- Én nem néznélek furának, tudom, hogy zizi vagy. De ezért szeretlek - horkantam fel, hogy aztán puszit nyomjak az arcára. Sőt, ami azt illeti, például egy karamell-szirup esetében lehet, hogy nem is a saját kezét nyalogatná. Rémes, mikre rá nem lehet engem venni egy adag túlfőzött cukorral! Szerencsére ezt azonban nem sokan tudták, különben tuti visszaéltek volna vele...
Azért megnyugtató volt a tény, hogy nem akarta megtartani a hajamat, azaz ilyen formában éppen nem. Azért magamon szándékoztam megtartani, mert sokkal jobb volt így, mint visszanyírva. Úgy valahogy sokat veszített a szórakoztató-értékéből, még rendesen összeturkálni sem lehetett. Mondjuk Maját inkább a földön landolt póló  foglalkoztatta, míg meg nem szólítottam ismét.
Széles vigyorral léptem mögé, hogy eltűrjem egy pár tincsét, majd könnyed csókot leheltem az egyik foltra és széles vigyorral figyeltem a pillantását a tükörben.
- 5-12 nap. Leginkább a szervezeteden múlik, már nem annyira rajtam. Bár... ha én adtam, inkább 10, mint 5 - közöltem szórakozottan és nagy volt a kísértés, hogy ejtsek egy újabb foltot a kulcscsontján, de aztán mély levegőt véve felegyenesedtem és eltekintettem a dologtól.
A sampont illető kérdésre a hajamba túrtam és elnevettem magamat kicsit. Persze, előtte is fontos volt, hogy a hajam a legjobbat kapja, de azóta csak leragadtam a márkánál. Azzal elővettem a jellegzetes kék-fehér üveget a szekrényből és a kezébe nyomtam.
- Citrom illatú, most épp. Elég jó - préseltem össze az ajkaim pár pillanatra, majd rántottam egyet a vállamon és inkább ellenőriztem a vizet, kicsit jobban megengedve a hideg vizet. - Majd csekkold le, nehogy nekem belefagyj a kádba!

A nyakát tanulmányozva kellett rádöbbennem, hogy bár volt már egy-két "vásznam", amire művészkedhettem, talán ezzel a mostanival voltam a legelégedettebb. Persze, van, akit ez zavar, meg hödödö, miért kell nagydobra verni, hogy együtt vagytok, enélkül is pontosan látszik. Ember, nem tetszik, nézz másfelé! A simi hatására a kezének döntöttem a buksim, mert hát szerettem, mikor nagy figyelmet szentel nekem. Szélesen elmosolyodva nyomtam csókot a tenyerébe, hogy aztán felegyenesedve simítsak végig finoman az oldalán.
- Ha te azt tudnád... Még csak nem is haraptam... túl nagyot - igyekeztem elfojtani azt a bizonyos fogvillantós mosolyt, de aztán abszolút reménytelen vállalkozásnak bizonyult. Van amikor nincs választásod, mert a dolog reflex-szerűen csak úgy bevillan. Szóval inkább másfelé tereltem a témát és a sampont vettük pontosabban górcső alá, hogy hát milyen, hogyan, merre. Ez most éppen a harmadik variáció volt, miután az előző kettőt éppen untam. De van olyan nap, mikor csak lekapok valamit a polcról, mindegy milyen illata van, "aszondja, szampon... jó lesz".
- Volt... még február körül, csak aztán éppen nem volt raktáron a következő alkalommal, valahogy itt lyukadtam ki - mutattam a dobozra, elhúzva a számat, de annyira nem zavart a dolog. Ennek is elég jó illata volt hozzá, hogy használjam. Közben elővakartam a tusfürdőt is, mert hát ha már egyszer elmásztam ideig, illene normálisan csinálni a dolgot.
Miután közölte, hogy a víz jó lesz így, gyorsan elzártam a csapot és szembe fordultam a leányzóval. Kissé előrehajolva könnyítettem meg a dolgát, viszonozva azt a bizonyos csókot.
- Ha akarsz... - vontam meg a vállamat, majd nyújtózkodtam jólesően, mielőtt még megszabadultam volna az uccsó ruhadarabtól is és beszálltam volna a kádba. Igen, a víz pont jó volt így.

A bizarr jelzőre a kreténebb énem - hogy melyik? sejtelmem sincs -, elbűvölő vigyort festett az arcomra. Ez a jelző elég jól illett hozzám, csak nem sokan merték kimondani, pedig aztán nem voltam nagyon harapós az ilyesmiért. Csak ugye, ha az ember hall valamit, élből kombinál.
- Hm, hát ez megnyugtató - fojtottam el egy mosolyt, hogy aztán puszit nyomjak az arcára. Korrekt volt ez így, egyrészt nekem sem kellett félnem, másrészt megszoktam már azt az egy sampont. - Szerintem ne cseréld le, szeretem az illatát.
Nem vallottam volna be, de könnyebben aludtam, ha éreztem. Azt jelentette, hogy itt van, velem, ez pedig olyasmi volt, amit nem cseréltem volna el másra. Nem érte volna meg. Közben a szemem sarkából láttam, hogy a hajával macerálódott valamit, bár nem tudtam volna megmondani, most épp mit. Tiszteltem a kitartásáért, amivel a rakoncátlan frizuráját próbálta kivonni a balhékból.
A pillantásom szinte le sem vettem róla, ameddig a ragacs eltüntetésével küzdött, utána is kellett pár másodperc, míg sikerült feldolgoznom, hogy hozzám szólt és amúgy nem ártana reagálni. "Hm?". Elsőre erre futotta, meg bamba pillantásra.
- Cssssssssssssssssssssssssssssssss! Nem láttál semmit! - pislogtam hevesen,  sőt, még a mutatóujjam is az ajkaim elé emeltem, mert hát, tény és való volt, hogy már akadt egy "pár" fehér hajszál, aminek amúgy semmi keresnivalója nem lett volna ott. De eddig legalább nem tűnt fel neki...
Azzal inkább megfordultam, kis lötyögtetés árán, majd berogyasztottam a vállaim, talán kicsit még a gerincem is domborítottam neki, hogy könnyebb dolga legyen. A maximális bizalmam élvezte, ami fel is tűnhetett neki: képes voltam hátat fordítani.
- Olyan lehetetlen vagy... Maradj ilyen! - mosolyogtam magam elé, bár inkább kérés volt ez, mint követelés, ez a hanglejtésből is egyértelművé válhatott neki.

- Határozottan. Nem is kérdéses tovább a dolog. - És tényleg nem. Ő szerette, én szerettem, kellett volna más beleegyezése is? Nem hiszem, pont jó volt ez így. Amúgy meg igyekeztem nem hatalmas szemekkel bámulni rá, míg a ragaccsal küzdött, amit nekem köszönhet, de könyörgöm, hogy nézhettem volna másfelé? Lehet, hogy tudok várni, meg kitartó vagyok, de mindezek után hadd élvezzem már ki a látványt!
Igazából nem is zavart annyira a kis felfedezése, mert ha már elértem, hogy legalább jó kedve legyen, kit érdekel az a pár nyamvadt genetikai selejt? Jó lesz ez így. Közben nagy ügyeskedve megfordultam, amit nem sokkal később egy puszival honorált a kedvesem. Lehunyt szemmel borzongtam meg, hogy aztán méltatlankodó fejjel figyeljem a csapot.
- Érdekes egy ízlésed van, Schatz - ráztam meg kicsit a fejem rosszallóan, de ki vagyok én, hogy egy enyhe apakomplexusért elítéljem? Azzal már elég alaposan elcsúsztam, korábban kellett volna megpróbálkozni vele, de akkor is csak pluszpontokat kapott volna érte.
Közben kicsit befeszültek azok a bizonyos az izmok a hátamban, nem voltam otthon a helyzetben és ez furcsa volt, de aztán pár mély levegőt követően lassan felengedtem és hagytam, hogy a hajammal nyünnyögjön. Összességében nem volt rossz, sőt, kifejezetten kellemes. Nagyjából sikerült ellazulnom, még kicsit a kezének is döntöttem a fejemet, nem válaszolva arra, hogy nincsenek lehetetlenek. Ha szerinte nincs, ám legyen, én nem leszek az az ünneprontó, aki ebből a hitéből kitáncoltatja. Azon, hogy elkalandozva még a hátamból is jutott a citromos csodából, már csak elnevettem magamat.
Ő átkarolt, én pedig halványan elmosolyodva sandítottam rá és a lehető legkevesebb feltűnéssel szedtem le egy kis habot a vállamról, hogy aztán az állára kenjem.
- Lesz legközelebb? - érdeklődtem kíváncsi, talán még lelkesnek is mondható arccal figyelve őt. Nem vagyok az ilyen helyzetekhez szokva, de azt hiszem, menne a dolog.

Nem volt tervben a leányzót olyasmi miatt lecseszni, ami nem is az ő hibája. Az, hogy más az ízlése, mint a legtöbb korabelinek, részlet-kérdés volt. A környezete, a családtagjai, a sorsa ilyenre formálta, ha bejön neki az a pár ősz szál, legyen boldog vele. Én csak örülök neki, hogy nem akar megváltoztatni.
- Legyen neked igazad, Schatz - vontam meg a vállamat, aztán a kis nyüglődés után, amit nem is túl nehezen letudtam, már sokkal nagyobb lelki békében hagyva, hogy átkaroljon. Még mindig voltak olyan szintű fizikai kontaktusok, amik kívül estek a tapasztalataimon. Soha nem mosta meg csaj a hajamat, mert mire feltehette volna ezt a kérdést, általában Varsóban pihentettem. Maját azonban most még egy kicsit össze is haboztam a hecc kedvéért. Kaptam egy puszit, de ez egy orv ellentámadás volt a részéről, amivel engem is még inkább összehabozott.
- Szeretnéd? Igazán nem vagyok én semmi jónak az elrontója - jegyeztem meg már-már azzal a flörtölős dorombolással, de igazából komolyan mondtam. Szerettem, hogy kimozdított az emberi kapcsolatokat érintő komfort-zónámból. Mondhatni, meglehetősen szűk egy kis terület volt az, de ott igen jól kihasználtam minden egyes négyzet-centimétert.
- Igen, tudom. Örülök, hogy tetszik- eresztettem meg még egy mosolyt. - Nem nagyon sietek, így is jól érzem magam.  

A haj kérdését elnapoltuk, de hasonló egyetértés volt, mint a vaníliás sampont illetően. Én nem akartam más illatút, ő meg nem akarta, hogy levágassam. És azt hiszem, hogy ebben ki is egyezhettünk, mert ha rövidebb lenne, nem tudnám összeturkálni. Kinek lenne az jó? 
Hagytam, hogy nagyjából megszabadítson a habtól, valahogy nem ragaszkodtam hozzá, hogy így maradhassak. Aztán ismét átkarolt, ezt valahogy meg tudtam volna szokni, ahogy lassan dobolni kezdett a kockáimon. Ha másért nem is, ezért már megérte gyúrni. 
Kíváncsian pillantottam a kis kezére, amin a hab pihent, ami rossz döntés volt, hiszen ha nem tettem volna, akkor nem fröccsent volna az arcomba. Felnevetve töröltem meg az orrom hegyét, reménykedve hogy a többi részem nem olyan. 
- Hát nem tudom, hogy meg tudom-e bocsátani a dolgot...  - emeltem fel egy tenyérnyi habot és a levegőbe fújtam egy nagy szusszanással. Igazából elég szórakoztató volt ez így. 
Kissé rá sandítottam, finoman végigsimítva a karján, majd a falat bámultam pár pillanatig. Már korábban is felvetettem a dolgot, most is csak ezt tudtam volna mondani.
- Költözz hozzám! Ha gondolod veszek egy lakást Pécsen, nem ezen fog múlni... Amúgy is akarok egy kutyát és azt nem tarthatom a koleszban... - halál komolyan mondtam az egészet, az ilyesmivel nem szabad poénkodni.

Persze a nőci képes volt komolyan venni és lebiggyesztette az ajkait, mikor viccből közöltem, hogy ez bizony megfontolandó. Nem is igazán értettem, mit kell folyton komolyan venni. Vagyis, valahol mégis, de ugyanakkor meg neeeeeem. Szóval a számat elhúzva támasztottam a mutatóujjamat az ajkaimnak, látványos tűnődést mímelve, majd elemeltem a kezem és egy huncut vigyorral tartottam fel.
- Négy alatt semmiképp. Egyszerűen nincs üzlet - ingattam meg kicsit a fejemet. Talán viccesnek tűnt, de halálosan komolyan mondtam. A négy puszi mindig sokkal jobb, mint a három, kivéve, ha mondjuk azt az unszimpatikus anyósodtól kapod. Olyankor az egy is örökkévalóságig tart.
Aztán kissé elgondolkozva kezdtem finoman cirógatni a karját és a falat bámulva kattogtam kicsit fejben, mielőtt kimondtam volna azt a bizonyos ötletet.
- Ha belegondolsz, most havonta fizetem a koleszt és még csak nem is az enyém a szoba teljesen. Szerinted? Meg úgy amúgy, úgy nézek ki, mint akit érdekel? Az ingatlan mindig jó befektetés - vontam meg a vállamat kissé, mielőtt ismét a kezére szegeztem volna a tekintetemet. Lassan úgyis érett volna a dolog, nem is feltétlenül rajta múlt, hogy venni fogok-e. Azaz, most már nem. - Hhhá' persze, hogy igazi. Több plüss nem fér el, szegény Stitchel mi lenne?
A felvetésére persze elmosolyodtam, de kicsit meg is csóváltam a fejemet. Nem szívesen lettem volna az anyja helyében, mert biztosan nem könnyű most ez neki. Valahol meg nem akartam megérteni, mert könyörgöm, látott, ismer valamennyire, feltűnhetett volna neki, hogy nem élek vissza a lánya jóindulatával.
- Hát nem tudom, hogy min akadna ki a legjobban... - sóhajtottam fel, a fejem egy kissé a vállára döntve.

Szerencsére nem vette viccnek a dolgot a leányzó, így nem sokkal később már élvezhettem azt a negyvennégy puszit, amivel elhalmozott. Látszik, hogy azért a számmisztikára még egy kicsit gyúrni kell, ha ebben az évben sem adta le a tárgyat. Bár, még nincs késő, még megtörténhet...
A vásárlásmániával pedig egyáltalán nem értettem egyet. Jó, persze, költöttem, de ameddig van miből, úgyis olyan mindegy, nem? Nem fogok azon stresszelni, hogy a nyugdíjas éveimben miből fogok élni, momentán egy taknyos zsepiért is képesek hat galleont fizetni. Viccen kívül, megtörtént eset, Müller abból vett magának új cipőt, amit az én náthámból összespórolt.
- Jaj, ne kezdd nyuszi, mert komolyan kifutok a világból... az én pénzem, saját magamnak veszem, lapozzunk - horkantam fel. Mert hát ja, nem igaz, ha vennék most egy lakást, az a miénk lenne, nem az enyém. Arról nem is beszélve, ha esetleg szétmegyünk, úgysem teszem be a lábam többet ebbe a tetves országba. Túl sok dolog emlékeztetne rá. - American Shepherdet szeretnék, fehéret... mikor? Mikor helyem lesz hozzá és elmondtam neked. És tudom, hogy aranyosak, nem kell bemutatni.
Igazából pont ezért akartam egy kutyát. Ha már a gyerekhez nem vagyok elég időmilliomos meg otthonülős, legalább egy négylábúm hadd legyen!
Közben engedtem még egy kis meleg vizet, többnyire Maját figyelve.
- A tempótól? Melyiktől? - érdeklődtem pimasz vigyorral. Ez megint olyasmi volt, amit nem tudtam volna kihagyni. - A gyűrűre gondolsz, arra, hogy egyedül jöttél ide, vagy hogy lefeküdtél velem? Mert ebből kettővel nekem nincs gondom, szerintem azok tök normálisak...

Végül azért korrigált az asszony, hogy bár fura ez neki, gondja nincsen vele. Nem tudtam, elsőre elhiggyem-e, mert hát nem tudom... Néha eléggé úgy látszott, hogy zavarja, de nem vagyok annyira rugalmas, hogy hirtelen elkezdjem minden egyes galleonom egy apró perselymalacba dobálni. Durva lenne.
- Helyes - közöltem, kicsit ellentartva a buksimmal, de aztán oldalra fordítottam, épp eléggé ahhoz, hogy az a bizonyos csók megvalósulhasson.  
A kutya kérdése már sokkal könnyebb volt, egyszerűen döntésre lehetett jutni. Valahogy el tudtam képzelni, hogy este edzés után hazaesek, Maja meg éppen a kanapén fekve néz valamit, a hasán a pici fehér szőrmókkal.
Azonban kénytelenek voltunk a dolgok szarabb részét is megbeszélni, mert ugye milyen alapon lehetne minden tökéletes, ameddig Veszna nem tud róla? Ez itt a kérdés, kérem szépen.
- Hát, majd meglátod, hogy reagál. Szívesen asszisztálnék, meg fognám a kezed, de van egy olyan érzésem, hogy nem rajongana érte. Jobb, ha nem vagyok ott, mikor elmeséled - nevettem el magamat futólag. Veszna szerintem már szíve szerint befizetett volna egy vazektómiára, ha rajta múlik... Nem mintha ezen én korábban nem gondolkoztam volna el, de könyörgöm, és ha egyszer gyereket akarok? Inkább megsimogattam kicsit Maja pofiját a kézfejemmel.
- Köszönöm Schatz. Sokat jelent - biccentettem kis mosollyal, majd rásandítottam. - Nem fázol?
Még csak az hiányzott volna, hogy egy jó megfázást is beszedjen nekem a hideg víz miatt, bár nemrég engedtem bele meleget, szóval csak nem...

Azt hiszem, azzal a csókkal le is zártuk a témát és nem is igazán zavart a dolog. Rendben volt ez így, szerettem, mikor a közelemben van és hát... most már attól sem kellett aggódnom, hogy mi van, ha éppen semmi affinitásom nem lesz jeges zuhanyt venni. Bár jobb lett volna, ha várok a szülinapjáig, Vesznát az sem hatotta volna meg, mert még "nincs 18". Kit érdekel? Mugli számok...
- Hát hajrá, ha úgy gondolod, jó ötlet, akkor szövetkezz. Én nem fogok az utadba állni - mosolyodtam el szélesen, hogy aztán még egy kicsit piszkáljam a maradék habot a víz tetején. Mondhatjuk, hogy kicsit megkomolytalanodtam, mióta vele voltam, de valahogy nem tudtam bánni a dolgot. Mármint szeretem, vagy mi a szösz?
A hideges megjegyzésére csak elvigyorodtam, majd azt a kis tárcsát elforgatva elkezdtem leengedni a vizet. Egy gyors puszit követően kimásztam a vízből, majd egy meleg törcsit nyújtottam a drága felé, miután a derekam köré csavartam egy másikat. A hajam törölgetésének csak ezután álltam neki, az abszolúte ráér.
- Mit szólnál, ha lefeküdnénk aludni? Későre jár... - jegyeztem meg őt figyelve halvány mosollyal az arcomon.

Mostanság elég sok tennivalóm akadt. Elég, ha azzal kezdjük, hogy neki kellett állnom tanárként az óravázlatoknak, de erre még ráhalmoztam egy pár dolgot pluszba. Olyanokat, mint extra edzések a Német kupa miatt, kiköltözés a kollégiumból egy házba, amit hajlamos voltam a szülinapom után nem sokkal felvásárolni és óóóó! Már majdnem elfelejtettem megemlíteni, hogy büszke apuka lettem!
Az új ház még meglehetősen idegen volt, ha azt nem vesszük, hogy a fénykép-post-it-szívecske kombó egyből kikerült a szobám falára. Egy kellemes, fehér fal volt, mélykék plafonnal, amin az apró fénypontok az égbolt hangulatát adták vissza. A festő éppen tegnap fejezte be és azóta vissza is ment Berlinbe, a pénzem egy mások számára ijesztő mennyiségével. A cuccaim egy nagy része még dobozokban pihent szanaszét a lakásban, de a legfontosabbak már a helyükön voltak: az ágynemű, a dvdk és pár felsőm is hasonló sorsra jutott. Volt első dolga az volt, hogy összerágott egy széklábat, majd a kanapéra fészkelve elaludt az ölemben.
A kopogásra kaptuk fel mind a ketten a fejünket és gyorsan ki is kapcsoltam a tévét, letéve az ebédem maradékát is a kis asztalra. A csöpp már éppen azon gondolkozott, hogy belenyomja az orrát és heves nyammogásba kezdjen, de helyette felnyaláboltam és a hajamba túrva kicsit rendberaktam azt.
Ezek után az ajtóhoz érve mély levegőt vettem és kinyitottam széles mosollyal az arcomon.
- Hello, anyuci - közöltem elbűvölő mosollyal, éppen annyira nyitva az ajtót, hogy az ölemben csücsülő szőrgombóc ne látszódjon, de ő persze egyből kidugta a fejét és heves tanulmányozásba kezdett. - Gyere be...

Nem volt nehéz kitalálni, ki is áll az ajtó túloldalán. Nem sok embernek adtak ki a címet és ezen belül egyedül egyet zaklattam, hogy hahó, amúgy mi lenne, ha meglátogatna ma? Nem feltétlenül csak a lakás miatt, de a bundást mégsem emlegethettem fel. Nem bírt volna ki tíz percet sem otthon a fenekén.
A megszólításra bután nézett, mire elnevettem magamat. Egyelőre nem volt tervben, hogy esetlegesen tényleg anyává tegyem, nem értettem mit stresszel itt.
- Nos, igen, első gyerek nehézségei. Gondoltam, ha már egyszer apja van... - horkantam fel, mire Volt egy pillanatra bután nézett rám, de aztán ismét heves kapálózásba kezdett a mancsaival, hogy közelebb kerülhessen Majához. A csók inkább lett futó puszi, mert igényeltem volna a figyelmét ellenkező esetben, így viszont hagytam, hogy kutyázzon. A kicsi azonnal a leányzó kezének nyalogatásába kezdett, én pedig elégedetten állapítottam meg, hogy szimpátia van, kölcsönösen, akkor pedig minden rendben van.
- Mint látod, haza. Igen, végleg. Nem, nem az enyém, a miénk. Mondom, hogy marad! Volt, bármily meglepő is - adtam választ a kérdésekre, már-már majdnem kisebb monotonitással, hogy aztán változtassak a kiskuszi fogásán és kissé felé nyújtsam. - Szeretnéd megfogni?
Azt hiszem, hogy erre már előre tudtam, mit fog mondani, de éppen ezért is ajánlottam fel. Éppen annyi joga volt taperászni a kis szőrmókot, mint nekem. Nem magamnak vettem.

A kérdésére csak megvontam kicsit a vállamat halvány mosollyal, talán egy egészen kicsit az arcomba tolult a vér, ami szokatlan volt, de ezen kívül igyekeztem lazán kezelni a helyzetet. Évek óta szerettem volna egy kutyát, mert a legutóbbit még otthon tartottam, lehettem vagy tizenhárom éves. Most pedig egy ilyen pici szőrmóknak kellett minden lépésére figyelni.
- Az előbbi egészen biztos, az utóbbi rajtad áll - közöltem végül, megköszörülve a torkomat. Az ezzel egyedül a baj, hogy az ember igen nehezen tud laza maradni, mikor egy ilyen pici, de meglepően energikus fehér szőrkupac elkezd a lábaival kalimpálva sztrájkolni, hogy ő meg akarja nézni közelebbről a lánykát. A kérdésére pár másodpercet hezitáltam, de aztán aprókat bólintottam. - Valahogy úgy... Nekem legalábbis tutira van egy.
Alapvetően roppant bájosan tudott nyünnyögni a kutyusnak és az ölelést sem bántam, csak nem volt szabad kezem, hogy viszonozzam, mert az aktív mozgással már nem volt elég csak a jobb kezem. Szóval az arcom döntöttem csak kicsit féloldalasan a hajának.
- Nem tudom, elővigyázatos? - nevettem fel kissé, miközben a haját óvatosan elpakoltam az útból, nehogy a gabalyodásos művelet megint megismétlődjön. Igazából jobban járt volna, ha összeköti, de már mindegy volt. Az egyik kezem finoman a derekán pihentettem, a válla felett vetve egy pillantást a kölyökre, de úgy tűnt, minden rendben van. - Örülsz?  
A kérdést egy puszival toldottam meg a vállára, de azt hiszem, már kaptam választ.

Igen édesen pillogott rám, én pedig nem bántam, örültem, hogy pár nap óta először ismét találkozom vele. Nem viseltem már jól egy ideje a hiányát, legyen szó egy-két napról is, arról nem is beszélve, ha esetleg éppen edzőtábor készül a képbe jönni. Ez ilyen, a hivatalosság nagy átka, hogy nem nyöghetem be: "Bojarski most nem ér rá, kutyát kell sétáltatnia". Nem igazán nézik el.
A nekünk szócskára lágyan elmosolyodtam és egy puszit nyomtam a homlokára és úgy éreztem, most már rendben lesznek a dolgok. Ő is imádta a kis csöppséget, ugyanúgy, ahogyan én és azt hiszem, bátran mondhatom, hogy meg fogunk birkózni a feladattal.
- Nem attól féltem, hogy kárt teszel benne, te zizi. Csak nem voltam benne biztos, hogy meg akarod ölelgetni, rád erőltetni meg nem fogom. Hát nézd meg milyen aranyos... - a hangom a szokásosnál enyhén mélyebb, már-már az az abnormális gügyögés volt, amivel a pasik a babákat szokták szórakoztatni, szóval kitört belőlem a nevetés pár pillanatra. Ha pár évvel ezelőtt láttam volna a mostani retardált énemet, lehet, hogy soha nem jövök Magyarországra. Vagy téptem volna a lapokat a naptárból, mikor jön el a nap, attól függ, éppen milyen napomon talált volna meg a látomás. - Poooont ezért. Anyád így is meg akar ölni, asszem. De jól elvoltunk, néztünk mesét, meg aludtunk a kanapén.
Meg ebédeltünk volna, ha nem alszom el, de az kicsit nem jött össze. Azt hiszem, kicsit sűrűre tábláztam mostanság a napjaim? A kérdésre amolyan "komolyan?" fejjel meredtem le rá pár pillanatig, aztán a hajamba túrtam és a nappali felé indultam.
- Leginkább sehogy, csak az van kint, ami eddig kellett. De persze, gyere, megmutatom a helyet. Tudod hozni? - Annyira nem volt nehéz a vakarcs, de azért nem akartam, hogy esetleg mégis megerőltetőnek érezze a dolgot. - Amúgy is van négy jó lába.

Jó, így visszagondolva tényleg eszembe juthatott volna a tücsök, meg a légy, nem is beszélve szerencsétlen siklóról, akit nem vihetett be a lakásba. De ugye nem lehetek akkora zseni, hogy egyből minden beszáguldjon a buksimba. Gondosan szelektált gondolataim vannak, különben a pályán is káosz lennék.
Elborzadva meredtem pár pillanatig Majára, mintha azt mondta volna, hogy a quadpot jobb, mint a kviddics, majd összefontam a karom a mellkasomon.
- Nem, macskát nem! Ameddig én itt lakom, biztosan nem - közöltem már-már durcásan, de aztán ránéztem Voltra és inkább elmosolyodtam szélesen. Annyira édes volt, hát most... hogy lehetett volna nem szeretni? Még azt is elnéztem neki, hogy az én nőmet nyalogatja, senki nem mondhatja, hogy nem szeretem...
- Öööö, nem tudom? Talán nem akarja, hogy elköltözz. Nem mondtad neki, hogy csak a lakást jössz megnézni? - néztem kissé értetlenül, mert hát pontosan előttem volt a jelenet, ahogyan Veszna agresszív pakolásba kezd visszafelé, Maja meg egy idő után már csak rebegteti a szempilláit, hogy most mi rosszat csinált? Olyankor csak megölelgetném és közölném, hogy naaa, életem, semmi baj, nyugi van.
Közben befelé kalauzoltam, hogy nehogy azt mondja nekem, hogy nem mutattam meg a lakást. Felajánlottam azt is, hogy hozom a kölköt, de egyelőre azt mondta, hogy szívesen hozza, amit nem is bántam. Jól álltak egymásnak, határozottan. Már majdnem annyira, mint nekem a vörös mez a fehér nadrággal. Talán még egy fifty-fiftyben is kiegyezhetünk.
A nappaliban volt egy bazinagy fehér kanapé, ahol kényelmesen el lehetett terülni és jó rálátás volt a tévére, ami mellett fel voltak polcolva azok a bizonyos dvd-k. Itt volt a sarokban Volt ágya is, amit eddig nem igazán használt.
- Ha gondolod, majd összefirkálhatod a falat, igazából elég sivár, de legalább jó kiindulási alap. Arra egyenesen van a konyha, iiilletve az egyik szoba, meg egy ajtóval odébb fürdő. - Nem igazán siettem sehova, csak szépen lassan mindent. - Hogy vagy, édes?

A kérdésére csak eltanácstalanodott fejjel rántottam kettőt a vállamon. Igazából néha még az sem szokott érdekelni, hogy azzal a hellyel mi van, ahol éppen lakom. A varsói lakásom például belakhatták volna a kojotok, az sem tűnt volna fel, mert nem igen járok arrafelé. Ha meg mégis, akkor is maradhatnak, csak lehetőleg ne lepjék el az ágyamat, mert nem akarok rájuk feküdni.
- Fogalmam sincs, ebben igazad van - bólogattam hevesen párat, de aztán inkább pókerarcot vágtam, mielőtt megint eltúlzom az érzelmek kimutatását a következő meccs után. Nem túl szerencsés húzás.
Valahogy várható volt Veszna részéről, hogy a gyűrű inkább gyanakvást kelt benne, mint boldogságot és ezt meg is értettem. Alapvetően, ha a lányodat eljegyzi egy nála kilenc évvel idősebb pasi, az emberek agyalni kezdenek, hogy hmmmm, vajon terhes? Pedig nem.
- Igen, ez így szokott lenni. Szerintem az én anyám is ki fog akadni, váltig állította, hogy mivel egy seggfej vagyok, egyedül fogok meghalni, meg hogy Jézus és a Karma le fognak sújtani rám. Szerintem megint túl sok volt az ezotv. - jelentettem ki magabiztosan. Anyámnak mindig voltak fura dolgai, mint az is, hogy a konyhában csak akkor csinált valamit, ha éppen ment a háttérben valami. Hogy Jamie Oliver vagy Fűrész, az éppen attól függött, hogy a családi vacsira jelentettem-e be barátnőt. Olyankor általában az utóbbi volt a műsor.
Maja nem sokkal később lehelyezte az ebet, én pedig halvány mosollyal figyeltem, ahogy elrohant a konyha felé, aztán már csak az ütemes lefetyelés hangja hallatszott. Szerintem sok volt megint a nyáladzás.
- Jaj, tudod, hogy értettem - forgattam meg kissé a szememet, hogy aztán a hajamba túrjak lazán, valahogy olyan hiányérzetem volt tőle, hogy nem csináltam. - A tananyaggal? Rosszul. Rengeteget tudnék mondani.
Ezt kínos nevetgéléssel is alátámasztottam, hogy aztán nem sokkal később a dereka köré fonjam a karjaim és gyengéden megcsókoljam.
- Máskor ne tűnj el ennyire, jó?  

Ádi

Nincs mese, az egykori sulis haverom rettenetesen undorító betegséget szedett össze a közelmúltban, amivel remélhetőleg nem fertőz már össze senkit. Azaz legfőképp engem nem, hiszen éppen a gyerek hazahozását terveztem, meg órákat kellett volna tartanom. Kinek van ideje ilyesmire? Szeretem az extrém dolgokat, de nem akarom tudni, milyen mikor az ízlelőbimbóim hirtelen kovakővé válnak és huss, pörkölheted magadnak a földimogyorót. Bár kétségkívül jól állna, mikor lángokat okádok az ellenfélre.
- Oda se neki, nem vagyok túl depressziós típus mostanság. Szeretem a barátnőmet, ő meg még hazavár - vontam meg a vállamat. Ha megviselne a kolléga kinézete, minden alkalommal elsírnám magamat, mikor meglátom Sebbyt a sérülésekkel. A kviddics csak erős gyomrúaknak való. Bár azt hiszem, hogy Ádinak még a barátnő dolgot is finomabban kellett volna tálalni, nem hogy a tanárit.
Nem igazán akarta elfogadni a tényt, hogy itt dolgozom, az agya blokkolta a gondolatot. Hogy ijedtében vagy meglepettségében, azt csak a jó isten tudhatja.
- Szabadidő? Az milyen állatfaj? - kérdeztem oldalra billentett fejjel figyelve Ádit. Még megkérdezni sem merte a dolgot rendesen, pedig szerintem nem volt annyira hihetetlen, hogy tanár lettem. Pláne nem repüléstan, hiszen ebben tényleg otthon voltam. Hogyha én nem, akkor ki más?

Ezt egy aranyvérű, varázsvilágban felnőtt kis szőke libának sosem tudtam volna elmagyarázni. Talán ezért is passzoltunk ennyire Majával, mert képben volt a dolgaimmal és nem kellett mindent magyarázni. Aztán az is lehet, hogy vannak dolgok, amiket nem lehetett megmagyarázni, az pedig, hogy ő miért választott engem egy normális srác helyett, aki türelmes és önzetlen és korban passzol... lehet hogy pont ebbe illik? Bár részben azt hiszem, hogy ez Czettner apuka hibája, meg azé, hogy lelépett. Ezért még tényleg megérdemelné, hogy alaposan elverjem.
- Talán... Fogalmam sincs, azt hiszem talán az, mindig keverem a kettőt. Melyikek ferdítik a kanalat? - nevettem el magam tanácstalanul, széttárva a karjaim, jelezve a nonverbális kommunikáció részével is, hogy sejtelmem sincs, melyik-melyik. Sosem rajongtam egyikért sem és azt hiszem, ez a jövőben nem fog változni. Ahogy az sem, hogy mindkettőnk családja teljes egészében retardáltakból áll, de még csak nem is zavartattam magamat miatta. Most itt voltam neki, ha szüksége volt valakire, hogy elsírja a bánatát.
- Inkább az, hogy mit ne. Annyi dologról tudnék beszélni... - nevettem fel, de aztán csak megvontam a vállamat. Nem sokkal később inkább a karjaimba vontam és megcsókoltam, kiélvezve, hogy itt van velem. Éreztem az illatát, azt, ahogy hozzám simult, a lélegzetvételét. Az ilyesmi teljesen más, mint mikor telefonon beszélünk. Azt hiszem, az edzőtábor idején meg fogok őrülni. Szélesen elmosolyodva néztem a szemébe, majd finoman megcirógattam az arcát.
- Az a lényeg, hogy most itt vagy. Maradsz, ugye? - kérdeztem a pillantását keresve, reménykedve benne, hogy a válasz igen lesz.
Nem sokkal később apró mancsok kopogtak végig a folyosón és közönség is akadt. Volt a popóját a lábamra helyezve nyomta az orrát Maja vádlijának.

Egy pár pillanatig még gondolkoztam rajta, hogy melyik adó is adja a rohadt kanalasokat, de aztán csak a csávó jutott eszembe a teásdobozról, aztán meg megint az a Herr geller a kanalával. Jobb, ha lapozunk, ezzel csak az idő megy. A fejem kissé oldalra billentve emeltem meg enyhén a szemöldökömet, hogy nocsak, micsoda erős véleménykifejtés! Talán még semmiről nem hallottam ennyire elutasítóan beszélni, szóval széles mosollyal pöccintettem odébb egy hajtincsét az útból.
- Mesélhetsz még, Schatz, szeretem hallgatni, mikor ilyen határozott vagy - kuncogtam fel halkan, egy puszit nyomva a nyakába. Elég ritka volt az ilyesmi a részéről. Talán piszkálásnak vehette,  igazából csak vicc volt nagy részben, de abban nem hazudtam, hogy szeretem, mikor olyasmiről beszél, amit szeret.
A csókkal viszont sikerült meggyőzni, hogy elhallgassak, teljesen jó volt ez így. Kissé lesunytam a fejemet, mert hát nem kellett volna rossz hatással legyek rá, aztán tessék, egyre többet nyúltam le otthonról. És még csak tizenhét lesz! Nagyot szusszantam, mikor már nem éreztem az érintését az arcomon, majd a kezem végigfuttattam a karján, aztán a kézfején és az ujjaim az övéi közé fűztem finoman. Imádtam azokat a hatalmas barna szemeket, amikkel olyan szépen tudott rám nézni - többek közt most is.
- Igaz... csak nem akarom, hogy elmenj - közöltem halkan, de határozottan, végigpásztázva tetőtől-talpig, csak a szokás hatalma volt. A szabad kezem az arcához emelve  finoman végigsimítottam az ajkán a hüvelykujjammal.
Ha Volt nem ezt a pillanatot választotta volna, hogy ismét jelezze a figyelemre való igényét, talán még éreztettem volna is egy újabb csókkal, mennyire nem szeretném, ha megint napokra eltűnne.
- Öhm, Meridát, igen. Ééééés nem, igazából nem sokkal azelőtt kezdtük, hogy jöttél, előtte pakoltam, iiiilletve rendeltem kaját. Akarod nézni? - kérdeztem érdeklődő pillantást vetve rá, majd lemondó sóhajjal elengedtem a nőt és felkaptam a vakarcsot óvatosan. - A szobákat majd később megmutatom, jó?
Igazából az ebédemet sem ártott volna befejeznem valamikor közben.

Ez valahogy eddig kimaradt a szórásból, szóval nem is igazán tudtam róla, hogy ennyire képben van a művészetekkel. Azt viszont tudtam, hogy túl nyuszi hozzá, hogy túl sokat beszéljen egyhuzamban, összefüggően. Nem is akartam ezen változtatni, eléggé szerettem ahhoz, hogy ne zavarjanak az ilyesmik. Kettőnk közül talán én voltam a beszédesebb. Talán.
- Mondtam, hogy okos vagy, de sosem hiszel nekem. Rettenetes vagy - közöltem azzal a tipikus apás hangsúllyal, mikor büszke vagy, de, megpróbálod lecseszni, majd egy laza mozdulattal összeborzoltam a haját. Kijárt már neki, hogy helyretegye valaki.
A szavaira kissé leszegtem a fejemet és csak hallgattam a mondanivalója hátralevő részét hogy mennyire nehéz is ez. Pontosan képben voltam vele, hogy mennyire bonyolult ezt az egészet összeegyeztetni mindkettőnk időbeosztásával, de nem akartam foglalkozni vele. Az ilyesmi csak elbizonytalanít, az pedig az év első napján sem volt túl vicces.
- Persze, érthető, te is tudod, hogy nem... nem azért mondtam, hogy piszkáljalak, csak hiányzol. Nem vagyok hozzászokva és ezért rohadt szarul kezelem - nevettem fel kínosan érezve magam kissé. Hogy magyarázod el a kicsilánynak, hogy az egyéjszakások nem váltanak ki hiányérzetet? Legkönnyebb, ha sehogy. Az ujjam végigfuttattam az ajkán, hogy aztán a kis fehér szösz megint kisajátítsa a rivaldafényt.
Az ajánlatra elgondolkozva hümmögtem pár pillanatig, de aztán csak megráztam a fejemet, Voltot megölelgetve kicsit. Nem volt annyira sürgős a kipakolás, ha az lett volna, talán a labdázást sem vettem volna annyira fontos feladatnak.
- Nem, ha maradsz, akkor a mese után is bőven ráérünk. Ő próbált segíteni, de az, hogy kivitte a cipőmet a konyhába, nem húzott ki a csávából - nevettem el magam halkan, de aztán csak leültem a kanapéra, a kis szőrmókot magam mellé pakolva, aztán bekapcsoltam ismét a tévét. A dobozos pirított tészta már jóformán teljesen kihűlt, de nem zavart, így is elég ehető volt, hogy törökülésben elkényelmesedve ismét táplálkozásba kezdjek.
- Köfi a megértést - motyogtam, még egyszer Majára sandítva.

Ádám

A kérdésre csak megvontam a vállamat egy kicsit, olyan kis szerényen. Nekem anno nem mondott volna ez a név semmit, legfeljebb Lucát, de azt is csak akkor, mikor még a lengyeleknél játszottam. Amúgy is, már nem sokáig marad Czettner, ha minden jól megy, így hát nem is igazán villogtam vele. Minek?
A másik Czettner lányka említésére azonban alig bírom visszafojtani azt a kibuggyanó vigyort, a jobb kezemmel az orrom alatt megtámasztva takartam el a tenyeremmel a számat. Mindenkinek kedvezőbb, ha ebbe a Luca dologba nem megyünk bele komolyabban.
- Hát látod, ilyen ez a showbiznisz. Igen, ismerem Lucát, mondhatni - gondoltam a szőkére, ahogy a múltkor a vérben pancsikálva festett virágokat a kockáimra. Elég bizarr látvány lehetett, így jobban belegondolva a dologba.
A szabadidő azonban nem csak nekem volt ismeretlen fogalom. Amennyit lehetett, szakítottam és igyekeztem mindet a kedvesemmel tölteni, hiszen így is túl keveset értünk rá mindketten egy időben. Ez alapvetően bántotta a kicsi lelkemet, de a táncot mégsem hagyhatta abba, a kviddicset meg amúgy is imádta. Meg azért engem is bőven kárpótolt, az a rengeteg edzés meglehetősen kifizetődő volt. Gondoljunk másra!
Az ajkam megnyalva kissé figyeltem, ahogyan a hirtelen Sherlock Holmessá előlépett Ádi analizálásba kezdett a saját arcát simogatva és ismét elfojtottam egy mosolyt, ezúttal kevésbé sokatmondót, mint az iménti, ez már inkább a szokás hatalma volt, mint kényszer és a hajamba túrtam kissé.
- Nos, igen, ez pont így történt - bólogattam párat, mielőtt szélesen elvigyorodtam volna. Azért jó volt, hogy vannak ismerős arcok is és nem kell rögtön új kapcsolati hálózatot kiépítenem a tanárin belül.

Nem maceráltam, hogy meséljen még, nem lett volna szép tőlem. Ha úgy érzi, épp eleget mesélt, hát kussoljon, attól még ugyanolyan édes marad. Ettől a gondolatmenettől pedig egy évvel ezelőtt alighanem szivárványt okádtam volna oda meg aztán vissza is. Hogy aztán becsapjam magam után az ajtót egy "Bah, do widzenie, te lúzer!" felkiáltás kíséretében. Nem tudom eldönteni, hogy akkor voltam seggfej vagy most vagyok papucs.
Legalább a hajbizergálásért nem akadt ki, mint a legtöbb nő, akit ismerek.
- Az a para, hogy én sem tudom, hogy lenne jó. Mármint, persze, ha velem laknál, egy kicsit egyszerűbb lenne, de anyádat így is az idegösszeomlás kerülgeti  - horkantam fel a gondolatra, hogyan hívna fel Veszna és változna élő rivallóvá. Azt hiszem, hogy olyat legutóbb pár évvel ezelőtt kaptam és most egy darabig nem is szeretnék, nem a kedvenc tárgyaim. Pláne, mikor felgyulladnak vagy széttépik magukat. A mosolyt ugyan halványan, de azért viszonoztam és finoman elsimítottam pár tincset az arcából, ami még az előbbi mutatványom eredménye volt.
Az elhelyezkedés viszonylag hamar ment, a mesét is sikerült belőni, Volt pedig egészen boldogan pancsikolt a neki szánt összes figyelemben, én meg enni kezdtem, a jókívánság éppen egy nagy adag betömött tészta közepette érkezett, szóval csak kretén grimaszt vágva feltartottam a hüvelykujjamat, jelezve, hogy köszönöm.
- Aha, meg, bár nem ott volt a helye, de ő kötelességtudóan elrohant vele - egészítettem ki a sztorit, miután sikerült végre lenyelni azt a bizonyos falatot. A mese közepette azért néha nagy érdeklődve a kis családomra is pillantottam, ahol Volt éppen lelkesen kezdett neki a sál rágásának, én pedig lemondóan felsóhajtottam. Reménytelennek tűnt a kölyök, örökösen csócsálnia kellett valamit.
- Ühüüüüüüüüüm, még kilenc körül, úgyhogy nemsokára kell neki adni megint... meg majd este is...  - néztem az órámra, majd a konyha felé. Szerencsére már nem kellett főzőcskézni neki, még csak az hiányzott volna...  - Ezt még befejezem aztán kimegyek veletek, jó?  
Teli pofazacsival mutogattam most már a villámmal a papírdobozra. A gyereknek már csináltam kaját, hogy még magamnak is, az már igazán túlzás lenne!

Előkerült az a kérdés, ami felér azzal, hogy nyitogatod Pandora szelencéjét. Maját el tudtam képzelni, amint nyitná a kis fekete ládikát, amit mikor lecsapnék épp időben, csak rám nézne megbántott, ártatlan, riadt kiskutya-pillantással, remegő ajkakkal, hogy "de én csak meg akartam nézni közelebbről". A hajamba túrtam, miközben fél kézzel a hajamba túrtam és meredtem tanácstalanul a falra a tv fölött. Azt kérte, hogy olyasmiben döntsek, amiből én csak jól jöhetek ki, ő pedig nem. Ez a nő egyértelműen nem normális, de attól még az enyém.  
- Tudod, mit akarok - vontam a vállamon egyet lazán, el sem szakítva a pillantásomat az arcától. Első sorban megnyerni a Német Kupát. Azon kívül azt, hogy hozzám költözzön, de ha nagyon szigorúan vesszük, most a Német kupa foglalja le az agykapacitásom nagy részét hétközben. Kivéve az éjszakákat, mikor másra sem tudok gondolni, csak arra, vajon vele minden rendben van-e. - Mondtam már.
Igazából ez olyan mese volt, hogy nem kellett hallanom, ahhoz, hogy tudjam mi történik benne, éppen ezért nem is zavart, hogy beszélt, így is eléggé oda tudtam figyelni rá. A homlokom azonnal ráncokba szaladt, mert hát képes volt fagyizni menni helyette.
- ÖÖöööö az a kék. Az új, múlt héten kaptam, deee már összenyálazta. Zizi vagy, asszony - képzeltem el, ahogy elrohan a cipővel a lakás másik felébe, hogy "enyémenyémenyém". Van olyan érzésem, hogy még csak meg sem lepődnék.
Hivatalosan az a rész következne itt, ahol rászólok Majára, hogy szóljon rá a gyerekre, hogy ne egye meg a sálat, de egyszerűen nem volt hozzá lélekjelenlétem. Túl aranyosak voltak így kettecskén.
- Ühüm, tudom.
Szóval inkább a kajám maradványainak eltüntetésén dolgoztam elmélyülten, hol a mesét nézve, hol őket. Szerintem így sem volt több öt percnél, csak így utólag gondoltam bele, hogy hát mikor is ettem utoljára? Már ha a tészta előtti kekszet nem számoljuk, de az azért volt, mert kellett valami édes. Hát ebbe inkább ne gondoljunk bele.
- Akarjátok még nézni vagy ebédeltessünk? - böktem az állammal a kiskölök felé érdeklődőn.

Nem is volt annyira rossz ötlet ez a mese dolog, még ha nem is tartott sokáig. Legalább volt valami alapzaj, a gyerek elszórakozott anyuval, én meg addig is nyugodtan kajálhattam, anélkül, hogy belelógott volna bármelyikük is. Volt orra, vagy Maja haja, hogy valamelyikkel gondom lett volna, ezen még csak nem is kell gondolkoznom, mert száz százalék a valószínűsége.
- Nem hiszem, hogy fázna a lába, de simán lehet, hogy szereti a kéket. Fiú. Nem lenne meglepő - közöltem a tudományos okfejtésemet, pár pillanatig elgondolkozva figyelve, ahogyan Maja sálát rágja hatalmas odaadással.  
A cipős dolgot elraktároztam későbbre, de nem igen vesztem bele, ő más körülmények között nőtt fel, mint én. Kicsit máshogy álltunk a pénzhez, mert nekem már akkor fizetésem volt, mikor ő még javában totyogós volt. Na, ez a nem mindegy.
Elégedett mosollyal nyugtáztam, hogy figyelt rá, nehogy a kölyöknek baja legyen, még egy puszit is nyomtam az arcára, hogy jelezzem, értékelem a gesztust. Végül csak biccentettem, majd a konyha felé vettem az irányt, a villát a mosogatóba dobva, a dobozt pedig a szemetesbe. Maja a segítségem nélkül is rátalált a tálkára, amin a gyerek neve díszelgett szép fekete betűkkel.
A hirtelen jött megjegyzésre kissé értetlenül pillantottam hátra a vállam fölött, majd intettem, hogy hozza oda a tányért, majd mikor ez megtörtént, mertem bele a zöldséges-csirkés keverékből. Azt mondták ez jobb, mint a száraz, akkor miért kéne azzal etetni? Nagyot szusszanva dőltem a pultnak és figyeltem, ahogyan a kis szőrmók lelkesen csóvál, a sálat már valahol félúton elhagyta, de úgy tűnt ez most nem igazán érdekli.
Gyorsan leöblítettem a kezem, majd megtöröltem, addigra nagyjából szerintem az asszonyka is lerakta a tálat Volt elé, én pedig átkaroltam a derekát hátulról.
- Mármint hozzám költözni? - doromboltam a fülébe halvány mosollyal, hogy aztán felnevessek kissé, most már teljesen a hátához simulva. - Sok tudok ám lenni... De örülnék, ha nem kéne esténként azon rágódnom, hogy vajon alszol-e már, vagy éppen te is rám gondolsz.
Az egyik kezem kissé feljebb csúsztattam, a bordái vonaláig, az arcom pedig a buksijának döntve szívtam be mélyen a samponja illatát. Maradhatna ez így.

Varha Nóra

Az emberiség nagy része két részre osztható: azokra, akik egész héten dolgoznak és azokra, akiknek a péntek megváltás. Én mondhatjuk, hogy mindkettőbe tartozom, mert bár a kviddics legtöbbször a hétvégéimet emészti fel, péntekkel lezárulnak a tanóráim. Tetszik az új állás, mert sokat beszélhetek arról, amit szeretek és látom az arcukon néha, hogy a halálba kívánnak az összes mondanivalómmal együtt, de nem érdekel. Miután az utolsó órámat is letudtam a hétre, összepakoltam a cuccaimat a hátizsákomba, amiben az edzőcuccaim is voltak és  a falu felé indultam. Éppen eléggé karban voltam mostanság tartva ahhoz, hogy megengedhessek magamnak a vacsi előtt némi karamellát, és ha már egyszer van egy Paradis cukorkaboltja a falunak, miért ne szerezhettem volna onnét? Tehát ebből a célból vágtam át a nemsokára meglehetősen zsufisnak látszó falun. Mit tehettem volna?
Talán gondolatban egy egészen kicsit el is kalandoztam. A menyasszonyom, a küszöbön álló költözése, meg az irányába, hogy is fog erre az anyós reagálni. Arról nem is beszélve, hogy nyakunkon a Német Kupa döntője és a gyomrom fordul ki a gondolattól. Muszáj volt megállnom egy pillanatra, hogy a fejemben keletkezett káoszban rendet tegyek.

Elnevettem magam kicsit, mert sajnos pontosan el tudtam képzelni Maját a hajával a szájában. Túl aranyos gondolat volt az egész, szóval inkább arra figyeltem, hogy most mit csinál, nem kell ezt itt túlgondolni. Akkor még ő volt a kicsi, most pedig Volt, kicsit felcserélődtek a szerepek. Meglepő módon a mellettem ülő hercegnő egészen felelősségteljesen állt a kicsi szőrmókhoz, aki éppen összenyálazta főállásban.
- Én csak másokat szoktam kóstolgatni, magamra még nem kaptam kedvet. Te most is finomnak nézel ki - közöltem egy halk kuncogást követően, finoman végigsimítva a nyakán, de nem merültem el a dologban, esetleg ha a kölök lefeküdt aludni. Imádtam, hogy mennyit bír szunyálni, ha egyszer kidől, a kis szuszogi.
A konyhába helyeztük át a családi idillt, hogy Volt végre megebédelhessen és ne a sálat próbálja tápanyagként feldolgozni. Pedig aztán biztos abban is lett volna, ami őt boldoggá teszi, de jobb, ha maradunk annál, amiben vannak a számára hasznos tápanyagok is.
Azt hiszem, mondhatjuk, hogy biztonságérzetet adtam neki, még ha nem is éppen így fejezte ki magát, de ez volt a lényege. Ilyet sem hallottam még nőtől. Szép. A kezem végigzongorázott a bordáin felfelé, majd vissza oda, ahol azelőtt pihentettem és halvány, de elégedett vigyorral nyugtattam a haján az arcom.
- Semmi gond nem lesz. Itt vagyok, vigyázok rád, kicsim - súgtam a fülébe, végigsimítva az oldalán finoman.
Szóval végül bólintottam párat, mielőtt visszaejtettem volna magam mellé a karjaim. Hát, akkor nincs más, azt hiszem rám maradt, hogy beszéljem meg a dolgokat Vesznával. Majára úgysem figyelne annyira, hogy tényleg komolyan vegye, hogy ő most fogja a cuccait és hozzám költözik.
- Akarsz saját szobát? - kérdeztem oldalra biccentett fejjel szembefordítva magammal. Valahogy volt egy megérzésem a választ illetően, de én felajánlottam neki. - Uuuu, tényleg, megmutassam a hálószobát?

A megjegyzésére szélesen elvigyorodtam, azzal a tipikus, sármos mosollyal, aminek anno alig tudtak ellenállni a lányok. Már, amikor ezt még villogtattam nyilvánosan, úgy, hogy Maja nem volt ott.
- Ha szeretnéd, megkóstolhatsz, nem harapok... olyan nagyot - fojtottam el egy mosolyt, a hajába fúrva az arcom, de aztán mély levegőt követően fel is egyenesedtem. Nem most kéne. Nagyon nem most kéne...  Ő ettől függetlenül elégedettnek tűnt a kijelentésével, én pedig nem hibáztattam érte. Kellett volna?
Ezután lerendeztük a kiskölyök ebédeltetését, és egy ideje most először úgy éreztem, hogy köszönöm, a családom rendben van. Az ezutóbbi két mondatra az ajkamba haraptam, de nem sikerült visszafojtani, csak elmosolyodtam, mielőtt kimondtam volna.
- Tudom. Én is téged - nyomtam apró csókot a nyakába, mielőtt elengedtem volna. Csak reménykedni tudtam, hogy Veszna nem fog összeomlani idegileg, sem fenyegetőzni nekem mindenféle távoltartási végzéssel. Nem ő lenne az első, aki megpróbálná.
Maja jóformán a saját szoba felvetését személyes sértésként értékelte, pedig tényleg nem azért mondtam, mert szükségem van a személyes teremre, egész egyszerűen... Vannak olyan lányok, akik igénylik, én megpróbáltam, senki nem mondhatja, hogy nem hagyok neki életteret.
- Nem zavar a hajad. Szeretném, ha velem maradnál, de nem akartam, hogy úgy érezd, napi huszonnégy órában a nyakadban lihegek. Az csak este vicces - grimaszoltam. Azt hiszem, lassan jobb lesz, ha valami autokorrektort beszerzek az ilyen esetekre. - Khm, szóval... igen... Szeretném, ha maradnál.
A beleegyezése hallatán a szoba felé kalauzoltam, ami a folyosó másik felén volt.
- Fehér. Nagy részben - közöltem, majd kitártam a szoba ajtaját, előreengedve, hadd nézelődjön. A falak fehérek voltak, a plafon a már korábban említett égboltot tükrözte vissza. Az ággyal szemközti falon ott díszelgett a post-it-fotó-műve a koleszból,  bal kéz felől volt a gardrób. Igazából még nem voltam teljesen kipakolva, de itt is akadt egy képkeret az éjjeliszekrényen, illetve egy teljes alakos tükör és egy komód.
- Gondolkoztam rajta, hogy kéne két fotel, meg egy dohányzóasztal, deeee ezt még megfontolom - rántottam egyet a vállamon.

- Azt bízd csak rám, meg fogom oldani - vontam vállat halvány mosollyal. Így vagy úgy, de tudtam, hogy meg tudom győzni Vesznát, ha akarom. Nem hiszem, hogy utána szeretni fog, ha elsőre nem megy bele, de azért volt egy pár ötletem. Nem vagyok a szülők kedvence, maradjunk ennyiben.
Természetesen megint máshogy értette, amit mondtam és egy pár pillanatig nem tudtam, hogy most nevessek-e vagy se. Inkább csendben maradva haraptam az ajkamba, míg azt nem mondta, hogy maradna.
- Helyes. Esetleg majd máskor, most nem vagyok nagy lihegős kedvemben... - közöltem kissé végigmérve, aztán csak vontam egyet a vállamon. Igazából nem nagyon tudtam volna olyan alkalmat mondani, mikor azt mondtam volna neki, hogy nem. Mielőtt jobban belemerültem volna a gondolatmenetbe, inkább a hálószoba felé kalauzoltam, majd betessékeltem a kisasszonyt, hogy nézzen csak körbe, elvégre, ha minden jól megy, nemsokára ő is itt fogja az ideje egy jó részét tölteni.
A plafont illető első reakciója bőven megérte azt a pénzt, amit kifizettem a művész úrnak. Halkan felnevetve idéztem fel egy pillanatra azt az estét, de aztán csak megráztam a fejem, hogy visszatérjek inkább a jelenbe.
- Reméltem, hogy tetszeni fog... valami olyat akartam, ami elkápráztat. Valami pont ilyen reakciót - közöltem elégedett mosollyal az arcomon. - Őszintén? Fogalmam sincs.
Az egyik lakásomban volt, a másikban nem. Így ment ez, legtöbbször még csak nem is én rendeztem be őket. Sem a skótoknál, sem Ibizán. München és Varsó más kérdés volt, azokban jóval több időt töltöttem, azokon  már rajtahagytam a kéznyomom.
Megkerülve őt kiterültem az ágyon elégedett mosollyal nyújtózkodva, hogy aztán elmarasztaló grimaszt vágjak.
- Hát most mondjam a gyereknek, hogy maradjon kint? Persze, hogy bejöhet... Kipróbálod? - kérdeztem pimasz vigyorral, a szemöldököm vonogatva és megpaskoltam a matracot magam mellett.

A kérdés hatására elgondolkoztam pár pillanatra. Igazából engem is érdekelt volna, hogyan képes ennyit ennyi és ilyen gyorsan, arra meg pláne, hogy nem harapja el sosem a saját nyelvét, de még egyszer sem kérdeztem meg egy szakértőt sem. Lehet, hogy hülyének néztek volna érte.
- Nem tudom. Azt tudom, hogy elvileg kitágul a gyomruk, hogy az összes kaját a pocijukba tudják tuszkolni, amit megesznek - fújtam fel az arcomat pár pillanatra, mint egy gömbhalat vagy lufit. Aztán utána csak kifújtam, mielőtt még tényleg így maradok. Érdekesen néznék ki a hétköznapokban.
Gondoltam, hogy a választásom meggyőző lesz, de azt nem, hogy ennyire képes lesz beleszerelmesedni egy egyszerű plafonba. Szóval elégedetten veregettem meg a saját vállamat, jelezve, hogy igen, ez most jól sikerült, okos vagy fiam. Halványan elmosolyodva figyeltem, ahogyan le sem bírta venni róla a szemét, majd elkényelmesedtem egy kicsit és most már én is szenteltem a kész munkának némi figyelmet. Ha nem is túl sokat.
- IIiiiiiiigen, én találtam ki, gondoltam tetszene. Bámulom én, este, lefekvés előtt. De most van olyasmi, amin sokkal szívesebben tartom rajta a szememet és annak semmi köze a berlini művész munkájához - közöltem elégedett mosollyal az ajkaimon, pláne a bizonyos puszi után. A hajára már csak grimaszoltam.
- Az nem én vagyok, különben te is külön ágyban aludnál. Nem akarom, hogy mindig itt lihegjen, az bizarr lenne. De attól még szeretném, ha itt aludna - vontam egyet a vállamon, oldalra döntve a buksimat, hogy Maját nézhessem. - Elég pontos válasz, hölgyem?
Már hallottam is, ahogy a tányér egy utolsót rezzenve súrolja a konyhapadlót, aztán apró körmök kopogtak végig a folyosón, ám inkább a nappali felé vették útjukat. Alighanem a kis vitéz is időszerűnek látta, hogy szundizzon egy hatalmasat.
- Szóval igen... Remélem, azért tetszik itt.

A feltételezés maga is abszurd volt, nem tudtam elképzelni Voltot, amint megy és hamm, bekap egy sárgadinnyét, mert az adott gyümölcs... - ugye gyümölcs? Oh, te jó ég, gyűlölöm a több párhuzamos nyelvet -, éppen útban volt a kicsi tappancsai előtt, mikor ő éppen nagy útra indult.
- Hát... lehetséges? Azt tudom, hogy nem szabad utána sokat futkározniuk, meg aktívkodni, mert megcsavarodhatnak a beleik. Evés utáni csendespihenő van - biggyesztettem le az ajkamat, mert hát én is szívesen pihiztem kaja után... de nem akkor, mikor muszáj. Azért semmit nem jó csinálni, vagyis de, csak akkor nem, mikor nincsen választásod az ügyben.
Megesik, hogy egy egyszerű dologgal sokkal inkább sikerül boldoggá tenni az adott személyt, mint egy rakás mással. Ilyen volt Maja, meg a plafon. Örült, hogy kint volt a szívecskéje, láttam a pofiján, de attól még a dekoráció  ezen része vitte nála a prímet.
- Micsoda fenenagy igényei vannak valakinek! - horkantam fel végül, mert hát sok dolgot el lehetett mondani a mellettem haját fonogató Navinés kislányról, de azt, hogy ilyesmit a megismerkedésünk óta hallottam volna tőle, nem tartozik ezek közé.
Hagytam, hogy rám fészkeljen,  ha már egyszer így érzi jónak, akkor egészségére. Halvány mosollyal bámultam azokba a rettenetesen szép barna szemekbe. Ennyit erről, gyengém volt, mikor őzike szemekkel meredt rám. A megjegyzésre csak elfojtottam egy széles vigyor és vontam egyet a vállamon.
- Ne akard tudni, babygirl - kacsintottam rá, hogy után az ajkamba harapva fojtsam vissza a kikívánkozó nevetést. Úr isten, jobb lesz, ha lapozunk erről a témáról.