Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Halovány mosoly a reakcióm, mert bizony most többre nem telik. Lorin, baszd meg, mi van már? Értem én, hogy nagyon fontos a barátnőkkel való dumika, de így nemhogy ebédelni, még a másnapi reggelire sem érünk haza, márpedig én elég kajás vagyok ahhoz, hogy siessek, és simán itt is hagynám, ha... ha nem róla lenne szó. De ő Lorin, az én hóvirágom, akinek a kedvéért képes vagyok hajnalban felkelni, hogy reggelizzek, mert ő csinálta nekem. Akiért képes vagyok elmenni a cukrászdába cukirózsaszín - egybe kell írni, mert így mondja - sütiket kóstolgatni. Akivel kérdés nélkül megyek el bármit vásárolni, mert megkér rá, mert neki fontos, mert egyszerűen létezik. Elég ok arra, hogy mindent megtegyek neki, pusztán a létezése. Tizenhat év nagyon sok idő ám ahhoz, hogy teljesen elfogadd azt, nincs húgod, nem is lesz, és igazából, ha nagyon szigorú akarsz lenni az egész helyzettel, akkor soha nem is volt. De nekem volt. Mindvégig volt, egyszerűen nem mondta el senki, mert féltek, hogy bántanám. A saját húgomat bántani. Ha bárkit is bántottam életem során, az nem is én voltam, hanem a démonjaim, de az, hogy a húgomat nem mondták el, egy olyan fájó pont az életemben, ami miatt nem beszélek a családdal azóta sem. Nem érdemlik meg. Feltételezték, hogy bántanám. Hogy lennék rá képes?
Fejemet megrázva tekintek fel Beliánra, mert kicsit eltértem a tárgytól fejben, aminek nem tudom, hogy fel tudom-e venni megint a fonalát megint. - Sok mindentől függ, de csak miattad igyekszem elvégezni minél előbb - nevetek fel halkan. Lassú mozdulattal túrom elő zsebemből cigarettámat, mert az ideg, ami eddig csak kis mértékben volt bennem, egyre terebélyesedik és az nem jó. Senkinek. Főleg nem nekem, mert ha Lorin ki is jön, nyugodtan kell vele beszélnem, mert 1.: a húgom és 2.: ő a mindenem. Ki mással beszélnék szépen, ha nem vele, ugye?
- Miért lenne ciki? - nevetek fel elismerően. Meglepő, hogy ilyen korban még tanulni is beállt az iskolába. Dicséretreméltó. - Te huszonhat vagy, én huszonhárom, senkit nem érdekel - vonom meg vállaimat, miközben egy szálat szám szegletébe biggyesztek. Meggyújtom azt, majd tekintetem ismét a kapu felé villan, mert az épületből egyre többen és többen jönnek ki, de Lorin még mindig nincs köztük. Niamey meg türelmesen ül a kastély egyik tornyán. De ráérnek ezek a nők!
- Hah, tényleg! - csillannak fel szemeim vidáman. - Az mekkora lenne! Jól is hangzik. Brightmore Belián Balázs, tetszik - mosolyogva rázom meg fejemet a cigaretta kínálásra, mert nemrég gyújtottam rá sajátomból, ha két szálat szívok, akkor meg gyökérnek titulálnak, pedig volt már rá példa, csak akkor... nos... öm... maradjunk annyiban, hogy nemigen tudtam hányadikán van elseje. És nem az alkoholtól.
- Majd hozzászoksz - halvány mosoly kerül fel ajkaimra. - Ha meg nem, akkor így járt a tömeg - tárom szét kicsit karjaimat, tekintetem végül megakad a barna hajkoronán. - Örülök, hogy kitaláltál Brightmore! - emelem meg a hangom kissé, hogy húgom biztosan meghallja, majd amikor felém fordul, szélesen elvigyorodom. - Kösz a társaságot, örökre az adósod leszek, de ezt ne mondd el senkinek, mert mindenki engem akar - kacsintok egyet, majd gyors kézfogás és vidáman indulok el húgom felé, aki rögtön megölel. Mosolyogva, feje búbjára egy csókot nyomva indulunk el, miközben vállára teszem kezemet és magamhoz húzom. Csendben telik az út hazafelé, legalábbis nekem biztosan, mert Lorin szája végig jár. A késés oka is kiderül; egyel több órája volt, mint amit nekem mondott, csak elfelejtette. Tehát én ilyen sokat beszélgettem Helvey-jel? Fel sem tűnt. Érdekes...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Ő is csendben ül. Én is csendben ülök. Mint a körülöttünk lévő táj. Csendben van minden, kint repkednek a mínuszok, csak néha-néha hallom, ahogy a közeli istállóból a lovak prüszkölnek egyet-egyet. Az ablakban állok jó ideje, ajtóm résnyire nyitva van, hogy anélkül mehessek ki, hogy nyikorogna. Mert még mindig nyikorog. Ugyanabba a szobába költöztünk, amikor megérkeztünk, automatikusan indultam az emeletre, Lorin pedig a saját lakrészébe, de ugye már mindenki tudja, hogy él, így megkapta azt a szobát, ahol akkor élt volna, ha velem nő fel. Csak erre nem került sor. Mélyet sóhajtva hunyom le szemeimet, amikor meghallom a jellegzetes ajtónyikorgást. Pontosan ugyanolyan a hangja, mint az enyémnek. A csikket elpöckölöm, még a levegőben foszlik semmivé, miközben elfordulok az ablaktól és az ajtóhoz indulok. Rendesen kinyitom azt, majd ki is lépek, figyelve arra, hogy a nyikorgó deszkára ne lépjek rá. Mosolyogva követem végig, ahogy a folyosó végére megy a telefonja fényének segítségével. Egész végig ott volt. Pár lépésre tőlem rejtegették előlem a húgomat. Anyámmal és apámmal a mai napig nem vagyok hajlandó beszélni a dologról, lehet mondani gyerekesnek ezt a viselkedést, de az ő érdekükben. Tudom, hogyha nagyon mélyen belemennénk a témába, ha ki lennének mondva az okok ismét, csak most az arcomba, nem bírnám türtőztetni magam. Hangtalan lépkedek húgom után, majd az ajtóban megállva, csendben nézem végig, ahogy elhelyezkedik, majd az ajtótól pár méterre direkt lépek rá egy recsegő deszkára. Arcát nyugalom szállja meg, így az én szívem sem ver olyan hevesen, pedig nagyon tiltakozott, hogy eljöjjünk. De nem volt rossz ötlet. Ez kellett neki. Elutaztunk.
- Tényleg nincs vattacukor illat – mosolyodom el halványan bajszom alatt, miközben beljebb lépek a szobába. – Megbántad? – csak remélhetem, hogy a kérdés nem szorul magyarázatra. Kellemetlenül érzem magam. Életidegen, mégis, mintha én is itt éltem volna éveket.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Halványan elmosolyodom a válaszra. Ezek szerint mégsem rontok el mindent, ami a körülöttem lévőekkel kapcsolatos. Melegség jár át, behunyom a szemeimet pár pillanat erejéig csak, mert folyamatosan ide-oda jár a tekintetem, hogy mindent lássak, ami itt van. Itt élt éveken át, a tudtom nélkül. Pár lépésre volt csak tőlem, egyetlen egy szoba választott el minket egymástól, és nekem még csak sejtésem sem volt róla. Kékjeim a felém nyújtott kézre vándorolnak, óvatosan fogom meg a kezet, de nem ülök le mellé, csak mögé állok, kezét egy pillanatra sem engedve el. Kifelé bámulok, és ahogy az én szobámból is, úgy Lorinéból is - mert ez az ő szobája - csak a semmi látszik. Mert semmi nincs kint. Nincs szél, mozgás, hangok. Csak a semmi, amit a majdnem kiteljesedett hold fénye világít be.
Kikerekednek a szemeim, ahogy beszélni kezd, de végül csak a féloldalas mosoly marad meg ajkaimon. Emlékszem a lányra. Mennyi is lehettem? Tizennégy? És akkor még bőven kevesebb tetoválásom volt, mint most van, a lány barátnői meg állandóan frászt kaptak tőlem, pedig akkor egy gyerek voltam még. Mit gondolnának most rólam? Mintha érdekelne egyáltalán, mert a csaj tényleg a barátnői miatt dobott. Mélyet sóhajtok, ahogy jön a kérés. Meséljek. Mit mesélhetnék? Hogy milyen az egyetem? Hogy szívem szakadt meg, amikor elrohant a bálról? Hogy nincs senki az életemben rajta, Cath-en és Beliánon kívül? Hogy majdnem Olaszországba mentem? Hogy bármit megadnék azért, hogy normális bátyja legyen? Olyan, akit megérdemel, aki mindennap hercegnőként kezeli, sőt! Királynőként. Királynőként kezeli mindennap, mert annál kevesebbet nem is érdemel.
- Nem tudom mit mesélhetnék - felelem halkan kifelé bámulva az ablakon. - Nem megyek reggel lovagolni, mert... - mosolyodom el szélesen, ahogy kicsit rászorítok a kezére. - Mert arra gondoltam, hogy most mehetnénk - végül is, majdnem reggel van. Hajnali három, az valakinek már reggel, nemde?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Megvonom vállamat, tekintetemben tudatlanság villan, mert tényleg nem tudom mit mondhatnék. Túl sok minden van bennem ahhoz, hogy azt valahol elkezdhessem, még akkor is, ha tudom, most lenne itt a lehetőség, hogy megbeszéljük azt, ami a bálon történt. Vagy előtte. Utána. Ez a lehetőségünk arra, hogy mint testvér a testvérrel kommunikáljunk egymással mindenről, ami bennünk van, amit érzünk, ami történt velünk, valamiért mégis képtelen vagyok szavakba önteni azt, így csak mélyet sóhajtok, miközben rászorítok jéghideg kezére és letérdelek mögé. Államat vállán pihentetem.
- Te és én - felelem a kérdésre, mert mégis ki más? Tökéletes idő van ahhoz, hogy egy kis éjszakai kiruccanást tegyünk a lovakkal, még akkor is, ha egyáltalán nem volt tervben. De mintha feketém megérezte volna, és erre fel a hangoskodása. - Nem vagy hátráltató erő. Egy lóval menjünk, vagy külön szeretnél? - másik kezem is mozdul, hogy átöleljem hátulról, miközben a szavak elhagyják ajkaimat. Mindkettőt bemerem vállalni, mert bár évek óta nem ültem lovon, így is biztos vagyok magamban, ha pedig külön szeretne menni, akkor is tökéletesen biztos vagyok a döntésemben. És ebben senki nem tántoríthat el.
Megemelkedik szemöldököm, ahogy hallgatom, kékjeim Lorin tükörképéről az ablakban tovább vándorolnak a holdra. Ismét. Cath csendben volt. Meglepő fordulat, ámbár ennek most cseppet sem tudok örülni, mégis elmosolyodom. Halványan, de ha nagyon jól megnézzük, akkor látszik az a mosoly. Oka van annak, amiért Payne csöndben volt, és én éppen az okot ölelgetem. Vagy kapaszkodom belé. Arcon csókolom, óvatosan megszorongatom, majd felpattanok.
- Öltözz fel melegen, lent várlak - csókolom még egyszer arcon, majd mutatóujjammal simítom végig arcát, hogy végül hátráljak pár lépést, végül hátat fordítva húgomnak lépjek ki a szobából, le a lépcsőn az előtérbe. Ott kapom magamra bőrdzsekimet, ami nem elég jó egy ilyen túrához, de most megfelel. Farmerem meg csak túlél egy alkalmat a lovon.
Ujjamból tör fel a láng, cigarettám vége felizzik. Az első füstfelhő a hold felé távozik, miközben várok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Biccentek egy aprót arra, hogy külön, majd lerobogok, felöltözök és rágyújtok. Meglepően hamar ér ki húgom, a mondatára csak felnevetek, szám szegletébe tolom cigarettámat, ahogy vállánál fogva vonom magamhoz közelebb, és lassan indulok el az istálló felé. Mázli, hogy nincs messze, szinte már az ajtóban éreztem a szalma és széna megnyugtató illatát, de ahogy közeledünk csak erősödik, engem pedig megszáll a mérhetetlen nyugalom. Ahogy mindig is. Ahogy gyerekkoromban. A csikket az istálló előtt égetem el, majd elengedve Lorint feszülök az ajtónak, hogy elhúzzam azt, hogy végül a meleg megcsaphassa arcomat, beljebb terelem húgomat, végül behúzom magunk után az ajtót.
- Nem úszod meg, segítened kell – mosolyodom el, ahogy elhúzom az állás reteszeit, majd kitárom az ajtót. Frederick prüszkölve lépked kijjebb, fejét rázva lép oda hozzám, fejét vállamnak nyomja, míg én megcirógatom fülének tövét. Halványan elmosolyodom, majd Lorinhoz fordulok. – Gyere – indulok el a nyerges felé. Az ajtó még mindig szorul, egy nagyobb rántással nyitom azt ki, hogy bemehessünk, és mélyen beszívhassam az igazi bőr illatát. Mélyet szívok belőle, majd két kantárt lekapva nyomom azokat Lorin kezébe, végül a nyergek felé fordulok és kettőt egymásra pakolva emelem meg őket. Lovam felé lépkedek, aki türelmesen várja, hogy végre elinduljunk, fekete szemeiből süt az őszinte öröm, ahogy az enyémből is. Megbabonáz, nyugalma átragad rám is, attól függetlenül, hogy van bennem félsz amiatt, hogy Lorinnal lovagolok ki a sötétben, bármennyire is bízok benne. És most nem Lorinban. Az alsó nyerget a földre teszem, a felsőt dobom rá lovam hátára, és mielőtt bárki megijedne van alatta pokróc. Az összes nyereghez tartozik egy, automatikusan emeled fel a nyereggel. Eligazgatom, a hevedert meghúzom, majd húgom felé fordulok.
- Felteszed rá a kantárt? – mosolyodom el felé, majd magam elé terelem. Frederick érdeklődő pillantással pillant húgomra, lehajol hozzá, orrával böködi meg arcát, majd visszaegyenesedik. A szárat füle mögé teszem, majd óvatosan, de határozottan kezdem el lefelé húzni, hogy Lorin elérhesse. Mögé lépek, majd megfogva jéghideg ujjait segítem beleigazítani a zablát a ló szájába, végül a fejére húzni a szíjakat. Beállítok mindent, visszalépek a nyereghez és még egyet húzok a hevederen. Hah, meg vagy te kis fasz! Nem baszol át megint, hogy laza legyen a heveder, és essünk-keljünk ismét. Túl jól ismerlek.
- Jó lesz – pillantok Lorin felé mosolyogva, odalépve hozzá simítom meg arcát. – Készen állsz? – ha nem, akkor sincs baj, Frederick éppen türelmes hangulatában van, én sehova nem sietek, így jelenleg a világ összes ideje a mienk. És amennyire Lorinnak szüksége van, addig fogunk itt állni, mert ha nem érzi magát késznek, akkor nem megyünk. Ez ilyen egyszerű.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

A hatalmas fekete ló szemében megértés csillan, ahogy Lorin arcához érinti puha orrát, én pedig elmosolyodom. Megérti. Nagyon helyes, sok dolog vár még rájuk ma, így ez csak jól jöhet, ha kooperatívan szeretném, ha együtt dolgoznának. Csak pár másodpercig nézem őket, majd ahogy a zabla lovam szájába kerül és irányítom lovam kezét, meghúzom a szíjakat, végül a hevedert ismét, majd Lorinra emelem pillantásomat.
- Felőlem lovagolhatsz minden nélkül is – vonom meg vállaimat, de agyam már azon kattog, hogyha ezt szeretné, akkor hova az anyám kínjába tehették a voltizshevedert. Anélkül csak nem engedem el, nem vetemednék rá, kell egy biztos pont a lovon, amibe kapaszkodhat, ha az nem a sörénye. Szerencsére Fredericknek nem áll ki a gerince, hogy esetleg feltörje húgom fenekét, így emiatt sem kell aggódnom, de… hol az a kurva voltizs? Végül csak vállat vonok és ellépek húgomtól, hogy szabadon mozoghasson. Még egyszer leellenőrzöm a hevedert, elégedettet szusszanok, majd Lorinra pillantok.
- De – bólintok egyet. – De amíg én összerakom Stormot – lépek mögé, hogy hónalja alá nyúljak és fellendítsem a hatalmas feketére. – Addig ti sétálgattok kicsit – engedem el húgomat immár a lovon, majd innenső lábát a nyereg elé téve állítom be a kengyelt, hogy utána ugyanezt megtegyem a másik oldalon is. – Így jó? – pillantok fel rá, majd ha igen, kezébe adom a szárat, ha nem, akkor igazgatom még egy kicsit a kengyeleket, és csak utána nyújtom felé a vezető szárakat. Amint megfogja azokat, elindulok az istálló ajtaja felé, hogy kitárjam azt, és nem kell hátra néznem ahhoz, hogy tudjam, Frederick követ. Lassan mozog, óvatosan, mintha lábujjhegyen közlekedne ez a robosztus állat. Elhúzom az ajtót, a hideg levegő berobban az istálló melegségébe, majd lovam előtt állok meg, hogy kezemet orrára tegyem, és fejemet pár másodpercig az övének döntsem.
- Ha balra húzod a szárat, balra megy, ha jobbra, akkor jobbra – állok neki magyarázni húgomnak az alapokat, amik most kellenek csak neki. Nem fogom éppen most kioktatni lovaglásból, ráérünk még arra, hogy megtanulja rendesen, ha egyáltalán megszeretné. – Ha megütögeted a sarkaddal az oldalát, gyorsít; ügetés, majd vágta, de elég ha mondod neki, megérti – szemöldökömet ráncolva szólalok meg újra. – De inkább ne csinálj ilyesmit. Frederick nem hülye, valószínűleg amúgy sem engedelmeskedne, de ne kísértsd a sorsot – mosolyodom el halványan. – Indulhattok – intek nekik egyet, majd mint aki jól végezte dolgát indulok vissza az istállóba, hogy felnyergeljem a másik delikvenst. Storm szinte kirobban az állásból, izgatottan toporog, amíg rárakom a nyerget, majd a kantárt, hogy végül fellendüljek rá. Seggem még nem is éri a nyerget, amikor a ló már elrugaszkodva ront ki az istállóból. Na, már értitek a nevet, ugye? A szárat magam felé húzva igyekszem megálljt parancsolni neki, míg végül pár erőltetett ügetéses kör után sikerül megállnunk Lorinék mellett.
- Oké – szusszanok egyet megpaskolva a ló nyakát. – Mehetünk?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Talán senkinek nem meglepő, ha azt mondom, mennyire bennem van az ideg. Százszázalékosan megbízom a lovamban, nem erről van itt szó, de mégis csak a húgom ül rajta, aki életében először ül lovon. Vagy egyáltalán bármilyen állaton, így szerintem érthető, hogy bennem van egy alap félsz, és pontosan ezért nyergelem fel olyan gyorsan Stormot, amennyire csak tudom, hogy végül kirobbanjunk az istállóból. Bah, soha nem fog megváltozni ez a bunkó, még Frederickkel sem volt ennyi gondom csikó korában, mint ezzel a két éves ördögfajzattal. Felbasz amúgy.
- Dehogyis – legyintek egyet Lorin felé, majd elmosolyodom. – Storm csak… fogyatékos. De nem lenne képes ártani neked vagy nekem, egyszerűen kilométer hiánya van mindig – vonom meg vállaimat, miközben ismét megpaskolom a ló nyakát, jobb kezembe fogom a szárat, hogy másik kezemmel Lorin kezéért nyúljak és megfogjam azt. – Majd lehiggad, nyugi – szorítom meg kezét bátorítóan, egy halvány mosolyt is megengedek magamnak, majd végül az istálló felé fordulok. Storm engedelmeskedik, meglepően nyugodtan – lesz ennek még böjtje -, és az istálló ajtaja mellé lépegetve, kissé noszogatva a lovat húzzuk be azt. Ezt nevezem én csapatmunkának. Tökéletesen látom Lorint, ahogy olyan mereven ül a lovon, mindjárt elnevetem magam, de egy visszafojtott mosolyt engedek csak meg, majd visszaügetünk melléjük. Nem tudom, hogy utolsó mondatom vajon kiről szólt leginkább. Lehet Lorinnak címeztem, hogy Frederick hátán aztán valóban nem kell idegesnek lennie, vagy tényleg Stormról volt szó, aki türelmetlenül topog alattam, és győzi kivárni amíg megindulunk. Hát nincs benned semmi empátia, baszod?
- Akkor hajrá – szorítom meg lábammal a lovat, ki készségesen indul meg, Frederick pedig követi, de nekem ez így nem tetszik. Egyáltalán nem tetszik az, hogy a hátam mögött vannak, így kissé jobbra húzva a szárat állítom meg magunkat, hogy besoroljak mögéjük, és egy elégedett sóhajjal mosolyodjak el. Na, így azért sokkal jobb a lelkemnek, hogy látom őket, már csak azért is, mert hátulról Lorin merevsége még viccesebb.
- Engedd el magad – hangom megemelkedik, hogy biztosan meghallja. – Hagyd, hogy Frederick lépései mozgassanak téged is, hidd el, sokkal kényelmesebb lesz – szemöldökeim ráncba szaladnak. – Neked is és neki is – nevetek fel halkan.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Gyerekkorom legjobban és legszebben eltöltött időszaka volt, amikor lovon ülhettem. Mindegy, hogy egyedül, vagy csatlakozott hozzám anyám, olykor-olykor még apám is felkerült egy hátasra, pontosan ugyanolyan mereven, mint Lorin. De a legszebb napjaim voltak. Órákat képes voltam a birtokon caplatni, amikor elkapott a hév, reggel indultam és sötétedésre értünk haza, bejártuk az egész környéket, felfedeztünk új ösvényeket, az eltévedés nem volt opció. Az, hogy ebből Lorin kimaradt, pedig neki is ugyanúgy egy lovon kellett volna ülnie, amikor mi tettük, megszakasztja a szívemet. A család része volt, de mégsem. Túl sok mindenből kimaradt, én pedig nem tudom, hogyan hozhatnám be az elpazarolt éveket, úgy, hogy közben felnőtt. Anyámék nem segítenek sokat, egyszerűen elfogadták a tényt, hogy a gyermek, akit titkoltak előlem éveken át, felnőtt. Persze, hogy elfogadták, mert ők nem maradtak ki az élete elejéből. Ott voltak neki, amikor kellettek, amikor szükség volt rájuk, míg én? Kint rugdostam a pöttyös labdát mit sem sejtve, hogyha bemegyek a szobámba átöltözni, egy szobával arrébb kuksol a halottnak hitt húgom. Egy karnyújtásnyira, pár lépésre, és én mit sem sejtettem.
Megrázom a fejemet, ahogy rápillantok, mert visszakérdez, majd elmosolyodom, kékjeimet emelem rá. – Kicsit ketyós, de nincs vele baj – paskolom meg az alattam lépkedő állatot. – Jó ló ő is, ez csak egy szófordulat arra, hogy több odafigyelést igényel, mint Frederick – azzal a lendülettel, ahogy mögéjük kerültem ügetek be melléjük, mert ha ezt szeretné, akkor megkapja. Valamit elrontottam a bálon, aminek még mindig nem jöttem rá a miértjére, de talán már nem is fontos, soha nem is fogom megtudni az okot. Nem baj, nem kell. Most nem engedhetem meg magamnak, hogy bármit is hibázzak, mert ha gondol egyet és elindul visszafelé a hatalmas fekete hátán, lehet nézek bután. Nem kockáztathatok.
- Komolyan Lorin – sandítok oldalra széles vigyorral. – Csak engedd el magad, mintha egy fotelbe ülnél bele, aminek van masszázs funkciója is, azért mozog – vicces nézni, ahogy igyekszik megtenni, amit kérek tőle, de nemigen megy neki, csak amikor leszáll a lóról, olyan merev lesz mindene megmozdulni sem fog tudni, és ezt szeretném elkerülni. – Vagy nem is kell a fotel, mintha egy egyszerű széken ülnél – legyintek egyet végül, mert ne bonyolítsuk, már az is haladás lesz, ha nem totálisan mereven ül szerencsétlen lovon, hanem egy pöppet elengedi magát. Vagy ha nem, akkor majd leszedem a merev tagokkal valahogy az állatról. Vicces lesz, előre látom.
- Olyan vagy most, mint apád… - halvány mosollyal ajkaimon közlöm a tényt, ahogy ismét eszembe jut az emlék. Ugyanígy mozgott a lovon, bár ő húsz perc után kezdte érteni a lényeget és már nem volt probléma. Vajon Lorin is ilyen lesz? Kell egy kis idő, amíg feloldódik? Lehetséges, időnk rengeteg van éppenséggel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Én mindig azt hittem, hogyha valaki lóra ül, akkor automatikusan tudja, hogy hogy kell rajta elhelyezkedni, hogy nincs más dolga, csak követni a ló mozgását. Apámnál dőlt meg ez az elméletem még gyerekként, mert valahogy ő inkább mereven ült, aztán húsz perc múlva engedett fel, és mintha mi sem történt volna ült ugyanúgy a lovon, mint én vagy anyám. Bár ennek lehet az az oka, hogy legelőször a csávó határozottan kijelentette, hogy ő márpedig Storm apjára fog ülni, akinek a személyisége ezerszer elviselhetetlenebb volt, mint a fiáé. Aztán zuhant. Jaj, de még mekkorát, hogy aztán seggre érkezzen a puha fűre és földre, elpoénkodja, mi meg kinevessük. A vége az lett, hogy lovat cserélt anyámmal, és nem féltem, hogy ő leesik. Ó, de még mennyire, hogy nem, esélye sem lett volna az állatnak, mert anyám kisugárzása mindig helyre tette, ha vele ment valahova. Mint én és Frederick. Szoros kapocs, amit senki nem érhet meg, és vehet el tőled.
- Sok mindenben hasonlítasz apádra – mosolyodom el oldalra, hogy pont elkapjam azt, mennyire koncentrál. Talán ezért mondják azt, hogy nem lehetünk testvérek. Ég és föld. – Én semmiben, anyádtól is csak a szemét kaptam meg – vonom meg vállaimat. Ez a téma engem nem érint annyira mélyen, mint a szülőket, esetleg más gyerekeket, azok testvéreit szoktak. Én elfogadtam, hogy nem hasonlítok egyik szülőmre se, mert Lorin ezt megteszi. Olyan, mint apánk, de pontosan olyan gyönyörű mellé, mint anyánk. Tökéletes kombó, szóval engem fogadtak örökre.
- Én sem tudom – hunyom le tekintetem egy pillanatra, majd visszafordulok Lorin felé. – Bár elképzelésem sincs mit gondoltak akkor, mert ugye – szusszanásnyi szünetet tartok, mielőtt folytatnám. – Én semmit nem tudtam, azóta sem beszéltem velük erről. Nem akarok – vonom meg vállaimat, mert remélem, hogy ennyi elég ahhoz, hogy lezárjuk a témát. Mégis mit beszéljek velük erről? Hogy azért tanulok és tanultam is egész életemben, hogy azért foglalom le az agyamat mindig valamivel, amíg össze nem esek a fáradtságtól, hogy kordában tartsam a démonjaimat? Nehezen mondod ezt a szüleidnek. Nem is értenék meg. És ahogy oldalra sandítok húgomra, aki durcásan hagyott faképnél a bálon, tényleg nem akarok róla beszélni. Túl szép és túl jó, most minden. Szólásra nyitnám a számat, de megelőz. És ahogy egyre előrébb és előrébb haladunk a történetben úgy ráncolódik a szemöldököm, úgy kerekednek ki a szemeim, úgy engedem a szárat, hogy csak lovam sörényét szuggerálva haladjunk előre. Hogy damfír legyen, mert az megkönnyíti, akkor is meghal, ez tény, de csak kicsit, hogy aztán sokkal könnyebben és boldogabban éljen tovább. Baromság. Nem-nem-nem és nem!
- Hogy… hogy juthat ilyen eszedbe? – állítom meg a lovat, Frederick automatikusan megtorpan. – Normális vagy?! Persze, hogy kiakadtam! Jézusom, Lorin! – homlokomnak támasztom jobb kezemet, ahogy Lorin és az erdő között zizeg tekintetem, mert nem tudom, hogy melyik lenne a könnyebb nekem; a szemébe nézni és elmondani, mekkora baromság, vagy egyszerűen úgy tenni, mint aki meg sem hallotta, menni tovább, beszélgetni arról, hogy mennyire hasonlít a Brighmore-ok fejére. Lehunyom kékjeimet, megszorítom orrnyergemet, majd összeszűkült szemekkel, összeráncolt szemöldökkel tekintek húgomra.
- Nem kérhetsz emberektől olyat, hogy adják oda a vérüket, mert nem vagy többé ember! – hangom remeg, az agyamban folyamatosan kergetőznek a rémesebbnél rémesebb képek. Hogy jutottunk el idáig? Tekintetem gyűrűs ujjamra esik, ahol az arany karika kacsint vissza rám. Payne, te tudsz erről? Megforgatom az ékszert ujjamon, majd mélyet szusszanva fúrom tekintetemet Lorinéba.
- Utálhatsz most, ki nem állhatsz, megvethetsz majd, de nem fogom hagyni, hogy ez megtörténjen, vagy egyáltalán megforduljon a fejedben még egyszer – egy pillanatra sem engedem el húgom tekintetét. – Nem voltam jó bátyád, mert fogalmam sincs, hogy kell annak lenni, felnőttél közben, pedig éppen hogy csak visszakaptalak gyermekként még. Sok mindent nem tudok Lorin, de abban biztos vagyok, hogyha valaki hozzád ér, akkor megölöm – hangom elmélyül a végére, tekintetemet a mondat befejezte után pár másodperccel szakítom el húgoméról, majd elindulunk megint. Frederick óvatosan kezd el lépegetni, én pedig Storm sörényét bámulva ismét meredek magam elé. A könyvtár, mi?