A hajam szigorú kontyba fogom, miközben egy szinte láthatatlan sminket teszek fel. Némi alapozó, púder. A szemöldökömet megformázom, szempillaspirál és szájfény. Egy kézzel kicsit macerás, de nem akarok úgy kilépni a házból, hogy lássák, csak egy nyomorult vagyok. Amikor utoljára kint jártam, még kemény tél volt, akkor Niameyre emlékszem, arra is, hogy féltem, amikor elaludtam, aztán csak a nyugalom járt át, mintha minden rendben lenne. Denis illata álmomban is elkísért. Zavart vagyok, nem tudom, hogy igaz volt-e az álom vagy sem. Mára tavasz lett. A nap kisütött, a hó olvadásnak indult. A friss levegő, a nap bágyadt melege, a korai tavasz, az új kezdet ígérete.
- Nem kellett volna eljönnöd.
Szólalok meg csendesen, tény közlően a mellettem sétáló Annie-nek. Rá se lehet ismerni, annyira más lett, kivirult és boldog. Hallottam tegnap, ahogy Denis megkérdezi tőle, hogy ma találkoznak-e, és hallottam, ahogy Annie visszautasítja, mert elígérkezett hozzám, hogy segít kiválasztani a ruhámat. Ki akartam szaladni, szólni neki, hogy menjen csak nyugodtan, de ha kimegyek, az azt jelenti, hogy találkozom Denisszel is. Nem akarok. Elég nekem a képzeletem, az igazival nem tudnék mit kezdeni.
- Az édesapja kérésére félretettünk öt ruhát.
Bólintok párat, miközben Annie-t leültetik egy fotelba, hogy ott várjon meg, amíg visszatérünk. A felakasztott ruhákra rá se tudok nézni, minek, hiszen hamarosan úgyis mind felkerül rám. Az elsőben igen nehezen mozgok, de valahogy sikerül kilépkednem benne. Annie tekintetében minden benne van, amit én is érzek a ruhával kapcsolatban.
- Ez igazán, habos.
Belepillantva a tükörbe, elfog a rosszullét is ettől az egésztől, letépném magamról az egészet.
- Nem jó.
Értek egyet Annievel, és igyekszem minél gyorsabban visszabotorkálni a szobába, hogy levehessen. A másodikat unalmasnak találom, és ahogy kilépek benne, a kísérőm is ezt látja. Mind a ketten megállapítjuk, hogy ez nem az a ruhadarab, amire vágyunk, nem az, amit viselnem kellene. Közbe fordulok azért még egyszer benne, de nem, nincs meg az érzés. És hogy mikor lesz meg? Nem tudom, azt mondják, az ember megérzi az ilyesmit. Ha harmadik ruhát szintén az unalmasba soroljuk, míg a negyediket folyton igazgatom, rángatom magamon, mert sehogy sem áll.
- Le kéne venned, mielőtt elszakad.
Majdnem élből reflektálok rá, hogy az apám pénze, had szórjuk csak, ha kell a fél boltot szétszaggatom. Vajon, ha megtenném, eléggé őrültnek nézne ahhoz, hogy ne akarjon ahhoz a furcsa fickóhoz hozzáadni?
- Már csak egy maradt.
Mondom Annienek, aki aggódva pillant rám, de az eladónő egyből odaszökken hozzánk.
- Ez csak irányadó volt az édesapjától természetesen üzletünk bármelyik darabját megvásárolhatja.
- Nézzük meg az utolsót.
Visszasétálva nem is nézem, hogy mit adnak rám, engedelmesen bújok bele, és anélkül, hogy egyetlen pillantásra is méltatnám odabent, lépek ki Annie-hez, akinek most először látok csodálkozást az arcán. Nem azt, ami eddig volt, hanem azt az igazit, amikor tudod, hogy ez az. Félve pillantok bele a tükörbe, és amit látok, egyből arra késztet, hogy megváltozzon a testtartásom. Kihúzva magam szembenézek a ruhával, szembe azzal, ami vagyok benne. Egy fátylat tűznek a hajamba, miközben érintést érzek a karomon.
- Na, ez az én hercegnőm.
Az érzelmek olyan gyorsan jönnek elő a képzeletem szüleményére, hogy nem tudom visszatartani magam, és a zokogás ott ér, a tükör előtt. Annie átölel, és most én érzem Denis illatát keveredni a ruháján. A szellemkép szertefoszlik, de az érintése még mindig ott van a kezemen és a hangja a fülemben.
- Megvan a ruhád?
Bólogatok párat Annie kérdésére, és csak az jár a fejemben, hogy menjünk innen, menjünk el messzire, bárhova, de nem akarok itt lenni, nem akarok emberek között lenni.
- Menjünk haza, kérlek.