Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

Mély levegőt vesz abban a reményben, hogy attól talán enyhül a torkát szorító érzés. Az utóbbi időben túlságosan is jó ismerőse lett. Az első pillanatban tudja már, mi is az a vacak, amitől aztán pillanatokon belül ki is buggyan a könnye, de most még tartja magát. Igyekszik. Túlságosan is megalázónak érzi még csak a gondolatot is, hogy amúgy sem fényes bemutatkozását még sírással is koronázza. A festményeknek hála így is erről fog beszélni holnapra a fél kastély. Talán még a pletykarovatba is bekerül a végén, ha a banyának olyan a kedve. Juj. Aggódva harap az alsó ajkába, sűrű egymásutánban pislogva rövid ideig szigorúan a lába elé bámulva, mert a padló kövezete vagy a cipője orra - ki tudja melyik, talán még ő sem - olyan roppant érdekes. Az lesz a biztos, ha tényleg visszakullog a gyengélkedőre, hogy a párnába fúrva az arcát szépen kisírja magát, reggel meg úgyis bizonyára visszamehet a toronyba. Csak ugye Colton kérdése most… ha nem árulta volna el magát olyan okosan, egyszerűbb lenne minden, így azonban magának köszönhetően a bátyja biztosan tudni fog erről. A portrék pletykái talán nem érdekelnék eléggé, de ha a prefektus elmondja, más a helyzet. Nem szeretne magyarázkodni neki, sőt egyszerűen beszélni sem akar vele arról, mi a baj. Senkivel sem akarja megbeszélni. Már az is sok, hogy Adrian nem hagyja békén. Könyökét dörzsölgetve pillant fel hatalmas szemekkel. Kicsit egy elveszett kiskutyára emlékeztet. Nem kell hazavinni ugyan, de azért örülne, ha nem a bátyjával találná szembe magát reggel az ajtón kilépve.
- De nem… nem kell tudnia. Nem fontos - válaszolja valamivel magasabb, vékonyabb hangon, mint eddig. Nagyon is kínozza már a sírás, nincs messze attól, hogy folyni kezdjenek a könnyei. De akkor sem, inkább csak elhallgat és nyel egy nagyot. Hirtelen sürgőssé válik, hogy visszatérjen a vakítóan fehér és tiszta falak közé, de mégis folytatja inkább, amint úgy érzi, a hangja rendeződött kissé. - Csak… semmiség igazából. A bokám rándult meg balett közben. Ezért nem kell aggódnia. Fölösleges.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Oldalára fordulva kuporodik össze a takaró alatt. Sérült térdét ugyan kénytelen nyújtva tartani, hiszen a kötés nem is engedné, hogy behajlítsa, de azért úgy mozdul, hogy azon az oldalán nyugodva másik lábát egészen a mellkasáig tudja húzni. Zavarja az itt terjengő fertőtlenítőszag. Nem erős, de mégis érzi. Meg ez a fehér, steril környezet sem éppen kellemes. Bágyadtan pislog maga elé még mindig a bájital és a bűbáj együttes, ám fokozatosan gyengülő hatásaként. Az újabb nyugtató főzet meg ott gőzölög az ágya melletti kisszekrényen, csak éppen nem áll szándékában meginni.
- Hhm...? - Nem szólal meg, csak ennyit reagál a nevére. Kérdő hangsúllyal hümmög megemelve a szemöldökét egy futó pillanatra. Nem éppen jólneveltségre valló reakció, de ebben a pillanatban mindössze ennyire futja. Ha nem lenne kába, feltehetőleg haragudna, hogy mit keres a gyengélkedőn, és miért kell Adriannek hős lovagot játszani, amikor semmi baja - mert láthatóan semmi baja, az a pólya a lábán nincs is ott - és így tovább. Shayleen említésére felpillant azért a fiú arcára, majd ismét a bögrét kezdi bámulni. Meg nem issza. Az ötórai teákra emlékezteti, amik remek kis elfoglaltságnak tudnak számítani, amíg van kivel és van miről beszélni, de neki már lassan egy barátja sem marad, akivel leülhetne teázni. A tánc van, azzal meg ilyet nem lehet. Végighallgatja a rellonos mondandóját, majd alig észrevehetően megrázza a fejét.
- Én nem vagyok beteg... - feleli végül némi gondolkodást követően. Meg kórosan sovány sem. Anya biztos azt mondaná, hogy van még honnan leadnom, ha elég jó akarok lenni. Val meg... - nem fejezi be a mondatot. Hátraigazítja a haját inkább, pontosabban azt a képzeletbeli hajtincset, amelyik éppen nem lóg az arcába. - Nem fogyok el, de emlékszel? Elkaptam a cikeszt az első meccsemen. Amikor Cole ellen... és ha könnyű vagyok, azt is könnyebb lesz. Jobb leszek fogónak is, meg a balett is jobban megy, és akkor szép is vagyok - válaszolja halvány, ábrándos mosollyal az arcán, hiszen ez az ő fejében még mindig egy elérendő cél, amiért éppen nagyon dolgozik.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

- Ismerted te Coltont korábban? Anya azzal piszkálta, hogy ha többet eszik, egyszer elgurul. Szerintem még most is számol, különben nem kapna el egy cikeszt sem - válaszolja maga elé bámulva. Kissé mintha megmozdítaná a fejét, de nehéz eldönteni, hogy megrázta, vagy csak összerezzent valami apró kis inger hatására. Fáradtan szusszan aztán, majd lehunyja a szemét. Nemhogy kedve, de energiája sincs lassan ehhez a beszélgetéshez. Úgy érzi, menten el fog aludni a puha takaró alatt még akkor is, ha ebben a teremben folyton érződik a gyógyszerek és fertőtlenítők enyhén kellemetlen szaga. Szája elé emeli a kezét, amíg ásít, lehunyva addig is a szemét, majd egyre hosszabb ideig marad csukva a szemhéja pislogás közben is.
- Uhm... az azért van, mert nem gyakorlok eleget még mindig. Többet kellene, de ehelyett olyan tölteléktárgyaim vannak, mint a zene elmélete... - dünnyögi válaszul arcát félig a párnába fúrva, így már csak fél szemmel pislog fel, amikor épp nem pihenteti azt is.
- Majd... most ehhez túl fáradt vagyok, de a gyógyító amúgy is azt mondja általában, hogy csak nem iszok elég folyadékot. Holnap biztos megint kapok egy maréknyi vitamint meg néhány utasítást... és... - motyog még egy ideig lehunyt szemmel, aztán ez is abbamarad. Nem is nyitja már ki a szemét, a légzése pedig lassan egyenletessé válik. Alszik. Ettől ugyan nem lesz jobb, de pillanatnyilag tényleg ráfér a pihenés is. Mocorog kicsit aztán még inkább befészkelve magát kényelmesen a takaró alá, hogy majd az igazak álmát aludhassa egészen reggelig.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Saláta van előtte a tányéron, jégsaláta és csicseriborsó, paradicsom, uborka, sajt meg természetesen sült krumpli és egy szelet hús. Nem mintha ez annyira természetes lenne, csak megpróbálják ráerőltetni, hogy egyen. A tanáraitól ezt hallja, akárcsak a gyógyítótól, de még a pszichológustól és Emilytől is, aki felsőbb utasításra már a szobatársa is, mert valakinek vigyázni kell a vonalaira. Mindenki azt mondogatja, hogy egyen és pihenjen. Vigyázzon magára. Pedig annak nem kellene bajnak lennie, hogy szépnek érzi magát és kecsesnek, viszont az utóbbi időben rengeteg volt a balesete, és sajnos a rengeteg nem holmi költői túlzás. Szinte nem múlt el nap, hogy ne kötött volna ki a gyengélkedőn valami oknál fogva, míg az nem lett az eredmény, hogy a balettoktató eltiltotta a gyakorlástól, most pedig ismételhet évet. Azt mondták, ez csak az ő javát szolgálja, de eléggé nehezére esik elhinni. Inkább kegyes hazugságnak hangzik. Sóhajt egyet a gondolatra, majd megemeli a kést is, és ahelyett, hogy enne, elkezdi apró kis darabokra vágni a sült krumplit.
- Eszek, eszek, ígérem - jelenti ki megadóan, de ennek ellenére egyelőre csak az időt húzza most már a húst aprózva fel, majd folytatja a salátalevelekkel, a paradicsommal és a sajttal kitartóan csikorgatva a kés élét a tányéron, amíg csak el nem fogy az utolsó darab is. A poharáért nyúl aztán, de mivel narancslé van benne víz helyett, megáll egy pillanatra alaposan szemügyre véve az üvegpoharat, mielőtt belekortyolna. Egyetlen korty csak, az elég lesz, dönti el magában, majd le is teszi a poharat. Tekintete ismét visszasiklik a tányérjára, mielőtt futólag felnézne Coltonra, aztán pedig a mellette ülő húgára. Furcsák. Tudja, hogy nem miatta. Mindig jóban voltak, sokkal inkább, mint bárki mással a családban. Mindig különcök voltak, valami sajátos kapoccsal, amit néha meg is irigyelt pillanatokra, mert négy testvérből eggyel sincs szoros kapcsolata. Mindig olyanok voltak, mint valami idegenek egy házba zárva, ha jobban belegondol. Most viszont mintha köztük sem lenne minden a helyén. Áh, mindegy, nem az ő dolga. Villája hegyére szúr egy darabka salátalevelet, majd még egy darab paradicsomot is, mielőtt még rászólnának, hogy ne csak legeljen, aztán elnézegeti. Meg is kellene enni? Kinyitja a száját és némi hezitálás után bekapja, hogy aztán lassan rágcsálja el, hümmögéssel nyugtázva Emily sztoriját, mégiscsak tele a szája éppen. Le is kellene nyelni azt a falatot. Rákészül, majd nagyot nyel. Nem is volt olyan nehéz végül is. Na most akkor egy szem csicseriborsó is jöhet. Túl sokat mesélni úgysem tudna, hacsak arról nem, hogy a gyengélkedő még mindig semmit nem változott, ugyanis ma reggel engedték ki, miután tegnap a folyosón ájult el.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Tologatja a tányérján azt az egy szem csicseriborsót, mintha ki kellene fárasztani, mielőtt a villa hegyére tűzné, miközben mellette nagyban megy az osztozkodás egy szelet húson. Nem válaszol Emilynek, csak hümmög. Nem akar versenyezni. Enni sem igazán. Meg is fordul a fejében, hogy talán ő is lehetne nagylelkű, és körbekínálhatna mindenkit az étellel, hátha elfogy anélkül is, hogy mind a gyomrában végezné. Hálás Coltonnak, hogy megszólítja, ezzel is tovább odázva a pillanatot, amikor a következő falatot is kénytelen lesz leerőltetni a torkán. Beletelik pár pillanatba, mire felfogja a szavakat, és akkorra már elé is tartja a papírlapot a bátyja. Meglepetten nyílnak el az ajkai, miközben utána nyúl, hogy aztán maga elé húzva gyönyörködjön el a rózsában.
- Ez... ez tényleg nekem? Köszönöm - szólal meg valamivel később. Szája szegletében halvány mosoly ül, ahogy továbbra is tenyerén tartva a lapot inkább azt bámulja, mint a tányérján az ételt. Mellkasát még valami különös melegség is átjárja röpke időre, amit nem tudna megnevezni, csak abban biztos, hogy attól van, hogy Colton kedves vele. Furának érzi néha álmatlan, forgolódással töltött éjszakákon, hogy mennyire át is értékelődtek a dolgok körülötte, és a testvérei lettek fontosak. Sőt igazából csak ők maradtak, ahogy elkezdett minden összeomlani. Óvatosan tűri kettőbe a lapot, majd négybe, hogy aztán a zsebébe rejthesse. Megy az is a naplóba, amit a pszichológus kért, hogy írjon, akit a gyógyító hívott be hozzá valamelyik alkalommal. Óvatosan rakja a kissé lötyögő kapucnis felső zsebébe. Igaz, hogy nem ez a legelegánsabb öltözéke, de egy ideje folyton fázik a kastélyban - bizonyára mert olyan régi meg nyirkos hely - és ruhatárának ez a darabja kellemesen meleg. Lehúzza az ujját a kézfejére, mielőtt ismét megfogná kényszeredetten a villát, igyekezve elkerülni, hogy bárki megjegyzést tehessen arra, hogy már megint nem eszik. Lehunyja a szemét egy pillanatra, meghozza a nehéz döntést, és felszúrja a csicseriborsót a villára, majd be is falja, amikor észreveszi a vörös hajzuhatagot. Éppen olyan, mint az övé. Leszámítva, hogy az övé mostanság hullik, és annyira törött, hogy kénytelen volt levágatni egy részét. Nagyot nyel, a falatot is lenyelve szinte egészben, és ettől nehezére is esik egy újabb nyelés. Köhög párat, kezét a szája elé tartva, és addig is lehajthatja kicsit a fejét, remélve, hogy közben eltűnik Val. Be fogja árulni az anyjuknak, ez az első gondolata. Elmondja, hogy már nem tökéletes, mert Valery mindig is elmondott mindent az anyjuknak, ha kellett, ha nem, amíg neki valami haszna származott belőle, és ezt is el fogja mondani, mert valamiért csak megéri neki. Mindig megéri. Ismét felemeli a villát, de megáll a kezében már akkor, amikor a húguk Coltont szólítja meg, aztán Emily-t, és tudja, hogy ő következik. Pontosan tudja, nem kell ehhez jóstehetségnek lenni. Meginog a kezében az evőeszköz, majd le is teszi, aztán odébb tolja a tányért is.
- Nem kérek többet, köszönöm - közli nagyon halkan. Valahol mélyen egy icipici kis része szeretne most felcsattanni és beleakaszkodni Valery hajába, hogy hagyja ezt abba, egy másik sírva bújna el Emily ölelésében, de végül csak ül maga elé pislogva. Kövér disznó. Ugyanezt mondta mindig az anyjuk a bátyjuknak, és akkor ő még szép volt. Most bántja igazán, hogy sose szólt semmit, és a fiú most mégis festett neki. Mintha megérdemelné.
- Mit szeretnél? - kérdezi meg végül. Furán cseng a hangja, mintha érlelődne mögötte valami hirtelen indulat. Az asztalt bámulja továbbra is, és az asztal fölött a felső alatt félig eltűnő ujjait. Még mindig beleakaszthatná azokba a vörös tincsekbe, senkit se érdekel, hogy tele a nagyterem.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Czukorvarázs Cukrászda

Ervin

Szüksége volt némi időre azután, ami a csillagvizsgálóban történt. Akkor nem tudott igent mondani, bármennyire is sajnálta, utána pedig napokig rágódott azon, hogy most talán még azt az embert is sikerül elveszítenie, aki pedig elviselni látszik minden problémájával együtt. Még jó, hogy Ervinről kiderült, hogy nem hajlandó megfutamodni csak azért, mert őneki nem olyan egyszerű döntést hozni, mint amúgy lehetne. Hiszen ez csupán egy eldöntendő kérdés. Igen vagy nem. Mégis roppant nehéznek bizonyult számára, hogy meghozza, hiszen ha rosszul dönt, elveszít egy fontos embert, az pedig egyáltalán nem lenne jó. Hosszú ideig őrlődött azon, hogy mi lesz, ha igent mond és kiderül, hogy mégsem működik ez az egész, ahogy azon is, hogy de ha meg nemet mond, akkor meg ugyanúgy nem lesz könnyű, hiszen ő sem éppen közömbös. Még Emily-vel is beszélt róla végül, miután a húga a sokadik álmatlanul töltött éjszaka után rákérdezett, mi baj van, és végül az ő érvei hatására döntött úgy, hogy jöhet az az igen. Mégis mi veszíteni valója van? Hát itt van. Küldött már baglyot hosszas vacillálás után a fiúnak, még útközben is megfordult párszor a fejében, hogy visszafordul és hazasétál a kastélyba, arról nem is beszélve, hányszor gondolta végig a tükör előtt ácsorogva, a hatodik ruhát próbálva, hogy nem érti, mit is lát benne Ervin, de Emily meg Gréta majdhogynem kipakolták végül a szobából. Mályvaszínű ruhában van, ami egy egész picit bő rá, még úgy is, hogy már bevettek belőle, de nem feltűnően. Derekán vékony övvel fogta össze a rövid ujjú, térdig érő, egyszerű ruhát, amihez hasonló színű topánkát visel. Haját egyszerűen összefogta, így nem olyan feltűnő, hogy még mindig nem nyerte vissza teljes pompáját, még ha nem is hullik már úgy, mint egy éve.
- Szia - köszön a lépcsőn ücsörgő fiúnak, miközben a táskája fülét babrálja kissé zavartan, majd leül mellé a lépcsőre. Lábait előre nyújtja, majd mégis inkább felhúzza a térdeit, kisimítva ruhája ráncait, mielőtt bármi továbbit is mondana.
- Gondolkodtam. Nagyon-nagyon sokat... és ha még mindig áll a kérdés, akkor igen - mondja ki, még mindig az anyagot igazgatva, csak a mondat végén pillant fel a másikra hatalmas szemekkel, reménykedve.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Egy egész kilót híztam ez elmúlt hét alatt. Undorító. Ösztönösen húzom le a kézfejemre a pulóver ujját, ami amúgy lötyög rajtam, mégis úgy érzem, mintha kicsi lenne, mert alatta akkora vagyok attól a kilótól, mint egy elefánt. Már attól is elmegy az étvágyam, hogy eszembe jut, hogyan gömbölyödött a mérleg számlapján az a hatos az eddigi karcsúbb ötös helyén, és kedvem támad felköhögni mindent, amit ma lenyeltem. Csakhogy nem tehetem. Azt sem tehetem meg, hogy nem eszek, mert amióta elájultam múlt héten a mágiatörténet órán kisebb riadalmat okozva a csoporttársaim körében, a gyógyító egyszerűen nem hisz nekem. Pedig Emily elment. Olyan egyszerűnek tűnt már az egész, hiszen nem volt kinek hazudnom, Grétát ez nem érdekli, nem szól bele a dolgaimba, Ervint pedig leköti a munka és különben is akkorra tartogattam a kalóriákat, amikor együtt eszünk. Azok a sütik sokba kerülnek. Nem pénzben, hanem kilókban és felülésekben meg guggolásokban számolva. Félek tőlük, de Ervint meg nem bántanám meg. A Rose a kedvencem. Olyan kis egyszerű és finom és nekem találta ki, szóval nem mondok rá nemet. A múlt héten is így kezdődött. Randira hívott, hát szép akartam lenni neki, meg megőrizni a számokat akkorra, hogy sütit egyek vele, csak aztán a gyengélkedőn kötöttem ki. Hiába mondtam, hogy bizonyára valami kósza vírus lesz az oka az egésznek, a gyógyítónak elég volt a szemembe nézni, tudta, hogy nem igaz. Tudta, hogy a hazugság már olyan mértékben része az életemnek, hogy én is elhiszem, hogy a levegő is tud tápláló lenni, akárcsak a víz. Beszélgettünk. Vagyis ő beszélt, én hallgattam, és azóta folyamatosan a nyomomban jár egy gyógyító tanonc, hogy ellenőrizzen, meg itt eszem. Egy egész tányérnyi krumplipüré van előttem spenóttal és csíkokra vágott csirkehússal. Ránézni is alig bírok, de itt ülök, amíg meg nem ettem. Egy hete már csak így megy. Reggelire egy egész palacsintát kellett legyűrnöm, délben a sajtot meg a rizst, és most ezt, amit éppen a villámmal piszkálok. Kénytelen kelletlen falok be egy falatot. Kellene egy kés, hogy minél apróbb falatokra vághassam az egészet, de Hanna nem ad. Azt mondja, valamikor ő is átment ezen és van kiút. Kár, hogy én nem látom. Lassan rágom azt is, amit tulajdonképpen nem kellene rágni, hiszen szétolvad a számban, ez már inkább csak a megszokás. A fülem mögé tűröm a hajam, majd megküzdök egy újabb falattal. Hanna eltűnik valamerre, amíg nem figyelek, de ez úgysem jelent semmit. Meg kell ennem. Itt másképp nem fog eltűnni az étel, próbálkoztam már, nem sok sikerrel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Két falatot sikerül letuszkolni a torkomon még, két újabb falatot, de a tányéron még mindig rengeteg az étel. Nem is tudom, hol férhet el ennyi a gyomromban, mert olyan kicsinek érzem, mintha egy gyűszű lenne csupán. Belekortyolok a narancslébe, amit egy üvegpohárban tettek a tálcára a tányérom mellé, majd visszarakom, szinte már kényszeresen igazgatva, hogy a pohár hatszögű peremének két éle is párhuzamos legyen a tálca szélével. Addig sem kell ennem, amíg ezzel foglalkozom, ez azonban nem tart egy örökkévalóságig, így villám hegyével turkálni kezdem az ételt. Oda-vissza tologatom benne az evőeszközt, amíg teljesen el nem mosódik a határ krumpli és spenót között, és azon töprengek, hogy mindez legalább háromszáz kalória. Lemondóan fújom ki a levegőt, és körbepillantok, felmérve, hogy Hanna ugye tényleg nincs itt. Talán megpróbálhatnám egy részét a hatalmas cserepes növény alatt eltüntetni, csak a két napja is rajtakaptak, amikor megpróbálkoztam vele, úgyhogy most már azelőtt feladom. Nem akarok kiselőadást hallgatni arról, hogy mik lehetnek a következményei annak, ha nem eszem. Pontosan tudom. Azért nem engednek már táncolni, azért vagyok itt, azért tömik belém a kaját, mint Márton-napi lúdba, azért kell pszichológushoz járnom, azért vagyok még itt, már két éve ugyanazokat az órákat hallgatva újra és újra, de akkor is úgy érzem, hogy nem szabad engednem a kísértésnek, mert attól is rosszabb lesz csak, ha megteszem. Undorodom magamtól már most is. Nem vagyok szép, de még csinos se. Az egyetlen, amit szeretek magamon, az a hajam. Előre görnyesztem a vállaimat, hogy a pulcsi ne is érjen a mellkasomhoz, attól pillanatnyilag jobban érzem magam egy egészen kicsit, és eltolom a tányért magamtól, de abban a pillanatban vissza is húzom és hirtelen a számba tömök egy fél falatot, igyekezve úgy tenni, mintha az egy egész hatalmas adag lett volna, mert nyílik az ajtó. Le merném fogadni, hogy Hanna az. De mégsem. Megcsalni látszanak a megérzéseim éppen, ugyanis egy ismeretlen lány pottyan be az ajtón és máris a gyógyítóról akarja tudni, hol van.  
- Szia - köszönök először is halkan, majd megrántom a vállam. - Nem tudom. Nem láttam - közlöm vele mindazt, amit tudok, miközben ösztönösen igyekszem magam minél kisebbre összehúzni. Még a térdeimet is beszuszakolom a pulcsi alá, így már nem látszik a szép eridonos színekkel szegélyezett zokni sem. Olyan lehetek, mint egy nagy guruló pamutgombolyag hosszú vörös hajfonattal.
- Köszi - közlöm azért még, ha már jó étvágyat kívánt, és teljes mértékben udvariatlannak és modortalannak érzem magam, amiért kedvem támad még jobban eltűnni a pulcsim alatt, ezért magamra erőltetem, hogy megszólaljak. - Szerintem várd meg. Amíg itt vagyok, az egyik segédje is itt van, csak kiszaladt épp valahová pár percre. Azt hiszem. Nem tudom - dünnyögöm bizonytalanul és inkább befalok egy elég nagy falat krumpli-spenót masszát hússal tetézve, beszélnem addig sem kell.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Nagyon igyekszem elveszni a pulcsiban, amit amúgy Ervintől kaptam kölcsön egy este, hogy ne fázzak és azóta sem adtam vissza. Tulajdonképpen csak ebben a pillanatban tudatosul bennem, hogy bizonyára ezért ennyire nagy rám, ahogy azt is, hogy nem akarom visszaadni. Még nem. Kényelmes és meleg és elférek benne úgy igazán. Elrejt a másik lány elől is, aki így aligha tudna megbámulni, mint sokan mások. Mert meg szoktak bámulni. Van aki utálkozva fordul el, mert szerinte nem vagyok szép, és van aki sajnálkozva húzza el a száját, nem is értem, Ervin mi szépet lát bennem, amiért még szeret is. Ráhúzom hosszú ujjaimra a pulcsi ujját ismét, majd felemelem a kezem, hogy fülem mögé igazítsak egy tincset, amely túl rövid ahhoz, hogy megmaradjon a fonatban. Látszik, hogy nem olyan régen nőtt vissza, pár hónapja ugyanis még csomóban hullt a hajam. Legalább ez már jobb. Újabb falatot tömök a számba ráérősen rágva, nehogy többet kelljen beszélnem pár szónál.
-Nimmit - dünnyögöm rágás közben, azt remélve, hogy figyelhetek most már teljes egészében erre a kényszervacsorára, számolva, hogy hányadszor rágom meg ugyanazt a falatot, ahelyett, hogy a kalóriákat igyekezném pontosan kikalkulálni. Nem lehet. Nem én mértem ki, nem is tudom, pontosan mi van benne, így csak hozzávetőlegesen tudom saccolni. De nem szabad. Ha ismét elkezdem, akkor ismét elkezdem csökkenteni a számot is, amíg nem marad más, mint a víz és a levegő, néhanapján egy szelet alma vagy egy szem mandula, ha már nagyon csillagokat látok. Azt viszont nem lehet. Mégiscsak egészségesnek is kellene lennem, nem csak szépnek és vékonynak. Ervinért. Meg azért is, mert táncolni szeretnék, most meg nem engedik. Most csak méredzkedés van és gyógyító, aztán pszichológus, aztán reggeli és ebéd és vacsora itt. Haragudnék, ha lenne erőm, de az érzés csak fellobban néha, aztán öt percen belül el is alszik. Kihuny. Csak az állandó, hogy undorodom magamtól. Kövérnek érzem magam még most is, mert azt mutatja a tükör, pedig... nem tudom, miért nem látom jól magam. Vannak pillanatok, amikor tudom, hogy az érzés nem a valóság. Tényleg. Egy újabb falatot is magamba tömnék, de a lány bemutatkozik, így megáll a kezem félúton és inkább vissza is rakom a villát a tányérra, helyette a poharat veszem el félig mögé bújva. Ujjamat a peremén húzgálom.
- Rosemary Fisher - mondom. Rosie már nincs. Rose-nak meg Ervin szólít, azt nem mondom másnak. - Neked is menetrend szerinti látogatás? - kérdezem meg végül, ki tudja, talán sorstárs valami okból, aki gyakran találkozik a gyógyítóval, épp mint én.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

- Köszönöm - válaszol orrát a pulóverbe fúrva könyékhajlatban, ahogy térdét átkarolva összefonja karjait. Talán csak képzelődik, de olyan kellemes illata van. Tulajdonképpen Ervin-illata van, minél inkább szaglássza csupán apró lélegzetvételeket engedve magának, mert attól tart, ha nagy levegőt venne, a következő pillanatban már nyoma sem lenne az illatnak. Ha nem érezné modortalannak magát, el is töltené ezzel az este hátralévő részét is akár, de végül csak megpróbál a maga félszeg módján beszélgetést kezdeményezni. Valamikor olyan természetesen ment neki, csak aztán a tökéletesség utáni hajsza az önbizalmát is magával vitte. Sőt igazából az egész egykori Rosiet magával vitte, ő pedig csak egy itt ragadt árnyék.
- Ó, szerencsés vagy - feleli halkan, beletörődő hangon. Nem irigykedik, hogy milyen jó Lilynek, hiszen ki tudja, mi másért van itt, még ha neki nem is kell minden nap háromszor itt ücsörögnie, amíg el nem fogyasztja az elé tett adagot. Ezt különben is magának köszönheti, senki más nem hibás miatta. Ő az, aki nem volt elég szép. Ő igyekezett megszabadulni a fölöslegesnek ítélt kilóitól, hogy tökéletesebb legyen, mint előtte. Ő hagyta abba az evést saját döntéséből fakadóan, remélve, hogy attól szebb lesz majd, de valahogy ez egyszerűen sehogy sem akar működni, valakit mindig bánt vele, ha nem magát, akkor azt a két embert, aki törődik vele, ha pedig éppen őket nem, akkor magát.
- Mhm - bólogat bal kezét megemelve, most már csak jobbjával ölelgetve a térdét, hogy a villája után nyúljon. Felemeli, nézegeti kicsit, hogy már maszatos - csoda, hiszen eszik -, aztán egy fél falatot egyensúlyoz rá.
- Egy ideje be kell járnom - vallja be a krumplihalom tetején billegő húst nézve, azt várva, hogy vajon lepottyan-e, de egyelőre nem akar. Sőt a kilengése is apad lassan, amíg teljesen biztosan megállni nem látszik. Felemeli a villát koncentrálva, mire a húsdarab ismét megmozdul és le is pottyan. Megrándul a karja, ahogy ösztönösen utána kapna, de le is engedi. Befalja a köretet, közben pedig végignézi, hogyan landol az ágytakarón a falat zöld körvonalat rajzolva maga köré a rátapadt spenóttal.
- Hoppá - jegyzi meg nem túl nagy meggyőződéssel, majd a tányér szélére helyezi a húst, ujja hegyével kicsit megdörzsölve a takarót, elmaszatolva ezzel a foltot. - És miért keresed a gyógyítót? - kérdezi, próbálva fenntartani valahogyan a beszélgetést, de közben körbepillant, hol is lehet már mindenki. Fel is szusszan, amikor előbukkan a szőke gyógyítósegéd messziről felismerhető színes fülbevalóival meg élénk színű sminkjével.
- Rosie, tudod, hogy nem mehetsz semerre, amíg meg nem eszed az egészet. A végén itt fogsz aludni, ha így folytatod, akkor pedig nem írok semmi jót rólad az értékelésedben - fenyegetőzik fel sem pillantva, ahogy az egyik függöny mögül előbukkanva bájitalokat lebegtet az asztalra.
- Óh, helló. Rosie-t jöttél meglátogatni? De kedves vagy. Most hatalmas szüksége van minden támogatásra a barátai részéről - magyaráz Lilynek máris nagyon lelkesen. - Hanna vagyok, te pedig ne fintorogj, kisasszony. Igenis beteg vagy, ezt kár tagadni - fenyegetőzik, miközben kezet nyújt Lilynek, majd pedig szemöldökét felvonva pillant Rosie-ra, aki újabb falatot töm magába éppen, száját kissé elhúzva.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

Ez már a második alkalom ezen a héten, amikor a pszichológusnál meg kell jelennem, de az utolsó is egyben. Egy hónapja még hétfőn, szerdán és pénteken jöhettem beszélgetni arról, hogyan érzem magam, merre tartok, mit szeretnék és az, hogy jöhettem, az nem azt jelenti, hogy akartam is. Köteleztek rá, mert a gyógyító úgy vélte, veszélyes vagyok önmagamra nézve. Most viszont már tapasztalható némi javulás, ez került legutóbb a kartonomba, és csak hétfőn és pénteken kell meglátogatnom a nőt, hogy elbeszélgessünk mindenféléről. Mára még házi feladatot is kaptam. Le kellett rajzolnom magam olyannak, amilyennek látom magam, aztán meg olyannak is, amilyen lenni szeretnék. Nem ez az első ilyen gyakorlat az elmúlt két év során, de most valahogy közelebb van az egyik a másikhoz, mint eddig bármikor. A bal kezemben azt a rajzot tartom, amely azt ábrázolja, milyennek érzem magam, a jobb kezemben meg az van, amilyen lenni szeretnék. Utóbbi olyan, akár egy hercegnő. Kecses, vékony, légies, gyönyörű. A másik képen meg ott vagyok én, átlagos, megkopott igazából és fáradt, bár az annyira nem jön át. Megpróbáltam azért némi csillogást rajzolni a szemembe, mert Ervin azért kezdte visszacsempészni, de be kell vallanom, hogy a rajztudásom nem az igazi, bőven lenne mit csiszolni rajta. Nekem a tánc az életem. Azaz inkább már csak volt, hiszen lassan két éve nem engedik. Meg is gondoltam már, hogy talán átmegyek másik szakra, azt hátha sikerül befejeznem, itt ugyanis a gyakorlati vizsgák hiányában évről évre lecsúszok az évfolyamlépésről. Menet közben is a rajzokat nézegetem, látom itt-ott mi a hibás, de ennyire futotta. A hajam amúgy be van fonva, és most már így is újra a hátam közepéig ér, és egy hatalmas szürke pulcsi van rajtam, mert ebben a nyári melegben is fázom a kastély falai között. El is tudnék bújni benne, akkora, rácsúszik az ujja a kézfejemre, az alja meg combközépig ér. A nadrág is lötyög rajtam, pedig már most azon jár az eszem, hogyan kerülhetném el valamelyik étkezést ma is, hogyan úszhatnám meg, hiszen még mindig megfigyelés alatt állok és a gyengélkedőn vagyok kénytelen enni. Jaj, Rosie. Megrázom a fejem. Nem szabad ilyenekre gondolnom. Megígértem Ervinnek, meg Emilynek is, hogy eszem. Meg magamnak is, mert nem akarom, hogy sajnálkozzanak rajtam. Nem akarok elfogyni. Összefogom a rajzokat, hogy inkább bal kezemben tartva lóbáljam őket magam mellett, és ahogy felpillantok, el is tátom a szám. Annabella igazi hercegnőként vonul el éppen előttem állatokkal a nyomában. Olyan, mint a szépség a Szépség és a szörnyetegből, csak nem sárgát visel, hanem eridonos módjára vöröset. Gyönyörű. Le sem bírom venni róla a szemem, ahogy behúzódom az egyik támpillér árnyékába, hogy utat engedjek neki meg a kíséretének, csillogó szemekkel figyelve őket. Szeretnék olyan lenni. Hajaj, ezt a pszichológusnak is el kell majd mesélnem mindjárt, ha odaérek. Meglehet, hogy így pár percet még késni is fogok, de muszáj még néznem, annyira elbűvölő. Csak akkor mozdulok meg sietős léptekkel vágva neki az előttem lévő pár méternyi távnak, amikor már befordult a sarkon és az utolsó mókus is eltűnt a szemem elől.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Két éve kezdődött, két hosszú tanéve, amikor elkezdtem összeomlani és arra kényszerítettek, hogy itt fedezzem fel, mi vezetett odáig és hogyan lesz minden jobb. Gyűlöltem. Az elején nem is beszéltem, csak hallgattam a fejemet ingatva vagy a körmeimet piszkáltam, esetleg a hajamat. Hosszú út vezetett addig, hogy elkezdjek feltárni dolgokat, addig pedig még inkább, hogy már csak heti kétszer kelljen jönnöm. Ebbe már beletörődtem, csak tudomásul veszem, hogy ide is be kell néznem hétfőn a művészettörténet és a táncmágia óráim közötti résben, pénteken pedig a mágikus irodalom órát követően. Ez utóbbi miatt vagyok még egyenruhában. A talár legalább jótékonyan takar el mindent, amit senki másnak sem kell látnia. A kezemben két kötet is van, Eleanor Wright egyik drámája, A néma boszorkány, a másik meg a közismert Rómeó és Júlia. Mindkettőt a könyvtárból kölcsönöztem még az órát megelőzően, azzal a szándékkal, hogy majd hétvégén elolvasom őket és megírom azt a szorgalminak feladott összehasonlító elemzést róluk. Végül is csak hatvan centinek kell lennie pergamenen, az nem is olyan vészes két tragédiáról. A köteteket szorongatva érkezek meg a rendelő elé, ahol valaki már ácsorog, amitől hirtelen megtorpanok. Elkéstem volna? Vagy ma nincs is péntek? De hiszen az imént volt irodalom órám, habár igaz, hogy abból heti kettő van amúgy is. Elbizonytalanodom, ahogy a könyveket szorongatva nézek a lányra, majd az ajtóra, aztán ismét a lányra.
- Szia - köszönök halkan, szinte alig jön ki hang a számon, ezért meg is köszörülöm a torkom, hogy aztán újra megpróbálkozzam a köszönéssel, most már némileg érthetőbben és hangosabban. - Szia. Te is ide vársz? - kérdezem először is, hiszen azért van még ajtó a szomszédban, ahová várhat, csak valahogy olyan egyértelműen ül éppen a rendelő előtt, mintha csak arra várna, hogy valaki szólítsa már be.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Megzavar, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki az ajtó előtt ácsorog ebben az időpontban. Nem tudom hirtelen, hogy elnéztem-e az időt, és ha igen melyik irányban és mennyivel sikerült akaratlanul is. Siettem? Késtem? Nehéz kitalálni és nincs órám. Már beláthatatlanul hosszúnak tűnő ideje csak hozzávetőlegesen érzékelem egyébként is az időt. Többnyire hihetetlenül lassan vánszorog, kínos csigatempóban, hogy úgy érzem, apró kis darabokra hullok szét közben. Mint amikor a kép szétesik a képernyőn pixelekre. Mégis itt vagyok még, mint tétlen szemlélője ennek a folyamatnak, ahogy a kis darabkáim ott ragadnak egy-egy pillanatban, én pedig már nem igazán tudom, ki is vagyok. Úgy szedegetem össze őket, egyenként, közben felfedezve azért egy-egy újabb árnyalatot, meglepő kis apróságot, amit eddig nem tudtam magamról vagy nem akartam tudomásul venni. Nehézkes útja ez az önismeretnek. Nagyon nem szerettem az elején. Most, ha őszinte akarok lenni, már egészen megszoktam. Olyan mindennapos része lett az életemnek, mintha csak csukamájolajat nyelnék reggel, vagy akár az a folyamatos fájdalom, ami nélkül már furcsa az élet, annyira hozzám nőtt a tánccal együtt. Olyan lett ez is. Meg tudnék lenni nélküle, de mégiscsak beleépült a mindennapokba. Miközben azt latolgatom, hogy elkéshettem és elmaradhat ez a nem éppen szívem csücske, de már az életem részévé kopott alkalom, a hangom is alig hallható. Mintha itt sem lennék. Olyan, mintha egy szellem lennék csupán, árnya önmagamnak. Ismét megpróbálkozom azért egy hangosabb köszönéssel és egy béna kísérlettel, hogy feltérképezzem, mennyire csúsztam meg időben, egyáltalán jó napon jöttem-e.
- Óh - szinte már megkönnyebbülten szakad fel ajkamról a röpke szócska. Azt hiszem, csak hamarabb érkezhettem némileg, ha puszta időpontkérésről van szó mindössze. A bemutatkozás aztán némileg meglep, és az első pillanatban csak az ajkam nyílik el szótlanul, mire feleszmélnem sikerül, hogy kezet nyújtsak én is. Összehúzom a vállam a mozdulat közben. A talár rejtekében kényelmes, de azon kívül ijesztőnek érzem magam. Tegnap azt mondták a hátam mögött, hogy olyan vagyok, akár egy csontváz.
- Rosie - közlöm a nevemet. Futólag az ajtó felé pillantok, majd a kezemet visszahúzva mellkasomhoz ölelem a két kötetet, akár a pajzsot. - Önszántadból vagy itt, vagy... neked is muszáj? Már ha... nem muszáj válaszolnod. Igazán, túl kíváncsi vagyok, azt hiszem - magyarázkodom máris, és leülök a padra közben. Úgyis övé lesz az elsőbbség, hiszen nem egy ötven perces beszélgetés vár rá.