módon kilesi, miközben megpihen kicsit, hogy mit akar a kerítéssel, sose árt, meg minden, de a kíváncsiságnak és részben kotnyelességnek meg is lesz az ára. A krumplik állnak bosszút, hogy ideje lenne már tovább indulni és nem bámészkodni, de nem hallgat rájuk, sőt mi több, semmire sem, végül pedig megsemmisült érzettel nézi, ahogy szanaszét gurulnak a földön. Remek. Immáron guggol, tökre elhiszi, hogy a bagófüst és a keze, amivel a homlokát fogja, majd elrejti bármi elől, egy tekintet elől. Az a szerencse, hogy a népek sem erre járnak, legalább nem lesz látványosság belőle. Annyira.
Kezét leengedve szív egy mélyet, fújja ki az ég felé a füstöt, majd a nő felé pislant, aki közben már felállt és határozottan felé néz. Nem mintha jobb bemutatkozóra számított volna, sőt, semmire sem, egyelőre azon agyal, hogy össze kellene szedni amíg látja is azt, amit kell, de mégsem moccan, nem fagyott ugyan le, de mintha. Inkább nevetne, hangosan, de lenyeli, csendben maradva követi azt a darabot, amelybe akaratlan rúgott bele a másik. Szépen állunk. Az előtte heverő pár darabot a szatyor maradékára pakolja, a többi cucc mellé, pöccint egyet, a hamu a földre kerül, lépések zaja, persze, hisz ki kell kerülnie, ha inkább odébb állna. Nem is ítélné el, pakolászik, megáll a keze a mozdulatban mégis, ahogy felpillant rá, hiszen oda lépkedett hozzá, egy kissé hunyorogva szemléli, mintha nem látna jól, de épp megint hosszabbra nőtt tincse csusszan előre.
- Ööö... hello – csak bátran, ugyebár. Még mindig nem szociális lény, hiába történnek a dolgok, oldódik más mellett, új közegben, ráadásul ilyen nyitánnyal, nagyon nem az ő terepe. - Hú, és tényleg. Köszönöm – pillant le a krumplikra, igaz, kell egy kis idő, mire az egyik szóból azt hallja ki, amit kell, az akcentus ilyen, hallott már, de most nem nosztalgiázik azon, hogy segített megérteni a tekervényes szavakat. Nem olyan ember ő, aki ezt megszólja, elvégre, fordítva, ha angolul kellene beszélnie, eret vágna az oxfordi brigád, az is biztos. Így, mintha nem is lenne, int ő is, majd elpakolja az eddig gyűjtött kis a szép kis halomra, ami gyűlik, de ha nem figyel, akkor megint szét fognak gurulni, így egyik kezével tartja az oldalát a krumpli-dombocskának. - Rakott-burgonyát csinálok, ha valaha odaérek velük – pillant le, majd vissza, hagyja, hogy elkapják a tekintetét egy kis időre, majd elszakítva azt, saját kezére és annak környékén árválkodó szemre figyelnek, amit gyorsan a többihez tesz, a másik pedig kiegészíti. Oké, így tényleg gyorsabb. Épp megköszönné, ezt is, amikor már szatyorral ér vissza, amire bambán pislog csak pár másodpercig.
- Hát én... – igen, jönne a szokásos, nem fogadhatom el, túl nagylelkű és minden tiltakozás, de azóta fejlődött, nyel egyet, mielőtt kiakad és elveszik, meg be kell vallania, vagy ez, vagy a pólóját felhajtva kosarazik. - Oké, tényleg szükségem van rá – mondja ki hangosan a gondolatot, köhint egyet, hogy ez így nem a legjobb és óvatosan kinyúlva veszi el azt. Látta, hogy pakolászott, amit most meg is kezd, bele a szatyorba, de előbb elnyomja a csikket, egyelőre a földön hagyja, mindjárt megy a szemétbe a nejlonnal együtt.
- Életmentő vagy, köszönöm. Természetesen visszaadom, ha... eljött pár utcányit, azonnal. Adhatok cserébe kávét, ha holnap látlak, akkor meg a kajából is, na? - hirtelen jött bátorsággal mondja ki a szavakat, ahogy a halom tűnik el a szatyorban, de illik a segítséget viszonozni, ez egyszerű.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Nemigen veszi már észre magát, miközben nem olyan határozottan figyel felé, tényleg leginkább olyan, mint valami ösztönös védekező mechanizmus, mert ugye a szem a lélek tükre és az övé nem mindig van rendben. Most persze egész jó, mégis, annyira megszokta, hogy észre se veszi. Azt se talán, hogy zavarja-e a füst a másikat, de úgy tűnik, nemigen, legalábbis fintort és azt a kamuköhögést se hallja, amit ilyen esetekben nyomnak be, hogy vegyék már észre magukat. Meg valóban nemigen figyel. Nos. Sose volt tökéletes.
Fejét felemelve végül pillant vissza rá, bólogatva húzódik arca barátságosabb vonulatra.
-Igen, igen és annyira nem – áll meg a mozdulatban, mielőtt belekezd. Nem itt nőtt fel, neki lehet sok kaja neve semmit se mond, ő meg olyan alak, aki imád főzni, enni, erről beszélni ritkán szokott, de akkor azt is szeret. – Nem feltétlen kell bele kolbász. Van aki hús nélkül, van aki virslivel, szalámival, ki tudja mivel csinálja. Nekem is inkább az íze miatt kell, ad neki pluszt és huh. Annyira nem olajos, amúgy. Olyan... Közepes? Talán – próbálja felvázolni, hogy miről is van szó, gyomra pedig egyelőre csendesen kordul egyet, jelezve, hogy jó lenne tettekbe önteni a gondolatokat de nem figyel az éhező belére. És ahelyett, hogy a földön tologatná a cuccokat, tényleg pakolhatna, ha már itt fel is ajánlja a segítséget. Aprót nevet a „na, ugye” kifejezésre és mert valóban, azért kicsit leakadt, hogy már hangosan gondolkodik, mivel azonban nem valami nagyon titkos dolgot kotyogott ki, pánik sincsen. Nagyban teszi is a dolgot, amikor leguggol mellé. Oldalról sandít a szeplős arc felé, apró mosolyt enged es hagyja, nem tiltakozik vadul, ahogy nem olyan rég tette volna, de most csak emlékszik rá. Fura. Mintha valaki más lett volna és mégsem, mert a nagy lényeg mit se változott. Sőt.
- Köszönöm, megint. Sokkal fogok így tartozni – csóválja meg a fejét, mintha ez gond lenne, pedig nem, nem érzi annak. Hamar eltűnik a halom így, kész öröm, a tetejére teszi a kolbászt, tejfölt, szusszanva nyújtózik egyet, miközben térde kicsit recseg, vádlija húzódik.
- Tudod? Hu, te is látod a gondolataim? – picit riadt tekintettel figyeli, nem mintha lenne mit nagyon elrejteni, mégis, igy jobb az összkép. Közben a lány elindul, talán ennyi volt tőle, így lepillantva szedi össze a zacskót, a csikket, a szatyrot a karjára akasztva áll fel – nyekereg egy kicsit, pár napja tört szét, belefér -, és a közeli kukába dobja azokat.
- Így ni. Több ilyen szart se veszek – fintorog a nejlongalacsinra, fordulnak ismét egymás felé és vár a válaszra, ha már nem ment el. Mondjuk kicsit berezel, mert na, hirtelen jött, ő meg ritkán vendégel meg bárkit, ki tudja, hogy lakótársa otthon van-e, vagy Mihail lepi meg, ő meg beállít vele. Mindegy. Nincs semmi ebben.
- Csak? – lehet neki se megy könnyen az ilyen dolog, de végül a kerítés elé guggol vissza. Apró „Ó” -t hallat végül csak, miközben a javítást figyeli. Na igen. Ezt irigyli néha, bele is bambul, ahogy végül fejét rázza meg, mert na, beszélnek hozzá.
- Szia Nelli. Az lehet, ott tanulok, meg minden – bólogat is mellé. – Igen, a Levita prefektusa. Te pedig... Rellon, ott láttalak múltkor azt hiszem. Angol vagy, ugye? Ha jól hallom.
 

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

A mosolyra a sajátos, szerény sajátjával válaszol ahogy ismét felé pillant, pedig még mindig úgy érzi, hogy ha nem is égett be, de annak a tipikus ritka szerencsétlen srácnak tűnik, akinek érzi magát a legtöbb esetben, máskor pedig olyannak látják, akinek nincs sok gondja, még ha csendes is. Valóban, a nagy mellett igazából már aligha van valami, ami aggasztja, persze, akad, mindig van valami és nem is kesereg, mert morbid módon már megszokta azt, mégsem kellemes, hogy újabban mi forog a fejében, amely már szelídült, mégis, ha épp nagyon elmélyed, akkor felbukkan. De úgy van vele, hogy nem rágja magát, lesz akkor a szerencsétlen, aki ellen a nejlonszatyrok lázadtak fel és aki készségesen elmagyaráz bármi ehetőt, mert abban szavai sosem látott biztossággal hangzanak. Hát nem csodálja, ahogy a magyarázat közben nyel egy nagyot, aprót nevet a magyarázat közben, de úgy, amely nem sértő, hanem inkább az egyetértő, hogy már ő is érzi, hogy mindjárt neki áll nyersen krumplit rágni, kolbászt és kanalazza mellé a tejfölt.
- Ühüm – bólogat, elengedve, hogy gyomra nemrég kiabált kicsit, hogy fejezze be és használja a száját kellemesebb dolgokra; az evésre, jelen esetben. - Nem tudom, mennyire ismered a magyar ételeket. Mi mindent zsírral, olajjal és szalonnával képzelünk el, tény, no meg kenyérrel. De ezek a rakott dolgok annyira nem vészesek. Mióta vagy itt? Mármint... hogy miket kóstoltál, arra értem – javítja ki magát, mert nem akar ő indiszkrét lenni, hogy napra pontosan számoljon be neki, csak ha már kajáról van szó, mennyi ideje volt kipróbálni az ízeket. Mert oké az olaj, a zsír, de még az erősről, a pirospaprikáról meg ezekről nem is volt szó. Egyelőre azonban maradnak a krumplik, amelyek lassan a szatyorba kerülnek. Nem figyel arra, hogy mit és mennyire mérnek fel rajta, nem húzza össze magát, azt is elhagyta, hogy nyakig öltözik, mindenét fedve, de mégsem tolja a dolgokat a másik arcába. Teljesen véletlen vagy épp átlagos mozdulatok és pillanatok ezek, amikor a görcsös magatartás elmaradt már kicsit, de attól még benne van valahol mélyen. Egy-egy pillanatra mégis elkapja a pillantását, majd lesütve kezeire mereszti, hogy épp hova nyúl és hogyan, ne ütközzenek, megjegyzi a közelebbről látható szeplők sokaságát, amelyek borítják a világos bőrt. Egy nőn ez nagyon jól mutat, mindig is úgy vélte, pasikon kevésbé, ha neki lenne, főleg, de neki csak anyajegyei vannak, abból több is, így nem annyira vészes, napozni kevésbé szokott, így kibírható a történet.
- Ó jaj, eladtam a lelkem? - ingatja meg a fejét, mintha máris tollat kellene ragadnia és aláírni a pergament. Leginkább saját magát lepte meg a kérdéssel, mégis a másik is meglepődik, hogy ki is ejtette, a gondolatok fura dolgok, a lakótársa tudja, ezt megszokta és mégis, mostanság kényelmetlennek érzi, hiszen vannak ott néha olyan dolgok, amik, nos... intimek. De mindegy is, inkább szégyelli el magát, hogy felhozta, szusszan egyet, aztán szinte bocsánatkérően tekint rá.
- Áh, bocsi, nem úgy értettem, vagyis... Mindegy. Értem én, értem. Tudom, hogy nem mindenki tud olyat – vagy ha nem is kevesen, de mással eddig nem találkozott. Mihail nem tud, a lányok se a falkából, mondjuk előttük nagyon titkok sincsenek, mégis, néha aggasztó, hogy megy az utcán, valaki sétál mellette és simán hallhatja, épp mi pörög a fejében. - Ez... megnyugtató. Fura hely az – bök a homloka irányába és követi, ahogy kerítést javít. Mert ez fontos, ahogy lassan kerülnek helyére a lécek, szegek, mintha semmi se történt volna.
- Ó. Bizarr módon szeretem nézni a mágiát működés közben – meg kicsit rettegni tőle. De ennyi volt, immáron felé fordulva ismer meg belőle egy kis szeletet, majd nevet fel a megállapításra. Korrepetálás, ha már tanárnak tanul az egyetemen, egész jó gyakorlás, csak ő nem a megfelelőbb ember.
- Elméletből bármikor. Még a matekot is értem. Mágiából... nos, ott mást ajánlok – von vállat, hogy ezzel talán mindent is elmondott. Aztán csap a homlokához, hogy a lényeget kihagyta, mert se nem Levita, se nem Prefektus nem szerepel a személyiében név címén. Elröhögi a sort, hogy megint és bizonyosan szerencsétlen. Mondjuk, inkább szokott ahhoz, hogy így vagy úgy, de ismerik a nevét már.
- Ahh, bénázok itt. Belián vagyok – nyújt felé végül kezet, bár egy kis hezitálás után, de a lényeg az eredmény.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Jól bemutatkozik, nincs neve, csak az, hogy mit képvisel az iskola keretei között és nem tananyag, nem valami érdekesebb vagy épp komolyabb téma, hanem az evészet. Odett bizonyára nagyokat bólogatva helyeselne, hogy soha jobban ne kezdjen egy ismerkedést, mert az evés fontos, a legfontosabb és ha valaki, mint most a másik, ennyire kellemes hallgatóság benne, akkor azt csak ne szégyellje, ültesse csak le az asztalhoz és minden szebb lesz. Lehet szakácsnak kellett volna állnia, nem pincérnek és botanikusnak, meg amit még kitalált vagy elkezdett az életben. Nem bírna vele, erre jutott mindig és valaha, vagy mégis, de annyira van lusta ő is, hogy egész nap biztos képtelen lenne csinálni, minden kórság nélkül. Ez ilyen, azonban ha elkapja a hév, pár órát simán kibír. De ez most csak elmélet, igaz, kicsit ízletessé válik a szájában, ahogy már elképzeli az ízeket, szinte rá is harap és tuti, hogy Nelli is hasonlóképp érez, vagy épp csak mással, nincs ebben szégyen, úgy néz ki, akaratlanul nyúlt egy olyan pontra, amelyben könnyen találnak közös nevezőt, még ha az most a túlzott nyálelválasztás. Fogalma sincs, milyen amúgy ő, mik érdeklik emellett, vagy épp mik taszítják, hiszen nem ismeri, míg saját maga csendes, ő azt sejti, a lány közvetlenebb jóval. Ezzel sincs gond, Odett, Baj, velük is bír és szereti őket, az élete része most már, ahogy sok mindenki más, de most csak a lányokat nézi a felsorolásban. Van valami abban, hogy az ellentétek passzolna, így vagy úgy, nem érez menekülési kényszert, még érdeklődik is arról, hogy mit ismerhet és mit nem, mit tudott megtapasztalni. Kicsit a lány is félreérti, nincs ezzel gond, tényleg sok irányú a kérdés, hamar pontosít mégis, és a kínos keresgélések így meg sem születhetnek.
- Nahát! Hogy ő magyar – bólogat serényen, nos, így sok kérdés vagy épp inkább dolog meg van magyarázva. Lehet, hogy akcentusa van, erős, de érteni mit mond és tud is szavakat formálni, magyar apától pedig nyelvet tanulni is egyszerűbb, mintsem könyveket bámulni és megérteni, mi az a „gy” meg a hosszú ékezetes magánhangzók és társaik. - Régóta él kint? Nekünk elvileg Törökországban vannak rokonaink – vagyis anyja mesélte, hogy nővére és a férje oda költözött, azóta lehet haza vagy máshova mentek, a távolabbi rokonok között is már anno, akkor több kiköltözött máshova, a jobb élet reményében címmel. Hamar rájött akkor, hogy ilyet sose tenne, ahhoz nagyon szereti a kis hazáját, a mindent, földhözragadt ebből a szempontból, azonban sosem tudni, mit hoz a jövő, főleg, ha más is van az egyenletben. De semmiben sem biztos, így nem agyal ilyesmiken.
- Eeee. Eléggé. Töltött káposzta és társaik. Ez az ország ilyen, elhiszem, hogy elsőnek némely ijesztő és hát na, valljuk be, a gyomrot is bántja. Én az indiaival vagyok így, ízlik, finom, csak sok. Na de nem untatlak én ezzel – legyint egy aprót, hogy nem kezdi el sorolni, hogy gyomra mitől tud úgy fájni, mintha Gillette-pengéket reggelizett volna. - Viszont a levesek könnyedebbek és finomak. Gulyást ettél? Kötelező! A lángos mellett – mintha meg akarná feddni, hogy vallja csak be, mit nem kóstolt még, de csak mókázik. Mondaná tovább, hogy palacsinta, pörkölt, akármi, de beleakad a szó, kissé száját tátva pislog rá és nos, zavartan szakítja el róla a tekintetét. Főzni. Neki.
- Hát... - kezd bele, lenéz a szatyorra, ami karján lóg. Fogalma sincs, mi lenne illedelmes, ami elutasítás, elvégre tényleg kisegítette, ismerkedni sosem árt, vagyis azt mondták neki éljen és élni kell, ő pedig egész jól megtanulta. - Végül is, ha nagyon ráérsz és meg tudod várni, akkor megcsinálom ezt – emeli meg a szatyrot, utalva, hogy mit akar alkotni. Kicsit persze szégyellősebb, mint amikor beszélt a kajákról, no de ilyet, na az biztos, hogy ebben az „új” formájában most csinál először. Meg, ha el is adta a lelkét, akkor bőven kell áldoznia valami ehetővel, nem? Érdekes. Oké. Le kell nyelni a görcsöt, amely feltörni készül. Már nem az a nyomorult, aki leszállt a vonatról. Kimoriah-t is random és véletlen szedte össze és lám, mi lett belőle. Nelli sem tűnik sorozatgyilkosnak, szóval... Oké, elég. Nem kell pánikolni, mert valaki kér valamire.
- Ez annyira így nem igaz – ingatja meg a fejét. Ők vannak ezért itt, míg a mugli növényeket bizergálni. De mivel tényleg nem gondolatolvasó, ki kell fejtenie. Főleg, hogy őt választaná, amire aprót köhint. Nincs, nincs zavar, csak hát, nem érti. Elmosolyodik végül, akkor jobb, ha tisztázza.
- Én botanikus leszek, meg lehet tanár, ha bele nem csömörödök. Azonban, bennem nincs mágia. Mugli vagyok – tárja szét a karját, hogy ennyire egyszerű a dolog és ha varázsigéket akar mormolni, a „csiribu”-nál meg fog állni. Inkább nyújt kezet, rázza meg finoman, bár tuti kicsit nyirkos, mert amikor ilyen van, vagy izgul, beég, zavart, az történik.
- Ahm, igen. Vagyis szlávoktól van, egyszer megnéztem. De magyar, csak furán hangzik. Anyukámnak tetszett – magyarázza, majd végül egyben maradt ujjaikra pillant. Elengedi ő, lassan, nem rántja el, a pillanat fura, ölelkezni sem szokott, ettől meg nem akad ki, szóval jó jel.
- Nos, akkor... mi legyen? Kávé és kaja vaaagy... majd máskor? - ez furán hangzik, de felőle kész ártatlan momentum.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Kósza mozdulat, ahogy karját vakarja meg és kapja le akaratlan a sebtetőt, az apró karcok csak ilyenkor kellemetlenek és mióta nem rágja a körmeit, annyira, nehezebb vakarózni, de kellemesebb is. Jóleső libabőr fut végig a karján, ahogy elhúzza ujjait onnan és figyeli a másikat, akit kávéval fog kínálni, mert az olyan egyszerű dolog és amúgy az, a filmekben is mindig így történik, egy apró, véletlen találkozás, majd beszélgetés, noha ez is rövid volt ahhoz, hogy megtörténhessen, de a cselekmény, amely kiváltotta, indokolja. Agya persze szajkózza, hogy túl gyors, túl gyors, valóban, de igazából mihez képest? Minden kapcsolata hirtelen és váratlan érte, egyik pillanatban még élte a kis magányos életét, pár perc alatt lett lakótárs, lett és lettek barátai, ismerősei, hirtelen volt maga az első csók is, majd az, amelynek hitelt tudott adni. És lám, még mindig bírja, él, szóval nem panaszkodik, görcsöl, vagyis, igyekszik. Miért ne. De a változást ő érzi, tudja honnan és hogyan jött és a tükörben is látja néha, nem azt mondva ezzel, hogy hiányolja. Csak amikor rossz, akkor vágyik vissza az erdőbe, ahonnét jött.
- Ó, értem, értem. Ő angol – bólogat, hogy akkor érti a felállást, vegyes házasság, nincs ezzel semmi gond, a két kultúra ugyan eltér, de meg is fér egymás mellett, szerinte. Szeretett volna kijutni oda, csak az élet közbeszólt alapon maradt az, hogy csak annyit lát, amennyit a média mutogat belőle. Már kérdezne ismét, amikor felszisszen. Na tessék, most már biztos, hogy érzéke van arra, hogy a kényelmetlen témákba belekérdezzen. Nem ez az első, túl sokszor tapasztalta, hogy telibe, nem kellene néha meg se szólalnia, bár nem látja rajta, hogy kesereg, dühös, vagy bármi, de nem mindig mutatkozni, elég érezni azt. Szusszan egyet végül.
- Ne haragudj a kellemetlen téma miatt, nem volt szándékos – mert na, lehet elfogadni, egy gyereknek akkor is apa és anya egy egység, még ha ők nem is működnek már nagyon régóta egységként. - A legújabb. Hát akkor gondolom... na mindegy, semmi közöm hozzá. És te akkor úgymond, két helyen élsz? - mert ha kint az anya, itt az apa, nyilván mindkettőt látogatja, ahhoz idős, hogy láthatási jog meg ilyenek kellenek, de mégis, a szülei. Neki is lett volna rá lehetőség, ha bevállalja és nem hallgat arra a bizonyos „ajánlatra”, amely a kényelmet nyújtotta a minisztériumnak, az mindegy, hogy ő azóta meggondolta magát, de mersze nincs cselekedni, talán esélye se akad. Csak reménykedni tud, hogy minden rendben van otthon, mindenkivel. Ennyije maradt, meg pár apró holmi.
- Sajnos nem. Nemigen voltam külföldön, egyszer ühm... még régen, a régi ismerősökkel, meg mikor az iskola szervezett sítúrát. Jó, meg az iskolával a tipikus „bécsi karácsonyi vásár” úton – családja belföldi utazós volt mindig, idehaza nagyon sok helyen jártak, az Alföldtől a Mecseken át, fürdők, parkok, üdülők, amikor épp mire futotta. Ezért is kapott rá arra, amikor saját maguk mentek, messzire, csak hát, rá is járt a rúd, elég rendesen.
- Mindenki eszik nehezet, csak másképp. Ott ha jól tudom, a vacsora a fő étkezés és a reggeli is kiadósabb – vakarja meg állát gondolkodva, valami rémlik neki. Sonka, tojás, paradicsomos bab talán, hol mi a szokás. - Bár valljuk be, a legdurvábbak az amerikaiak – elég csak a hamburgerre, a cukros lőrékre gondolni, amiket a filmjeikben látni és azt valójában tolják befele. Meg is látszik, bár itthon is, nem kell messzire menni. Nem is fognak, csak a házig, ha már sikerült kinyögnie.
- Ugyan, hát semmiség - megint a túl gyors érzet, érzi, hogy pulzusa kicsit emelkedik is, a lemenőbe forduló nap sugarai melegítik bőrét és pár izzadságcseppet is érez bőrén, saját magát múlja felül ezzel az egésszel. Most megint kicsit kerüli a tekintetét, akaratlan, de ha ismerné, tudná, miért. Vagy hát lehet, hogy üvölt róla, hogy ő távolságtartóbb és lassabb, mint az átlag. Néha irigyli a bátor, a szabad szellemű és semmi és senki nem akadály felfogást, azt, amivel ő is élt, a határozott és erélyes jellemmel, amely nem aggódik semmi miatt, csak teszi, amit csak akar. Irigyli, majd aztán el is engedi. Neki ez kényelmes, lehet nem a leghatározottabb, nem a „macsó”, ez van, háttérember és annak pont ilyennek kell lennie. Így is több figyelmet kap néha, sokszor, mint amennyit szeretne, de ezzel jár, ha az ember népszerűbb ember mellett cövekel le, vagy épp csak mugliként varázslóiskolába iratkozik. A másik meg fogja várni, amíg ő főz. Annyira nem hosszú idő, de nem is öt perc, ő mágia nélkül dolgozik ugye, szóval, talán nem is tudja, hogy mire vállalkozik. Persze, nem fogja lelakatolni az ajtókat, ha út közben meggondolná magát. Inkább mégis ellövi a poént alapon teszi le azt a kártyát, amin mindene van. Meglepi, látszik az arcán, ő meg a tarkóját vakarja, hogy na igen, erre sose számít senki, biztosan mindenki azt hiszi, hogy ő is pálcával hadonászik, de csak a fakanállal szokott, amikor épp a macskának magyarázza, hogy jó lenne, ha nem nyervogna úgy, mint akit nyúznak, mert épp ő abból a csirkéből akar enni.
- Annyira nem, sőt. Egyszerű, meg ilyenek – von vállat, mert valljuk be, a mágia mellett a semmi, nos, lehet épp unalmas. De ezt gondolja ő, a mágusoknak a villanykörte is izgalmas, meg egy görkorcsolya, hát ezek után lehet egy személy is.
- Köszi – nevet aprót arra, hogy szép. - A másik meg a Balázs, de sokan az előbbit jegyzik meg – nem zavarja, sőt, neki még mindig mindegy, a „hé, te” is megszólítás. Egy lépést tesz épp, mire Nelli fordul vissza, hogy tiltakozzon, elsőre azt hiszi az egész ellen, de csak a későbbi időpont az, amit nem akar. Meglepve pislog rá, hogy ez a ragaszkodás a most-hoz kicsit új neki, de végtére is, saját maga hozta fel, szóval...
- Oké, oké. Most. Akkor ühm, erre lakom – mutat az utca felé, és elindul. Kicsi idegességében gyújt rá automatikusan, pedig a terv az volt, hogy kevesebbet teszi. Mindegy annak már. - A lakótársam nincs otthon, vagyis nem volt, mikor eljöttem. Remélem nem vagy allergiás a kis kupira és a macskaszőrre – mert nem rámolt el mindent teljesen, de így is, pasikhoz képest patika rend fogja fogadni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

Neki rettentően kedvez ez az idő, hűvös, kellemes, mint mindig, az erdő közepe felé menetel mikor kánikula van és a lakásban már csak úgy tudna lehűlni, ha ki se mászik a zuhany alól. Körbenézett már, de sehol nem talált egy kiselejtezett kádat, amit nem lenne rest a ház mögött elhelyezni az árnyékban, feltölteni vízzel és abban ülve olvasni addig, ameddig ki nem folyik a szeme. Azonban ez várat magára, lehet amúgy is hülyeség, mint az, hogy sétálni viszi a macskát, akit végül megsajnált, annyira nem volt hozzá kedve és nem akarta végighúzni az utcákon, így otthon hagyta a vádló tekintetével együtt és egymaga indult el. Semmi terve, az iskolába most nem kell mennie, kötelezettsége nincs, egyelőre Mihail-ról sem hallott semmit, ami aggodalommal tölti el, de közben saját magát nyugtatja, hogy bizonyára szüksége van rá, vagy akadt valami más. Talán már a féltékeny gondolatai is eltűntek és mégsem, mert valahol benne vannak, csak nem rágja magát rajta újra meg újra. Nem akar az lenni, aki mindenre haragosan néz és hisztérika válik belőle, ennek a gondolatától eleve rosszul van és nem is képes rá, de tudott az is, hogy a rossz gondolatoktól befordul és visszaesik oda, amit már sikerült elhagynia. Szóval, ő megpróbál nyugodt lenni és feltalálni magát, egyedül, bár ötlete semmi sincs. Nem is kell.
Tornacipőt húzott, ami már eléggé ütött-kopott ahhoz, hogy lecserélje, de még mindig nem indult el semerre, valahol bosszantó, hogy nem talált olyan üzletet, amely az egyszerű és kényelmes dolgokat árulja elsődlegesen. Rövidnadrág és egy póló, épp elég, a póló ujjait feltűrve próbálja mutatni, mennyire laza és inkább vett volna trikót, nem számít, ahogy az üzletek előtt halad el, úgy csapja meg orrát a kellemes illatok egyvelege. Akkor teszi azt, amihez ért a legjobban; eszik valamit, bár mielőtt eljött, belapátolt egy nagy adagot. Így döntött a desszert mellett, a teaház pedig közel volt, itt sosem evett, talán be sem tért, nem emlékszik, annyi tea van otthon, hogy mindig feleslegesnek érezte erre sétálni. Miért ne alapon, persze nem teát kér, hanem limonádét fog, miután lebeszélte magát a borról, mellé némi süteményt, szerencse, hogy gyűrt a nadrág zsebébe pénzt indulás előtt, ezzel semmi gond nincs. Bólogat magának és fordul, talán figyelmetlensége és kavargó gondolatai miatt koccan a válla a fiatal hölgynek, aki úgy tűnik, épp azon van, hogy valamit válasszon maga is, vagy csupán ugyan úgy el van mélyedve. Kezét feltartva pillant rá.
- Bocsánat – lép el, majd rövid hatásszünet után nyúl az ajtóhoz és nyitja ki azt neki. - Csak ön után – ha már bamba, akkor legyen illedelmes, vagy mi, sosem néz ki úgy, hiszen ő inkább a toprongyos, de üsse kő, ide jó ez is. Reméli, hogy van valami teraszos kiülő is, mert pont olyan az idő, de na, majd elválik. Egyelőre még kérnie kellene.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

Csak utólag esik tekintete arra, hogy valamit tart a kezében, pontosabban egy füzetfélét. Na szép, ha most aztán keresztbe lett húzva az a valami, vagy pacázva, mert tudja, hogy az mennyire bosszantó, főleg saját magának, aki nem tudja pálcaintésre eltüntetni azt, ami odakerült, ezért is van az, hogy jegyzetein néhol kávéfoltok vannak, ha épp elvágja az ujját a papír, talán még egy pici vér is, de nem, nem kell igénytelen dologra gondolni, egyszerűen ami a sajátja, azzal figyelmetlen. Ezzel szemben a könyvtári könyvekben lévő szamárfüleket is kisimítja és visszarendezi, kaját és kávét se visz a közelébe, azoknak sem, amiket lakótársától kölcsönöz. Fura kettősség, és csak röpke pillantást vet arra, amit a lapokra vésett és neki egyelőre kusza, második nézésre azonban mintha valami térkép lenne vagy vázlat, lehet valami művész dolgaiba lökött bele akaratlanul. Az ajkát szívja be, hogy még jobban kifejezze szavakkal, mennyire sajnálja, de ahogy letekint, nem tűnik haragosnak az arcocska, sem a tartása, még jobban lát rá a vonalakra. Igen, ez valami térkép, de nem akar szemtelen lenni, tekintetét visszavezeti rá, majd a teázóra, még a végén azt hinné, direkt ment neki, hogy aztán az orrát lógassa bele a dolgaiba. Közel sem, még ha érdekesnek is tartja a dolgot, holott, amikor idejött, minden vagyonát adta volna néha egy olyan papírért, ami megmondja mi és merre. Arcára barátságos mosoly ül ki, amikor megszólalva nyugtatja meg, hogy semmi baj azzal, ami történt, ezek szerint a műbe sem rondított bele. Biccent felé, ahogy előre engedi, úgy indulna ő is befele, de még lépni sem lép, amikor felé fordul ismét nő, ő pedig pislog párat.
- Ó, hogy új. Nos, ellenemre nincs a dolog, hátha tudok valamiben segíteni – valamiért ez most a második ebben az időszakban, hogy valaki azt akarja, csatlakozzon hozzá. Most is érzi, hogy kicsit kizökkenti a komfortzónából, ez tény, talán látni is, hogy ő most ebben a szituációban a hátrébb levő és szerényebb, de tény és való, hogy ő is volt elveszett, tudja milyen az és így tud azonosulni vele. Így engedi, hogy belépkedjen, miután rábólintott és ő pedig utána.
- Ühm, kint, bent? Ezt a helyet annyira nem ismerem, bevallom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

Lenyomja megint magában ezt az egész rohamot, amely az emberektől nagyon messze és nagyon távol tartaná. Nagyon kevés eset van arra, hogy megbánt volna egy-egy megejtett mondatot egy másik illetővel, valahogy, hogy keveseket enged a hat lépésnél közelebbi távra, eddig szerencsét is hordozott magában, akik pedig még közelebb kerültek, nos, azokra pedig panasza nincs. Nem hisz semmiféle vallásban, a karma dologban is csak félig, meg a sorsban, hogy valami talán tuti akad, hogy egyelőre zökkenőmentes, sőt, leginkább kedves élete van ezen a helyen. Egy-két dolgot eltekintve már-már idilli, sose gondolta, hogy képes valaha ilyesmiben létezni, hiszen előtte ő itt már kockásra unta volna magát, sőt, nem is maradt volna itt, ment volna az élet felé, a pörgésbe és minden más impulzus felé, amelyet magába szívhat. Most viszont ez a hely neki kedvez, nagyon kedvez, sőt, ha nem kell, ha nem lesz kényszer, szívesen marad itt az után is, ha kijárta az iskolákat. Majd megoldja a munka dolgát, megold mindent. De maradna, azt érzi.
- Ugyan, miután majdnem elgázolom, ez a semmiség – persze, mind a ketten tudják, hogy ez csak a mókás válasz erre, senki és semmi nem kötelezi arra, hogy ilyet tegyen egy apró érintkezés után, mintha amúgy ezek nagy része így végződne. Nem, de a nő nem is tűnik olyannak, aki erre „miazanyád” és a vakság különböző becézéseiből válogat, ám, mint tudjuk, sosem lehet a látszatra adni, sosem szabad. Aztán...
- Rendben – majdnem mondja hozzá, hogy a legjobb válasz, de van annyira illedelmes, hogy lenyeli a szavakat és csak követi, mint valami árnyék és örül annak, hogy nem kell idebent ücsörögni. Persze, nincs azzal se baj, télen, hidegben, esőben, de most valahogy kellemetlenül fullasztónak érzi a teaaromák, a sütemények és minden ízorgia által terhelt levegőt amellett, hogy odakint meg friss az egész, szellő van és néha még egy-egy halovány napsütés.
- Valóban az. Olyan, tipikus beülős, beszélgetős hely – ha Pestre gondol, ott is voltak hasonló helyek, van, amelyikben macskák is voltak, ültek be oda kávézni egyszer, dögönyözött egy tarka cirmost, és ennyi. Ide fura lenne, de biztosan nyerő. Ha egyszer sok pénze lesz, majd megint elutazik, mert az, hogy ő nyitna valamit... Na nem. Közben odalépked a helyhez, amit a másik választ, és csak akkor gondol a kérdésre.
- Hmmm. Kedvelem az antikvár kirakatát nézegetni, meg a könyvesboltot. Ha pedig ilyen hely, akkor a pizzázó. Ott is dolgozom – telepedik le közben. - Kicsit csendes a hely, mármint az egész falu, vagyis most már város, de amúgy szerintem kedvelni fogja. Amúgy, Belián vagyok – feledkezett meg a lényegről, ha már csatlakozik, így ismét felállva nyújtja felé a kezét. Oké. Egyre bátrabb.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

Semmit nem tud a másikról, hogy miért és mikor jött, jön ide, hogy csak átmeneti, hogy családja van-e vagy egymaga és nem is kell, mert az túl tolakodó lenne, ő pedig nem az, most is érezni, látni, hogy megtartja a kényelmes távolságot és óvatosan tapogatózik minden után. Elég is, hiszen útjaik véletlen keresztezték egymást, véletlen az, hogy most itt ül és próbálja kitalálni, ő mennyire jó segítség bármi megismerésében vagy úgy általában, miközben nehezen nyílik meg és távolságtartó, még ha nem is tűnik annak. Mert a látszat ilyen, ő pedig rendszerint meglepi az embereket, vagy kellemes csalódás, vagy csak felejthető kategória, fogalma sincs mit és hogyan látnak belőle. Tény és való, hogy már nincs egyedül és nem is játszhatja azt, nem is kell és közösségben van már bő egy éve, sok minden oldódott. Köszöngethetne sokaknak mindent és teszi is, maximum némán, de ha nem így lettek volna a dolgok, szegény nő elől, aki csak kedvesen meginvitálta, most fejvesztve menekülne. Gyomra picit görcsös, de ennyi igazán megengedett.
- Elmondjam merre vannak? Az antikvár kicsit giccses néhol, de a könyvekben nem csalódni. Mugli kötetek is vannak – mert az neki fontos, lehet a nő is érdeklődik a világ iránt, más nem az irodalom terén mozogva. Keveseket látott, akik itt teljesen megtagadnak mindent, pedig hallott és olvasott arról az „aranyvér” jelenségről, amely régebben volt nagyobb divat és ahol őt előbb égetnék meg nyárson, mintsem szóba elegyedjenek vele. Fura gondolkodás, de sok hasonlata van az ő történelmében erre, egyszer talán ezeket a hasonlóságokat feljegyzi, leginkább magának, mert tuti hatezer szakirodalmi lap rágta meg a témát. Közben tekintete ismét a lapokra pillant, sok nevet és feljegyzést lát, ő annak a nőnek tűnik pontosan, akinek ilyen füzetkéje van, ilyen listával, aki precíz, de nem az a görcsös fajta, aki szoros kontyban hordja a haját, nincsenek ajkai mert olyannyira összepréseli és ronda szabású, de drága kosztümöket hord. Aztán fogalma sincs, lehet ő is a szigor híve, de a renddé is, kézírása és a sorok az utóbbira adnak tippet, nem mintha ettől benne kellemetlen érzet keletkezne. Ő csinálja jól, annyi dolgot elfelejtett már, hogy bőven megérne az is egy füzetet.
- Második? - pislog, ahogy visszarántja magát a jelenbe és eltekint a sorok bámulásától, még ha az illetlen is, és megcsóválja a fejét. - Hát az lehet én vagyok, mert tanodába is járok, meg vagyok jóban pár emberrel. Kikről van szó? - van egy tippje, sőt, nagyon erős és ha az, a világ tényleg rohadt kicsi és a szálak összeérnek. Ha pedig tényleg van még egy Belián, akkor nagyon meg fog lepődni, de azonnal megkeresi. Miért ne? De nem, tuti nincs, róla van szó, hallott róla és ettől valahol zavarba jön és ideges. Mit hallhatott? Rá fog kérdezni, ha kiderül.
- Juj, az idősek – szisszen fel, mert nos, kapott ő is tekinteteket. - Vigyázza a falut, igen, nagyon is. Biztonságban érzem magam – vajon a falu is tőle? Jó kérdés, de nem említi meg, a farkas dolgot nagyon nem. - De a nénik nagyon, nos... indiszkrétek. A lakótársam férfi, látványosan nem vagyok tini és hát szerintük nekem már gyereket kéne vezetgetnem, vagyis nagyon úgy méregetnek. Néha ha elkapnak, kérdezősködnek, viszont mióta közöltem, hogy se menyasszonyom, se barátnőm nincs, néha mondanak neveket. Legközelebb közlöm, hogy van nevem, csak nekik nem fog tetszeni, de akkor talán békén hagynak – von vállat, miközben csevegésre vált és az már igencsak könnyedén megy neki. Oké, nem rontja el annyira, ugye? Reméli, ha sok, le lesz állítva.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Nincs órája, de később még lesz, így kicsit kóvályog az iskolában, mielőtt letelepszik olvasni egy sort, vagy befejezi a jegyzete utolsó részét, vagy csak nagypapásan előre billenti a fejét és alszik egyet. Arra jó hely a levitás kuckó, vagy Mihail szobája, amelyik épp közelebb esik, de félő, akkor a jó ég se kelti fel, elég ha akkor nincs bent órán, ha épp a kórság gyötri, az is elég pótlás, nem kell tovább menni abban, hogy halmozza egy olyan mértékig, amit képtelen behozni. Nem azért jár ide, hogy lógjon, abból eleget csinált középiskolában, majd persze a főiskolán, ahol meg szinte kötelező elem valamelyest, mint valami szint, amit meg kell ütni. Itt mondhatni eminens, amennyit tud, megy és okosodik, ő sem lesz már fiatalabb, ha már elkezdte, akkor fejezze is be. Persze, akkor sem direkt nem fejezte be, szóval mondhatni nem hibás, nem önhiba, folytatni sem tudta, valahogy az volt az utolsó gondolata akkor, hogy valaha tovább jut annál, hogy van egy érettségije meg megannyi elszalasztott alkalma, ideje.
Mióta itt van, nem enged szalasztani, habár eléggé tartott, hogy a vizsgák mégis hogy a francba lesznek meg, meglepő eredményekkel az évfolyamán belül is igen jól teljesített és ilyenkor hiányzik neki az otthon, mert minden jó vizsgája után hazatelefonált, a rosszak után is, csak más hangnemmel. Lehet, hogy gyerekes dolog volt, de sose hagyta veszni a kapcsolatot, egy pontig, amely még mindig egy szivárgó seb, amely néha feltör benne, főleg, ha egyedül van. Most szerencsés nap és holdállás miatt nem süllyed bele, sőt mi több, egészen jó a hangulata ahhoz, hogy a bájitallaborban történt incidens óta valamit alkosson. Elfogyott a főzete a jobb alvásra, illetve a kenőcs is kezd kiapadni, amivel sebeit szokta kezelni, most van idő, bőven arra, hogy feltöltse a készletet és mire eljön az idő, csak használni keljen, nem keresni. Ezért teszi el a jegyzeteit és fordul a szertár felé, amelyet már jól ismer. Talán nem is sejtik, de néha elemel innen ezt-azt, egész jó dolgokat szoktak oda betenni és nem a leglegálisabb ez, de ő meg szemérmetlen cselekszi ezt az apróságot, eddig senki nem találta be vele, meg nem is ipari mennyiség az, amit ő elvesz. Volt, hogy mikor úgy adódott, visszapakolta a saját készletéből, szóval a karma is jól áll, meg a lelkiismerete. Ennyi „rossz” belé is kell, hát nagyobb sose legyen.
Semmit sem sejt, főleg nem azt, hogy mi vár rá ott, így teljes nyugalommal dúdol valami régi rock slágert halkan, miközben az ajtóhoz közeledik. Valami motoszkálást hall ugyan, de sokszor egerek, meg elkóborolt kedvencek teszik, így nincs oka bármi mástól tartani, vagy mást remélni. Ezért is nyugodt lélekkel nyit be, hogy aztán a kicsapó felleg szinte arcul vágja, elsőre nem érzékelve, hogy van bent valaki mást, mert köhögve hátrál el kicsit és legyezi el a dolgot. Oké, ez már nem jó jel és nem jó ómen. Ment volna aludni.
- Mi a fasz... - morogja maga elé, hunyorogva lép közelebb, karjával eltakarva a száját, de ez kb annyit ér, mint halottnak a csók, de ekkor látja meg a pöttyöm kislányt. Hogy mi?
- Ijj bocs. De te... teee... mi a francot csinálsz itt? - lehet ő az, aki boszorkánykonyhát csinált a helyből és most valami furát érez? Hunyorog, a fejét rázza meg, agya valahol zsibbad egy picit. Karja akaratlan esik le, nem is figyeli, hogy a még maradék dologból most már minden gond nélkül szippant befele. Hát, már mindegy.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

- Szerintem annak van egy bája, ami nem enged – vagyis, most vallja ezt. El se tudta képzelni, igazából ha nem is vetette meg, de nem akart magának ilyesmit. Semmi csendes falut, annak egy utcavégi házát, semmit, és tessék, egy ideig az erdő közepén élt, ahova még a turisták se tudtak véletlen besétálni, most pedig pontosan egy csendes helyen él, ahol aligha zaklatja fel a világot bárki és bármi a farkasüvöltéseken kívül, és szereti. Elképzeli magát Pesten, Debrecenben, Kanizsán és valahogy nem megy, nem tudja elképzelni, hogy ismét tömegközlekedést használ, zsúfolt helyen dolgozik, sok ember van az utcákon. El tudja képzelni és viszolyog tőle odabent, kapásból fintorog rá és elveti. Lenne autója, de akkor meg tuti dugóban ülne mindig, a benzin sem két forint, elpöfögtetni drága mulatság, szóval menne vissza buszozni, metrózni, ami akad. De nem megy, mert nem akar és ha valaha innen mennie kell – így vagy úgy – szeretne hasonló kicsi, békés helyre telepedni, ahol élete végéig békén hagyhatja a nyüzgés. Ezért is bólogat, ért egyet a gondolattal. Egyszerűen, neki mégsem az az élete. Nem teljesen.
- Ez teljesen jó, kell a változás. Én is botanikusnak készülök, pedig előtte előbb lettem volna villanyszerelő – von vállat és beszél úgy, hogy teljesen természetes az, miszerint nem a mágia világában a helye. - Aztán magam is próbálkozok bájitalokkal, de a művészi vénám csak a konyhában mutatkozik. A családomban mindenki vasutas, én meg... - nos, normál esetben sem vágyott oda, eleget látta, hallgatta, érezte, megunta, kinőtt belőle, hogy mozdonyokat bámuljon, mást akart. Amit kapott? Azt most meg már szeretnie kell. Ez van. Nem kesereg, nem hallani hangjában, csak később az érdeklődést, hogy mégis kire gondol. Arca felvidul, ajkaira mosoly kerül és ismét csak bólogat. Hát nincs másik Belián, ebben biztos volt. Nem mintha olyan nagy dolog lenne, sőt, nem hiú, csak tudja, a neve ezen tagja szokatlan.
- Akkor tényleg rólam volt szó. Brigivel sem vagyok rosszban, de Odettel találtam teljesen közös hangot – de még milyet. Sose gondolta volna, hogy kap olyan személyeket, akik, még ha nem is helyes, behelyettesítik testvére hiányát, de nem pótolják, sosem lenne ilyen, hisz mindig hiányolni fogja, de ha meg kellene neveznie, mit érez Odett és Zina iránt, valami ilyesmi lenne. Lehet viccelődni, hogy papa, mama, gyerek, de benne a meg nem érett mivolta miatt sosem bukkant fel apai érzés, védelmező igen, de még egy babát sem tudna a kezeiben elképzelni és bár semmi baja velük, valahol mélyen viszolyog is tőle. Mert sose nőtt fel és tanulta meg a helyzeteket kezelni igazán.
- Ennyire nem ismerem, bevallom, csak amennyit lehet – fogalma sincs nagyon a férfiről, nem is tervezte megismerni, hiszen felesleges, ha eljön az idő és elégedett a dolgokkal, majd voksol rá és kész. Azonban meglepő arccal fogadja, ahogy felfedi, miért is jött ide, sőt, ki miatt jött ide. Hát ez új és... valahogy mégsem olyan lehetetlen.
- Hogy úgy. A város első... nos, hát így utólag is, de gratulálok az... egészhez – mosolyog rá, mert ha már megtörténik és nem látja, hogy szenved, akkor ez jó dolog. Így érti a térképet, a feljegyzéseket, mindent. Van alapja.
- Ó jaj, nos, azt hiszem eddig bírtam. Ha nem gond, a tegeződés... - pillant rá félszegen, mert valahogy olyan idegen, még ha szépen is hangzik. Meg ő apró hal ehhez. - Limonádét, savanyút kívánok. De süteményt is, szóval káosz – pedig a ciklus se jár arra, vagy lehet épp a közelgő Újhold lesz a ludas. Mindegy. Körbenéz inkább, kitől lehet rendelni és jelez is felé.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Fene eszi ezt a helyet, komolyan. Mindig van valami, nem tud csak úgy létezni, múltkor is benyitott az egyik emeleten egy szobába, mert valami éktelen visítást hallott és azt hitte, amögött az ajtó mögött nyúztak valakit, de nem, ehelyett az egész szoba vízzel volt teli. És az hagyján, hogy attól félt, ki is ömlik onnan, de nem, beledugta a kezét, érezte, hogy az tényleg víz, aztán ennyi, semmi nyoma nem maradt. Bezárta inkább és elment gondolkodni azon, hogy ha olyat talál, ahol súlytalan lebegni lehet, nem néz többet ajtók mögé.
Erre itt van most, csak ártatlan akarja intézni a dolgait, erre majdnem lebeg, mert ahogy benyeli azt a valamit, aminek íze kellemetlen és fintorogva nyammog, úgy közben hallja is, meg látja is a törpét, aki nem is törpe, hanem egy kislány, aki előtt sikeresen beszél úgy, mint valami kocsis. Basszameg. Morogja, de van annyira artikulálatlan, hogy ebből semmit sem lehet kivenni, sőt, ő sem hallja már saját hangját sem emberinek, minden tompább lesz kissé, a színek élénkek, a kislány pedig hirtelen kettő, majd visszaugrik egybe, mire a fejét rázza meg. Mi? Kezd nem érteni semmit, de arca az eddigi értetlen merevségből enged, már nem takarja, az a valami száll el, majd el is tűnik, ők meg benyelték és majd... Talán nem lesz semmi sem, talán leolvad az arcuk. Jaj nem, ez nem a Frigyláda, akkor meg fogalma sincs, saját arcát tapogatja meg, puhának érzi, pedig tudja, hogy borostás és ja. Oké. A kislány hangocskája húzza vissza a jelenbe, guggol le lassan, térdei is biztos ropognak egy sort, de úgy rugózik, mintha valami matracra huppant volna le, végül megállva hunyorog abba a sarokba, ahova mutogat.
- Sírni? Miért sírni? - annyira lehetetlennek tartja a sírást most, hogy teljesen hitetlen arccal bámul rá, sőt, persze, már ő is lassan Trabant-lámpa pupillákkal fog rálesni, bár ő nagyobb barom, lassabb, kellemesebb, repked...
- Le. Le? - emeli meg állát és néz a polcok felé. Miért hagy valaki itt ilyet? - Nem faszba. Ne mondj ilyet – mormog rá, mert csúnya hallani egy ilyen édes hangocskától ezt, de hát... ő most ugyan úgy kimondta, tessék, száradjon a lelkén a jövő generációjának nyelvezete, amit bemocskolt. Lehuppan a földre, miután bent van már és mered előre kicsit. Még mindig túl harsány minden, nagy levegőt vesz.
- Hogy milyen kecske? Nem lehet ide kecskét hozni. Miért hoztál ide kecskét? - nem, se a szellem, se a dzsinn szó nem jut el hozzá. Egy bogarat pöcköl odébb szórakozottan, majd fejét oldalra döntve mered az apróságra. - Te igazi vagy?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Persze, érthető és minden, hogy ide jött, ide akart jönni, kell valamikor olyan, hogy senki se találja meg. Pont ő kárálna ellene, aki ha úgy érzi, fogja magát, elsétál és az ösvényről letérve a hűs, csendes erdőben keres nyugalmat, meg hagyja magát feltölteni. Bár nem sír, néha azért kiadja valahogy a feszültséget, kitép pár csihatagot, leveleket gyilkol, vagy csak szimplán dohog, a legtöbbször mégis a rönknek, törzsnek vetett háttal, lehunyt szemmel létezik és lélegzik, hogy minden csak jobb legyen. Ilyen apró és szűk helyek ők pont nem vonzzák, de tudja, sokaknak a sötét, a szeparáció és minden más is fontos. És tök okos tudna lenni, mindenképp azt mondaná, ami úgy hangzik, csak éppen nem úgy jön ki, ha valami ismeretlen bukét nyel be és árad szét benne, hogy azt se tudja, merre van észak, nemhogy valami nyugtatót vagy valami mást nyögjön ki. Nem, erre valami ordenáré sikerül, amit még meg is ismétel a pöttöm, ő meg a fejét fogja mindjárt, miközben ingere van röhögni is közben, de érzi, hogy most köpködi le a jelvényét, mert a nagy példamutatás sehol nincs azzal, hogy a szótár nem épp valami szép, irodalmi kifejezéssel bővült. Hát, már mindegy, mondhatni, azért körbenéz, nincs-e a közelben valaki, aki jól hall mindent és majd jól rondán bámul rá, hogy mit művel. Alapvetően nem menekül az alsósok elől, de ők sem nagyon töltik vele az időt, ahhoz még mindig ijesztő talán, főleg ha még a sötét karikák árnyéka is vetül arcára, akkor meg is érti. Most semmi sincs, sőt, arca kényelmesen nyúlik és rándul, ahogy előrébb dől és fejét rázza meg.
- Deee amúgy nem, nem mondunk. Én se mondtam – a francokat nem, már nem mossa le magáról, de menti ami menthető. Nevet a pöttyöm, ő is vigyorog, olyan kellemes és selymes minden hang, a fa, ahogy neki-nekidől az ajtófélfának épp, mert úgy dől éppen és fejét a mellette lehuppanó felé fordítja. Nagyon kicsi, hunyorog is mellé, mintha már látása se lenne a régi és olyan öreg lenne, mint aminek néha érzi magát.
- Hát az végképp nem vagyok. Mi is vagyok? Sok minden – mintha neki beszélne, azt hinné, mert ő kecskét nem lát, annyira nem kapott nagy adagot, de nem hazudna, ha kicsit mégis. Lehunyja a szemeit, átdörzsöli az arcát megint, képek ugranak elé, meg az érzet, hogy súlytalan. Oké, tudja már ezt mihez hasonlítani, rég volt, igen, megtette már életében és szélesen vigyorog, mert ezt most jónak érzi.
- Nem, sose mondasz rosszat – fogalma sincs, mire érti, megint lepillant rá, magyarázza ő, hogy mi és hogyan, a szilánkokra néz, meg a löttyre, amit a padlón áll és furcsán vibráló színekkel sokkolja. Mi ez? Bele akar nyúlni, de tudja, nem dughatja mindenbe bele az ujjait ebben a világban, mert nem illik és lehet nem lesz több ujja. Grimaszol a kupira, mindenre, hogy aztán kezét elhúzza onnan, mielőtt tényleg kretén lenne.
- Nem jön, mert itt a gonosz farkas – dünnyögi, bele sem gondolva, hogy mit mond, mennyire mondja, mintha tök természetes lenne, úgy nyögi ki, mintha most olyan lenne, mint Odett, aki ugyan ilyen könnyedséggel tette vele is és nem kapott gyomorgörcsöt. Lehet nem is esik le neki, sőt, biztos nem, de akkor jobb, ha amíg ez tart, nemigen beszél senkivel sem. Nevetgél hát, a szavaira, az egészre, térdein támasztja meg kezeit és állát ejti tenyerébe, ahogy figyeli.
- De olyan pici vagy. Nem tudom... valós vagy, csak kicsi. Én meg vén szamár. Miért nem lehetek én is kicsi? Akkor jó volt minden, vicces. Nagyon aranyos vagy, ha lenne valaha gyerekem, remélem ilyen aranyos lenne – de nem lesz, mormog, azt se tudja mit beszél. Szusszan egy nagyot, sűrűeket pislog. - Nagyon furán érzem magam – amire megint csak nevet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Hű. Lehet most kellene felállnia és elvonulni, igen, be a szobába, mindegy melyikbe és kiterülni a földön, érezni és kihajtani magából mégis ezt az egész nem oda illő dolgot. De nem lehet, tagjai nem engedik, itt kell ülnie, érezni, hogy feje egyszerre nehéz és könnyű, ajkai folyamatosan felfele görbülnek, mélyet lélegez, most már csak a dohos, bezárt levegő ürül, az, amelyet a polcok őriznek, a por, a pergamen bomlása meg ki tudja, mit szórtak be még ide. Van itt minden, ha nagyon előre néz, akkor még egy bakancsot is lát, aminek orrát kimarta valami. No igen, a bájitalok harapnak, minden harap és támad, ez egy rohadt világ, otthon csak a háztartási sósav, meg a zsíroldó, amihez kesztyűt kellett húzni, amikor zsebpénzt akart és sikált mindent is, itt bezzeg, már az sem elég. Lát papírokat, ha rágyújtana, márpedig nagyon kell neki, akkor felrobbannának, megégnének, kiégne az egész és ugyan ha egyedül lenne, kockáztatna, de itt a pöttyöm, ránéz és nem mer ilyet, nem akar, nem akarja az ő lehetőségét elvenni, hogy nagy legyen és okos. Mert benne, ebben a kicsi lányban is több a mágia, mint benne valaha lesz, és ilyenkor mindig irigy kicsit, hogy kezét emeli fel, int egyet, olyan jedi-módra és semmi nem rendeződik, a törött vacak se megy odébb, így nemes egyszerűen lábával löki arrébb, majd azt, mivel hosszú ahhoz, hogy a polcig érjen, a fába törli, vagyis inkább húzza le, mintha saras lenne. Nem, épphogy színes, nézi is a cipőt, pislog és semmit se ért. Ez mégsem olyan, mint mikor tilosban és zöldre gyújt rá az ember, ez inkább a másik, a kettő egyvelege, ez... A mágia.
- Mert... nekem nem szabad. Én itt prefektus vagyok, nekem kell példát mutatni, nem bazdmegolni meg ilyenek. Fúj – ne is hallgasson rá, azt se tudja mit beszél. Tényleg figyel amúgy erre, pedig ordenáré, sose fogja vissza magát, hát a neten is mit néz, az atya sem fogja vissza magát, sosem tette, hiába mondták, de ő nem lány, a lányoktól ez pedig iszonyat ronda. Csúnya dolog, bár sose szólal fel ellene, inkább meglepődik. Nem tudja. Káromkodik most valaki körülötte? Agya furcsa módon össze-vissza cikázik és gondol, nagyon kuszán és valahogy most érzi át, érti meg, hogy mikor Baj magyaráz neki erről, akkor milyen lehet. Beleszédül, furcsa, de most kellemes, fel akarja keresni a nőt, bárkit, Mihail-t, a nyakába omlani és beszélni, sokat, szeretni. Majd enni. Enni is muszáj. De most nem ehet, beszél hozzá, megint hunyorog egyet, mert mekmek, de merre? Ez fura, furán beszél most a kicsi.
- De hol? Nincs – mert tényleg nincs ott semmi, csak valami kupac, ha jól látja, akkor kihasznált, rozsdás üstök, könyvek halmán, amiket már megrágott az egér, megevett a doh és tuti, ha kinyitja, szétmállik, vagy legalább minimum penészes. Fintorog, mintha már meg is fogta volna, meg kellene mozdítania a halmot és megrázza magát. Az nem kecske, nem birka, csak szemét.
- Nem tudom miről beszélsz. Meg milyen szellem. Tudom, hogy vannak szellemek – mert amikor először látta, felkiáltott, ez senkit nem lepne meg, mert hát, nos, ő még mindig mugli. De itt se szellem, se kívánság, de felőle kívánhat, bár nem tudja teljesíteni. - Oké, nem értem. De nem baj, mert... nem zavar. Semmi sem – hagyja, hogy megbökjék, fel is nevet rá, puha az egész mindene, mintha alig érezne bármit. - Polli? Sose találkoztam Pollival – na ha eddig neki volt különleges neve, akkor már nem. Polli, biztos nem magyar. Érdekes. - Én meg Belián – bök magára, mintha nyomatékosítani kellene, hogy róla van szó, nem másról, nem a képzelt akármiről. - Éééés nem, nem vagyok kecske, a farkas vagyok, csak most... jól nézek ki – néz le magára, se karmok, se bunda, se semmi, csak ő, poros, pókhálókat szedett össze, ragadt a ruhára, de semmi más. Nem ijesztő, nem ugat, csak fecseg minden nélkül. Ez nem ő, ő nem ilyen és ennyire nem bolond. Tudja, hogy más, mint a többi pasi, más a gondolkodása, de ez már akkor is abszurd. Mormog egyet.
- Rettentően komolyan – emellett mégsem, mert mégis gyerek és most ő is furán viselkedik. De ő mindig komolyan vesz mindent, aztán vicceli el, de tény, van benne valami. A kicsiket nem szokták komolyan venni, alapvetően ez valami kódolás a nagyokban, pedig általában ők még igazat is mondanak, ha nagy a baj, gond, a többit nem kell számolni. - Leszel nagy, csak még kell idő. Egy kicsi – hogy méretre mennyire, azt nem jósolhatja meg, de a kor már indokoltabbá teszi majd idővel, bár, ő mikor még az egész előtt volt, épp nem volt komoly nagykorúként sem, de nem számít.
- Mi? Nem bírnak? - billen oldalra a feje, kicsit meginog, még mindig jót írnak. - Miért nem bírnak? - a gyerekek sokszor gonoszok, gondolná ezt, de most nincs értelmes gondolata. Lábfeje mozog egy fejében élő ritmusra, dölöngél is hozzá. - Édes és savanyú, nekem ízlik. Lehet vattacukor vagy az a búcsús savanyú. Nem tudom... nem kellene gyengélkedőre menni? És ha veszélyes? - de semmi ilyet nem érez, csak megint nevet. Fejét a falnak dönti, lustán nyújtózik. Nem is a földön ül. Lebeg.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő