Nagy magányban,
amíg valaki el nem kapja...
Kriszpin bácsi
Nem szereti ezt az időszakot. A vizsgákkal már megbékélt, azzal is, hogy a legtöbben ilyenkor őrültekké és fanatikusokká válnak, na meg, hogy gyakorlatilag nem lehet senkihez se hozzászólni. Na de hogy ez párosult ezzel a rózsaszín ködfelhőkkel teli „ünneppel”. Utálata eljutott arra a szintre, hogy ha még egy lufit vagy virágcsokrot esetleg csokiból álló bármit meglát, azt egy mozdulattal lerombolja és még le is üvölti szerencsétlent, aki vigyorogva cipeli.
Annak érdekében, hogy ez ne következzen be úgy határozott, hogy néhány napig jobb lesz csak akkor kimerészkedni a szobából, amikor már többnyire mindenki lecsillapodott és inkább az ágyikója ölelésében tölti az idejét, mint a folyosókon. Tehát már takarodó után járunk és a leginkább azzal lehetne összehasonlítani a mozgását, mint egy lopakodó betörő, igyekszik minden zajt és feltűnést keltő mozzanatot elkerülni, de ez csak addig tart ki, míg elérkezik céljához.
A bejárati csarnoknál megáll, jó kedvének köszönhetően halkan
dudorászik, ami eléggé nevetségessé teszi a "küldetését", de nem fordít rá különösebb figyelmet, mivel nem áll módjában senkivel sem összefutni. Pálcáját előhúzza cipője szárából és az kapu előtt ácsorogva méregeti azt, mint egy festő a vásznát, aztán fejét oldalra fordítja és az ősöreg fal sokkal jobban felkeltik érdeklődését. Mivel festmények nincsenek rajta, tökéletesen megfelel a célnak. Bár az ötlet eléggé gyerekes, de szeretni kifejezni gondolatait az iskolatársai és a vizsgaidőszak iránt, így elhatározta, hogy egy kissé feldíszíti a bejárati csarnokot. Táskáját kinyitva dobja le a földre, hogy különböző színű szalagokat lebegtessen ki belőle, amelyek a csarnok kidíszítésének alapjai. Elég jó kis kép lehet az elképzeléséből, ha sikerrel jár. Amint a szalagokkal végez jön egy kis festék, a lehető legrellonosabb színeket összeválogatva, ide-oda kerül, látszólag összevissza ám, ha valaki jobban megnézi egy emberi alakot ábrázol, amely éppen egy könyvet tart a kezében. S a mű befejező lépése előtt gyorsan megbizonyosodik róla, hogy nem jön-e éppen valaki. Táskájától ellépve nézelődik körbe, hangok után fülel, s mivel úgy véli nincs veszélyben, jöhet a tűzet megtestesítő piros-narancs árnyalat, amely az emberi alak közelébe kerül, s máris értelmet nyer az egész. Az alak éppen a tűzbe kívánja dobni a könyvet, mert már nagyon elege van, a szalagok pedig az eddig tűzbe dobott lapok jelképei, ezért szállnak összevissza, mintha a szél hordaná őket. Elégedetten néz a műre, annak érdekében, hogy jobba lássa, hátrál pár lépést, egészen addig, míg bele nem ütközik valamibe, vagy inkább valakibe?
nem tudom miről beszélsz 