Sok undi és buta lánnyal jártam az idők során, mert hát lássuk be, a nagy részüket nem az eszük miatt "szerettem". Ezt pedig ők is tudták, csak azt hitték, hogy majd pont az aktuális lesz a kivétel, akibe belebolondulok és soha többé nem hagyom el. S aztán Lewy a 13. napon megfutamodá...
- Igen, volt rá példa, de ugye nagyfiú lettem, aki az ilyesmit meg tudja beszélni a lányokkal. Nem viselkedtem jól egy csomó de csomó ideig - biggyesztgettem le az ajkam, de igazából nem bántam a dolgot. Elvégre most itt voltam, vele, ahogy megígértem.
Én közben kis békésen megkajáltam, amennyire tudtam, ügyeltem arra is, hogy ne egyek túl gyorsan, de ugye ez nem mindig jön be. Pech. Volt továbbra is csak lelkesen figyelte a történéseket, mert hát  ő rá mérges az anyu és ez mi gonoszság már, mikor ő csak egy bánatos kisgyerek.
A recsegés még nekem sem volt szimpatikus, vagy valamit kiszedtem a helyéről csak nem érzem, vagy valamit visszatettem, ami addig nem ott volt...
- Hát, remélem, hogy belőlem nem esik ki többet semmi, mert nekem nincs kedvem még egyszer bumm bedőlni... Persze elképzelhető bármi - sandítottam a hátam felé, de ugye nincs teleszkópos szemem, mint egy csigának, így kénytelen voltam csak sandítgatni. Közben ő egyre inkább feszültnek tűnt, nekem ez pedig nem volt túl szimpatikus.
- Jó, majd nem nézek... így. - az utolsó szót már halványan elmosolyodva tettem hozzá és figyeltem, hogyan pakolgatja a békákat előttem az asztalon. - Nem...? Azt hiszem, nem tudom. Mi ez?

Szerencsés pasinak mondhatom magamat, mert nem szólt bele a dolgaimba a nő. Talán nem is kellett volna előle annyira rejtegetnem a múltamat, mert amit lehetett, annak a nagy részét már tudta, felnagyítva az újságokból. Amit meg megtartottam magamnak, az mindig a legcsekélyebb része.
Legjobb tudomásom szerint csak az empátiám egy részét sikerült elhagynom az egyik meccs során, meg pár bordaszilánkot, de végül is nem volt gond belőle. Nekem növesztettek újat, a régi szétszóródott törmelékét meg összeszedte a morbid állat fogónk, hogy ő abból ékszerkollekciót csinál. Habár minket eddig nem lepett meg vele.
- Szerintem minden rendben van itt - jelentettem ki, szinte ellentmondást nem tűrően, de aztán elmosolyodtam halványan és az ajkamba haraptam. Egészen a békád előadásig nem is igen szólaltam meg, akkor is csak azt óhajtottam jelezni, hogy bizony én ezt most nem értem. Pedig nem voltam buta fiú. A buksiját az enyémnek döntötte, én meg mélyen beszívtam az illatát, lehetséges, hogy ez sem volt segítségemre a koncentrációban.
- Ühm... - spóroltam ki a második ü-t a szóból, miközben figyeltem a kis brekiket és vártam, hogy folytassa azt a bizonyos mesét, amit éppen megálmodott.
Viszont bekövetkezett az a filmes pillanat, mikor a szereplő körül minden lassítva játszódik le, én pedig nagyokat pislogva meredtem a kis cukorlényekre. Első gyerkőc. Első. Mármint. Pierwszy. Nagyot nyelve bámultam a kis zöld pacákat, egészen addig, míg Maja elém nem helyezte a papírtasit. Volt egy olyan érzésem, hogy nem kell megnéznem, így is pontosan tudom, hogy mi is van benne.
- Nem vagyok biztos benne, de van egy sejtésem - biccentettem aprót, majd az ölembe vettem a kis táskát és kivettem belőle azt a bizonyos műanyagdarabot. És semmi. Csak bámultam rá, lefagyva, mielőtt kivettem volna a másikat is, hogy ez most biztosan nem téves-e. Aztán a kezem visszaejtettem az ölembe és bámultam magam elé pár másodpercig, mielőtt Majára néztem volna. - Te... mármint te... most... tényleg?
Nehezemre esett bármit is kinyögni, egészen kiszáradt a torkom.

Pár pillanatig elgondolkoztam, de annyira, hogy végül az ujjaimon számoltam, egyenként, mert az istennek nem jutott eszembe, magyarul hogy is kell mondani. Ha pedig ezt anya megtudná, lehet, hogy még táborba sem engedne el...
Végül felderült az arcom és széles mosolyt villantottam rá.
- Tiszenhárom - jelentettem ki elégedett mosollyal. Mert ugye én okos vagyok már, meg nagy, de a magyar nyelv sokszor megzavar és néha nem is találom a keresett szót.
Nem tudtam elképzelni, hogy miért nyalta fel a padlót, mikor csak fékezett a busz. Nem hiszem, hogy túlzottan okos ötlet az. Nem is finom, meg még egészségtelen is mellé sokszor! Mindenki a mocskos cipőiben összetapicskolja...
- Jaj, nem, nem az a baj. Minden képen nagyon hülyén nézek ki... De ha akarod... - sóhajtottam, majd halványan elmosolyodva közelebb hajoltam hozzá, míg a papi csinált egy képet. Azután pedig csendesen figyeltem, ahogyan lapozgat az albumban és elkezdett mesélni róla, hogy ki micsoda. Szerintem kb a fele ragadt csak meg a fejemben, de már ez is nagyon jó eredménynek látszott a szememben úgy, hogy nem láttam a mesét soha.
- Jó, majd megnézem és akkor megbeszéljük - bólogattam aprókat, beleegyezőn, hogy majd ha egyszer lesz elég életem hozzá, akkor megnézem.

***

Talán ha előzőleg nem gyógyszereznek agyon és kicsit jobb passzomban ér a dolog, akkor hamarabb és vidámabban raktam volna össze a kis színdarab mondanivalóját részletről részletre. Most azonban kellett egy kis idő, meg üresjárat ahhoz, hogy összelegózzam a dolgokat.
Az ő arcáról elillant a mosoly, ami viszont lényegében az én számlámra volt írható és egy kicsit bántotta is a lelkemet, olyan, mint mikor gombócot érzel a gyomrodban, csak még egy kicsit kellemetlenebb.
- Ez... váratlan. Egyértelműen váratlan - kerestem a megfelelő szót, ami nem hordoz semmilyen kellemetlen érzést melléktartalomként, amit csak úgy éreztet, hogy háh, nem is biztos, hogy örül! Figyeltem, ahogyan a haját csavargatja, finoman a keze után nyúltam, hogy megakadályozzam benne, de most már kiült az arcomra az a bizonyos mosoly.
- Várunk - helyesbítettem ismét, mert ez olyasmi volt, amit nem kellett egyedül végigcsinálnia. Eleve, ha nem akarom mindezt, akkor nem ajánlottam volna fel, hogy közösen keressünk egy új otthont a tablettáinak. A karom a dereka köré fonva döntöttem kicsit a fejemet a hasának és elmosolyodtam szélesen. Igen, ez egyértelműen valami olyasmi volt, ami boldoggá tett. És most nem az ölelésre gondolok első sorban.
- Milyen kérdés ez, Bojarska? Életem nője épp az előbb közölte, hogy babánk lesz... El nem tudod képzelni, mennyire boldog vagyok - a hangom talán egy kicsit erőtlenebb volt, mint máskor, nem is hangzottam annyira határozottnak, de ott volt az érzés. Kicsit még a szemem is kénytelen voltam megtörölni. A mocsok allergia!

Nem voltam túl érett, ahogyan számolgattam a kezemen, de egyszerűen nem jutott eszembe tíz fölött semmi magyarul. Ez a hátránya, ha az ember két nyelven is tanul egy időben, mert hát anyu ragaszkodott hozzá, hogy "tiszteljem a magyar gyökereim is". Sőt, még azt is felvetette, ha egyszer viszem valamire a kviddicsben, akkor majd szépen igazoljak Magyarországra. Persze, ez nem volt tervben.
- Nem baj, csak nem különösebben szeretem - vontam meg a vállamat ismét zavart mosollyal. Nem szerettem, mikor fotóztak, de apu egyik kedvenc hobbija volt, rengeteg képe volt rólam, ahol aludtam. Leginkább azért, mert az iskola és az edzések mellett néha már alig volt szabadidőm. Megírtam a házimat, majd gyakran elaludtam a kanapén a nappaliban.
Persze, amennyi szabad idegszálam volt, azzal  mind a mesés leírásra koncentráltam, csak néha az már nem elég.
- A hercegnőkkel sincsen baj, csak a legtöbb fiú nem elég magabiztos hozzá, hogy bevallja, hogy tetszik neki - vontam meg a vállamat, mert az unokatesóm is ilyen volt. Folyton fujjogott, de volt, mikor azon kaptam rajta, hogy dünnyögi maga elé a szépség és a szörnyeteg főcímdalát. És akkor azt hitte, hogy ezt nem veszem észre!
- Lehetséges, hogy az jó lenne... innen már úgysem látni semmit - keltem fel, majd a kezemet a kishölgynek nyújtottam, hogy felsegítsem, ha szeretné.

Ő elég hamar megvilágosodott, hogy miért nem szeretem a fotózást, de nem hiszem, hogy különösebben meghatotta volna. Az emberek nagy részét nem szokta érdekelni. Mint most engem sem, így elég hamar lapoztunk és inkább a mesék kerültek szóba.  Én nem nyünnyögtem, mocorogtam vagy bámultam másfelé, csak figyeltem és igyekeztem minél több infót elraktározni arról, hogy ki kicsoda és mit csinált, meg miért. Nem hiszem, hogy túl jól sikerült, de esküszöm, hogy én megpróbáltam!
- Jaj, az én uncsijaimmal is vannak bajok. Mindig morognak, közben meg soha nem is látták... Nem elég nyitottak - csóváltam meg a fejemet enyhén rosszallóan. Bár én így voltam a mugli vízilabdával. Hiába mondják, hogy jó, meg izgi... nem az. Vízben dobálják a labdát és még úszni is tudnak. Cápa sincs. Akkor minek?
Én közben feltápászkodtam, majd bólogattam aprókat, hogy felőlem mehetünk együtt egy darabig, majd gyors leporoltam magam, mielőtt a kezem a pöttömnek nyújtottam volna.
- Felőlem lehet róla szó. A kijáratig biztos elkísérlek, aztán majd még meglátjuk - szívtam be az alsó ajkam pár másodpercre, majd halványan elmosolyodtam. Nagyon kis szépen nézett rám, sőt, még meg is köszönte, mire csak vontam egyet a vállamon.
- Nagyon szívesen, kicsilány - közöltem, majd a kezem nyújtottam neki, hogy ha már egyszer kikísérem, ne tébláboljak mellette tök esetlenül. Úgyse biztos, hogy látom még valaha.  

Arra azért nem próbáltam meg rávenni, hogy nézzen rám a mondandója közben, mert arra már rájöttem, hogy valahogy nem működik a dolog. Hiába próbálom meg rávenni, szinte mindig benneragad a szó, aztán várhatok, ameddig megint eljut odáig, hogy akad mesélni valója a számomra. Természetesen csakis másfelé nézve.
A buksim az övének döntöttem pár pillanatra és lehunyt szemmel elmosolyodtam kicsit, hogy persze, azért nincs baj, nem kell rögtön pánikba esni, azért mert nem ugrálok örömömben. Sosem voltam az a fajta.
- Hát, majd kérünk neked egy időpontot, aztán a doki megmondja... de három teszt nem szokott hazudni. Volton meg már meg sem lepődöm. Mondtam neked, hogy a sátán fattya, nem bírja ki, hogy ne rágjon szét dolgokat - nevettem fel kissé zavartan. Végülis igazam volt, az én gyerekem, akkor meg mit várunk tőle? Ezen a fejen az sem segített, hogy Maja elém guggolva a fejét a lábamra döntötte, de ha már egyszer ennyire kézenfekvő a dolog, a haját kezdtem cirógatni óvatosan. Közben néha-néha megdörgöltem a szemem sarkát egy apró hüpp keretében, de azért többnyire csak igyekeztem feldolgozni a tényeket. Mármint. Apa leszek.
A puszira kissé elmosolyodtam, majd az ajkamba haraptam, mielőtt válaszoltam volna.
- Én is téged, kicsim... de nem lenne kényelmesebb mondjuk a kanapén? Ha felfázol, rohangálhatsz egész este pisilni. Mondjuk... tréning - próbáltam végül visszafojtani a nevetésemet.

A zavara nem igazán mondhatnám, hogy gondot okozott, az a kis pír bőven jól állt neki, más lány ezért percekig keresi a vonalat, ahova a púdert fel kell kenni. Ő meg csak egyszerűen zavarban van. Miattam. Még szép, hogy vonzónak találom. A nagy barna bambi szemekbe pillantva elmosolyodtam, majd apró csókot nyomtam a homlokára. Nagyon nehezen mondtam neki nemet és akkor is csak ha nagyon fontos volt, vagy telefonon beszéltünk és nem láttam. Úgy könnyebb!
- Ha nem tudok, majd átszervezem a programom - közöltem, mert ez nem olyan program volt, amin az ember vagy ott van, vagy nincs. Ez már nemvolt vicceske az edzőközpontban megbeszélve. Azt persze kicsit furcsálltam, hogy Maja képes valamit kérni, de majd a hormonjai számlájára írom, amik elég furin viselkednek mostanság, mert különben nem hányt volna le majdnem a levendula-mezőn. - Nem szép tőle, szerintem nem is szabadna ilyeneket ennie. Tökre egészségtelen a pocijának a műanyag, megint bele fogja hányni a kosarába! De kis ügyes vagy, legalább most haragudtál rá!
Persze, Volt nem szereti, ha másra is figyelve van, de ezt alighanem meg kell szoknia, pláne most, hogy Maja épp nagy családgyarapítósdiban volt. Én meg csak remélni mertem, hogy majd nem kap olyan idegrohamokat a hormonoktól, hogy ordibáljon velem.
Közben Maja halkan felnevetve ecsetelte, hogy hát ő edzett, mert a dinnye is kegyetlen tud lenni, én meg kis grimasszal az arcomon ingattam meg a fejemet, hogy az úgy nem jó.
- Tény, tényleg törpe-vízierőmű lesz tőle az ember. Volt meg biztosan nem fog sokáig haragudni, te vagy az anyja. Képtelen lenne rá - nevettem fel halkan, majd bent a kanapéra dobtam magam és intettem, hogy tessen kényelembe helyezni magát. Mikor végre így történt, a fejem kissé az ölébe döntve pillantottam fel rá. - Te ezt honnan tudtad?

Azt mondta, hogy okos vagyok, amit legutóbb talán a mamától hallottam, tőle is akkor, mikor éppen írni tanultam. Nem igen szoktak dícsérni és ez néha rosszul is esett, mert mindig jobbat vártak el tőlem és ezért néha fel is merült benne, hogy én talán nem vagyok elég jó? Mások miért annyival jobbak? Őket miért ölelik meg a szüleik őket büszkén a suli után, ha engem szülinapkor is csak félszegen vállon veregetnek?
- Én, öm... dziękuję, mármint köszönöm - bólogattam aprókat, de a mosoly már nem tellett mellé, csak egy kicsit később, mert túl sok volt a hirtelen rá mhalmozódott érzelem.
Végül elindulva felajánlottam, hogy foghatja a kezem és már ééppen azon voltam, hogy de nem erőszak, csak sétizzen nyugodtan egyedül, mikor a kezét az enyémbe csúsztatta. Halányan elmosolyodva szorítottam meg óvatosan a kezét, mert tök aranyos volt, miközben a táblák szerint mutatott kijárat felé vezettem.
- Nem tudom, nekem mindegy. Arra megyünk? - kérdeztem felvont szemöldökkel a nagypapájára pillantva, majd az általa választott útvonalon haladtunk tovább hármacskán. Mikor abbahagyta a szökdécselést, halvány mosollyal pillantottam rá.- Csináld csak, nem zavar.

Kicsit néha bonyika volt magyarul beszélnem, mert akaratlanul is lengyelül szólaltam meg, mint például most is. Ezért pedig Maja nagyon hatalmas szemekkel bámult rám, gondolom úgy hangozhattam, mintha egy külön bolygóról érkeztem volna hozzá.
Szóval csak rámosolyogtam, kissé összeturkálva a hajam, majd visszaejtettem magam mellé a kezem és rántottam egyet a vállamon.
- Azt jelenti, köszönöm. Lengyelül. Lengyelországból jöttem. Lengyel vagyok. Lewy Bojarski - mosolyogtam egy jót ezen az egészen, mert hát kis elismerés, hogy legalább eddig nem derült ki, hogy máshonnan jöttem. Ez már majdnem rekordidő volt, ami alatt nem kérdeztek rá, hogy honnan is jöttem.
Szóval kézenfogva sétáltam vele a kijárat felé, mintha ez így rendben lenne, a beleegyezést követően a makik felé véve az irányt a másik kijárat helyett. Nem hiszem, hogy a nagypapája el volt bűvölve az ötlettől, de nagyon szereti a kicsit, mivel hajlandó volt mégis így dönteni.
- Csak egy egészen kicsit, pár... perc lesz - fojtottam el egy kis mosolyt, mert ha úgy vesszük, akkor a jegessmaciknál is csak pár percet voltunk. Egy jó pár percet, amit mások talán húsznak is mondtak volna, meg túl soknak egy állathoz. Kicsit rosszul éreztem magamat a kijelentésétől, mert hát elég valószínű volt, hogy nem fogok csak úgy beállítani hozzájuk és fordítva, de bólintottam pár aprót. - Igen, az tényleg jó lenne. Akár itt is találkozhatnánk, csak később. Később is nézheted a nyakamból a jegessmacikat meg a vidrákat.
Szóval figyeltem vele a makikat olyan kis elkámpicsorodva, de legalább ők cukik voltak.

Azt mondta, hogy nem olyan fontos, közben meg "csak" arról volt szó, hogy a másodikelső gyerekünk most tényleg létezik, vagy Maja szervezete és a terhességi-tesztek totális csődöt mondtak-e. Neeem fontos, miért is kéne nekem odamennem? Pláne, ha mondjuk egy új dokihoz megy, mert nem akarja Vesznát rögtön belekeverni.
- Nem, ott leszek. Nem ezen az egy alkalmon fognak múlni az állásaim - közöltem, rántva egyet a vállamon, mert azért ez olyan volt, amiből nem akartam kimaradni, semmi esetre sem.
Közben elmesélte, hogy Volttal min sikerült összeveszni, amin én megpróbáltam meglepődni, de sikertelenül. Nagyon szomorú ez, bizony. Azt valahogy nem tudtam elképzelni, hogy Maja rám legyen mérges, mert bár vot már egyszer, szilveszterkor, de azóta igen jól kijöttünk egymással. - Jaj, ne szomorkodj ilyeneken, nem fog megharagudni rád végleg, túlságosan szeret!
Végül sikerült rávennem, hogy menjünk át együtt a kanapéra, mielőtt felfázik nekem és éjszaka is öt percenként rohanhat pisilni, mintha muszáj lenne. Azt ő sem akarhatta, így átköltöztünk a kanapéra, ő leült, én meg a fejemet az ölébe pakoltam nagy boldogan, mint ahogyan a gyerek szokta legtöbbször. Csak én kevésbé nyáladzom.
A leírás megint egy kicsit kusza és ingatag volt, nem teljesen értettem a dolgokat, hogyan is történt a dolog, mert leakadt ott, hogy Törpillája volt a tojásban.
- Ott, hogy beszéltél Annevel... ééés...? -  nagyon szép jégkékjeimmel felpillantottam az arcába, követve a mimikáját, hogy milyen érzései is lehettek a nap során. A kis vinnyogásra kissé beszívtam az alsóajkam, majd inkább elhallgattam, elfojtva egy halvány vigyort.
Nem volt szimpi a gondolat, hogy egy creepy nő fogdozza Majus hasát, szóval helyesen tette, hogy inkább meglépett. Kissé felnyúlva megcirógattam az arcát. Szerintem arra várt, hogy majd lecs.szem, amiért elllógta az LLG-t, de nem szóltam. - Jól tetted baba. Azért rendben vagy? Megnyugodtál kicsit? Vagy...? Én nem akarlak ám semmibe belehajszolni, amit nem szeretnél, tudod, ugye?

A kérdés ugyan nem nekem szólt arról, hoigy hol van Lengyelország, de rögtön elkezdtek kattogni a fogaskerekek, hogy ha kéne, el tudnám-e mesélni, hogy merre kell menni. Annyira nem volt messze, de közel sem és azt hiszem, nem elegendő a földrajzi ismeretem ahhoz, hogy elmagyarázzam neki.
- Igazából Varsó elég messze van, ha minden igaz, busszal 7 vagy 8 óra... arra - fordultam abba az irányba nagyjából betájolva, merre is lehet és mutattam a kezemmel is. A makik elég édesek voltak, ahogyan zsongtak a ketrecben, jobbra-balra ugrálva, néha egymásnak is nekimenve. Otthon az állatkertben egyszer megsimogathattam egy ilyet.
A kérdésre aprókat biccentettem, mert hát anya magyar volt és ha tehette, mindig itteni helyekre akart átrángatni, hátha attól majd jobban kedvem támad idejönni, mint otthon maradni.
- Igen, néha szoktunk idejönni. De nem csak rajtam múlik - pillantottam a kishercegnőre, majd a nagyapjára. Hajlandó lettem volna miatta még párszor bámulni a vidrákra negyedórát. Nem lett volna különösebben rossz időtöltés.  - Igen, én is. Még elkisérlek a kijáratig, jó? - kérdeztem kissé zavartan pillantva rá, de a kezét nem engedtem el. Aztán a nagyapjára néztem, hogy hát őt sem zavarnám-e. Mert nem csak a kicsilányon múlik.

Kissé kiült az arcomra a megütközés, mert hát mégis mit gondolhatott, milyen másfajta számonkérést tarthattam volna? Írja le a családfáját, vallással, vérminőséggel hat generációra visszamenőleg? Jó az, de mégis minek? Szóval egy pár pillanatig értetlenül bámultam rá, összevont szemöldökkel.
- Mégis milyen másfajta számonkérést lehet tartani? - érdeklődtem most egészen derűs hangszínben, vártam kicsit a válaszára. Amennyiben hajlandó volt adni, kis udvariasan végighallgattam, amennyiben nem, csak vontam egyet a vállamon, s az utolsó papíroktól is megszabadulva folytattam az órát.
Sok egészen érdekes dologról volt szó, mert ahhoz képest egész jó volt a mai téma, de így is akadtak olyanok, akiket ez nem kötött le. Milyen szomorú? Azt hiszem. Igazából pont nem érdekelt, hogy mennyire figyelnek oda, ameddig nem érnek el rossz eredményeket.
Végül nagy szusszanással lezártam a mondandómat és a tanári asztalra csücsültem, hogy kicsit fellélegezzek, míg a legtöbb diák kiszáguldozik a teremből. Annak az egy bizonyosnak azért beiktattam egy külön elköszönést, mielőtt eltűnt volna a tömegben, majd visszasétáltam az asztalomhoz, onnét figyelve a piros preffencset.
- Semmilyen pszichomaszlagot nem fogok bevetni. Csak szólni akartam, hogy ha máskor késésben van, nem muszáj bejönnie,  2-3 alkalommal belefér az ilyesmi, ha tudom, hogy bepótolta. - közöltem összepréselve az ajkaim a mondandóm lezártával, majd megcibáltam kissé lefelé a pulcsim ujját. - Minden rendben volt? Mármint semmi tragikus, ugye?

Von kisasszony

Azt hiszem, hogy lassan, de biztosan sikerült neki realizálnia, hogy hoppá, nem a jó ajtón kopogtat, ha hízelgéssel szeretne jobban teljesíteni. Ha másra nem is, erre biztosan ránevelt a kviddics: ha akarok valamit, teszek érte és nem csak a számat járatom.
Hallottam, ahogyan feltehetően franciául káromkodik valamit - bár nekem az egész nyelv szitkozódásnak hangzik-, én pedig cserébe elmotyogtam egy csendes moj Bożet. A persze kezdetű mondatocskára apró biccentéssel válaszoltam, jelezve, hogy hallottam, megjegyeztem a dolgot, tehát el is várom, hogy megcsinálja.
- Lewy Bojarski, reptan tanár. Csak hogy tisztában legyünk az erőviszonyokkal - köszörültem meg kissé a torkomat, miközben felírtam a lány nevét a cetlimre, közvetlenül a kitalált bünti fölé és zsebre vágtam, mielőtt sikeresen elveszíteném. Nem lenne szerencsés, néha azt sem tudom, hogy hol áll a fejem az időbeosztásom végett.
- Szenzációs, Miss Von. Itt van a kis emlékeztető fecnije, ha kérhetem, egy hét múlva legkésőbb adja le a háziját. Egyéb kérdés-óhaj-sóhaj? - kérdeztem az órámra pillantva, mert azért nem akartam arra hazamenni, hogy Maja és Volt is az ágy közepén kiterülve húzzák a lóbőrt. Pedig erre elég nagy esély volt jelen pillanatban. Szóval várakozva néztem a lányra. Én ettől még nem haragszom, vagy ítélem el különösebben, csak szeretném megelőzni, hogy erre rászokjon.

Szóval nagyjából megpróbáltam elmagyarázni, hogy mi hogyan merre, miként, több-kevesebb sikerrel. Azt a nyolc órát én sem bírtam volna elviselni, mert hát az nem embernek való mennyiség, pláne nem ha egy helyben kell tölteni. És mi van, ha éppen pisilni kell, mert megittam egy liter vizet? Akkor így imádkozok a helyemen, hogy minden rendben legyen?
- Nem nagyon tudok... túl sok idő ahhoz, hogy az ember csak úgy végigülje - ráztam meg a fejem kissé tiltakozóan. Kissé érdeklődve figyeltem, ahogyan megpróbálta megvizslatni a popóját, de aztán nem jött össze neki, így hát csak megfogta a kezem inkább. Nem igazán számítottam erre az egész kis kiruccanásra a mai napomban, de legalább nem voltam egyedül és nem is idegesítettek fel.
- Iiiigen, főleg ha eljövünk Lengyelországból. Akkor mindig neki kell tervezni a programot... múltkor templomokat néztünk három napon át... nagyon unalmas volt - biggyesztettem le az ajkamat, mert az első kettőnél még kis lelkes voltam, de mindenhol meg kellett állni imádkozni meg misére, meg minden és csak nem. Hagyjon békén!
Aztán szépen, lassan, de biztosan ott is voltunk annál a bizonyos kapunál, a papája már igen menni akart, szóval nem húztam az időt, csak elmosolyodva hagytam, hogy kicsit meglóbálja a kezünk, majd elengedtem.
- Jó légy, hercegnő! - intettem kis mosollyal, még szemmel tartva, ameddig el nem tűnt, majd kis sóhajjal vágtam zsebre a kezem és elindultam megkeresni anyámékat. Lassan idő volt, nem ártott volna elindulni kifelé. Azért néha-néha még elővettem a piros kavicsokat, hogy kis mosollyal elmerengjek, mi is volt ez az egész. Egyszer volt, hol nem volt, a mese elkezdődött...

//köszönöm, nyuszi *-*//

Összességében lebeszéltük, hogy majd elmegyek vele a dokihoz, mert nem akartam, hogy egyedül kelljen mennie. Meg amúgy is, én lennék az apuka, vagy mi a szösz, nem illene kiállnom mellett, vagy ilyesmi? A lényeg az, hogy nem volt kérdéses, hány fő tipeg be a váróba idegesen.
- Persze, hogy tud, hiába nagyfiú, attól még érzékeny lelke van. Mint nekem... - itt kissé elnevettem magam, mert hát, ez nem teljesen volt igaz. Én csak bizonyos emberektől vettem dolgokat rossz néven, nem mindenkitől. - Tudod cica, hogy téged nem fog soha senki megutálni...
A kijelentés közben végigfuttattam a kezem az övén, majd az arcomhoz húztam, hogy apró puszit nyomjak a tenyerébe. Annyira Maja volt, hogy képtelen voltam elképzelni bárkit, aki őt utálná. Soha, semmi rosszat nem csinált, amivel másnak ártott volna.
Szóval inkább hallgattam csendesen, elgondozva kissé, az érintéséhez néha akaratlanul is kissé közelebb biccentve a buksim. Nem is az volt a furcsa, hogy a nő megérezte, hogy terhes, hókuszpókusz és kész. Na, de miért kellett rögtön idegesnek és creepynek lenni?
- Lehetséges... Hm, nem mondtad, hogy álmodik, de azt igen, hogy valamit a jövővel kepeszt. Asszem, mintha említetted volna. - vontam össze a szemöldököm elgondolkozva, ezzel együtt járt a ráncolt homlok és az elrévedt tekintet is, de nem jutottam egyről a kettőre így inkább csak legyintettem. - Örülök... várj, eddig nem?
Nem teljesen értettem, hogy miért kellett aggódnia ilyesmin, ha ő nem kapott sikítófrászt, akkor minden rendben van, nem? Ez a gondolatmenet megszakadt, mielőtt elmélyedhetett volna, mert az orra az enyémhez ért, én pedig azt a tipikusan buta-láma fejet vágtam az ajkam oldalra húzva és felvontam a szemöldökeim is. A csók azonban kicsit jobban foglalkoztatott, mint a buta lámaság, szóval hamar felhagytam vele, inkább a nyakát cirógatva óvatosan.
- Én csak... nem tudom. Korábban is mondtam, hogy... szóval... igen, én szeretném ezt a babát... de... nem fogod megbánni? - böktem ki végül zavart újrafogalmazások és ujjtördelések tömkelegét követően.

A nap kifejezetten döcögősen indult, máskor sem egyszerű a nőt kiugrasztani az ágyból, de ma reggel még azt sem mondhattam, hogy gyere nyuszi, csinálok reggelit. Szóval a dolgok igencsak bonyolódtak, ahogyan ketyegett az óra ébredés után. De a szép szó és a szeretet megtette a hatását, sikerült kiédesgetnem a párnák közül, sőt, még időben el is indultunk, hogy a dokiktól se késsünk el. Szegény szívemet majd szétvetette az ideg, és én sem voltam elragadtatva a vérvétel hallatán, de kis hősiesen kibírta, én meg cserébe hagytam, hogy szétszorongassa a kezemet. Még cirógattam is finoman a hüvelykujjammal, néha megjegyezve, hogy "semmi baj", illetve, hogy "mindjárt vége". Bár kis híja volt, hogy ne ájuljak le a székről a vér láttán. Más, mikor az emberből folyik, meg mikor egy csomó kicsi ampullában lóbálják előtted, hogy hmmm, fincsi.
Mély szusszanással az asszonykára néztem, majd felvontam a szemöldököm. Kissé elkalandoztam, talán nem ártott volna jobban figyelni rá.
- Hm? Ja, nem, nem akarlak sehova gurítani, szóval kénytelen leszel felemelni a popód és kilejteni majd innen, ha befejezted a reggelit. Nem kérsz mást? - érdeklődtem, miután az üres zöldteás poharamat odébb toltam magam elől, jelezve a pincérnek is, hogy én itt befejeztem. - Arra gondoltam, sétálhatnánk egyet. Persze, csak ha van kedved.
Mert ugye ma miatta voltunk itt, nem azért, hogy az én igényeim tartsunk számon, kicsit még meg is ölelgettem, biztos-ami-biztos. A karjára pillantottam elgondolkozva, majd kissé tanácstalan arccal ráztam meg a fejem.
- Halvány gőzöm sincs, de elég ügyesek szoktak lenni, az a bácsi javasolta őket, aki összelegózott. Szóval azt hiszem. - pillantottam én is az épület felé, kis fintorral. Sok minden, de nem szívet melengető látvány.

Én örültem neki csendesen, hogy nincsen semmi közöm az érzelmekhez, mint Lucának és nem álmodok múltat vagy jövőt, mint Alíz. Sokkal könnyebb és boldogabb volt így az életem, nem gyömöszöltek bele túl sok felesleges információt, csak épp annyit, ami nekem kellemes és nem túl bántó. Maja meg a tapasztalatai többnyire negatívak voltak, így most sem terveztem firtatni, hogy mit is mondott neki pontosan a navinés.
- Akkor jó, akkor biztos tudod - biccentettem aprót és a nózija így kicsit súrolta az enyém, mire szélesen elvigyorodtam a lámaságot követően. Egyszerűen túl jó volt ez, olyasmi, ami csak a miénk és nem kell azon aggódnom, hogy huss, mi megy éppen füstbe. De ugye mással nem voltam ennyire magabiztos, éppen ezzel sikerült is megtörnöm a varázst, Maja pedig láthatóan kevésbé jó passzban  fejezte be a hajam bizergálását. Nem lebeszélni akartam, semmi esetre sem, csak a múltkori Vesznás beszélgetés után olyan rossz érzés maradt bennem és mindig a legjobbkor lépett színre, hogy "rám is figyelj"!
Szóval csendesen, pókerarccal figyeltem, ahogyan Maja előadta, hogy ő jól van így és nem akar semmit másképp csinálni, mert minek tenné, ha egyszer ez így tökély?
- Nem, hát az előbb mondtam, hogy szeretném. És én tényleg szeretném. De azt is, hogy ha egyszer visszagondolsz, ne az jusson eszedbe, hogy "hm, élhettem volna még, ha a férjem nem ilyen gyökér! Fiatal voltam és nem élveztem ki"... érted miről zagyválok? - sóhajtottam fel, miután a hajamba túrtam zavartan és kissé kétségbeesetten néztem rá. - Amiatt nem kell aggódnod, hogy én ne örülnék neki...

A Bagolykőbe azért kicsit több csudabogár járt, mint az alapban normális lenne, de ki vagyok én, hogy elítéljem őket? Engem is furcsinak tartottak anno, amiért szinte bármivel szembe a kviddicset részesítettem előnyben. Ez pont olyan, csak nekik nehezebb a dolguk kicsit.
Viszont hát én vagyok Mr. Érzelmileg-retardált és ez feljogosít arra, hogy ha kételyeim vannak, akkor azokat megosszam azokkal, akiket ez érint. Talán Maja boldogabb pillanatot szeretett volna, de nem tudtam nem gondolni rá, hogy szerencsétlen még mennyire... kicsilány és hát ki tudja, mikor ugrik be neki, hogy nem biztos, hogy jól döntött.
Pár pillanatig a plafont bámulta, azzal a nagyon szenvedési pofival, gondolom, mire felsóhajtottam kicsit. Már éppen szerettem volna bocsánatot kérni, amiért ilyenekkel piszkálom, de aztán összekapta magát a nő.
KIssé oldalra biccentett fejjel figyeltem, enyhén az ajkamba harapva, de a mosolyt nem fojtottam el, mikor közölte, hogy ő még nincs huszonnegyvenhat. Aztán a végére csak beharaptam az ajkam és biccentettem egy aprót. Így már tisztább volt a kép és ez kezdte azt a minimális kételyt is eloszlatni bennem, szóval finoman eltoltam. Csak azért, hogy felülhessek és a szanaszét álló hajam ignorálva közelebb hajoljak hozzá.
- Hát nem tudom, ez igazán megfontolandó... oké, hogy értelek... na de hogy puszi! Szerintem túl sokat akarsz - közöltem rosszalló fejjel, de nem volt őszinte a dolog, nem sokkal később még egy kicsit közelebb hajoltam és egy apró puszit nyomtam az arcára, majd az orra hegyére, a homlokára és csak aztán a szájára.
- Szeretlek, hercegnő.

Szerencsére hamar vége lett a vérvételnek, nálunk is szoktak tartani, de valahogy mindig túlélem. Talán azért, mert közben szórakoztatni szoktak, amúgy teljes szívemből gyűlöltem az egész procedúrát. Mi élveznivaló van ebben? És akkor vannak emberek, akik önként s dalolva mennek vért adni. Bolondosok.
Maja viszont most már sokkal nyugodtabban ücsörgött és eszegette a reggelijét, amit végre megehetett.
- Légyszike, akkor addig majd itt maradok, hogy jobb legyen a kilátás és kint találkozunk - intettem a fejemmel az ajtó felé, majd halkan felnevettem, az ujjammal az üres teáscsésze szélén körözve lassan. Ez is amolyan pótcselekvés volt, ami megnyugtatott. - Persze, hogy rendben van, miért ne lenne?
Ma nem volt gond, tényleg minden rendben volt. A sétára ő is rábólintott, hogy jó ötlet, szóval kissé elmosolyodva jeleztem a felszolgálónak, hogy jó, akkor én most fizetnék. Közben Maja is befejezte a reggelijét, szóval csak feltápászkodtam, lerendeztem a dolgokat a pincérrel, hogy aztán ismét a figyelmem százötvenkettőésfél százalékát a feleségem felé fordítottam. Az ölelés azért kellett, szóval kissé elmosolyodtam.
- Én is, nem szeretek sok időt dokikkal tölteni - ráztam meg a fejemet kissé rosszallóan. Még ilyen okkal sem érte meg. Még kicsit megszeretgettem, majd nyomtam egy csókot a hajába, hogy aztán tegyek egy lépést hátra. - Ömmm, az állatkertre gondoltam, úgysincs vészesen messze...

Von kisasszony

Ha eddig laza is volt, mikor kijelentettem, hogy repüléstant tanítok, mintha lefagyott volna. Jó, általában meglepi őket eleve, hogy itt dolgozok, az meg még inkább, hogy tanárként. Pedig nincsen benne semmi ördöngősség. A reptant már általában el szokták engedni, az már kézenfekvő, ha akár csak egyszer is néztek európa-, vagy világbajnokságot az elmúlt hat évben.
Látszott rajta, hogy nem igen akaródzik neki kimondani a dolgot, de szeretne valamit. Valahol érthető volt, hogy inkább hallgatna, hiszen új diák és épp az előbb adtam ki neki az első büntetőjét, én sem rajonganék magamért. Ez nem jelenti azt, hogy emiatt elfogult voltam vele, látszott, hogy valami még böki a csőrét, hát összefontam a karjaim a mellkasomon rezzenéstelen arccal és vártam.
- Hm. Nem, nem hiszem, hogy el tudnám magyarázni. De talán annyi időm még van, hogy félútig elkísérjelek. A Rellon klubhelyisége az északi szárnyban, az alagsorban van. Bár gondolom már jártál ott - pillantottam várakozva a lányra, majd intettem neki, hogy kövessen, s elindultam a megfelelő irányba. Úgysem terveztem itt tölteni az éjszakát, az meg még belefért, hogy elkísérjem addig, ahonnan már meg tudom mondani, merre kell mennie.
Nem sokat beszéltem út közben, néha egy-két dologra rákérdeztem, mint hogy tud-e már repülni vagy hogy honnét jött, de nem estem túlzásokba.
Végül megtorpanva nyújtottam ki a karom az adott irányba.
- Itt, ezen a folyosón végigmész, majd balra, le a lépcsőn és ha minden igaz, onnan már látnod kell a klubhelyiség bejáratát.

A buksiingatás és a vállvonás megerősített a hitemben, miszerint a nők biztosan más bolygóról származnak, mint a pasik, mert sokszor nem egy nyelvet beszélnek. Ő volt vérvételen, igaz, hogy az én kezemet szorította össze a meglepően erős, apró kacsójával, de attól még minden rendben volt. Miért ne lett volna?
- Minden jó, persze, hogy az. Azért megmaradsz, ugye, nyuszi? - pillantottam a karjára, miután leszedte a sebtapaszt róla. Láttam már rajta hasonlóan csúnya foltokat, de azok láttán nem fogott el ennyire rossz érzés. Azok amúgy sem a karján, jellemzően inkább a nyakán szoktak díszelegni. Figyeltem, ahogyan eltipeg a kukáig, letudtam a cehhet, majd ismét felé fordulva megölelgettem kicsit, az arcom a hajába nyomva. Az a bizonyos vaníliás sampon azóta sem lett lecserélve és én ettől minden egyes alkalommal felvidultam.
- Igen? Mogorvák voltak? Hát, pedig ilyen fizetésért igazán rájuk férne egy-egy mosoly - biccentettem elismerően füttyenvte. Mert hogy nem kis summát kaptak érte. Én nem emberekkel dolgozok, nekem nem kell mosolyogni, de ha rajongókkal kell találkozni, még én is képes vagyok megerőltetni magam.
A javaslatomra viszont kiült a nő teljes lényére a megelégedés, hogy ő most állatkertbe megy és azzal a lendülettel el is indult kifelé. A fenékrázás valószínűleg piszkáló célzattal történt, de azért széles vigyorral hagytam neki két-három lépés előnyt, hogy jobb legyen a kilátás.
- Hm? Ja, jegessmaci? Persze, ha szeretnéd... Bár szerintem  most a saját lábadról is látod őket - nevettem el magam, kissé visszagondolva, milyen rohadt csúnyán nézett ránk szinte mindenki. Azzal az ujjaim az övéi közé kulcsoltam és kissé lóbálva a kezünket, az adott irányba tájoltam magunk. - Azóta sem öltözöd túl magad....

Lehet, hogy nem kellett volna felhoznom, mert akkor megmaradt volna a rendes és cuki hangulat, de így viszont biztos lehettem benne, hogy ha mégis szeretné ezt az egészet, akkor jól átgondolta. Mert nem fogom az egész életét csak úgy egy lapra feltenni, hogy "hm, vagy boldog lesz, vagy nem, kit érdekel?". A válasz viszont megnyugtatott és ismét megkönnyebbülve mosolyodtam el, hiszen mégiscsak gyerekünk lesz.
- Nincs - bólintottam komoly arccal, még azelőtt, hogy közelebb hajolva puszit nyomtam volna az arcára. Ilyen hülyeséget sem mondtak még neki, gondolom, hogy ő túl sokat akar. Néha csak szeretném, ha tényleg képes lenne a normál értelmében használni az akarom szót. Vagy a szeretnéket. De ő többnyire nem tette.
- Hm, most az egómat szeretnéd cirógatni? - vigyorodtam el a csók kellős közepén, de aztán ismét az ajkaira tapasztottam az enyémeket pár másodpercre. De ugye épp mondanivalója akadt, így durcás fejjel túrtam a hajamba, majd apró félmosolyt villantottam rá a szemem sarkából figyelve. Most azonban rajta volt a sor, hogy a nem túl vidám dolgokat emlegesse fel, én pedig magam elé bámultam pár pillanatig. A lábaim a kanapéra húzva ültem a sarkamra és elhúztam kissé a szám, életem nőjét figyelve elgondolkozott pofival.
- Nem, nem igazán. Mármint... nem tudom, gondolom megint problémázni fognak... de nem igazán érdekel - ráztam meg a fejemet, elvégre túlságosan is szerettem Maját ahhoz, hogy majd pont egy vacak tanári-állás miatt ne akarjam a gyerekünk. - Miért?

A puszi valami olyasmi volt, amivel nem szabad szórakozni, még ilyenkor sem - a reggelekről nem is beszélve -, így nem sokáig húztam az időt. Az egós dolog pedig egyszerűen csak nem tudott meglepni. Róla volt szó.
Ha őszinte akarok lenni, néha nem egyszerű az élet Majával. Miért? Azt hiszem, hogy ez egyértelmű. Hajlamos rá, hogy elkalandozzon, komolytalan legyen és tényleg nagyon idealista, ha családról vagy szeretetről van szó. De tízezer százalékban megéri a dolog, mert mióta vele vagyok, valahogy én is változtam. Nem feltétlenül rossz irányba. Ezer szónak is egy a vége, szeretem és ezen nem az fog változtatni, hogy egy rakás vén trotty és vágytól égő tinilány mit pletykál egy rosszhírű intézmény régi falai közt.
- Ami azt illeti, nem, tényleg nem. Nagyon sokan túl elfogultak ahhoz, hogy lássák, ami szerintem egyértelmű. Ha tényleg szeretsz valakit, akkor a kora teljesen huszadrangú tényező - közöltem, miközben az egyik barna tincset tekergettem a mutatóujjam köré. Az ember mindig könnyebben beszél, ha átérzi a dolgot. Maja defektes volt. Én meg teljes csődtömeg, együtt valahogy kihoztuk a normál átlagot. Nagyjából.
Szóval ott csücsültem, meglehetősen tanácstalanul, míg közelebb nem húzott, hogy a homlokát az enyémnek döntse. Mélyen beszívtam az illatát, mielőtt halványan elmosolyodva végigsimítottam az arcán.
- Nem, én sem szeretnék neked ezzel gondot okozni, te is tudod... - vontam aprót a vállamon, mielőtt közelebb csúsztam hozzá a kanapén. Sajnos nagyon is igaza volt, hogy ebből megint hepaj lenne egy darabig, kapcsolat ide vagy oda. Mert hát mégiscsak a diákom, erre pedig Lewy "satan" Bojarski nagyon lelkesen mutat likeot. - Nem tudom, nyuszi... Lehet, hogy egyszerűbb lenne, ha itthon tanulnál. Dee ez csak egy felvetés, én nem mondom, hogy ezt "kell" választanod, csak... nem akarom, hogy emiatt piszkáljanak. Persze, ha gond, akár fel is mondhatok, igazából az sem tesz semmit nagyon.

Az ő szerencséjével az a csoda, hogy nem esett le egyből a karja. Amilyen kis ügyesen választ bele a dolgokba, a néni tuti valami kemény anyagot tol és nem is a jó helyről vette a vért. Finoman az alkarjára csúsztattam a tenyerem, majd felemeltem kissé, hogy jobban szemügyre vegyem a véraláfutásokat. Hát, mit ne mondjak, láttam bár sokkal bizalomgerjesztőbb lila foltokat! A pillantásom végigfuttattam a karján, hogy aztán szelíd mosollyal állapodjak meg az arcánál.
- Hát, még szerencse. És annyira nem vészes. Így is szívdöglesztő vagy, babygirl - közöltem azon a tipikus, kissé dorombolós, apucis hangon. Azt hiszem, ez valami új, rettenetes beidegződés lehet a részemről. Az ujjaim az övéi közé fűztem, legalább addig is eltereli valami a figyelmemet. Főleg az iménti jelenetről, ugyanis hiába jár a fejemben az, hogy terhes, ha egyszer ennyire... kedvező idomokkal áldotta meg a teremtés, mellé meg még rázni is tud.
- Hé, mi lenne, ha nem piszkálnál, asszony? - tettettem felháborodást a kis paródiájára. Bár teljesen igaza volt, tényleg így szoktam meg a kiejtését a szónak és valahogy így maradtam. De legalább ki tudom mondani!
Az elszontyolodott földre bámulás felért egy rakás síró nyuszival, szóval finoman oldalba böktem, próbálva felhívni magamra a figyelmet. - Most még felvehetlek, ha akarod, na...
Mert ugye rám nagy befolyással szokott lenni az, hogy mit kéne mások szerint és mit nem. Rendesen letargiába tudok esni mások előítéleteitől. A ruhára is csak azért tettem megjegyzést, mert a combja felért egy egy hónapos ingyen-triallal a Netflixből.
- Dehogynem tetszik! És j... mi? Neeeeeeeeeeeeeem, nem, nem, most felejtsd is el az ötletet! - ráztam a fejemet vehemens tiltakozással, mert az már tényleg több lett volna a sok(k)nál. - Nagyon kis dögös vagy, na de most gondolj bele, hova fog ez felcsúszni, ha a nyakamba veszlek!
Sokatmondó pillantással néztem a combjára, de mivel a kezem épp elfoglalt volt, nem illusztráltam, hogy meddig is. Helyette a szabad pénztárhoz húztam az asszonyt és vettem két belépőt, had örüljön a lelke.

Ummm, jó reggelt, bagolykő? :3

Jahj, Annie

Valószínűleg igen. Bár nekem is jöhetne a süti *-*

Van hozzá Maja grátiszba?