37. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Juhász Laura összes RPG hozzászólása (325 darab)

Oldalak: « 1 2 3 4 [5] 6 7 ... 10 11 » Le
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. július 23. 19:14 Ugrás a poszthoz

Más a Masa

esti őrjárat a kviddicsmeccs után pár nappal


Lehet, hogy másnak nem tűnne fel, hogy szokatlanul viselkedik, nekem azonban nagyon is. Amúgy is állandóan figyelem az embereket, analizálom őket, még akkor is ha nem is ismerem őket. Sőt, akkor a leginkább. De nem akarom nagyon forszírozni a dolgot, egyrészt nem rám tartozik, másrészt meg úgy is elmondja ha akarja.
Oké, azt értettem ám, hogy kukucskál, rájöttem. Nem kell itt böködni meg kézzel - lábbal hadonászni. Csak a miértjét nem értem. De megvonom a vállamat, felőlem aztán. Én is tudok furcsaságokat csinálni, mostanában meg aztán pláne. Hajajaj de még mennyire! Szóval ki vagyok én, hogy kérdőre vonjam a kulcslyukon kukucskáló prefektust.

Kérdő tekintettel pillantok Masára, amikor szóba elegyedik a sráccal. A kérdéseket még értem, de utána?! Nem tudom ki lehet az Iza, de hogy Béla nem örül annak, hogy felhozza őt a prefitársam az is biztos. Ez a felállás amúgy nekem is szimpatikus, Masa megy elől, én utána, pálcám a zsebemben. Nem számítok semmiféle ellenállásra. És ekkor követem el az első hibát. A másodikat pedig akkor, hogy nem a büntetendő egyént nézem, hanem a környezetet. Így nem veszem észre időben, amikor Masa odébb lép, és Béla felém nyúl. Az egyik pillanatban még sehol sem volt, a másikban meg már itt tornyosul előttem. Közel, túl közel. Élesen beszívom a levegőt, a fejem lüktetni kezd, a gyomrom görcsbe rándul. Aztán hozzáér a karomhoz. Szédülni kezdek, a tüdőm kiürül, ha ez így megy tovább el fogok ájulni. De még is történik valami váratlan, valami szokatlan. Hátrahőkölök, először csak a fejem húzom hátrább, majd egy icipici lépést is teszek az ajtó irányába. Megdöbbenve nézem a jelenet többi részét, de nem fogom fel.
Megmozdultam! Pánikba estem de mégis megmozdultam. Lázasan pörgetem le újra magamban a jelenetet, a reakcióimat, a gondolatfoszlányaimat –bármilyen kevés is volt belőlük - hát rájövök mi is történt. Hogy sikerült ez most?

Béla nem igazán fogadja jól, hogy kapott egyet a könyökére, bár kétlem, hogy annyira fájhatott volna neki. Egyre dühösebbnek tűnik, ami nagyon nem jó. Teszek még egy lépést hátrébb és előveszem a pálcámat. Könyörgöm hadd ne kelljen használnom!
- De bátrak vagytok ketten egy ellen! Mondjuk tőled másra nem is számítottam Masa. Tudod, ha én bénáztam volna úgy a meccsen, mint te … menj, keress inkább egy sötét zugot magadnak és bőgd ki magad. Még hogy terelő, eszem megáll! – hangzik a gúnyos felelete a rendbontónak, majd lazán visszasétál a gépekhez. Persze nem a cuccaiért, hanem, hogy leüljön egy evezőgéphez. Ránk pillant mielőtt maga felé húzza a kart. – Ja és vidd magaddal a szöszit is, ne álljon itt mint egy dekoráció.
Felszisszenek és teszek egy mozdulatot a lány felé, hogy megfogjam a karját. Nem kell nagyon ismernem ahhoz, hogy tudjam ettől teljesen felmegy benne a pumpa. De nem éri meg Masa, hidd el. Ha nem jön önszántából hát annál rosszabb neki, de ne csinálj semmi meggondolatlant. Némán szugerálom, hátha meghallja a gondolataimat.
Utoljára módosította:Juhász Laura, 2019. július 26. 18:18
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. július 26. 18:50 Ugrás a poszthoz

Más a Masa
ne mosson, vasaljon


Más esetben talán még mókásnak is tartanám azt, hogy pont amikor én visszaszerzem egy kicsit a lélekjelenlétem, Masa akkor veszíti el a sajátját. Engem a fiú mondandója egyáltalán nem érint, sőt, fogalmam sincs, hogy miről is beszél. Volt kviddicsmeccs, hát körülbelül ennyit tudok. Talán ha nagyon meg akarnám erőltetni magam akkor fel tudnám idézni, hogy melyik két csapat játszott. De semmi egyebet nem tudok. Amit meg rám mond a srác, hát tegye. Nem volt túl bántó igazából, meg amúgy is hidegen hagy a véleménye. Egyetlen egy fiú van, akinek számít a szava, és ő most nincs itt.
Masát viszont nagyon földhöz vágja az, amit Béla elmond. Tehát tényleg volt valami nagy gubanc a meccsen, amit a lány okozott vagy ilyesmi. Úgy néz ki szegény lány, mint aki menten összetöri a pálcáját. Nyúlok utána, hogy visszatartsam, és legnagyobb meghökkenésemre gond nélkül elérem őt. Meg se moccan. Azt várom, hogy minden izma görcsbe álljon az elfojtott idegességtől, hogy szabályosan reszkessen az ugrásra kész állapot miatt. De semmi. Olyan, mintha egy rongybabának a karját fognám, teljesen elernyedt, szinte élettelen. Mi van veled Masa? Ennyire betaláltak Béla szavai? Mi történt azon a meccsen?
Aggódó tekintettel nézem a lányt, továbbra is megmaradok a ’dekorszöszi’ségnél. Próbálom felmérni a helyzetet, Masa állapotát, hogy Béla mennyire tettrekész esetleg, hogy hogyan tudnánk ebből kikeveredni anélkül, hogy bárki megsérülne. Fizikailag vagy éppen lelkileg.
Béla gúnyosan mosolyog sőt cicceg is egyet Masa alig hallható szavaira, és folytatja tovább az edzést. Biccentek egyet a lánynak köszönetképpen, hogy kiáll értem. Legalább egy kicsit erőteljesebb a hangja ekkor. Érzem az enyhén megfeszülő izmokat a lány karjában, elengedem hát, hiszen mozogni szeretne. Nem akadályozom meg, kétlem hogy nekiugrana a fiúnak. Emeli ugyan a pálcáját, de nem történik semmi sem, mert Bélának már megint gúnyolódhatnékja támad. Kezd elegem lenni, nem is kicsit.
- Hallottad Masát! Vagy velünk jössz szépen önszántadból … - szólalok meg határozottan, felvíve a hangsúlyt az utolsó szónál, jelezve hogy folytatni fogom, ám mielőtt ezt megteszem szépen bevonom vékony jégréteggel az evezőpadot. Kellemetlenül hideg, de kárt nem tesz a fiúban. Nem fagy oda, hacsak nem akar ott ücsörögni még órákon át - … vagy itt is maradhatsz hűsölni egy csöppet. Ó igen, és Invito!- suhintok egyet gyorsan a pálcámmal a fiú táskája és cuccai felé, amik szép lendületesen a kezembe is repülnek. Elmosolyodom, majd Masa kezébe nyomom az egészet. Most már fegyvertelen a fiú, fogalmazzunk így, a pálcája a táska oldalzsebéből kandikál kifelé. Buta Béla.
- Ja igen, azt elfelejtettem mondani, hogy mi most megyünk, az ajtót lezárom jéggel is, kívülről és belülről. Csak hogy még kellemesebb legyen itt neked, nehogy túlhevülj, érted. A házvezetőd pedig majd jön érted kiszabadítani és hidd el, ha ő oszt ki neked büntetőmunkát, biztos hogy nagyon rosszul jársz. – finoman megbököm Masát a vállammal, hogy indulás, mi itt végeztünk. Amikor hátat fordítunk akkor eltátogom neki a kérdésem, miszerint minden rendben van-e. A fiú döntése meg szó szerint hidegen hagy. Nem támadtam meg őt, nem teszek benne kárt, ő sem tud kárt tenni magában a jegemmel, szóval én nem kerülhetek bajba. Pár lépés után visszafordulok Béla felé.
- Na, akkor hogy döntessz: jössz vagy maradsz?
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. július 26. 19:25 Ugrás a poszthoz

Danka

Üstösd – bevásárlónegyed, a szünet utolsó napján


Hümmögök egy sort miszerint otthon hagyta az öccsét. Érdekes kifejezés. Dankának suliba kellett jönnie, az öccse még kicsi volt, és mégis úgy érzi, hogy otthon hagyta őt? Inkább hozta volna magával? Vagy hagyta volna a fenébe a sulit csak hogy rá vigyázzon? Persze az az opció, hogy bejárós legyen, mint Thomas eszembe se jut. Pedig adná magát, na mindegy.
- És öcséd hogy van ezzel? Van valami elképzelése, hogy mit szeretne csinálni a mugli világban esetleg? – érdeklődöm, hiszen ez a leglényegesebb. Hogy a fiú hogy érzi. Nagyon bántja, hogy nem jöhet ide a nővére után? Vagy nem annyira gond neki, mert van ami nagyon érdekli?
Ó, pedig nekem sem a pálcahasználat az első gondolatom ám. Sőt, általában úgy szoktam szidni magamat, hogy ez miért is nem jutott eszembe. De másoknak tényleg annyira magától értetődő dolog, hogy pálca pálca pálca, hogy lassan kezdem megszokni én is a dolgot. Legalább tanulok tőlük, és nem butaságokat.
- Nincs mit! Lehet, hogy én is veszek majd egyet valami halloweeni bulira – töprengek el hangosan. Aludni biztos, hogy nem fogok egy ilyenben, csak úgy felvenni meg ugyan minek? Télen is dögmeleg van a körletben. A folyosókra meg ki nem megyek benne. Szóval, marad valami beöltözős buli. Mert tényleg jópofák. Bár kibírom ha nem veszek. Jaj de határozott vagyok én! Na, ezért sem szeretek vásárolni járni. Amíg én töprengek addig Danka válogat magának, csak a színeket látom, hogy melyik milyen állat akar lenni azt nem. Így jár aki elbambul.
- Szuper! Aztán eszünk valami finom sütit! – ez az ötlet teljesen feldob, úgyhogy elég gyorsan teszem meg a kasszához vezető utat. A boszorkány mosolyogva és sokatmondó pillantásokkal kísérve rámolgatja a fürdőruháimat egy szatyorba, majd közli a végösszeget. Hát, ezért sem vásárolok. Ennyi kis kevés ruhaanyagért ennyi pénzt elkérni! Leszámolom neki az érméket, majd megvárom amíg Danka is végez. Aztán fellégezve lépek ki ismét az utcára. Ez is megvolt, vettem fürdőruhát az úszástanuláshoz, pizsit az ottalvósra. Most egy évig nem akarok ruhaboltot látni! Tényleg megérdemlem azt a jutalomsütit. És Danka is, mert kibírt engem ilyen sokáig! Vidáman cseverészve folytatjuk a kis kiruccanásunkat, a cukrászda tökéletes megkoronázása a napnak. Aztán sajnos visszafelé kell indulnunk, köt a vasúti menetrend minket. Mert végül Danka velem utazik, úgy legalább tudunk még beszélgetni. Bármennyire is ódzkodtam én ettől az egésztől, összeségében egész kis kellemes napot sikerült eltölteni Üstösdön vásárolgatva. Vannak még csodák, nem igaz?
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. július 27. 22:07 Ugrás a poszthoz

Thomas

péntek este|o


Lehet, hogy jobban biztosítanom kellett volna az együttérzésemről? Mármint szavakkal is? Most hirtelen úgy érzem, hogy talán nem az volt a legremekebb reakció, hogy értem. Hiszen még is csak a szüleiről van szó. De vajon tényleg jó lett volna ha nekiállok sajnálkozni? Fogalmam sincs, de most már feleslegesen gondolkozom ezen igaz? Hiszen már kimondtam azt amit. És elfogadja a felajánlott ölelést. Legalább ezt biztos, hogy jól csináltam.
Átkarolom a derekánál és finoman simogatni kezdem a hátát. Lágyan, kedvesen, megnyugtatóan. Egy idő után egyfajta ritmust veszek fel a mozdulataimmal, a lélegzésem lassú üteméhez igazodom. Ekkor már csak az ujjaim hegyével cirógatva őt. Néha csak körömmel. Furcsán nyugodtnak érzem magam, és ez szinte érezhetően árad ki belőlem. Érdekes, nem tudtam, hogy ennyire tudok vigasztalni. Addig maradunk így, amíg ő el nem kezd távolodni. Leengedem a karjaimat én is, amit meg is simogat. Szívesen.
Bólintok, amikor magyarázni kezd. Rendben, akkor a vízlabdás dolog belefér. Ez jó, ennek örülök.  A folytatástól viszont ismét elkomorodok, tekintetemet szinte belefúrom az övébe és töprengek azon, amit mond. És azon, amit nem mond el. Nem kezdek bele a magyarázkodásba, hogy nem hagytam volna, hogy megdobálja Sutra. De tényleg nem, rá is szóltam. Én sem tartom túl jó poénnak, hogy csak úgy dobálgatni kezdjen másokat. Igazából azt sem kedvelem ha engem céloz. De a probléma mélyebben gyökerezik, szóval ez  most nem is igazán fontos.
- Nem csak itt hajigáltak meg, igaz? Az otthonban is. Pusztán szórakozásból bántottak. Ugye? – szinte suttogok, ahogy összerakom az információkat magamban. Bár kérdezem, de teljesen biztos vagyok benne, hogy így történt. Hogy bántották, mert ez igenis bántalmazásnak minősül. Lelkileg mindenképpen. – Mit tettél? Szóltál valakinek? Felnőttnek?
Ebbe viszont már nem vagyok biztos. Lehet, hogy igen, csak nem foglalkoztak vele. Ez elég durva dolog lett volna mondjuk, bár sajnos előfordul. Lehet, hogy nem is szólt senkinek, magában tartotta az egészet. Ez sem a legjobb mondjuk. De inkább nem próbálok meg magamtól rájönni, ha szeretne majd válaszol rá. Ha nem, az sem baj. Nem erőltetem a témát, de tényleg nem.
Nem lépek hátrébb, az előbb sem tettem, csupán hátat fordítok neki, hogy lássam rendesen mit csinál a labdával. Most aztán tényleg nem árt nagyon odafigyelnem. Hagyom, hogy úgy irányítsa ahogy szeretné. Talán ez most szükséges is neki, hogy érezze, hogy valamit teljesen ő kontrollál. Ha már a múltbeli eseményeket nem tudta. Elmosolyodom a megoldásán, ahogy eltűnteti a labdát, szép befejezést adott neki. Így nem is pukkant ki, nem is alakította át gőzzé, hanem visszaadta a víznek a vizet.  A kis tavacska enyhén fodrozódni kezd, de hogy ezt ő csinálja-e vagy én, azt nem tudom. De valahogy így tűnik helyesnek.
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. július 27. 23:40 Ugrás a poszthoz

Thomas

péntek este|o


Csalónak? De hiszen, ha részvétet nyilvánítanék úgy igazából, akkor nem csak arra gondolnék, hogy ő elvesztette a szüleit. Arra is persze. De arra is, hogy mennyi szeretettől, lehetőségtől, boldogságtól lett megfosztva. Az otthonban ezeket nem kaphatta meg, nem is kapta meg. Nevelőszülőknél már inkább lett volna rá lehetőség erre. És azt is sajnálom, hogy milyen sok évet élt le ezek nélkül. Most már rendben van, hiszen ott a bácsikája. De hogy fejezed ki ezeket, úgy hogy ne vigye el az egész beszélgetést a szomorúság felé? Vagy úgy, hogy most már más a helyzet? Thomas úgy is tudja, hogy attól még, hogy nem mondok ki dolgokat, azok az érzések és gondolatok léteznek bennem.
Jól sejtettem, nem állt ki magáért. És igen, lehet, hogy rosszabb lett volna ha elmondja. Nem hagyták volna békén a fiúk, csak még jobban bántották volna. De ha beavatott volna valakit, akkor legalább ezt a terhet megoszthatta volna, nem egyedül cipelte volna. Vajon azóta elmondta-e már bárkinek úgy igazán, hogy mi minden történt vele? Vajon milyen jogon gondolkodom én ilyeneken, amikor pontosan ugyanezt csináltam én is? Félinformációkat ugyan közöltem, de teljesen senkinek nem mondtam még el a dolgokat.
- Lehetséges, hogy igazad van, most már nem tudjuk meg úgy sem. A lényeg, hogy már az elmúlt. Sutrát meg kinyúvasztom ha csak még egyszer is eszébe jut ilyesmi – rámosolygok halványan, hogy picit oldjam a hangulatot. Megértem, hogy nem akar ilyenekről társalogni most, nem is erőltetem a dolgot. Egy aprót biccentek, hogy ezt ő is tudja. A fejembe még - szerencsére - nem lát bele. El pedig tényleg nem ront semmit. Mindig is ilyenek voltunk, mindenféléről beszélgettünk. Az egyik pillanatban még viccelődünk, a másikban már valami komolyabb témát tárgyalunk ki. És csak attól, hogy most már egy pár vagyunk és hogy ez egy fantasztikusan romantikus randi, attól még miért ne csinálhatnánk mindent úgy, ahogy szoktunk? Nem kell csöpögő arckifejezéssel nagyokat sóhajtozva bámulni egymást végig.
Ehhez a jelenséghez amúgy egész hamar hozzászokna ha hydro lenne ő is. Hiszen a víz a része. Belemerülni egy kicsit olyan, mintha hazaérkezne az ember. A vízzel egyé váló dolgok látványa így nekem örömet okoz, megnyugvást, hiszen a helyére került minden. Egyszer majd talán elmondom neki, vagy megpróbálom átéreztetni vele. Talán.
- Persze – odasietek a virágomhoz, és a földről felvett táskámat a vállamra akasztom mielőtt megfogom a kezét. Lassan andalgunk tovább, hiszen ráérünk még. Hátra sem kell pillantanom, tudom, hogy Sutra követ minket. De bármennyire is  szeretnénk megállítani az időt végül csak elérkezik a pillanat, amikor el kell búcsúznunk a kastély kapujánál.
- Köszönöm szépen ezt a csodálatos délutánt és estét – hálásan mosolygok a fiúra, majd megölelem. Tényleg nagyon jól éreztem magam, minden annyira tökéletes volt. Egy picit még így maradunk, majd végül csak elhangzik az a fránya jóéjt is. Sutrát elengedem, Thomas visszaindul a kandallókhoz, hogy hazajusson, én pedig komótosan felsétálok a körletbe. A mosoly egy pillanatra sem tűnik el az arcomról, talán még akkor is megmarad, amikor már elalszom. Talán még arra is rájövök, hogy milyen könnyedén és milyen gyakran ölelem meg az eddigiekhez képest. Talán. Ki tudja?
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. július 28. 13:54 Ugrás a poszthoz

Más a Masa

Na és akkor a sütievés? Az oké?

Ez az este tele van meglepetésekkel számomra. Tudtam kontrollálni az eseményeket, amin ugyan még mindig nem gondolkodtam el. Most meg átveszem a vezető szerepét és én teszem helyre a rendbontónkat. Ennek az okára mondjuk már rájöttem, tudok én nagyon határozott lenni ha a helyzet úgy kívánja meg. Meg ha valaki a védelmemre szorul. De még így is rossz érzés, hogy elemi mágiát alkalmaztam. Hiába nem támadásra, de akkor is. Eddig csak szórakozásból használtam mások előtt, lehűteni az italokat meg ilyenek. Ez, ez most más volt.
Nem látom, ahogy a fiú próbál felállni, de így is tudom, hogy nem könnyű neki. Eleve nem egyenletesen idéztem elő a jeget, hanem enyhe lejtéssel lefelé. Tehát ahogy megmozdul csúszni fog. Hogy végül milyen elegáns, vagy éppen nem elegáns mozdulattal áll talpra azt számomra homály fedi. De amikor visszafordulok már áll és bizonytalanul pislog ránk. Biccent csak egyet és elindul, talán nem mer megszólalni. Nehogy még rosszabb helyzetbe kerüljön. Helyes! Jól teszi! Masírozzon szépen csendben előttünk.
Egy darabig némán terelgetjük az iskola folyosóin Bélát, aki néha-néha visszanéz ránk. Nyilván picit aggódva várja az ítéletet, amit a két felbosszantott prefektus – vagyis mi – fog rá kiróni. Hagyom nyúlni a pillanatot, és ráhagyni Masára, hogy ő hozza fel a dolgot. Őt alázták meg, hát mondja ki ő mi legyen a sorsa a fiúnak.
- Határozottan könnyen is ment – súgom vissza a lánynak. De tényleg, nem számítottam arra, hogy ennyitől meghunyászkodik Béla. Már pedig nagyon be van rezelve. Az a tekintet, amit ránk vet amikor Masa felveti, hogy érjük el, hogy eltiltsák a kviddicstől … hát tényleg retteg. Elkapom ugyan Masa jelzését, hogy csak szórakozik, de már belekezdtem a válaszadásba.
- Hát, eléggé későre jár. A büntetést ez biztosan súlyosbítja. Az főleg, hogy ellenállást tanúsított. Kviddicstől? Hát, nem tudom, te jobban képben vagy ez ügyben, de lehetséges – töprengő hanglejtésem nem sok jót ígér szegény fiúnak. Pedig nem hiszem, hogy el lehetne tiltatni egy ilyen kihágás miatt. Ha bántaná egy játékostársát, na az már valószínűleg ezt  a szankciót vonná maga után.
- Tanárhoz? Inkább ne. Lehet, hogy túl könnyű büntetést osztanának ki rá – már pedig Masa ezt biztosan nem szeretné. Béla leszegett fejjel bandukol, csak hallgatja a beszélgetésünket. Mi pedig belekezdünk egy néma párbeszédbe, próbáljuk eldönteni, hogy mi is legyen a fiúval. Végül megegyezünk, és mivel Masa nem úgy fest, mint aki képes lesz röhögés nélkül elmondani a dolgot, így végül én szólítom meg Bélát.
- Állj csak meg egy kicsit! – megvárom míg visszafordul, megsemmisült ábrázattal az arcán. – Mivel kviddicses vagy így a témába vágóba büntetést szabunk ki rád: a lelátó padjairól kell lekapargatnod az összes rágógumit. Körömreszelővel, csak hogy megkíméljük a kezedet és ne kelljen az undorító ragacsba nyúlkálnod – kegyesek vagyunk, egy szót nem szólhat. Még eszközt is kap hozzá. Vagyis majd fog, mert nálam nincs ilyesmi. – Holnap keresd fel Masát reggeli után, átadja neked a felszerelésed és neki is kezdhetsz a feladatnak. Ha elkészültél szólj és leellenőrizzük. Na, innen már csak betalálsz a körletedbe, ugye? – biccentek egyet Masának, hogy adja vissza a cuccait a srácnak, aki egy szó nélkül elsiet. Kicsit fehér ugyan az arcra és papírvékonyra préselte össze az ajkait az ítélet kinyilvánításakor, de legalább befogta azt a nagy száját. Megvárjuk a lánnyal, amíg Béla végre az övé közé nem kerül, majd gyorsan Masára sandítok.
- Nya, ez is megvolt. Viszont nekem most vissza kéne mennem a konditerembe. Elfelejtettem megszüntetni a jeget. Elkísérsz? – hát igen, mindenre nekem sem sikerült figyelnem. Nem kérdezek semmi mást, faggatózni nem fogok. Látszólag már egész jól van, majd elmondja, hogy mi is volt ez az egész ha akarja. És úgy tűnik akarja, ugyanis velem tart. Hamarosan már a terembe vagyunk, a jég közben olvadásnak indult. Egyetlen intéssel eltűntetem az egészet, szeretek néha kézmozdulatokat tenni elemi mágia alkalmazáskor, bár már egyáltalán nem szükséges. De mókás tud lenni. Majd leülök az egyik zsámolyra és csendesen figyelem a prefitársamat. Figyelek, mondhatja.
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. július 28. 19:51 Ugrás a poszthoz

Thomas

hétköznap kora délután |o

Fogalmazzunk úgy, hogy ma több óráról ellógtam. Igazoltan mondjuk, hiszen cseppet sem kellemes dolgokat vitattam meg a házvezetőnkkel. De így is rossz érzés fog el, hogy kihagytam a tanórákat. Ez ám az igazi prefektusi példamutatás, mi? Mindezt a vizsgaidőszak küszöbén. Univerzum te aztán tudsz időzíteni és keresztbe tenni az embereknek mondhatom.
Kezemben egy gyűrött cetlivel mászkálok össze-vissza a kastélyban, harmadszori nekifutással jutottam csak el a nyugati szárnyig, komolyan már ezért ovációval kéne jutalmazni engem jelenleg. A könyvtárba próbálok eljutni, de esküszöm, itt minden vándorol! Kivéve ezek a festmények ezen a folyosón. Mert ezek maradnak a helyükön és ordibálnak inkább a többivel.
Megállok az egyik piaci jelenet előtt, nagyon élethűen ábrázolják rajta a röfögő disznókat, de ami a legjobban mosolygásra késztet az a kakas, ami próbál elcsenni valami csillogót az őt mustráló kalapos úrtól. Még verdes is a szárnyaival, igazán mulatságos jelenet. Egészen addig, amíg kukorékolni nem kezd. Elfintorodom, megvonom a vállamat és tovább indulok lassan. A szemétdomb ura folytatja a kukorékolást, amitől semmit nem hallok egy ideig. Még a többi festményt sem. Olyan, mintha a fülembe ordított volna közvetlen közelről, szóval jelenleg félsüket vagyok. Hogy mögöttem van valahol valaki aki az én nevemet kiáltozza? Nem, nem hallok belőle egy mukkot sem. Megyek szépen tovább a nyárias szerelésemben. Persze nem uniformis van rajtam, ebédszünet után akartam felmenni a szobába felvenni újra; de ez elmaradt. Szóval maradtam a kényelmes rövidnadrágban és pólóban, amiben legalább nincs melegem.
Elhalad mellettem is az a pár ember, továbbra is csóválják a fejüket, és mintha valakiről beszélnének. Az egyikük hátra is pillant, ami kíváncsivá tesz. Meg sem torpanva hátranézek én is, és neki is megyek egy szemből érkező rellonosnak. Vagyis miután visszafordulok felé látom, hogy rellonos, és ahogy nézem elsős, szóval kis híján fel is löktem szegényt.
- BOCSI! – ordítom oda neki, feltartva mindkét kezemet, jelezve hogy nem szándékosan taposom ám le. Hátha nem hallja, vagyis valószínűleg nem hallja, amit mondok. Csak ez után fordulok vissza a röhögőgörccsel kínlódó Thomas felé. Hát persze, hogy ő az. De miért nevet ennyire? Mindenesetre elmosolyodom és gyorsan átszelem a köztünk lévő távolságot.
- Szia! Jól vagy? – ordítok rá amikor már előtte állok. Ha innen sem hall, akkor az úgy érdekes lesz. Reméljük, hogy tud szájról olvasni. Ha nem, hát valahogy csak megoldjuk, nem? Fejcsóválva, fülig érő szájjal várom türelmesen, hogy elmúljon a nevetése. Vajon megátkozták, vagy csak szimplán jó kedve van valamitől?
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. július 28. 21:09 Ugrás a poszthoz

Thomas

hétköznap kora délután |o

Tuti megátkozták. Ennyire nem kérdeztem vicceset, hogy megint nevetésbe törjön ki. Vagy igen? Furán fogalmaztam volna? Nem, nem hiszem. Felvonom hát a szemöldökömet és úgy nézem a vonásait. Felkuncogok amikor tátogni kezd, mint egy hal, oké ez tényleg vicces. Ó és tényleg, nincs rajta szemüveg. Érdekes, eltévedni eltévedek, de észreveszem azt, amit nem szoktam. Hát milyen nap van ma?
Elnevetem magam kicsit én is, amikor végre sikerül elmondania, miért is röhögött ennyire. Hát, mégsem átok. Szimplán … Thomas. Valóban nem túl mókás történet, viszont elképzelve az egészet a fiú szemszögéből, hogy mint hősszerelmes rohan a lány után, ordibálva egy hangzavarral teli folyosón hogy felhívja magára a figyelmet … a lány meg csak megy tovább, ő még jobban ordítani kezd, majd cserben hagyja a hangja? Hát ez kőkemény komédia. De tényleg, filmbe is beleillik. Néma filmbe, Chaplin főszerepével például nagyon ütős lenne. Szóval naná, hogy én is nevetek rajta. Bólogatok is, hogy igen-igen, értem, hogy miért találja viccesnek. Elmondani persze nem tudom neki, vagyis csak az arcába kiabálva tudnám, de őszintén szólva valószínűleg nevetésbe fulladna a dolog részemről is.
- Nem! Láttam, hogy hátrafordulnak az emberek megbámulni téged – kiabálom közelebb lépve az oldalához, hiszen mégsem szeretném például szemtől szembe leköpködni véletlenül. Meg a füle oldalt van, jobban hall elvileg. Elvileg. Mindenesetre rámutatok a folyosót éppen elhagyó társaságra, és még forgolódó mozdulatot is teszek a fejemmel. Pantomim ordibálással, pompás délutánnak ígérkezik ez a mai. Jókedvemben még az a válasz is megfordul a fejemben, hogy nem, csak tudtam, hogy itt vagy. De azért ilyen megérzéseim még nincsenek.
Tekintetem egy kérdést sugároz, ahogy végigpillantok a magabiztosságot árasztó fiún. Határozottan annak tűnik, teljesen magabiztosnak, olyannak, mint aki teljesen rendben van magával és a környezetével. Eddig se volt meghunyászkodó tutyi-mutyi, de az eddigi kiállásához képest ez a mostani teljesen más.
- Nem mentem órákra, úgyhogy igen, teljesen kész vagyok. Ráérek – megszokásból normális hangnemben felelek, amiből persze egy szót sem lehet hallani. Még én sem hallom, pedig éreztem, hogy mozog a szám. Mielőtt azonban elordíthatnám magam újra – egek teljesen be fogok rekedni – már érkezik is a következő mutogatással egybekötött kérdés. Hatalmas nagy mosolyra húzódik a szám mielőtt válaszolnék.
- Miért? Nem tetszik, hogy ennyire kiabálunk egymással? – ó na ezt a hangerőt, még a folyosó végén is hallani lehetett. Ezen a poénon én kezdek el nagyon nevetni, bár igazából kevésbé vicces. De nekem most az. Legalábbis eltereli az eddig dolgokról a gondolataimat. Kicsit lecsillapodva zsebre vágom a kezemet, hogy elrakjam a cetlimet, nehogy véletlenül rápillantva eszembe jusson.
Gyorsan körbepillantok, majd felcsillanó szemmel nézek vissza a fiúra, hívógatóan intve az ujjammal. A folyosó másik végében két mellszobor és egy rakás festmény között van ugyanis két piros bársonyborítású szék. Legalábbis innen annak néz ki.  Rámutatok az ülőhelyekre, majd komótosan oda is sétálok. Nem óhajtok innen elmenni még.  Tök nyugis ez a hely, a kutya se tud kihallgatni minket. És ó nem, köszönöm, nem óhajtok a közeljövőben az iskolaújságba kerülni, szóval tökéletes lesz itt nekünk.
- Ha oda leülünk és összedugjuk a buksinkat akkor tudunk rendesen beszélni – hajolok egy picit közelebb Thomashoz ahogy a székek felé sétálunk. Hangosan beszélek még mindig, eléggé hangosan ahhoz, hogy halljon. De ha egymás fülébe suttogva - akarom mondani normális hangon beszélve – sem halljuk egymást, akkor még mindig ott az írás lehetősége. Meg a mutogatás.
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. július 28. 22:17 Ugrás a poszthoz

Thomas

hétköznap kora délután |o


Az érdekes az az, hogy nem szoktam ám ilyet csinálni. Hogy kíváncsiskodva ide-oda forgolódom csak mert valakik azt teszik. Szóval lehet, hogy tényleg valami megérzés volt. Vagy tényleg nagyon fura egy napom van. Inkább az utóbbira voksolnék.
Erre viszont nem gondoltam, hogy a szájról olvasás az azzal jár, hogy bámuljuk a másik száját. Pedig mennyire logikus nem? Szóval kicsit meglepődöm, amikor a fiú így tesz. Enyhe idegesség is tör rám, amitől nyelek egyet gyorsan. Oké, talán nem ártana néha gondolkodnom is, hogy ne érjenek ilyen meglepetések. Annak pedig őszintén örülök, hogy nem fogta fel, hogy nem mentem órára. Mert akkor rákérdezett volna, és nem, most nem akarok belemenni. Most jó így nevetgélni, ordibálni.
A fiú üvöltése olyan hangosra sikerül, hogy ösztönösen a fülemhez kapom a kezeimet, pedig egyáltalán nem sérti a fülemet. Csupán az, hogy tudom hogy mennyire ordít most késztet erre a mozdulatra. A kofával meg nem foglalkozom, még akkor sem amikor ő is emeli a hangerőt.
- SZUPER! Azért ne szokj nagyon hozzá! – kiabálom vissza neki, hiszen így is van. Nem akarok én folyton ordibálni vele, sőt, ha nem itt vagyunk egyáltalán nem akarok kiabálni. A kofa még hangosabbra vált, ami mulatságos, figyelembe véve az enyhén lányos hangszínét. Most már szinte sipítozik. Nyíltan kinevetem szegényt és még nyelvet is nyújtok neki a körbenézésem során. Hamarosan úgyis fellélegezhet, mert odébb állunk innen.
Kuncogok egy sort a cuccait rendezgető fiún, ezt még mindig nem egészen tudtam megszokni vele kapcsolatban. Vagyis igen, csak még mindig elmosolyodom rajta. Mivel nálam nincs semmi így nem kell ilyenekkel foglalkoznom, szimplán leülök a székre, oldalammal a háttámlának dőlve. Thomas is felém helyezkedik, szóval így a logikus. A lábaink elhelyezkedését egy enyhe szemöldök felvonással nyugtázom. Hamar kisimulnak azonban a vonásaim, hiszen így kényelmes, nem ütköznek össze folyton a térdeink. Ez is logikus. Mi van velem meg a logikával ma, de most komolyan?
A gyomrom hirtelen összerándul, amikor közel hajol hozzám. Rászorítok a kezére amikor megérzem a lélegzete csiklandozását a fülemnél. Hiába volt az én ötletem, erre szintén nem gondoltam. Pislogok gyorsan párat, végigpörgetem a fejemben a dallamot, amit mostanában szoktam dúdolgatni, hogy megint kiegyensúlyozott legyek.
- Azt, ma könnyű napom volt. Na és neked? Történt valami izgalmas, érdekes? – picit grimaszolok, amikor kijelentem, hogy könnyű volt a nap. Tanulásilag mindenképpen. A hangomat nem emelem fel túlzottan, pusztán annyira, mint a tanteremben szoktam, ha kérdést tesznek fel nekem. Szerintem hallja így is rendesen.  De azért odahajolok én is a füléhez, tessék, most visszakapja a beleszuszogást.  Biztos, hogy valami érdekes vagy valami történt vele, ez lerí róla. Majd mindjárt kiderül, hogy rájön-e, hogy arra kérdezek rá, hogy most miért ilyen.
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. július 30. 16:28 Ugrás a poszthoz

Thomas

hétköznap kora délután |o

Meglepően könnyen mennek ezek az érintkezések. Persze van, hogy egy-egy pillanatra ledermedek, de tényleg csupán pár másodpercre, amíg hozzá nem szokok az új dologhoz, az újdonság okozta reakcióimhoz. Nem tudom, hogy Thomas észlel-e bármit ebből, talán igen, talán nem. Ösztönösen fenntartom ilyenkor a fizikai kontaktust, hogy ha észleli is a röpke furcsaságot a részemről, akkor se gondolja azt, hogy ez nekem sok. Hogy nem tetszik. Mert tetszik, nagyon is. És ez egy kicsit megijeszt, ha teljesen őszinte akarnék lenni. Most is, hogy itt ülünk ennyire közel hajolva a egymáshoz, lábaink összesimulnak és belesúgunk a másik fülébe, ez valami elképesztő. Izgatottan várom, hogy újra megszólaljon, hogy a lehelete csiklandozza a fülemet, a nyakamat. Hogy újra végigsöpörjön az adrenalin a szervezetembe és kirázzon a hideg, jó értelemben persze.
Bólintok egyet, tudomásul véve az elhangzottat a találkozásunk előtti időszakáról. Annyira árad a fiúból a nyugalom, hogy nem látom értelmét indokolatlanul megszólalni. Inkább élvezem ezt a kis harmóniát, a külvilágot teljesen kizárva. Biztos ugyanúgy ordibálnak a freskók, jönnek-mennek a diákok, de nem tűnik fel egyik sem. Most már teljesen értem azt a kifejezést, hogy ’néz, de nem lát’.
- Tényleg? Na, hát ez szuper! – amint ő hátrébb húzza a buksiját, hogy lássa a reakcióimat már ficergve csúszok is előrébb a széken egy csöppet és széles mosollyal az arcomon lelkendezek bele a fülébe. Csupán egy pillanatra dőlök hátra, hogy láthassa is mennyire örülök, majd folytatom is a mondandómat ismét nagyon közel hajolva hozzá. Közben szórakozottan a hüvelykujjammal finoman simogatni kezdem a kezét.
- Aikido? Az a japán védekező harcművészet ugye? Amikor a másik energiáját használod fel? – a fúzió részét persze nem értem a dolognak. Vagyis azt igen, hogy nem szimplán aikido-t tanul hanem valami személyre szabottabbat. Thomas ismer már annyira, hogy tudja nagyon szeretem a különféle kultúrák dolgait tanulmányozni, van ami megragad belőle, van, amit elfelejtek. A japán küzdősportokról keveset tudok például, ezen kívül egy-két nevet talán. De remélhetőleg jól emlékszem erre a kis kevésre és nem kérdezek butaságokat. – És hogy tetszik eddig? Ha jól látom a szellemisége már egész jól átjár! Jaj, úgy örülök neked!
Őszintén ujjongok a hír miatt, hiszen tudom ez milyen sokat jelent neki. Hogy már régóta tervezte. Annyira jó, hogy végre bele is vágott a dologba! Csak az előnyére fog válni az biztos. És nem fogja megváltoztatni az alap személyiségét, nem fog a folyosókon harcba keveredni a szabályszegőkkel csak mert ő ilyeneket tud. Sugárzó mosollyal húzom el csöppet a fejem, aztán eszembe jut még valami.  
- És ez valamilyen életmód váltással is jár? Vagy csak edzetek? – emelek egy picit a hangomon ugyanis nem dőlök vissza a beszélgetőspózba. A vonásaim is kicsit komolyodnak, hiszen tudom, hogy sokszor kell megváltoztatnia ezt-azt a küzdősportot űzőknek. Étrendet például, van hogy napirendet is. Tekintetem egyenesen a boldogságot, büszkeséget és erőt sugárzó barnáiba fúrom immáron újra mosolyogva.
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. július 30. 21:12 Ugrás a poszthoz

Thomas

hétköznap kora délután |o

Jaj de jó, ezek szerint jól emlékeztem az aikido-ra. Nagyon illik Thomashoz, szóval Liam bácsi határozottan jól választott. Én meg hajlamos vagyok elfelejteni, hogy küzdősportokat oktat, valahogy a fejemben inkább ügyvédként van jelent. Vagyis nem, inkább mint Thomas bácsikája vagy gyámja vagy áh, apukája és kész. Végül is, ő neveli, ő vigyáz rá, gondozza, meg minden. Biológiailag nem, de mindenképpen apa-figura a fiú életében.
- Ennek nagyon örülök – viszonzom a mosolyt, hiszen az fontos, hogy élvezze is, amit csinál. Semmi értelme csupán kínlódni valamilyen sporttal vagy bármilyen más hobbival kapcsolatban. Ha nem élvezetből csináljuk, akkor ne is csináljuk.
- Háát, nem is tudom – forgatom meg a szemeimet és felelek vonakodó hangon. Biztosan tudja, hogy látszik rajta ez a változás. És csak rájátszik itt nekem, hogy nem. Vagy … tévednék? Teljesen megkavar ezekkel a nagyra nyílt szemekkel. Most csak szórakozik vagy komolyan kérdezi? Á, jobb lesz ha inkább válaszolok rendesen, abból nagy baj nem lehet.
Persze, hogy átjár! – szeretetteljesen mosolygok rá aztán a folyosó felé pillantok. Majd a plafonra. Mindegy hogy mit nézek, csak ne őt amíg így néz rám. Képtelen vagyok gondolkodni tőle. A tétovázó hang hallatán viszont visszakapom rá a tekintetem. Mit kell feladnia, hogy működőképes legyen ez az egész edzés?
- Jaj ne! Ezt most nem mondod komolyan? Pedig pont most akartalak elhívni egy kocsmába, hogy igyuk le magunkat a sárga földig. Tudod, csak úgy ünneplés gyanánt! Hát kivel fogok én most tequilázni? – belemegyek a játékba, kétségbeesett arcot vágva. Mint aki most azon gondolkodik, hogy honnan fog leakasztani magának megfelelő társaságot egy ilyen kicsapongáshoz. Aztán nem bírom tovább, elnevetem magam. Ez aztán nagy érvágás lesz neki. Nem ihat alkoholt. Még valami hasonló, amit el kell kerülnie?
- Ó, akkor ha jól sejtem az édességek tiltólistásak – ez már kevésbé jó hír viszont. Jó persze nem olyan tragédia nyilván, de akkor is egy olyan dolog, amire oda kell figyelni. A fejemben rögtön összekapcsolódnak a dolgok, miszerint nem csak neki kell akkor erre figyelnie, hanem nekem is. Hiszen nyilván van, hogy együtt eszünk, meg hasonlók, és talán nem kellene előtte befalnom egy egész csokitortát, tudván, hogy ő nem ehet. Na nem mintha eddig lett volna példa arra, hogy egy egész csokitortát akartam volna megenni.
- Az a jó, akkor hatásos – bólogatok nagyokat, igen sejtettem, hogy elfárad benne. Később jobb lesz, vagyis inkább amik most lefárasztják és nehézséget okoznak, azok már nem fognak. Helyettük más fogja. Amikor már megerősödnek bizonyos izmai és … ó. Na várjunk. Ez az egész nem csak a kisugárzásán fog meglátszódni, hanem szó szerint a kinézetén is. Ó. O-ó.
- Egyetértek, bár nem tudom, hogy oktat – szeretem ezt a hangsúlyt, ahogyan beszél a férfiről. Annyira át van itatva szeretettel minden szava ilyenkor. Az is jó, amikor olyan dologról beszél, amit nagyon szeret. Benitoról például. Ilyenkor szoktam teljesen bugyuta arckifejezéssel rámosolyogni. Nagyon átjön, amit érez, még én is teljesen telítődöm ezzel az áhítattal. Olyan könnyű az ő szemén át látni a világot néha, és eszméletlenül jó is. Nekem legalábbis nagyon jó, nem is tudja Thomas, hogy mennyit tud ez nekem segíteni.
A rögtönzött bemutatót érdeklődve figyelem, automatikusan hátrébb dőlve, amikor ő megmozdul. Bár nem hiszem, hogy lecsapna a hadonászás közben, de inkább adok neki még teret, hogy ne is kelljen erre figyelnie. Igazán mulatságosan festhetünk. Hol összebújunk, hol a lehető legmesszebb húzódunk a másiktól, mindenféle fura mozdulatok röpködnek a levegőben. Akaratlanul is elvigyorodom az egészen.
- Gondolom Liam bácsi is nagyon örül neki, hogy több időt tölthet veled – ha jól emlékszem van, hogy hétvégén is dolgozik, szóval az én fejemben az, hogy most hétvégenként edzi Thomast mindenképpen növeli az együtt töltött idejük mennyiségét. – Az amúgy nem rossz, hogy egész héten semmi, aztán két egymást követő napon van az edzés? Vagy szándékosan van így? Mondjuk én nem értek hozzá, nyilván Liam bácsi tudja, hogy mit, hogy csinál. Csak … kérdezem.
Tűnődő hangomba a végefelé már bocsánatkérő tónus is vegyül, hiszen eszem ágában sincsen bírálni a férfi módszereit. De tényleg.  Jaj, remélem nem fogja úgy felfogni!
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. július 30. 22:45 Ugrás a poszthoz

Thomas

hétköznap kora délután |o

Egy akárkinek az iskolából, vagy egy nem túl közeli barátnak valószínűleg nem tűnhetne fel ez a változás. A közeli barátainak viszont igen. Nekem pedig, hát nagyon is. Eléggé rá vagyok hangolódva a rezgéseire ugyanis, észreveszem az apró dolgokat, általában.  Maximum meggyőzöm magam arról, hogy tévedek. Az okot nem feltétlenül tudom megállapítani, tökéletes példa erre az Udvar. Hiába tudtam, éreztem, hogy valami komoly dolog van a háttérben, fogalmam sem volt, hogy mi is volt az. Nem is próbálok sose találgatásokba bocsátkozni ugyanis eddig mindig elmondta. Idővel, de elmondta.
- Akkor a pacalpörkölt ugrott – kommentálom az elhangzottakat enyhe vállvonogatás kíséretében. Nem vesztett semmit sem a zsíros kajákkal kapcsolatban. A pacal pöri meg eleve elég gusztustalan. Már az is, amiből készül, a kinézete meg. Pfúj. Szóval akkor tulajdonképpen mázlija van. Edz is és nem is kell különösebben figyelnie az étkezésére. Na mondjuk eddig se kellett. Láttam én már elég sok nasit befalni őt, és meglátszik ez rajta? Ó dehogy! Egy grammnyi felesleg sincsen rajta. Ezt hívják mázlinak. A bácsikájával meg, hát, kénytelen vagyok egyetérteni…
- Azért túlzásba se ess, pihenni is kell a szervezetednek. De Liam bácsi ezt úgy is elmondta már – hát persze, hogy otthon is csinálja. Eddig is mozgott, táncolt. Most van valami új, ami ráadásul még a bácsikájához is köthető, még szép, hogy gyakorol. A külön oktatás viszont érdekes. Persze, elő szokott fordulni, de általában nem csoportban zajlanak ezek? Mennyivel klasszabb már, hogy nincs körülötted egy rakás vadidegen és csak rád tud koncentrálni a mestered!
Továbbra sem tudok teljesen napirendre térni az örvendezés és a fiú boldogsága felett. A mosolya persze ragadós, mint mindig. Kíváncsian figyelem a felém közelítő arcát, biztos megint belesúg valamit a fülembe. Majd elkerekedik a szemem, amikor megérzem az ajkait az arcomon. Mondhatjuk nyugodtan, hogy megdöbbentem egy kicsit rajta. Pedig ez nem is az első eset volt, hiszen kaptam én már tőle puszit. Miért érzem hát ezt most másnak? Miért nyúlok tétován az arcomhoz, oda ahol hozzámért?
- Köszönöm – suttogom akaratlanul ezt az egy szót majd pár gyors pislogás után azon kapom magam, hogy hajolok felé. Lassan. Nem tudom, hogy magam miatt – hogy esetleg meggondolhassam magam – vagy őmiatta – hogy esetleg elhúzódhasson -, de mindenképpen lassan közelítem arcomat az övéhez, hogy végül viszonozzam azt a puszit. Gyorsan kapom vissza a fejemet, a szám mosolyra húzódik, ám tekintetemet lesütöm és halvány pír látszik az arcomon. Kivárok így pár szívdobbanásnyi időt, majd újra ránézek. Azt legalább tudom, hogy miért éreztem késztetést arra, hogy én is adjak neki puszit.
- Thomas? – szólítom meg tétován miután rendeződtek a fejemben a gondolatok.

Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. július 30. 23:58 Ugrás a poszthoz

Thomas

hétköznap kora délután |o

Örülök neki, hogy nem jut el akkor a tudatomig a tény, hogy megköszöntem. Mert te jó ég, ugyan mégis ki az az elmeháborodott, aki megköszön egy puszit? Nem szokás, egyáltalán! De persze, tudjuk jól a választ: hát én. Én képes vagyok egy teljesen normális, magától értetődő dolgot is valami teljesen különlegesnek venni, valaminek, amiért hálásnak érzem magam. Ez eddig még rendben is van, de megköszönöm? Mintha meg se érdemelném ezeket az apró figyelmességeket, apró kedveskedéseket? De az ég szerelmére, a barátnője vagyok, hát az ilyenek teljesen természetesek, nem? Teljesen zakkant vagyok, ez már biztos.  Persze a viszonzás után már felfogom, nem véletlenül pirulok el. A szemébe se merek nézni egy darabig. Fogalmam sincs, hogy mit szól ehhez az egészhez.
A simogatást valamiféle bátorításként érzékelem, vagy legalábbis erőt tudok belőle meríteni, hogy ránézzek és megszólítsam. Ó, most választ vár, folytatást. De … mit is akartam? Miért szólítottam meg? Biztos szerettem volna neki valamit mondani, de nem emlékszem rá. Tehetetlenül rázom meg a fejemet a szemébe nézve. Csak nem mondhatom azt neki, hogy ’jaj bocs, elfelejtettem’. Vagyis de, mondhatnám neki simán, nem nézne érte hülyének.  Az, hogy én annak érzem magam az már más kérdés. Ismét közelebb hajolok hozzá, majd sóhajtok egyet.
- Szerinted fogok én tudni valaha normálisan reagálni az ilyesmikre? Úgy, mint bárki más? Hogy … ne az legyen, hogy aggódsz azon, hogy nem túl sok-e nekem vagy nem leszek-e rosszul? Mi … mi van … mi van akkor … szóval … ha én … sose leszek rá képes? – halkan beszélek, de biztos hogy hall. Hallania kell, hiába nem a fülébe súgok. Az most nem megoldás, most borzasztóan nagy szükségem van a szemkontaktusra, arra, hogy lássam rendesen az arcát. Dadogásom egyértelműen tükrözi, hogy mennyire félek attól, hogy igazam van. Hiába más minden Thomassal, mi van akkor, ha csak egy pontig működik nálam az, hogy jól viselem a közelségét. Nem merek jobban belegondolni. Szaggatottan veszem a levegőt és némán esdekelve nézem őt. Hogy ezt akartam-e mondani? Nem tudom, tényleg nem. De az biztos, hogy ez jó ideje foglalkoztat már.
Utoljára módosította:Juhász Laura, 2019. július 30. 23:58
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. július 31. 21:37 Ugrás a poszthoz

Thomas

hétköznap kora délután |o

Nem konkrétan a pusziról van szó, bár az tény, hogy valószínűleg az hozta elő bennem a témát. A puszival egyáltalán nem volt semmi gond se. És nem attól függ, hogy viszonzom-e vagy sem. Mert előfordult nem egyszer, nem kétszer, hogy nem viszonoztam valamit, de nem azért mert baj lett volna vele. Hanem mert bármennyire is szerettem volna egyszerűen nem ment. És ez itt a probléma. Erről beszélek én. Hogy mindenkinek annyira könnyedén mennek ezek az érintgetős dolgok.  Én meg … hiába szeretném, sokszor nem megy.
Kérdőn felvonom a szemöldököm a félbehagyott mondatát hallva. Nem aggódik? Mármint, hogy értve nem aggódik? Az biztos, hogy ő is érzi, hogy kissé hiányos egy kijelentés lett volna, ha folytatja. A  kissé riadt tekintete erről árulkodik. Körülbelül semmivel nem lennék előrébb, és feltennék egy rakás kérdést, hogy mégis miről is beszél pontosan. Várok hát szememet le sem véve róla.
- Azt mondtam, azt kértem. Jól értetted – bólintva erősítem meg, hogy tényleg így gondoltam, amit mondtam akkor a medencében. Egy kis hangocska azért felteszi a kérdést a fejemben, hogy vajon tényleg nem fogja-e vissza magát, egy kicsit sem; de elhallgattatom. Nem vagyok biztos benne, hogy fel szeretném hozni ezt a témát. Ez is épp elég kusza most, és talán jobb is lett volna hagyni. Hát ha még tudnám előre, hogy mi fog ebből kisülni. De nem vagyok jövőbe látó, úgyhogy kanyarodjunk csak vissza.
- Igen, szólni fogok, ha valamivel baj lenne. Nem fogok hősködni és úgy tenni, mintha nem lenne gond. Az csak rontana a helyzeten. Nem utalgatok rá, nem füstjelekkel jelzem, hanem elmondom – fejtem ki világosan anno hogy is értettem azt, hogy ’majd mondom ha nem oké’. A körülírásból, meg hasonlókból nem is biztos, hogy megértené. Szóval az a tiszta ha teljesen egyértelműen  nyilatkozom. Még akkor is, ha a föld alá fogok elsüllyedni az egésztől. – Eddig amúgy nem volt ilyen. Viszont: arról is szóljak ha koncentrációs zavart okozol, ami az elemi mágia szempontjából nem biztos hogy épp jó? Mert érted, baj nincsen akkor sem, csak …
Te jó ég, én most tényleg azt ecsetelem neki, hogy tud olyat tenni velem – sőt mi az hogy tud? Tett és tesz – ami miatt nem tudok figyelni a megfelelő harmóniára? Eleve ezt már csak észreveszi, vagyis oké hát nem biztos.  Végül is az udvarban a sima esőből egyik percről a másikra lett majdnem cunami. Az is ilyen eset volt. És szerintem akkor sem vette észre, hogy mi váltotta ezt ki. De eddig ilyesmi nem ismétlődött meg, hiába voltak hasonló körülmények.
Most mi történik? Miért néz így rám? Mitől hökkent meg? Mit mondtam már megint? Lázasan gondolkodom, újra játszva magamban a feltett kérdéseimet és beugrik abban a pillanatban, ahogy elvonja a tekintetét az enyémtől. Azonnal elvörösödöm, ahogy megsejtem, hogy Thomas hogyan értelmezhette a szavaimat.
Édes Istenem, mondd hogy nem így van, mondd, hogy csak rémeket látok.
Ó köszi, ez kedves volt … nehogy segíts, de tényleg.

Nyelek egy nagyot, hiszen újra engem néz, és most elkezd 'azokról' a dolgokról beszélni. Az igazából megnyugtató, hogy nem sürgősek neki, meg úgy általában átbeszélni az egészet is jó; csak én erre most nem voltam felkészülve. Én nem erre gondoltam, nem ezt akartam mondani. De várjunk csak, mi az, hogy nem foglalkoztatják?
Zavarom csak egyre jobban nő, ahogy kijavítja saját magát. A kiürült fejemben visszhangot verve záporoznak egyes szavai, a többi fényévekkel lemaradva követi csak azokat. Ő szomorúan néz rám, én pedig egy kicsit riadtan rá. Ezek nagyon komoly dolgok, amikről ő beszél éppen. Olyanok, amiket világ életemben kerültem. Még említés szintjén is. És ami megijeszt a nyilvánvaló tényen kívül, hogy az érdeklődése valószínűleg milyen irányba halad, az hogy valamiféle örömöt is érzek az elhangzottak miatt.
- Oké – képtelen vagyok ennél többet kinyögni így hirtelen. Mégis mit kéne mondjak arra, hogy közli velem a barátom, hogy ha én úgy akarom akkor megmaradunk ezen a kézen fogva sétálós szinten? – Nem hiszem, hogy az gond lenne, hogy mit szeretnénk, inkább az, hogy azokból mi az, ami megy.
Álljon meg a menet. Most komolyan valami olyasmit mondtam neki hogy … vannak olyan dolgok, amiket szeretnék, amikre vágyom? Mármint vannak? Mi van? Az én múltammal? Mi van? Riadt tekintetem meghökkentté vált, majd rájövök, hogy igazán jó lenne ha mondanék is neki valamit, ami értelmet ad ezeknek a változásoknak. Ennek megvalósítása várat viszont magára, ahogy határozottsága mosolyba megy át. Rögtön megértem, hogy mire gondol. És az is világos lesz számomra, hogy ha bármi kis gond adódna valamivel, azt meg fogjuk tudni nem csak beszélni, de oldani is. Ez pedig nagyon megnyugtató gondolat.
- Köszönöm – mosolyogva mondom már megint ezt a szót, értve a szavaira, a hozzáállására. A kézcsóktól nevethetnékem támad, annyira régimódi ez a gesztus. És mégis mennyire jó, mennyire sokat tud jelenteni. Bocsánatkérő pillantással kihúzom a kezemet az övéből, de csak hogy a nyaka köré fonhassam mindkettőt. Amennyire a helyzet engedi megölelem őt, számat a füléhez érintve suttogni kezdek.
- Amúgy én az ilyen viszonzásokról, meg az alap kis dolgokról beszéltem ám. Hogy meglepődök néha azon, hogy ilyeneket kapok. És egyszerre örömteli és ijesztő az, hogy sokszor úgy érzem szeretnélek megölelni, vagy adni egy puszit. Csak valahogy nem mindig megy ilyen könnyen – tartok egy kis szünetet picit tétovázva, majd folytatom. – De örülök, hogy átbeszéltük 'azokat' a dolgokat. Köszönöm, hogy így gondolkodsz. Akárhogy lesz, az úgy lesz jó.
Elhúzódom a fülétől, hogy adjak az arcára egy puszit, majd továbbra is az ölelésben maradva a vállára hajtom a fejemet. Boldog vagyok, és iszonyatosan szerencsés is.  Egy hópelyhet idézek elő a semmiből, ami pont az orrára esik le. Felkuncogok, hiszen ez nem véletlen kifejezése volt az érzelmi állapotomnak. Mondhatnék én mindenfélét most, de mennyivel könnyebb megmutatni így.


// a 4es M alliterációt Masának ajánlom ; ) //
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. július 31. 23:53 Ugrás a poszthoz

Thomas

hétköznap kora délután |o

Újra és újra elcsodálkozom azon, hogy miért is tartok én néha attól, hogy miket mondok neki. Mármint, hogy ennyire nyíltan és őszintén beavatom olyanokba, hogy miket vált ki belőlem, miket gondolok és érzek vele, velünk kapcsolatban. Ő pedig teljesen normálisan reagálja le. Nem vág önelégült arcot meg semmi ilyesmi. Akár felfogja ezeket, akár nem; én örülök hogy ilyen.
- Rendben – akkor majd meglátom az adott szituációban. Így visszamenőleg már nem sok értelmét látom elmondani neki. Reménykedhetnék abban, hogy soha nem lesz olyan szituáció, hogy elveszítsem a kontrollt … de azért ennyire naív én se vagyok. Lesz, ez ezer százalék. Ismerve magamat, nem nehéz olyat mondania vagy tennie amitől a föld felett fogok lebegni vagy húsz méterrel.
Ó, nem. A szorosabb ölelésekre és csókokra nem gondoltam, eddig. Most már viszont biztos, hogy fogok néha-néha. Hogy vajon mi lesz akkor. Tyűha, kíváncsi vagyok de komolyan. Na, koncentráljunk inkább a jelenre, ne fantáziálgassunk.
Túl vagyunk az első igencsak komoly témát boncolgató párkapcsolati beszélgetésünkön, egyikünk se süllyedt a föld alá, és még egyet is értünk. Szuper! Ki gondolta volna, hogy ez nem is annyira nehéz, mint amilyennek tűnt? Jó, azért minden nap nem diskurálnék ilyenekről, meg komolyabbakról. Nyilván.
Amúgy  meg most egy kicsit mintha ellentétben állnának a szavaim és a tetteim. Azt ecsetelem, hogy ez azért nehéz, és tessék, gond nélkül kezdeményezek én egy ölelést. Fülbesuttogással, amiről tudjuk, hogy borzongatóan jó. Azt ahogy átkarol mosolyogva nyugtázom, na nem mintha ő ebből sokat észlelne. Mint ahogy én se látom az ő arckifejezését. Gondolom kicsit zavarban van, hiszen én teljesen kis ártatlan dolgokra gondoltam ... Ő meg, nos hát nem. Oké, még mindig nem tudok napirendre térni a dolog felett.
Határozottan az az érzésem, hogy tetszenek neki a puszijaim. Legalábbis mindig olyan cuki hangot ad ki, tök jó. Ez biztos hozzájárul ahhoz, hogy bátrabban kezdem el osztogatni őket. Majd, mert most belefeledkezem a bújásba. Ezt már igazán nevezhetem annak szerintem. Jólesően sóhajtok egyet, amikor az enyémre helyezi a buksiját. Egy icipicit megmozdítom az enyémet, orromat a nyakához érintve, szemeimet is lecsukva. Most felőlem akár megvadult trollok is focizhatnak mellettünk egy golymókkal, akkor sem moccanok meg. Nem, és kész.
- Ez szándékos volt ám, de tudod, mit jelent, ugye? – motyogom bele a nyakába nem gondolva arra, hogy lehet ebből semmit sem hall. Karjaim pedig szorosabban ölelik körbe Thomas nyakát, ahogy végighúzza a kezét a hátamon. Tényleg nem szeretném ha ennek vége szakadna. Nem maradhatnánk így … örökre? Nem, persze, hogy nem … de…
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. augusztus 1. 18:37 Ugrás a poszthoz

Thomas


hétköznap késő délelőtt|o


Gondolataimba merülve hagyom el a tantermet és érkezem meg a bejárati csarnokba. Egyrészt még az önismeret órán elhangzottak járnak a fejemben, másrészt már az, hogy mihez kezdjek a következő órámig, ami bizony délután lesz csak. Harmadrészt meg a nyári szüneten töprengek. Ami itt van a nyakunkon, bárhogy is nézzük.
Dankával beszéltük, hogy lemennénk a Balcsira, de azóta még nem sikerült pontosítani, hogy ők mikor is mennek. Meg, hogy tényleg csatlakozhatok-e. Más programról egyelőre nem tudok. Vagyis vannak halvány elképzeléseim persze, de tervezgetni még nem kezdtem el. Ráérek végül is, először úgy is a vizsgákon kell túl lenni. Lehet, hogy útba ejtem a könyvtárat és tanulok egy kicsit. Ártani nem árthat. Aztán elugrom Beniért és kóválygunk egyet odakint. Végre pont jó idő van, se túl meleg se túl hideg. Na nem mintha a hideg engem úgy nagyon zavarna. Vaagy, kihagyom a könyvtárat és rögtön a sárkányleopárdért megyek. Kinn meg nézegetem a jegyzeteim. Igen, ez lesz a jó. Elég volt a kastélyból, ki kell élvezni a kinti levegőt is. Meg kell a D-vitamin. Ahogy elhatározom a dolgot meglepődve torpanok meg, hiszen már majdnem elértem a bejárati ajtót. Noha még nem erre akartam jönni, csupán automatikusan hoztak a lábaim a szabadságot jelentő kapu felé. Visszafordulok hát és határozottan indulok meg ismét a lépcső irányába.
Az alsó fokra leteszem a táskámat, kibújok a taláromból. Éppen eléggé melegem van enélkül is, egy darabig most úgy sem kell, szóval nekilátok elpakolni. Pont tökéletes a hosszú farmer és ujjatlan top is. Az hogy esetleg mások mit szólnak ehhez a mutatványhoz nem igazán izgat. Megszokhatta már mindenki ezt tőlem, hiszen amint nincs rá szükség – órák vagy prefektusi teendők miatt – akkor rajtam nem igazán van uniformis. Visszacsatolom a táskát, majd megindulok felfelé a lépcsőn. Ó tényleg, most rá tudok nézni a pontállásra is!
Utoljára módosította:Juhász Laura, 2019. augusztus 1. 19:50
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. augusztus 1. 19:09 Ugrás a poszthoz

Thomas

hétköznap kora délután |o

Elmondhatatlanul örülök annak, hogy Thomas nem olyan, mint a többi fiú. És mintha valami ilyesmit egyszer mondtam is volna neki. Hogy ő más.  Réges régen, egy messzi messzi … medencében. Megvan, beugrott. Szóval igen, bár ő felveti ezeket a dolgokat, mégsem pánikolok be tőle, hogy neki ilyeneken járna az esze. Mert hiába igen, de nem. Hiszen attól még, hogy megfordul a fejében még nem fog változni semmi sem. Nem fog se másképp nézni rám, se másképp viselkedni velem. Nem az a fő mozgatórugója, hogy elérje azokat a dolgokat. És ez nagyon megnyugtató. Az meg hogy bár foglalkoztatják ezek a dolgok de úgy igazából mégsem – vagy hogy is mondta – meg még nem áll össze a fejemben rendesen. Majd később, talán.
Úgyhogy most zavartalanul átadhatom magam a közelsége okozta jóleső érzéseknek. Érdekes, hogy mennyire tisztába vagyok most azzal, hogy pontosan hol ér hozzám. Most nem tudná eljátszani azt, hogy az egyik pillanatban még itt a keze, a másikban meg ott. Biztos azonnal észrevenném, ahogy megmozdul.
- Hát hogy boldog vagyok? – felviszem a hangsúlyt, bár kijelentésnek indul a mondatom. Határozottan kijelenthetjük, hogy az vagyok. De tényleg nem jött rá, hogy ezt próbáltam neki megmutatni? A kényes témák meg minden után – amik azért okozhattak volna akár elég nagy ijedelmet is részemről – úgy gondoltam, hogy jobb ha rendesen kifejezem, és nem csak szimplán hozzábújok. Bár lehet, hogy az is eléggé kifejező lenne, hiszen nagyon szeretek így lenni. Ezt már ezer százalékosan kijelenthetem.
Változást veszek észre ebben az ölelésben, valahogy intenzívebb egy kicsit. Meg-meg szorít, nem fájdalmasan persze, csak határozottan, erősebben. Amit akarva-akaratlanul de viszonzok. Már nem tudnám megmondani, hogy most ki szorítja be a lábai közé a másikét. És bár szeretnék a hajába túrni, mégsem teszem. Ez a lábszorítós mozdulat épp elég merész tőlem. Egy újabb puszi még belefér, úgy ítélem meg. Na, mondtam én hogy bátrabban osztogatom én őket.
Hogy mennyi idő telik így el? Nem tudnám megmondani. Az ölelésből végül egy váratlan hangzavar miatt bontakozom ki. Eddig is hangosak voltak a festmények, de ez most más, most egyesült erővel kezdenek el ordibálni egy mérgesen hadonászó diákkal, aki pálcát szegez az egyik halászra. Megforgatom a szememet, majd újra Thomasra pillantok. Hív minket a kötelesség. Feltápászkodunk és együttes erővel meggyőzzük az eridonos lányt, hogy ne vegye magára a sértéseket, nem úgy néz ki, mint egy kiguvadt szemű hal, – komolyan képes elhinni ezt a marhaságot? – csak tréfának szánta a portré. A lány távozta után már nem is ülünk vissza a helyünkre, mindkettőnknek akad dolga. Megvárom míg Thomas felveszi a táskáját majd kéz a kézben magunk mögött hagyjuk a hangzavaros helyet. Szerintem még örülnek is a festmények hogy nem kell tovább visszafogniuk magukat.
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. augusztus 1. 20:43 Ugrás a poszthoz

Thomas

hétköznap késő délelőtt |o

Általában nem szoktam így ráérni amikor erre járok, ezért sem tudom a mostani pontverseny állását. Persze nem veszem ám véresen komolyra a dolgot. Nem lenne bajom azzal sem, ha az utolsó helyen végeznénk állandóan és nem pedig nyernénk. Én így is, úgy is jól érzem magam a házamban. És így is, úgy is próbálom a lehető legjobban végezni a dolgomat.
Felérek a lépcsőn és mivel lépteket hallok így nem folytatom az utam azonnal a homokórákhoz, hanem a hang irányába pillantok. Azonnal felismerem az illetőt, arcomon rögtön meg is jelenik a szokásos mosoly. Nem fogom fel azonnal, hogy ő viszont mintha megriadna a látványomtól. A megtorpanását és sarkon fordulását is csak akkor tudatosítom magamban, amikor határozottan és gyorsan elindul arrafele amerről jött. Lehervad az arcomról a mosoly, és teljesen ledermedten állva nézem ahogy megáll. Látom a tartásán, hogy mennyire feszült és mennyire szeretne most valahol máshol lenni. Bárhol máshol csak nem itt. Bármennyire is szeretném elkerülni mégsem tudom megállítani a gondolatot, hogy mindez esetleg miattam lenne. A többiek elől nem akar elmenekülni, akik elmennek mellette. Próbálom elhessegetni ezt a butaságot, hiszen nem tudom, hogy mi bántja. Az is lehet, hogy csak azért menekül, mert nem akar velem beszélni róla. Megérteném, de tényleg. Csak akkor meg mondja azt. Hogy ne lássak rémeket.
Tépelődve figyelem, ahogy ott áll. És csak áll. Oda kéne mennem mellé? Meg kellene szólítanom? Vagy sétáljak el, megkönnyítve a helyzetét? Talán ez lenne a legjobb megoldás. Nagyon lassan megindulok hát, de nem tőle el, hanem felé. Minél közelebb érek annál lassabban követi egyik lépésem a másikat. Oldalra lépek párat, míg a folyosó legszélére nem kerülök, majd megállok mögötte. Nekidőlök a falnak, úgy érzem, szükségem van erre a biztos felületre, ami megtámaszt, megtart. Tudom, hogy a szeme sarkából lát engem, szándékosan közelítettem meg őt így. Hogy tudja, hogy itt vagyok. Innentől már rajta áll, hogy folytatja-e az útját tovább, vagy esetleg megszólal. Némán nézek magam elé, ami nem vall rám. Őt szoktam figyelni, a vonásait. Most nem teszem ezt, talán ezzel is lehetőséget adok neki arra, hogy ne mondja el mégis mi ez az egész, ha nem akarja. Tördelem a kezeimet idegességemben, ízületeim ropogása az egyetlen hang, ami hallatszik. Nem fogom megszólítani Őt. Most az egyszer nem.

Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. augusztus 1. 21:01 Ugrás a poszthoz

Cat

szombat délelőtt | o


Oké, feljegyzés magamnak: utánanézni a khmer írásnak. Lassan a második otthonom lesz a könyvtár, de komolyan. Mindenesetre elmosolyodva bólintok egyet, miszerint értem, hogy nem értem. Értem, hogy ennél jobban nem tudja elmondani. És azt is, hogy ha választ szeretnék egy kérdésemre, akkor lehet hogy konkrétabban kéne feltennem.
- Bezony, egy tv műsorból tudtam meg én is. Nem is gondoltam volna róluk – árulom el neki, hogy ezt nagyon sokáig én sem tudtam. Az egyáltalán nem látszódik, hogy Cat magához beszélne, vagy magához gondolna. De nem hiszem, hogy ez akkora baj lenne ám. Én is szoktam, sőt veszekszem is magammal. Néha hangosan is. Jó az úgy.
- Még egy pasit se hallottam, hogy azt mondta volna de jó a pasi imádkozó sáskáknak, úgy cserélnének velük. Bezzeg a kan disznókkal cserélnének – csak folytatom a biológia órát. De őszintén remélem, hogy vagy tudja Cat hogy mire utaltam, vagy nem kérdez vissza. Mert Isten látja lelkem, nem akarok belemenni ennél jobban a témába. Nem is tudom, hogy miért hoztam fel egyáltalán. Mi bajom van nekem de most komolyan?
A nőstény szerintem semmi extrát nem érez, pusztán éhes és teszi azt, ami bele van programozva. A hím tudja-e? Fene se tudja. Ha tudja is sem tudja elkerülni a végzetét. Teszi azt, amit tennie kell. Belehal, de a genetikai kódja öröklődik. Furcsa dolgok ezek. Inkább ne öröklődjön a genetikai kódom, de éljek azzal, akit szeretek. Így a logikus, nem? És már megint: mi a fene van velem?
- Vigyél magaddal azért valakit. Egyedül nem csak, hogy unalmas de veszélyes is bizonyos helyeken – adok neki tanácsot, mintha én annyiszor bejártam volna már Európát hátizsákkal. Mert nem, még egyszer sem. Pusztán mivel érdekel a dolog, így utánajártam már jó pár országnak. És nem csupán a szokásos túristahelyekről olvasgattam.
Táncol? Na ez érdekes. Ó és persze, hogy visszakérdez. Gondolhattam volna, hogy így fog tenni.
- Milyen táncot? Társas vagy ilyen hiphop vagy valami más? Versenyszerűen? Vagy hobbiként? – kérdezek vissza először is, hiszen tényleg érdekel a dolog. Azt nem mondom, hogy tánctanárt keresek, mert nem. Sőt partnert sem, de lehet, hogy hasznos lesz ez az információ. A futás jó dolog, de a mozgást annyira nem fejleszti. Még úgy sem, hogy nem esem már el minden fűcsomóban.
- Én? Hát … olvasni, zongorázni, új helyekre tett kirándulásukról ábrándozni. Öhm, elemi mágiázni. A macskámmal veszekedni – kezdem el sorolni kicsit akadozva. Egy rakás dolgot szeretek csinálni, ilyenkor sosem jut eszembe minden. Nagyjából ezeket szoktam mondani erre a kérdésre, azt hiszem. – Futni nem szeretek úgy különösebben, de futok. És nagyon szeretnék világot látni.
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. augusztus 1. 21:34 Ugrás a poszthoz

Thomas

hétköznap késő délelőtt |o

Örülök neki, hogy ma most látom őt először. Nem tudom hogyan viseltem volna el ezt a napot, ha már korábban láttam volna őt így. Valószínűleg sehogy. Beteget jelentettem volna és egy szűk, sötét seprűtároló zugban hagytam volna magam belesüppedni a depresszió feneketlen mély hullámaiba. Mondjuk ezt még mindig megtehetem, még a fél nap hátra van. És ki tudja mit fog most lépni.
Várok. A kéztördelést abbahagyom mivel túl fájdalmas volt már. Helyette inkább a szám sarkát harapdálom. Nem tudom, hogy meddig lennék képes így álldogálni. Valószínűleg órákig nem. Talán nem is kell, hiszen megmozdul. Tétovázik, aztán fordul egyet. Nem néz rám. Én viszont figyelem őt. Fényévekre van a magabiztos énjétől, fényévekre minden emberitől. Mintha csak egy üres váz lenne, és mégsem üres. Csak éppen az, ami megtölti az fel is emészti őt. Lélegzet visszatartva nézek bele a szinte halott tekintetébe. A vidám csokibarnák most határozottan élettelenek. Azonnal jön a felismerés, hogy nagyon nagy a baj. Meghalt valaki? Liam bácsit baj érte? Biztos valami hasonló kaliberű lehet a dolog, ha csupán valami iskolai ügy lenne – mint például hogy rosszul sikerült a beadandója – akkor nem nézne ki így.
Megszólal, de alig hallom. Persze nem nehéz kitalálni, hogy rám köszön. Esélyem sincsen megszólalni, hiszen teljesen elhomályosodik a tekintete, a sírás kerülgeti.
- Mi történt? – kérdezem csendesen, nem húzva az időt olyan udvariasságokkal, hogy visszaköszönés. Nem hozom fel azokat, amikre gondoltam, hiszen ha beletrafálok akkor biztos, hogy azonnal szétzuhan. Talán így nem. És amúgy is, egyáltalán nem biztos, hogy eltalálnám az okot. Remeg. Bármennyire is szeretném a karomba zárva vigasztalni, nem teszem meg. Még nem hessegettem el teljesen a rossz érzéseket, nem tudom, hogy miért kerül(t) engem. Mert kerül. Nagy a baj és kerül. Annyira rá koncentrálok, hogy nem veszem észre ez a gondolat mennyire fáj. Csak annyit érzékelek, hogy aggódok érte és nagyon szomorú vagyok. De miatta is az vagyok, hiszen ő is az. Továbbra is támaszkodom a falnak és karba teszem a kezeimet. Muszáj valamit csinálnom velük...
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. augusztus 1. 23:02 Ugrás a poszthoz

Thomas

hétköznap késő délelőtt |o

Ez az egész úgy rossz, ahogy van.  Utálom azt, amit csinálok. Nem vigasztalom, nem csinálok semmit se.  Ez nem én vagyok. Vagyis ez nem a mostani énem. Ez a régi Lau, aki elzárkózott mindenki elől, távolságot tartott mindenkitől. Nem csupán fizikailag. Érzelmileg is. Csak állok és ennyi. Minden érzésem és gondolatom rejtve van. Próbálok kitörni a falaim mögül, hiszen ez már nem én vagyok. Vele nem. Vele sosem voltam ilyen. De nem megy. Felteszem a kérdést és figyelem, ahogy reagál rá. Összeszűkülnek a szemeim, ahogy elemezgetni kezdem a rezdüléseit.  Mint egy robot, kizárva mindent, ami befolyásolhatná a megfigyelőképességemet.
Kínlódik, küszködik, szenved. Szeretnék rajta segíteni, de nem tudok.  Fejem enyhén félrebillen, amikor megszólal. Értem, amit mond. És értem, hogy ez mennyire megviseli. Történt valami, amit nem ért. Amit lehet, hogy tudhatott volna, de még sem. Tehát nem halt meg senki, nem sérült meg senki. A baj igazából vele van. Legalábbis ezt szűröm le abból, amit elmondd. Ám mivel még ennyiből fogalmam sincs arról, hogy pontosan miről is van szó, így nem mondok semmit. Biccentek csak egyet jelezve, hogy értem ám, figyelek. Bár szerintem ebből semmit sem vészre. Mert bár engem néz, de szerintem nem lát.
Felszisszenek, amikor saját magát kezdi el szidni, szinte már hisztérikusan hangosan. Mozgásra leszek figyelmes a folyosó végén, egy icipicit arrébb fordítom a fejemet és egy rendreutasító szemvillanással jelzem, hogy most inkább tűnés innen. Nem érdekel, ha az egész kastélyt kell is végigcaplatnia a kicsiknek, most akkor se jöjjenek közelebb. Az se érdekel, ha ezért leszid valamelyik tanár. Ha kell lezárom az egész csarnokot jéggel, de most ne zavarjanak meg. Az elsősök csoportja el is tűnik, kissé riadt arckifejezéssel. Szívesen félbeszakítanám Thomast most, hogy ne beszéljen hülyeségeket, de tudom ezt nem tehetem meg, most nem. Hogy végre elkezdi kiadni magából az egészet.
Most pontosan miről is van szó? Így ezek után már nagyon szeretném tudni. Semmi sem az aminek látszik? Ezt mégis hogy érti? Ismét érzem a szúró érzést a gyomromban, ez megint betalált. Nem hagyom elhatalmasodni a gondolatot, ami feldereng, bár a tekintetem ismét óvatossá és tárgyilagossá válik. Kezeimet egyre jobban szorítom egymáshoz, azt se venném észre, ha eltörném őket.
Azt nem mondanám, hogy kezd lehiggadni, de a haragja egy részét kiadta annyira, hogy egy picit nyugodtabb legyen. A könnycsepp útját figyelem egy ideig, majd automatikusan eltüntetem. Szúrni kezd a szemem, attól, hogy így látom őt. A végén még itt fogunk zokogni együtt.
Felszalad a szemöldököm a neveket hallva. Tehát velük van baj. Mi történt velük? Mi olyan történt velük, amit neki tudnia kellett volna, észre kellett volna vennie? Aztán kimondja és a falaim fülsiketítő robajjal törnek apró darabokra. Tekintetem megtelik érzelmekkel, a karjaimat is leengedem. Fejemben az ’úristen’-ek záporoznak.
- Nem, nem tudtam – azt nem teszem hozzá, hogy én nem is ismertem őket úgy igazán. Csupán látásból, néha köszöntem nekik, vagyis neki. Sose tudtam, hogy mikor van Mártonhoz és mikor Zsombihoz szerencsém. Ám ha ezt most így kimondom, akkor azzal azt sugallom, hogy Thomas a legjobb barátja a srácnak, neki lett volna esélye észrevennie, nem nekem. Márpedig egyrészt ez a lehető legrosszabb dolog lenne, amit mondhatnék neki. Másrészt meg miért is kellett volna neki ezt tudnia?
- Nem vagy hülye azért, hogy nem vetted észre. Hogy ő két személyiség egy testben. Persze sose találkoztál velük egyszerre, de ekkora suliban ez azért nem akkora csoda. És a tanárok? Nekik se tűnt fel, nem? – vagyis egy pont után biztos igen, de ez nyilván nem olyan rég derült ki. És azért Zsombi már elég régóta idejár. Ha ők nem vették észre, akkor Thomas, hogy tehette volna? Nem szokása megkérdőjelezni azt, amit hall, amit lát.
- Miért gondolod, hogy észre kellett volna venned, hogy tudnod kellett volna? – a kezéért nyúlok, igyekszem meglazítani az ujjait, mielőtt még kárt tesz magában. A táska nem érdekel, felőlem szét is tépheti. - És légy szíves ne gondolj magadról olyanokat, hogy ostoba vagy. Mert ez nem igaz!
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. augusztus 2. 16:12 Ugrás a poszthoz

Thomas

hétköznap késő délelőtt |o

Szavaim mintha süket fülekre találnának. Nem fogadja el, hogy nem hülye és ostoba. Továbbra is magát hibáztatja. Mondhatok én bármit, egyelőre semmi hatást nem érnék el vele. Tehetetlenül megrázom én is a fejemet, nem tudom hogyan is segíthetnék neki.  Valóban áldás és átok, hogy ennyire jóindulatú és naiv. Hogy mindenben meglátja a jót. Nagyon csúnyán ki lehetne ezeket használni, nem is lenne nehéz egy mozdulattal teljesen, visszavonhatatlanul összezúzni mindent, amiben eddig hitt, ami eddig összetartotta a világát. Talán ez most meg is történt, talán még megfordítható a folyamat.
- Mióta tudják? – ez lett volna igazából a kérdésem, de képtelen vagyok teljesen logikusan gondolkozni. Kifejezni magamat meg még kevésbé. Egyrészt még fel kellene dolgoznom a tényt, hogy Zsombinak tudathasadása van. Nem tudom a pontos meghatározását a betegségnek, de nem is lényeges ez most. Ez a tény nem igazán megrendítő számomra, viszont Thomas miatt fontos, hogy nyugodtan végig tudjak mindent gondolni. Másrészt pedig meg kell találnom a módot arra, hogy azt nyújtsam neki, amire szüksége van. Vigaszt, megnyugtatást, bármit.
Figyelem minden rezdülését, továbbra is úgy van vele, hogy tudnia kellett volna. Mert egyértelmű. Dehogy az. Mindazonáltal nem kezdek el vitatkozni vele ezen. Majd a megfelelő időben kifejtem neki rendesen a véleményemet. Amikor már nyugodtan végig tudom mondani én is, és meg tudja hallgatni ő is. Elfogadva azt, amit mondok. Csakhogy ott van még mindig az a probléma, hogy én nem ismerem Zsombiékat, csupán hallomásból. Nehéz lesz így meggyőzni bármiről is.
- És te hittél neki. Miért ne tetted volna? A legjobb barátod teljesen magabiztosan azt állítja, hogy van egy ikertestvére. Nem kérdőjelezed meg – bólintok egyet az információt boncolgatva. Ez teljesen stimmel. Én sem tettem volna, még akkor sem, ha tényleg nagyon furcsa lett volna. Az meg, hogy nem találkozom soha velük egyszerre … nem hiszem, hogy megfordult volna a fejemben, hogy valami nem stimmel. Hiszen lehet, hogy egyáltalán nincsenek jóban, és kerülik egymást. Előfordul az ilyen. És igen természetesen hiszel a barátaidnak, bízol bennük.
Nehezen fogadta el, azt mondja. Igen, ezt el is tudom képzelni. Megjárta már egyszer ezt az utat, és most megint minden darabokra hullik körülötte. A különbség az, hogy akkor úgy érezhette, hogy nyer még egy barátot, most pedig … A szívem szakad meg érte.
Magához ölel, olyan erősen, mint ahogy a fuldokló a mentőövet. Teszek egy apró lépést felé, hogy szorosan hozzá tudjak bújni. Kezeimmel átkarolom a derekát és lassan, mélyeket lélegzek válaszképp a zihálására. Csupán reménykedem abban, hogy egy idő után elkezd alkalmazkodni az én ritmusomhoz, amitől majd lejjebb megy a vérnyomása. Jelenleg ugyanis mindenhol ahol hozzámér érezni a szíve lüktetését. Iszonyatosan gyors.
Elkeseredett kérdése megerősíti bennem a feltételezéseimet arról mi is játszódik le benne tulajdonképpen. Más körülmények között valószínűleg valami vicces választ adnék rá, miszerint ugyan ki más lennék; de most pontosan értem, hogy miért is szükséges megerősíteni azt a tényt, hogy én én vagyok. Lassan simogatni kezdem a hátát mialatt hátrébb húzom a fejemet, hogy a szemébe nézhessek.
- Igen, én vagyok az. Ugyanaz a Laura vagyok, aki eddig is voltam. A te Laurád – felelem neki csendesen, majd visszadöntöm a fejemet az övének. Fejemben csengenek a kimondatlan szavak:  ’itt vagyok, nem tűnök el’ . De az előbbit szerintem tudja, hiszen erősen szorítom őt én is, plusz megerősítettem, hogy én vagyok az még mindig. Utóbbit meg, hát elég fura lenne kijelenteni. Ha elhagyom ezt a folyosót és már nem leszek a szeme előtt már az is eltűnés, ha úgy vesszük.
- Nem veszítetted el őket, egyiküket sem. Mindketten ott vannak, meg vannak. Megtalálják a módot, hogy meggyógyítsák őket anélkül, hogy elveszne valamelyikük – kicsi szünetet tartok, hogy megfelelően tudjam kifejezni magam a továbbiakban. Azt mindenképpen fontosnak tartom közölni, hogy mindkét barátja megvan, és ha nem is százszázalékosan de valamennyire kompatibilissé teszik őket egymással. – Tudják, és azt is, hogy számíthatnak rád..
Elhallgatok, mert nem találom a szavakat. Hiszek abban, hogy el tudja fogadni ezt, és hogy ott lesz a barátjának mindig, amikor szüksége lesz rá. Hogy kikecmereg ebből a szakadékból, amibe belezuhant. Csupán időre van szüksége hozzá, amit biztos hogy meg fognak érteni Zsombiék is.
- Tudod, hogy hol vannak? Lehet őket látogatni? - bár lehet, hogy még korai erről érdeklődöm, viszont biztos vagyok benne, hogy ahogy Thomas helyretette magában a dolgokat és lehetősége lesz rá elmegy a barátaihoz.
Utoljára módosította:Juhász Laura, 2019. augusztus 2. 16:12
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. augusztus 4. 18:29 Ugrás a poszthoz

Más a Masa


A mosolyra mosollyal reagálok, még akkor is ha nem teljesen őszintén boldog az a mosoly Masától. De mosoly, és az is valami. És nem, valóban nem sajnálom Bélát. Nagyon nem volt fair, amit tett, szóval nem érdemli meg sem a sajnálatomat, sem az együttérzésemet. Igaz, hogy haragudni sem haragszom rá. Mondhatni semleges.
Szerencsére hamar elválunk a fiútól, vagyis ez inkább neki szerencse. Ki tudja, lehet hogy még tetéznénk azt a büntetést valamivel. Esetleg olyannal, hogy egy szál kötényben tegye mindezt, vagy hasonló cikis dolog. Mondjuk én inkább csak asszisztálnék az ilyen ötleteknél. Ahogy bandukolunk visszafelé abban van valami szokatlan. Hallgatunk mindketten. Vagyis inkább az a szokatlan, hogy Masa milyen hallgatag. Már nem is mosolyog egyáltalán. Nem szólítom meg, nem különösebben zavar a némaság. Szeretek a csöndes kastélyban barangolni. Pedig mennyire féltem én ettől régen! Most meg annyira élvezem, hogy sehol senki.
Zavaró tényező? Hát az nehezen lehetne a lány. Nem vagyok túlzottan fellegek felett járó állapotban lelkileg, úgyhogy gond nélkül koncentrálok a teendőimre. Ha mellettem állna, vagy teszem azt a jeges padon ülne, hát akkor sem okozna gondot, hogy mindent a normális állapotába hozzak. Anélkül, hogy bármi baja esne Masának. Csacsoghatna is nyugodtan, akkor sem zavarna. Ahogy elkészülök helyet foglalok és a terem berendezését csodálgatom időnként a lányra pillantva. Persze a szemem sarkából mindig nézem a vonásait, próbálom felmérni a hangulatát. Leül és nem tud nyugton maradni, kezeivel piszkálgat mindent, amit ér. Zavarban van. Az nem jut az eszembe, hogy amiatt is, hogy én nem szólalok meg. De nem akarom lerohanni igazából. Nem is tudom, hogy mit mondhatnék hirtelen.
Enyhén félrebillentem a fejem, amikor végül megszólal, elraktározva magamban azt is, amit mond és azt is ahogyan mondja. Megrázom a fejemet, amikor Bélát említi. Nem kell bocsánatot kérnie azért, hogy nekem kellett elintéznem azt a majmot.
- Semennyire. Nem vagyok valami nagy kviddics rajongó. Valakik játszanak valakik ellen. Az egyik csapat veszt, a másik nyer – vonom meg a vállamat. Számomra ez bőven elégséges információ a sportról. Ennél több úgysem marad meg bennem. Se a pontállás, se az, hogy ki sérül meg, vagy ilyenek. Ha mondjuk Danka játszik akkor azért ennél kicsit jobban figyelek, legalább annyira, hogy azt tudjam, hogy őneki nincs baja. De pár nap alatt elfelejtem akkor is, mindent amit addig megjegyeztem a meccsről. Szóval most sem tudom, hogy mire utal a lány. – Mindenki hibázik néha. Van, hogy csak kisebb hibákat követnek el, van hogy nagyobbakat. De itt vagy, élsz. Gondolom senki más sem halt meg, vagy került nagyon durva állapotba. Szóval olyan oltári nagy gubancot nem csinálhattál.
Persze ezt lehet, hogy ő máshogy látja. Meg a csapattagjai is, ha például miatta veszítettek el egy meccset. De az csak egy meccs, még bőven van esélyük megfordítani az állást meg minden. Azt hiszem nagyon naiv vagyok ezzel a sporttal kapcsolatban.
- Gondolom akkor az Eridon ellen játszottatok. Nem volt szép Bélától, hogy ilyen övön aluli ütést mért rád. Úgy, hogy rajtakaptuk a szabályszegésen – megcsóválom a fejemet, hiszen ez tényleg nem fér bele a fejembe. Mit képzelt? Hogy majd megúszhatja ha a porba tiporja a prefektust? Iszonyat peches napja volt akkor a fiúnak, hogy én is pont itt voltam. Ezen a ponton viszont eszembe jut, hogy pontosan mi is történt és finoman remegni kezdek. Hozzám ért a fiú! És mégis, képes voltam megőrizni a józan eszemet, és helytálltam ebben a helyzetben. A megfutamodás lett volna pedig az alap reakcióm. Eddig zubogott az ereimben az adrenalin, de most, hogy már megoldódott minden, már kiürült teljesen és én majd’ megfagyok a hirtelen ürességtől.
- Hogy érted, hogy félre akartál vezetni? – teszem fel a kérdést, hogy eltereljem a figyelmemet. A tényleges kérdés inkább az lenne, hogy miért. Jobb kezemmel szórakozottan babrálni kezdem a köves karkötőmet, bár nem szükséges lenyugtatni magamat, pusztán megszokásból teszem. Hogy csináljak valamit. Néha-néha rápillantok Masára, de már nem kielemzős célzattal, csupán érdeklődően.
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. augusztus 4. 20:29 Ugrás a poszthoz

Más a Masa


Talán ha nem lennék annyira reménytelen eset seprűnyélen ülve, akkor lehet hogy meglátnám a kviddics szépségeit. Így nem igazán. De ettől még megértem azt, hogy másoknak igenis fontos, mások szeretik, élvezik csinálni. Ha a barátaim vannak így vele akkor persze támogatom is őket, meg szívesen végighallgatom a meséjüket egy-egy meccsről. Hogy később mennyi marad meg belőle a fejemben? Hát nem sok. A lényeg az igen, főként az, hogy ők hogyan vélekednek, hogy éreznek az adott eseménnyel kapcsolatban.
Annál nagyobb baj pedig szerintem nem történhet ha valaki életét veszti egy meccsen. Szerintem. Mások szerint egy elhibázott ütés is tragédia. De attól tényleg nem kell tartania Masának, hogy kinevetem, csináljon bármiféle bajt is. És máris sikerült kicsit oldanom a hangulatát azzal, hogy ennyire tudatlan vagyok. És még meg sem kellett erőltetnem magam hozzá.
- Gurkót? De hát azok nem arról híresek egy egyenesen arrafelé repülnek amerre ütik őket az emberek, nem? – kicsit elbizonytalanodom, bár valószínűleg jól tudom. Megütnek egy gurkót, az megy egy ideig abba az irányba amerre ütik, aztán irányt váltanak. Nekem teljesen belefér a dologba, hogy visszafordul arrafelé, amerre ütötték. Az már más kérdés, hogy Masa esetleg nem vette észre, hogy megint őt célozza az a gonosz. De ez akkor sem akkora nagy tragédia. Öngólt rúgni, vagyis dobni. Na az sokkal nagyobb szégyen. Ezt nem osztom meg vele, ahogy nézem ő már nem kíván erről beszélni. Bátorítóan rámosolygok, hiszen ez még tényleg nem a világvége.
Nem, tényleg nem csak őt figyelem. Viszont ennek nincs köze az ő hangulatához. Sokkal inkább ahhoz, hogy tényleg most kezdek csak rádöbbenni, hogy mi is történt. Nem éreztem úgy eddig sem, hogy gorombán viselkedett volna velem. Másképp, mint szokott az tény. De nem volt annyira más, hogy szembetűnő legyen, hogy arra gondoljak hogy én okozom a dolgot. Amikor azonban beszélni kezd akkor felpillantok rá. Érdekes, amit mond. Szóval tulajdonképpen csak mázlija volt, és jól jöttek ki a dolgok. Velem van a baja. Fel is vetődik rögtön a kérdés bennem, hogy mit tettem? Még a szemöldököm is felszalad enyhén. Legjobb tudomásom szerint semmit nem követtem el ellene.
Sok időm nem jut sem az önmarcangolásra, sem pedig a töprengésre hiszen már folytatja is tovább. Próbálja valahogy elmondani az egészet. Azt világosan látom, hogy nem könnyű erről beszélnie. De hogy mi van a háttérben, hát arra nem jövök rá. Talán nem is jönnék rá sose. Így hát amikor kimondja Bence nevét azonnal eltátom a számat és csodálkozó arckifejezéssel nézek Masára.
- Bence? Mi van Bencével? – teszem fel reflexből a kérdést. Jóban vagyok a fiúval, szoktunk beszélgetni, elhülyéskedtünk. Csereüzletet bonyolítottunk le. De mi van vele, ami miatt ő … áá. Csak nem? Töprengve szemlélem a lányt, még mindig azon gondolkodva, hogy vajon jó-e sejtésem. De ez csak egyféleképpen derülhet ki. – Nem tudom, hogy esetleg mit láttál vagy hallottál … de … engem nem érdekel Bence. Csak barát.
Képtelen vagyok megállni, hogy el ne mosolyodjak, annyira emlékeztet ez a beszélgetés egy másikra. Egy régi beszélgetésre, amikor én voltam abban a helyzetben, mint most Masa. Kicsit mások voltak ugyan a körülmények, de ez a ’csak barát’ téma az teljesen megegyező. Nyílt és őszinte tekintettel keresem a lányét. Az igazat mondom. Soha nem is érdekelt engem az a fiú. Vajon jó a megérzésem? Masának többet jelentene Bence?
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. augusztus 4. 22:33 Ugrás a poszthoz

Thomas

hétköznap késő délelőtt |o

Furcsa ez nekem. Ha a tanárok tudják a kezdetektől, akkor mégis milyen dolog az, hogy nem mondják el azoknak, akiket nagyon érint a dolog? Komolyan nekünk kellene rájönnünk ilyen dolgokra? Nem értem. Én ezt egyszerűen nem értem. Ereimet jeges áradatként tölti el a düh, annyira, hogy most az egyszer, őszintén, végtelenül hálás vagyok, hogy nem negatív kitörésű az elemi mágiám. Ettől az egésztől meg tudták volna kímélni a fiút! Értem én, hogy orvosi titoktartás, meg hogy csak a hozzátartozók meg egyéb marhaság... De könyörgöm, tényleg csak a család tudhat erről? A legjobb barát meg szenvedjen? Ezt. Nem. Tudom. Felfogni.
Hogy az iskolatársak meg mit tudnak, na azt meg hagyjuk szerintem. Elhisznek mindent, amit hallanak. A portréktól, egymástól, tök mindegy. Hogy ők tudják-e, hogy Zsombiék egy személy? Most már talán igen. De eddig? Nem hiszem.
- Hidd el az így van jól. Hogy hiszel a barátaidnak, hogy bízol bennünk. És nem azon töröd a fejedet, hogy most vajon igazat mond-e vagy sem. Zsombiék sem csaptak be, csupán azt mondták neked, amit ők igaznak tudtak. Nem a te hibád – hátha most már jobban el tudja fogadni ezt a tényt, hogy egy kicsit nyugodtabb.  Hiszen az, érzem, ahogy lassan alkalmazkodni kezd a szervezete az enyémhez. Követi a ritmust automatikusan. Hiszen itt egy másik test, ami meleget és biztonságérzetet ad, és megnyugtató a szívverésének a hangja, a légzésének üteme. Ösztönös az igazodás. A simogatásom üteme is erre készteti őt.
A szavaim hatására pedig még egy aprócska mosolyt is kapok válaszként. Sok mindent mondhattam volna neki, de annál lényegre törőbben és egyszerűbben nem tudtam volna kifejezni, ahogy végül tettem. Az a két szó kifejez mindent, és úgy látom, hogy átment az üzenet. Elérte a hatást.
- Biztos fognak majd. Lehet, hogy még nem szabad leveleket fogadniuk. Majd érdeklődünk a hogylétük felől – valóban nem hallottam még az intézményről, ezt jól sejtette. A hangszínéből kiérzem, hogy ez is érzékeny terület. Aggasztja, hogy még nem hallott felőlük. Biztos valahogy fel tudjuk venni a kapcsolatot vagy az elmeintézettel, vagy a családdal, hogy információhoz jussunk Zsombiékról. És igen, az is biztos hogy én magam is utána fogok járni ennek az egésznek. Nem is kell kérni rá. Ha meg már látogathatók, ha Thomas szeretné el is megyek vele. Hát hogyne tenném? A barátnője vagyok. Támogatom, amikor arra van szüksége. Mellette állok.
Nem szorít már annyira erősen, mint az előbb, én viszont még nem engedek az ölelés szorosságából. Továbbra is tartom őt. A szabad karommal addig vándorlok felfelé, amíg az ujjaim a hajába nem túrnak. Egy icipicit ráfogok a tarkójára, mialatt a fejemet a vállára hajtom. Finom jelzés ez, amivel azt próbálom elérni, hogy utánozzon. Nyugodtan hajtsa csak rám a fejét, hunyja le a szemét, pihenjen egy kicsit ebben a cseppnyi kis békében, amit kínálni tudok neki. Nem oldja meg a problémát, nem tünteti el a gondokat varázsütésre, de kezdetnek egy bújás és egy váll, amire rá lehet tenni a minket terhelő súlyok egy részét; hát pont megteszi.
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. augusztus 5. 12:18 Ugrás a poszthoz

Más a Masa


- Megsérültél? – teszem fel a legfontosabb kérdést végre. Oké, a gurkó rossz, csúnya gonosz aljas módon nekiáll megtámadni Masát, ahelyett, hogy az ellenfelet célozná. Az oké, hogy a lány nem figyelt, de lehetett volna annyi tisztesség abban a labdában, hogy elugrik az útjából. Na, van még valakinek kérdése, hogy miért is nem kviddicsezem?
Tudja? Bence is azt mondta? Miért kerültem én egyáltalán szóba közöttük? Most már az összes pénzemet fel merném tenni arra, hogy igazam van: Masa féltékeny. De pont rám? Jó, mondjuk a féltékenység nem válogat, én aztán tudom. Én is az voltam. Tudom milyen pocsék. Csupán én egy fotó miatt. Ő meg látott is a fiúval. Igaz, hogy egy fél kviddics-csapat elfért volna kettőnk között, hiszen nem én pacsiztam meg ilyesmiztem Bencével. Az Dana volt. Szóval, miért pont rám?
- Tehát elhitted neki, de mégse tudtad kiverni a fejedből a gondolatot – szűröm le a lényeget az elmakogott történetéből. Nem veszem sértőnek, hogy nem feltételezte, hogy bármi közöm lenne Bencéhez. Igaza van. Abban mi a sértő?
Na álljon meg a menet! Mielőtt összejöttek? Elkerekedik a szemem, ahogy felfogom ezt az információt. Ez új nekem. Teljesen. Jó, nekem sok minden új az tény. De a lényeg, hogy nem hallottam eddig róla, se Bencétől se mástól. Nem szokásom belemászni mások magánéletébe, belekérdezgetni sem, még ha észre is veszek dolgokat akkor sem.
- Örülök nektek! – mosolyra húzódik a szám, ahogy gratulálok neki. Hiszen ez jó! Majd sóhajtva mesélni kezdek neki. – Egy ideje már nem találkoztam Bencével. Mármint persze sokszor látom, meg köszönünk, de körülbelül ennyi. Amúgy sem beszélgettünk sose az érzelmi dolgainkról – vonom meg a vállamat, ahogy kifejezem azt az egyszerű tényt, hogy nem mondott nekem semmit a fiú.
- Meg igazából, el is voltam foglalva a saját szerelmi életemmel, amiről persze ő nem tudott. Különben biztos mondta volna, hogy nagyon kedvelek valakit – most én hadoválok össze-vissza. Hiszen az addig rendben van, hogy a lányoknak elmondtam a dolgot … kénytelen is voltam. Ahogy kinéztem az Udvar után, hát még szép, hogy kiszedték belőlem. De nem mondtam el még senkinek rajtuk kívül. Főleg nem úgy, hogy én hozom fel a témát. Viszont szeretném egyszer s mindenkorra letisztázni Masával azt, hogy tőlem azt nem kell félnie. Se most, se máskor. Veszek egy nagy levegőt, és lesütöm a szememet, majd kibököm.
- Szóval nekem már jó ideje tetszik Thomas. Nemrég meg … hát … szóval. Együtt vagyunk – még így is csak kinyögni sikerül, na nem azért mert annyira nehéz beszélni róla. Inkább azért, mert a ’járunk’, ’összejöttünk’ és egyéb szavak olyan furcsán hangzanak nekem. Még nem sikerült a megfelelő kifejezést megtalálnom, ami leírja a dolgokat úgy, ahogy szeretném. Felpillantok Masára, enyhe pírral az arcomon. Ez most a vallomások estéje úgy néz ki. De hát mi mást csinálhatna két prefektuslány az őrjáraton? Megbüntetnek valakit, majd átbeszélik a szerelmi életüket.
- Amúgy, én is voltam féltékeny. Tudom mennyire pocsék, és mennyire irracionális az egész – vonom meg a vállamat, jelezve, hogy nem vettem magamra a dolgot. Azt azért remélem, hogy ezek után kikerülök majd a képből, és nem lesz többé rám féltékeny. Hiszen tényleg semmi oka nincsen rá.
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. augusztus 5. 13:45 Ugrás a poszthoz

Thomas

hétköznap késő délelőtt |o

Csupán valahol mélyen a tudatalattim legelrejtettebb zugában sejlik fel a gondolat, hogy mennyire szoros ölelésben tartom Thomast. Hogy sugallom neki ennek az érintkezésnek a fenntartását. És hogy irányítom őt. Meghittség is van ezekben a mozdulatokban, de amit ténylegesen érzékelek az az, hogy megnyugtatom őt. Nem tolakszik be a fejembe semmi zavaró gondolat, semmi olyasmi, ami miatt zavarban érezhetném magam. Pedig magamat ismerve bőven lenne okom erre most. Milyen furcsán működik az emberi agy, nemde?
Amint rám helyezi a buksiját automatikusan lecsukódik a szemem, nincsen szükségem arra, hogy lássam mi zajlik körülöttünk. Most csak mi vagyunk, semmi más nem számít. És bár neki van szüksége erre az ölelésre, mégis megnyugszom én is. A jól leplezett dühöm lassan elpárolog, a mérhetetlen szomorúság is csillapodik, amit amiatt érzek, hogy mit kell átélnie a fiúnak. A rossz érzésnek is nyoma veszik, ami rám tört, amikor arról beszélt, hogy semmi sem az, aminek látszik. Valahogy ez a mondat és az a tény, hogy került engem … nos nem volt kellemes. Mintha attól tartott volna, hogy én sem vagyok igazi, az érzéseim csak hazugságok. Hogy ez az egész csupán csalfa káprázat. Aztán persze megértettem, hogy miről is van szó igazából és már egy ideje nem érzem azt a szúró fájdalmat a gyomromban. Megértem, hogy miért került.
- Hát persze. Ameddig csak szeretnéd – felelem neki halkan, megsimogatva a fejét. Csupán miután elenged tudatosul bennem, hogy még így is tekintettel van rám. Szeretné ha minél tovább így maradhatnánk, szüksége is van rá. Mégis megkérdez. Hiszen lehetnének rossz érzéseim akár az ölelés hosszúsága miatt. Eddig még nem volt ilyen, ennyire sokáig még sosem voltunk egymás karjaiban. De nagyon szívesen teljesítem a kívánságát, mindenféle gond nélkül.
Hagyom magam a lépcsőhöz terelni, megvárom amíg elhelyezkedik, majd leülök mellé. Amennyire közel csak tudok, hogy hasonlóan ölelhessem, mint az előbb. Amikor rátörnek a feldúltság hullámai, megnyugtatóan simogatom a hátát, hogy enyhülhessen. Hogy újra nyugodtan tudjon lélegezni, és ne kapaszkodjon annyira görcsösen. Csendesen üldögélünk, egy szót sem szólva. Nincs is szükség szavakra. Meghagyjuk hát a közelünkben elhaladó embereknek. Nem tudnám megmondani, hogy mennyi időt töltünk így, itt a lépcsőn ücsörögve. Már biztos javában benne járunk a délutánban. Néha ki-kinyitom a szememet, de nem adom jelét annak, hogy abba kellene ezt hagynunk. Egyszerre motoszkálásra leszek figyelmes a közelünkben, majd a látóterembe egy cetlire írt üzenet jelenik meg, ami azt tudatja velem, hogy nincs okom aggódni, elmarad az óra. Hatalmas vigyorgó arc van még rá rajzolva. Pislogok gyorsan párat jelezve, hogy vettem az adást, majd később kifaggatom a csoporttársamat, hogy mi is történt pontosan. Most már tényleg semmi akadálya, hogy addig maradjunk amíg … hát takarodóig ha kell.
Thomas egy újabb meghatározhatatlan időtartam után megmoccan, felemeli a fejét és lassan kibontakozni készül. Már sokkal jobban néz ki, mint korábban. Nyomok egy puszit az arcára, felállok és kinyújtózkodom. Megvárom, míg a fiú is felveszi a táskáját, igazítok a nyakkendőjén majd kézenfogva elindulunk kifelé a kastélyból. Nem kell elmondanom neki, hogy lemegyek vele a kandallóig. Teljesen magától értetődik, hogy nem hagyom magára.
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. augusztus 5. 18:28 Ugrás a poszthoz

Masa


harmatgyűjtés| o



Megszoktam már, hogy rendszeresen futok reggelente. Ha nem is minden nap, vagy minden másnap, de mindenképpen többször egy héten. Azt is megszoktam, hogy egyedül teszem ezt. Igazából szeretek is egyedül futni, hagyom a gondolataimat szabadon csatangolni, mialatt monoton emelgetem a lábaimat. Mégis örömmel egyeztem bele, hogy Masa csatlakozzon hozzám.
- Nincs mit – felelem neki tartva a tempómat. Tényleg kicsit szokatlan, hogy cikázik körülöttem, mint egy őzgida de korántsem zavaró. Addig nem, amíg meg nem torpan előttem. Mert akkor nemes egyszerűséggel elütöm és átesem rajta. Elmosolyodom, ahogy elsprintel mellőlem, én is mindig így fejezem be a futkosást. Pár kör sprinttel. Még pár kör laza kocogás, és el is jutok odáig. Masa szegény kénytelen félbeszakítani az elmélkedését, bár nem úgy tűnik, mint aki nagyon a szívére veszi. Hamarosan aztán sétálásra veszem a tempót, majd meg is állunk.
Nem lihegek, nem merített most le ez a kis kocogás. Többet szoktam azért, de most ugye próbáltam igazodni Masához. Az addig rendben van, hogy kviddicsezik, de az még nem jelenti azt, hogy a futkosást is bírja hosszú távon. Felvont szemöldökkel biccentek neki, jelezve, hogy kíváncsivá tett, mehetünk. Az első fák elérésekor azonban megtorpanok. Még mindig rühellem az erdőket, még mindig nem akaródzik bemenni oda.
- Oké – motyogom, amikor biztosít róla, hogy már nincs messze amit mutatni szeretne. Lassan és alaposan körbenézve követem őt, amíg meg nem látom a napernyőt. Egy ideig tanulmányozom a földbe tűzött botocskákat, a rajtuk lévő bevonatot, és a talajt borító vizet. Elmosolyodom a látványra.
- Nem rossz, és mihez kezdessz ennyi botnyi harmattal? Valami okkal csináltál harmat-telepet? – pillantok rá a lányra kérdően. Ügyesen megoldotta, hogy egy helyen sok harmat legyen, de vajon miért fontos ez neki? És főleg hogy gondolja azt a gyűjtést? Hiszen egyelőre csak harmatos minden. Nem tudom megállni, hogy az egyik evőpálcikáról ne mozdítsam el a vízcseppeket, takaros kis labdává összeállítva azt. A levegőben köröz a napernyő alatt, bár ha kihoznám onnan sem lenne semmi baja. Mindehhez oda sem pillantok a vízlabdára. Masát figyelem érdeklődve.
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. augusztus 5. 19:12 Ugrás a poszthoz

Bence



Határozott bólogatásba kezdek, ahogy levonja a konklúziót. Bizony, úgy van. Jó kislány vagyok. Nem mondom azt, hogy nem fordulnak meg a fejemben ebbe a képbe kevésbé illő dolgok; de mivel nem teszem meg őket így teljességgel igaz az állítás. És azért elég ütős érv kell ahhoz, hogy én kihagyjak egy órát szándékosan például. Pedig minden alkalommal eljátszadozom ezzel a gondolattal, amikor bájitaltanom van. Ötödévbe jön rám a kalandvágy? Oh, hát van nekem kalandvágyam, de csak bizonyos keretek között.
- Bárki másnak csinálhat, az nem zavar – zárom le én is a témát a golymókkal. Nem teszem hozzá, hogy ne előttem tegye, mert az már tényleg szőrszálhasogatás lenne csak. El tudok fordulni, amíg a kis állatka teszi a dolgát. És de, környezetvédő vagyok, textil zsebkendőt használok, ha Bence mindenáron tudni szeretné.
Felkuncogok, hiszen most egyetért velem abban, hogy én nem vagyok lány. Legalábbis nem olyan, mint a legtöbb. Nem különösebben zavar a dolog, mindig is kilógtam a többiek közül. Ugyan mégis mitől változott volna ez meg most?
Kezdem nem érteni, hogy miről beszél viszont. Az jó, hogy egy emberrel meg tudtam csinálni ezt a kézfogósdit. Hatalmas nagy előrelépés! Bence mégis megijed inkább tőle. Pedig, most már kettőnél tartunk igazából, hiszen vele sem ájultam el. De erőltetni nem fogom ennél jobban tovább. Valószínűleg már ezért is kapni fogok a fejemre Rileytól. Csak annyira de annyira megörültem annak, hogy sikerült nemrég, hogy kíváncsi voltam, hogy tudom-e reprodukálni a dolgot.
- Jaj dehogy haa … lok meg – kikerekedő szemekkel nézek Bencére, ahogy eljut a tudatomig mit is mond. Mi? Ki a pasim? Miről beszél? Akitől nem ájultam el bemutatkozásnál az Liam bácsi. Hát hogy a viharba lenne ő a pasim?
- Neeem – felelem éneklő hangon, majd rögtön el is vigyorodom. Teljesen más dolgokról beszélünk, viszont azzal amit mond rájöttem arra, hogy eleve nem fogalmaztam neki pontosan. Van még valaki. De ő sose okozott gondot. Oké Bence, akkor 3 ember van. Más kérdés, hogy ebből kettő valószínűleg minden nehézség nélkül el tudná érni, hogy elájuljak és pánikba essek. Szóval még is csak egy marad.
- Akiről én beszéltem az egy felnőtt férfi. Egy ismerősöm rokona. Bemutatkoztam neki, amikor találkoztunk és akkor nem ájultam el. Szóval nem, nem a pasim, nem is lesz a pasim. Nincs itt semmi kézenfekvőség – szándékosan nem világosítom fel Thomasról. Túlságosan friss még az ottalvós élménye, na és persze azé, amire rájöttem ott. Képtelen lennék most beszélni róla, anélkül hogy paprikapiros ne legyek. A szoba persze kezdi szépen átszínezni magát rózsaszínre, majd fokozatosan sötétedik be, amíg szándékosan nem terelem el a figyelmemet inkább egy szelet csoki felé. Máris megjelennek zöldes, kékek, sárgás foltok a falon. Határozottan vidám mintát alkotnak.
Pár percig még ücsörgünk, aztán elég erősnek érzem magam ahhoz, hogy lassan feltápászkodjak a kanapéról. Teszek pár óvatos lépést, majd mivel nem tapasztalok semmi furcsaságot határozottan fordulok vissza Bencéhez.
- Rendben vagyok, mehetünk! – a fiú persze azonnal felpattan, én némileg lassabban követem őt az ajtóhoz. Mielőtt becsuknám magunk mögött az ajtót még visszanézek, hogy nem hagyok-e itt valamit esetleg. Majd elindulunk a navine felé, hogy végre Bence rátehesse a mancsát a tabletjére.
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. augusztus 6. 21:19 Ugrás a poszthoz

Hurrá nyaralunk!

Danka, Edith, Thomas |Balatonfüred | aug 18 | o


Már nagyon vártam, hogy lejöhessek ide! Dankával ezer éve beszéltük meg, hogy nyáron eljövünk majd. Meglepett azért, amikor újra felhozta a témát, és az álmodozásból egyszerre tervezgetés lett. Együtt bújtuk a naptárat, hogy mikor is lenne a legideálisabb megejteni, ő meg ugye meg is beszélte a szüleivel. Borzasztóan izgalmas volt már akkor is. Aztán tetézte az egészet az ötlettel, hogy mi lenne, ha elhívnánk még pár embert. Egyre izgatottabban vártam a nagy eseményt. Olyannyira, hogy már napok óta nyúzom a lányt, hogy mikor megyünk már. Ez nem vall rám, de még sosem voltam nyaralni úgy igazán. A sulis tábort azt nem mondanám tényleges nyaralásnak. Sem a helyszínt, sem a társaságot nem én választottam.
Szóval itt vagyunk most. Ezen a fantasztikus helyen. A szobákat már elfoglaltuk. Őszintén szólva egy kicsit meglepődtem, mert én valamiért úgy képzeltem, hogy lesz egy nagy szobánk és ott leszünk mindannyian. És, hát nem... Amúgy nagyon szupi a kis lakosztályunk. Nevezhetjük annak, mivel full extrás, luxus szoba a köbön. Tévével, légkondival, minibárral – ez mondjuk annyira nem érdekel – szuper kis erkéllyel, ahova kényelmesen ki lehet ülni reggel kávéval, vagy este gyönyörködni az éjszakai égboltban. Jaj, nagyon szuper az egész!
A strandra menet megpihenünk egy kicsit a padon, fagyit eszegetve. Időnk, mint a tenger. Meg hát azért fagyival a kézben nehezebb előkaparni a pénzt a strandra. Furcsa megint mugli-pénzt forgatni, de nekem legalább ismerősek az érmék. Ajándékot persze hoztam én is Dankának, a szobában várja, hogy átadhassam. Benitoval együtt. Mert persze, hogy ő is velünk jött, hol hagytam volna? Rögtön kényelembe helyezte magát az egyik ágytakaró alatt, mire eljöttünk már javába durmolt.
Én részemről elhárítom Edith felajánlását, nem eszem bele csak úgy mások kajájába. Nem kifejezetten azért, mert fúj nyálcsere meg nem higiénikus, hanem mert...hm. Az olyan, bensőséges. De a mogyorós íz most amúgy sem vonz. Sőt most így hirtelen a többi se.
- A joghurtos erdei gyümölcs is finom – hozom mindenki tudtára a dolgot. Igaz már szinte az egészet megettem, szóval nem is ajánlgatom. Szórakozottan piszkálgatni kezdem a fém karperecemet a bal csuklómon. Meg nem mondom, hogy miből készült, viszont csodaszép hullámok vannak rajta díszítésként. Thomas már látta ezt rajtam, ő talán tudja is, hogy miért viselem. Teljes elemi mágia blokkolás, mivel tilos a muglik előtt használni a képességet. És nem akarok kockáztatni. Az ölembe húzom a vállamra akasztott táskámat, ami a strandfelszerelésemet rejti. A fürdőruhámat már a hotelban felvettem, így a strandon csak ledobom a normál utcai ruhámat és már mehetek is csobbanni. Szórakozottan matatok a fülével, képtelen vagyok nyugton maradni.
- Jól tetted, hidd el – adom a fiú tudtára, hogy nem akkora baj az, hogy nem hozta a telefont. Az elhaladók pillantását persze észreveszem, majd a kérdő tekintetet is, úgyhogy tolmácsolom a szituációt. – Mobilnak, vagy telefonnak szokták mondani. A mobilkészülék a hivatalos, régies megnevezése. Bár lehet, hogy már azóta kitaláltak rá egy újabb szlenget. Nem kell velük foglalkozni – vonom meg a vállamat, hiszen tényleg nem nagy ügy. Figyelmesen nézegetem az utcát, az embereket, szívom be a fantasztikus illatokat. Itt még a levegő is tele van vízzel. A lábammal megállás nélkül kalimpálok, tekintetem folyton vissza-visszatér a társaimra. Ahogy az utolsó fagyitölcsér darabka eltűnik megragadom a táskámat és már pattanok is fel a víz felé mutatva.
- Na, mehetünk pancsolni? Vagy, még ücsörögünk? – picit lebigyesztem a szám a sarkát az utolsó opcióra. Remélem nem, remélem megyünk. Mondtam már, hogy mennyire izgatott vagyok?


/300. hsz ; ) /
Utoljára módosította:Juhász Laura, 2019. augusztus 6. 21:26
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Juhász Laura összes RPG hozzászólása (325 darab)

Oldalak: « 1 2 3 4 [5] 6 7 ... 10 11 » Fel