István
Ma nincs olyan hű de jó idő, hogy csak úgy kint flangáljak. Egyáltalán nem fűl ahhoz a fogam, hogy a mínuszokban gyalogoljak, így a kastélyban keresek valami menedéket, ahová elbújhatok kicsit.
Nem mindig van kedvem, energiám ehhez a sok emberhez, a mai nap meg pont ilyen. Fel a lépcsőkön, le a lépcsőkön... egyetlen hely sincs, ahol ne lenne senki. Bár nem tudom, miért olyan meglepő ez, sejtem mások sem szeretnének megfagyni. Már az északi tornyot járom, megint fel a lépcsőn, egyenesen a második emeletig.
Találomra nyitok be az ajtón, és fel is sóhajtok, mikor látom, a szoba üres.
- Ha elfutsz, soha többé nem viszlek magammal - halászom elő Ront a zsebemből, és tisztázom vele, még mielőtt megint kergetőzésbe kéne kezdenem. Most úgy tűnik jó napja van, hallgatva rám foglalja be az egyik fotelt. Még azért nézem egy ideig, miközben becsukom az ajtót, mert ki tudja, mit forgat a fejében. Mikor viszont jelét sem látom annak, hogy tervezne bármit is, leülök én is a jegyzeteimmel.
Igen, tanulok. És igen, nekem az hangzavarban nem megy. Vagyis hát... menne, de ugye mind tudjuk, hogy én még egy ártatlan beadandót is véresen komolyan veszek, még akkor is, ha a tantárgy miatt valóságos érvágás felkészülni a következő órára. Mégis megteszem, mert... mert meg kell tennem.
*meg se szólalt*
* tiszta büszke *
* Ráhelke balra el *
