Benézet
Maszk

Mi tartott vissza attól, hogy elhagyjam a fénylő lelkeket? Ó, bár tudnám! Nem mondanám, hogy rosszul éreztem magam, szép volt maga a hely és az emberek is érdekeltek, minek lépnék le olyan hamar? A partnerem lelépett, de én még...nekem van időm, hiszen az a mugli Pipicipő vagy hogy is hívták...ő is éjfélig lehetett a bálban.
Szemeztem valakivel, akinek igazából az arcának a háromnegyedét eltakarta a maszkja, így felismerhetetlen volt számomra. Nem tűnt fel, hogy utánam jött, csak amikor megálltam a rét előtti részen, kifelé menet az alagútból. A fények után a sötétben újabb hangulatos szépség tárult a szemem elé, ami hát...neki annyira nem tetszett. Elsőre a hangja alapján sem azonosítottam be, még mindig kicsit a hely okozta sokk alatt voltam.
- Nekem tetszik, nem túl sok - vontam meg a vállam, egy röpke pillantást vetve rá. Fejemmel visszafordultam a világítós pavilon felé, de vissza is kaptam a fejem a srácra. - Te mit keresel itt? - döbbenetemben csak nagyokat pislogtam rá, nem tudtam eldönteni hirtelen, hogy a düh öntött el, vagy zavarba jöttem.
Egy pincér haladt el mellettünk, kezében egy tálcával amin koktélok voltak. Kértem tőle egy színes italt, de kettőt nyújtott át. A egyiket nekem, a másikat Kiliánnak. Forgattam a szemem, nem voltam éppenséggel lelkes. Eléggé szégyenkeztem az egész miatt ahhoz, hogy bármerre is megmozduljak, inkább a poharamat emeltem felé. - Egészség - hangomban érezhette, hogy szintén nem kívánom a társaságát, mégis a csodára várva kortyoltam bele az italba.

Benézet
Maszk

Tetszett a randiest egészen amíg a szemezőtársamban fel nem fedeztem Kiliánt. Messziről nem ismertem fel, de közelről...ugyanaz a szájforma, ugyanaz a testtartás... Valahogy muszáj volt elviselnem legalább öt másodperc erejéig, így egy italhoz folyamodtam.
Csalódás ért, mert egy minimális alkohol sem volt benne, de azért ízre nem volt rossz. Sőt. Itatta magát, először csak kis kortyokban, aztán szinte egyben döntöttem le az utolsó cseppig. Hümmögve ráztam meg egy kicsit a fejem és arra gondoltam, hogy mégiscsak lehetett valami ebben az italban, mert ez a krumpli már nem is zavart annyira. őt...egészen tetszett, hogy utánam jött.
- Ööö...köszi - nagyon ledöbbentem amikor megdicsért. - Rajtad is jól áll a maszk, nagyon - bólogattam valami bájvigyorral az arcomon.
Szinte a szempilláimat rebegtetve néztem rá a rózsaszín ködön keresztül és annyira tökéletesnek tűnt...mintha rájöttem volna, hogy ő a nagy Ő. Nem volt tiszta a fejem, a biztos.
- Persze - nagy örömmel fogadtam a kérdést, bár egy kicsit gondolkodnom kellett rajta, mit is mondjak. Valahogy furcsa volt tőle ez a felkérés, de hát ez aztán nem számított. Bátran nyúltam a keze után, ujjainkat összekulcsolva húztam magammal a kupola felé. - Táncolj velem - olyan szépen mosolyogtam rá, ahogy csak tudtam, reméltem, hogy ezt nem utasítja vissza.

Benézet
Maszk

Jó lett volna tudni, mi ütött belém. Utoljára akkor éreztem így Kilián mellett magam, amikor gyerekek voltunk. Hét éves voltam amikor eltűnt köszönés nélkül. Azóta is van egy fekete lyuk a szívemben miatta, de ezt semmi pénzért nem vallanám be, nehogy még ő érezze jól magát miután megszökött, engem meg hátrahagyott...
Nagyjából két perc egymás mellett álldogálás után viszont minden a feje tetejére állt, elfelejtettem, hogy mennyire utálom őt és nem akarok a közelében lenni. Ennek ellenére én javasoltam a tánc ötletét, a keze fogása meg hát...jött magától, de azt hiszem ilyen tökéletes dolgot én még nem éreztem. A bőre kicsit érdes volt, de nagyon tetszett, el sem akartam engedni.
A kupola alatt nem volt rajtunk kívül más, a zene halkan szólt. Középen álltam meg, a mozdulatok innen már automatikusan jöttek. Eszembe jutott, hogy ilyet is csináltunk már. Azt hiszem hat éves lehettem, a szüleink táncórákra járattak minket, amit aztán nekem mással kellett folytatnom.
Elmerültem Kilián tekintetében, halvány lila gőzöm nem volt a világomról, meg arról, hogy melyikünk lépett először, csak ringtunk ott a zene ritmusára csendben.
- Kezdek fázni itt kint... - törtem meg a csendet. - Nem megyünk be a kastélyba? - úgy jött belőlem ki ez a kérdés, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy vele akarok maradni az este további részében.

Csinoska

Megállapítására elmosolyodtam és a fejemet ráztam. Nem, tényleg nem. Illetve de, még kislány koromban szerettem hercegnőnek képzelni magam, de az akkor volt. Azóta már eltelt vagy tíz év és ez eltűnt. A fodros ruhák, a kiszolgálás...nem hiányzik. Szeretek nem-hercegnő lenni.
- Számomra? - felvontam kissé a szemöldököm, el kellett gondolkodnom egy kicsit a válaszon. Mivel nem gyakran járok randizni, nincs álomképem arról, hogy mit, hogyan és mikor. - Nekem ez tökéletes. Nem is értem miért nincs barátnőd komolyan - szememből az őszinteség sütött. Teljes természetességgel beszéltünk erről még a korábbi csókunk ellenére is. Nehezen tudnám megmondani, mi nekem Ádi. Egy bátyszerűség, vagy egy álompasi? Ki tudja. Talán ő a leendő férjem. Sosem tudtam ilyenekre jó választ adni hát ez most sem volt másképp. Csak tapasztalat alapján tudok beszélni.
Ahogy elkezdtünk erről a meglepetésrandiról beszélni, muszáj volt nevetnem rajta. Eléggé úgy tűnt, hogy egy kicsit túlreagálja a dolgokat és ezt nem is hagyhattam szó nélkül.
- Most is azzal vagy. Mármint...azt hiszem nem ugyanolyanunk van - még mindig vigyorogtam. - Figyelj, hogyha nem jön össze a randipartnereddel, vagy nekem az enyémmel, akkor vasárnaptól járunk - na persze ezt nem kellett száz százalékig komolyan vennie. Jobban szeretem a szabadságot annál, hogy kézen fogva, turbékolva mászkáljak valakivel akivel amúgy barátként is teljesen jól megvagyunk.
- Ha én leszek, megkapod - bólintottam beleegyezve.

Szerkó
[zárt]
hetekkel ezelőtt

Másra sem vágytam, csak a gondolataim elterelésére. Bubival rengeteget szórakoztunk a Valentin napon történt dolog után, de egy szót sem szóltam neki Kiliánról. Senki nem tudott egy szót se rólunk, maximum a szobatársaim ha meglátták, hogy együtt alszunk. A két csók, meg az igazság felfedése olyan mélyen érintett, hogy igyekeztem olyan dolgokat csinálni, amikhez nem kell sokat gondolkodni.
Dorian már régóta jó haver volt, amikor egyik órán összefutottunk, megbeszéltük, hogy lemegyünk egy szabad este a faluba, csak ketten. Szerettem volna elkerülni a másik Álmosvölgyit, szóval már pár nappal korábban elkértem a vip részt nekünk szombat estére.
Lazán, de azért csinosan öltöztem fel, a sminkkészletemet bedobtam a táskámba. Maszatka szerencsére Reynél volt, mert hétvégente ő a felelős a kiskutyáért. Nehéz lett volna úgy elmenni, hogy két hatalmas szemecske néz rám könyörögve.
Szóval teljesen időben érkeztem a bejárati csarnokba, ahol bevártuk egymást a sráccal és innen már beszélgetve mentünk le a csárdába.
A kulcsot elkértem és bár nem ismertem még a lenti részt, bátran mentem előre az alagsorba. Először a hálószobát néztem meg, de az nem érdekelt különösebben. Sokkal inkább a hangulatos italozó, meg játékszoba.
- Ez igen - néztem körbe, forogtam és Dorianre vigyorogtam.

Szerkó
[zárt]
hetekkel ezelőtt

- Lefoglaltam - vontam meg a vállam, hiszen ez nem nagy kunszt, meg amúgy is elég sűrűn járok a csárdába ahhoz, hogy jóban legyek az emberekkel. Néha elég egy mosoly, meg egy dekoltázs és máris ingyen iszok. Pasik.
Ledobtam a táskámat és a kabátomat az egyik székre, de nem álltam meg ott. Felfedezőútra indultam a helyiségben, utam a pulthoz vezetett. Megannyi üveg várt ott minket, el is vigyorodtam miközben két poharat tettem le magam elé.
- De és ketten vagyunk, nincs más aki belekötne a dolgainkba - nem gondoltam, hogy Dorian tudja, mire gondolok itt pontosan és ez addig jó, míg nem tud semmit. Néztem őt egy pár másodpercig, majd az asztalokat figyeltem meg.
- Tudsz dartsozni? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Nekem nincs nagy ügyességem a célba találáshoz, de játszani szeretek, mert közben jókat nevetek a saját bénaságomon.
A két pohárba töltöttem egy szimpatikus sötét színű italból néhány kocka jéggel, a egyikbe bele is kortyoltam, a másikat pedig odavittem a srácnak.
- A pincérnő meghozta az italát - vigyorodtam el. Semmi kedvem nem volt leülni, én inkább sétálgattam az asztalok között, mindent megnézve, hogy információt gyűjtsek, mennyi lehetőségünk lesz az éjszaka. Elég jó kis játékokba ütköztem, szóval az unalom valószínűleg nem fog beütni.

Szerkó
[zárt]
hetekkel ezelőtt

Bólintottam párat, gondolataim elkalandoztak kissé. Mindig érdekelt, milyen lehet egy sráccal verekedni és bár megesett már, hogy megütöttem fiút, fordítva még nem történt meg. Inkább lányokkal...őket sokkal jobb érzés megütni is, meg megtépni.
- Szerencse, hogy nincs - vontam meg a vállam mosolyogva. Jó volt egy kicsit távol lenni a nyüzsgéstől és mégis társaságban lenni. A haveri esték jól szoktak sikerülni, még akkor is ha nincs terv. Márpedig ebben az esetben volt, legalábbis részemről. Szándékomban állt egészen reggelig kártyázni meg tüskékkel dobálózni, csak hogy ne az életemre figyeljek, ami a csárdán kívül van.
Simán kinéztem belőle, hogy le fog alázni dartsban, de igazából nem az számított, hogy melyikünk győz. Sőt! Utána majd jól elverem kártyában, abban nincs nálam jobb.
- Nem - adtam a választ nevetve, őszintén. - Csak dobálok - újra megvontam a vállam és kitöltöttem az italokat, melyből az egyiket átadtam neki. Valószínűleg nem fogom egész este a pincérnőt játszani, de kezdésnek miért ne?
Fejemet csóválva mentem utána a tábláig, ahol én tovább ittam az italt, ő pedig máris dobott egy tökéleteset. Felhorkantottam, a poharam a mellettem levő asztalon landolt üresen. Szomjas voltam...
- Figyeld a mestert - nagyképű, viccelődő vigyorral fogtam egy nyilat, vagy fél percig néztem és méricskéltem a táblát, még a nyelvemet is kidugtam a nagy koncentrálásban, aztán dobtam. - Ez az! Látod? Ezt csináld utánam - vigyorogva néztem rá, mintha tökéleteset dobtam volna, pedig nem, igazság szerint a nyíl a falban landolt, körülbelül fél méterrel a tábla alatt. Jól tudtam, hogy nem így kell és ez rossz dobás volt, de viccelődős hangulatban voltam.

Szerkó
[zárt]
hetekkel ezelőtt

Nem foglalkoztam a megjegyzésével, nagyon téved ha azt gondolja, mindenkinek megy a darts. Ha arról van szó, hogy közelre kell célozni, mondjuk egy csaj orrát kell betörni, az nagyon is jól megy, na de...hogy lehet valakinek olyan jó a szeme, vagy ügyessége, hogy pont középre...? Menj a francba.
A bénaságom ellenére nagyon jót nevettem magamon. Nem égett miatta a képem, egyszerű haveri társaságban szerintem semmi nem gáz. Amúgy se szégyellem a dolgaimat, szóval a megjegyzésén is csak vigyorogtam.
Talán elvetem a kedvét tőle, hogy tovább játsszunk, mert a pulthoz ment az üvegért. Persze, végül is piálni jöttünk, nem játszani... A francokat. Én játszani és iszogatni, ünnepelni, hogy ismét egy nap van. Milyen is? Már fogalmam nincs.
- Mi? - pillantottam fel rá a poharamból, amit újratöltött amíg én felültem az asztalra. Az arcomhoz szorítottam azt, kellemes hűvös volt, jól esett. Alagsor ellenére elég rendesen befűtöttek itt lent, ami mondjuk nem baj, inkább legyen melegem, mintsem fázzak. - Miért, baj? - felvontam a szemöldököm felé nézve. - Gondoltam régen lógtunk együtt, Bubival minden nap együtt vagyok, hát miért ne ihatnék épp veled? - tényleg nem értettem a kérdést. Általában nem céllal találkozok az emberekkel. - Nehogy azt hidd, hogy ördögi terveim vannak veled, mert nincsenek - feltartottam mindkét kezemet és a gondolatra is nagyokat pislogtam. Nagyot kortyoltam az italomból és a lábam járni kezdett a zene ütemére, amit eddig észre se vettem, ogy egyáltalán van.

Estélyi

Hosszú hümmögés és gyors listaolvasás után tudtam csak választ adni a srácnak. Nem mondanám, hogy gyakran, de be szoktam térni a Pillangóba amikor úgy adódik.
- Minden finom, aminek nem gyanús a neve. Például a karamellizált békanyál...brr - a hideg is kirázott mikor belegondoltam, milyen íze volt annak a teának. Hagyján, hogy a teának olyan íze volt, de esküdni mernék rá, hogy az ténylegesen békanyál tartalmú ital.
Félmosollyal, picit kuncogva vettem tudomásul, hogy nem rossz értelemben okozott neki meglepetést a hangom. Általában nem érdekel mit gondolnak rólam mások, vele viszont ez kivételes alkalom volt. Zavarba azért nem jöttem, de jó, hogy jöttek felvenni a rendelést. Alig vártam, hogy átmelegítsen a gyümölcsös ital.
Feszengés nélkül tudtam közölni vele a gondolataimat, ahogy az sokakkal nem ment volna. Nem minden emberre tudok úgy ráhangolódni, ahogy rá. Meg hát nem minden ember olyan vidám és kedvelhető, mint Ray.
- Mernél mást mondani - viccelődtem vele kicsit. Nos persze ha leakart volna lépni, akkor sem csinálok jelenetet, de biztos, hogy megsértődtem volna. Szerencse, hogy a kedvessége mellett még udvarias is.
A pincérnek biccentett amikor lerakta elé a teát. Kiskanállal kóstolt bele először, aztán tett bele egy kockacukrot. Míg a kiskanállal kevergette a csésze tartalmát, az asztal fölött a szemben ülőt nézte, mosolygott rá.
- Semmi említésre méltó - vontam meg a vállamat egyszerűen. - Képzeld, a bestiaboltban vannak kiskutyák, oda járok már napok óta játszani velük. Szereted a kutyákat, igaz? - reméltem, hogy az emlékezetem nem csal és nem a cicákat sorolja első helyre. Nem mintha azzal gond lenne...
A teám tökéletesre sikerült, az első korty után közelebb toltam a fiúhoz, hogy ha seretné, kóstolja meg nyugodtan.

Dísztalár meg ami alatta van

Van az úgy, hogy az ember összeveszik a szüleivel, nem igaz? Hát én most rendesen összevesztem velük, annyira, hogy már a szünet első pár napján visszajöttem az iskolába. Főként azért, mert éveken át hazudtak nekem és még engem akartak hülyének nézni amikor felhoztam. Engem ne nézzenek se ők, se mások hülyének, vagy viseljék a következményeit. Igazából nem bánom, hogy eljöttem, nehéz lett volna egy hazug családdal tölteni a szünetet, a vonaton ülve pedig már alig vártam, hogy újra Kiliánnal lehessek. Érdekes. Egy bizonyos estén minden a feje tetejére állt és jelenleg úgy festett a dolog, hogy rendben vannak közöttünk a dolgok. Persze a fal még nem dőlt le teljesen, mert bár már nevetünk együtt, még egyszer sem öleltük meg egymást. Ez részben az én hibám is.
Minden esetre, ezt az évet másképp akartuk kezdeni, együtt. Ezért beszéltük meg, hogy együtt megyünk az évnyitóra, mint egy normális testvérpár, habár azoknak nem mondom magunkat. Durva lett volna a saját bátyámmal csókolózni...fujj.
Átaludtam a délutánt az évnyitó előtt. Bubi keltett fél órával a kezdés előtt, hogy ideje lenne felkelni és összekészülődni, mert a másnapos, késve érkező diákokat nem nézik jó szemmel és amúgy is, a bátyám vár. Francba!
Kipattantam az ágyból, elbotladoztam a fürdőig és miközben sminkeltem, felrángattam a harisnyámat és nagyjából mindent egyszerre próbáltam csinálni. A végeredmény pedig...25 perc alatt egészen csinos, piros ruhás, taláros, ám cipő nélküli hamupipőkét pillanthattam meg a tükörben. A magassarkúmat a kezemben fogtam, úgy futottam ki a szobából, de a srácot nem láttam sehol. Biztos voltam benne, hogy a nagyteremnél lesz, szóval egy sprintet lenyomva a lépcső aljában torpantam meg, ahol mintha semmi nem történt volna magamra kaptam a cipellőimet, hátradobtam a hajam és a levegőt hosszan kifújva lépdeltem közelebb a bejárathoz, ahol, ahogy sejtettem, ott várt az én barna "hercegem".
- Fogd be - nevettem mielőtt még bármit mondhatott volna.

Dísztalár meg ami alatta van

Még egy kicsit a normálisnál gyorsabban szedtem a levegőt, de ez nagyon úgy tűnt, hogy Kiliánnak fel sem tűnt. Azért elhallgattattam a köszönés helyetti felszólításommal. Ahhoz képest, hogy úgy kellett ébreszteni, elég éber és jó kedvű voltam, meg sem akartam lógni ahogy általában. Talán közrejátszott az is, hogy nem volt kit kerülnöm, meg végre átléptem a következő évfolyamba. Egy bukásom már volt, nem kéne még egy.
- Neked is - bólintottam aztán beléptem a terembe ahol már jócskán összegyűltek az emberek az évnyitóra. Tekintetemmel mindjárt az ismerősöket kerestem, néhányuknak integettem is, aztán megakadt a szemem az elsősökön. Felhorkantottam a kis majomfejűek miatt. Ahogy elmentem mellettük, "véletlenül" egyiküket meg is löktem és mint a kuglibábuk, ketten,hárman összeborultak.
- Nem először nyertek, te is tudod - minden elismerésem a zöldeké. Ahhoz képest, hogy milyen hírük van, szépen felküzdötték magukat az első helyre. Engem mondjuk sosem érdekelt a pontverseny, de szurkoltam nekik. Meg egyébként is jól nézett ki a terem zöldben.
Magam alá húzva a talárt ültem le pontosan Kilián mellé. A tőlünk balra, néhány székkel odébb ülő barátnőm kérdőn, aggódva nézett rám, mire én mosolyogva megráztam a fejem. Minden rendben volt egyelőre, bennem pedig nem volt feszültség, sőt. Egészen kellemes érzés töltött el azzal, hogy átkok nélkül voltunk egymás közelében.
- Figyelj, nem kell beszélgetnünk - ingattam meg a fejem egy icipicit meglökve a karját az enyémmel. Az erőltetett beszélgetés még annál is rosszabb, amit eddig műveltünk. - Hallgassuk az igazgatót, együnk, röhögjünk a gólyákon...és kész.

Dísztalár meg ami alatta van

Ajkamba harapva fogtam vissza a hangos nevetést Kilián elsősökről alkotott véleménye okán. Nem lettem volna szegények helyében, főleg a kínos összeesés miatt...de hát naa, én nem akartam...francokat nem. Kölyökkoromban engem nem szívattak, mert behúztam egy mestertanoncnak már a beosztást megelőzően. Azt hitték, Rellonos leszek. Nem mondom, örültem volna, ha oda kerülök, de így az évek múlásával belátom, hogy teljesen jó helyen vagyok a pirosak között.
- Csoda, hogy idén nem buktunk meg - vetettem oda neki az utalást arra, hogy annak ellenére, hogy nem egy vér folyik az ereinkben, szinte ugyanolyanok vagyunk. Ugyanolyan lusták, ugyanolyan hirtelen haragúak és teszünk a tanulásra. Mondjuk azt nyugodtan kijelenthetem, hogy én jobban szeretek a jelennek élni, mint ő.
Zavart, szinte frusztrált, hogy muszájból próbált beszélgetni, ezért is mondtam neki, hogy nem kell, ha nem megy. Nekem bőven elég lett volna csak a közelemben tudni, hiszen már ez is nagy haladás.
- Tudom, hogy a sült húst várod a legjobban - vigyorogtam rá. Tisztán emlékszek rá, hogy mindig imádta. Megesett az is, hogy ebéd után a konyhából loptam neki még egy adagnyit és megleptem vele a kis helyünkön. Régi szép idők. - Ja-ja, már most alakítanak, figyeld - böktem a fejemmel a gólyák felé. Az egyik a másikat bökdöste, mintha ő lenne a Valaki. Ez már jó téma volt kezdésnek...
Aztán egyre jobban kezdtük felvenni egymás rezgését, ő is bővebben beszélt, meg én is. Ami pedig levett a lábamról, mint húgát...a vigyora. Olyan régen láttam, annyira megváltozott, de mégis ugyanaz maradt. Szerettem volna még sokáig nézni, de hamar eltűnt.
A kérdés amivel kezdett, elérte nálam a fagypontot. Hirtelen pont másfelé néztem, egyből kombinált az agyam és nem tudom miért, azt hittem Kilián is tudja, mi volt egy bizonyos ismerőssel. Egyszerre fehéredtem és pirultam el, miközben ő világosan is feltette a kérdését. Nyögtem egy sort, mintha mi sem történt volna. Nem akartam hebegni a válasz előtt, de tisztán látszott, hogy másra gondoltam.
- Izé...öhm...majd elmesélem - ezt nem itt akartam vele megvitatni, de mindképp részletesen szerettem volna beszámolni neki arról ami anyámékkal történt. Hosszú sztori ahhoz, hogy a beszédek előtt megvitassuk.
Ahogy felém fordult, igazából nem tudtam levenni róla a szemem. Felhúztam a lábam, hogy felé fordulhassak bugyivillantás nélkül és lassan az arcára tettem a kezem.
- Mosolyogj - ennyi volt a mondanivalóm, reméltem, hogy ebből leszűri, mennyivel fontosabb nekem az, hogy jó kedve legyen velem annál, hogy megállás nélkül beszéljünk.

Ruhácska, frizura

Kicsit sem jártam rosszul amikor Zsombival összefutottam és megbeszéltük, hogy elmegyünk a végzős bálba. Bírom a srácot, elég rendes gyerek és lehet vele szórakozni, ami azért fontos szempont. Még azt is sikerült ledumálnunk, hogy ne ő jöjjön értem, hanem én menjek hozzá - egy igazi lovag vagyok, igaz? -. Na nem azért, mert el kell vele lovagolni a végtelenbe és tovább, hanem hogy segítsek kiválasztani az öltözékét. Tetszett ez a dolog, úgyhogy amikor kész voltam a fürdőszobai dolgokkal, tehát sminkeléssel, hajösszetúrással és öltözködéssel, már szaladtam is át hozzá a fiú szobákhoz. A többi lányhoz képest nem tököltem órákat a tükör előtt. Körülöttem fonogatták sokan a hajukat, meg minden ilyesmi. Na, az enyém az frissen szárított, de olyan kócos volt, mintha most léptem volna az ágyból. A fejpánttal együtt nekem nagyon tetszett az eredmény, már csak Zsombi véleményére voltam kíváncsi.
Végül vigyorogva léptünk ki az Eridon körletből, a Nagyteremig meg sem álltunk. Kényelmes sarut viseltem, szóval abban reménykedtem, hogy nem fogunk az asztaloknál ülni egész este, hanem táncolunk is amennyit csak lehet. Ezt a partneremnél nem tudom még, hogy mennyi az, amit ő szeret letáncolni, de előttünk az egész este.
- Úúúúh, imádom - állapítottam meg Zsombinak abban a pillanatban ahogy beléptünk a Nagyterem bejárati ajtaján és szemem elé tárult a sok szín és különleges elrendezés. - Zsombi, ez valami irtó jó - izgatottságomat azzal fejeztem ki, hogy csillogó szemmel, fülig érő vigyorral pillantottam rá és megszorítottam a kezét.

Ruhácska, frizura

Őszintén szólva nem rajongok annyira a bálokért, mert nem az én világos a habos báli ruha csomó ékszerrel, kontyokkal, de ez a téma igazán bejött. A ruhám nem nyomott sehol, nem akarta kiszorítani a tüdőmből a levegőt, a cipő pedig mintha a lábamon se lett volna. Na magassarkú, te tudsz ilyet? Naná, hogy nem! Egy-null a saru javára.
- Üühüm - bólogattam néhányat miközben a letörölhetetlen vigyorral a képemen néztem körbe még tüzetesebben. - Nekem a piros a kedvenc színem, az olyan, mint a tűz, meleg és élénk - magyaráztam beleéléssel. Fogalmam sincs róla, hogy ő hogy éli meg a saját világában a színtelenséget, gondolom már hozzászokott. Az biztos, hogy én megőrülnék.
- Vezess ahová szeretnél - felhúztam a vállaimat válasz közben. Nem igazán érdekelt, hogy hova fogunk ülni, leginkább azt vártam, hogy ne kelljen ülni. Majd amikor az elnök elmondja amit kell és bevonulnak a végzősök a táncparkettre, akkor már ott akarok topogni az első sorban, hogy Zsombival be tudjunk kapcsolódni. Már ha ő is annyira akar táncolni, mint én, persze. - Szeretsz táncolni? Mert én nem akarok majd egész este sütit tömni magamba, ha nem gond - kicsit előre akartam tudni, hogy mire is számítsak az est folyamán. Közben elindultam vele amerre akarta, hogy menjünk és szemügyre vettem azokat, akik körülöttem mentek el. Voltak elég szép ruhák, meg fejdíszek, az már egyszer biztos.
Tekintetem akaratlanul is a bejárat felé terelődött egy pillanatra. Eszembe jutott, hogy Kilián is végzős és én is az lehetnék, ha nem buktam volna meg. Akkor a végzős keringőn akár együtt is táncolhatnánk, de nem, ő nincs sehol és nem is számít ez sokat.

Az élet nagy dolgain gondolkodva álltam kint az erkélyen tanítás előtt, amikor még a kastély csendes volt. Jó, ez enyhe túlzás, baromira nem gondolkodtam, csak néztem ki a fejemből és próbáltam észhez térni egy bögre langyos kávéval a kezemben.
Szürcsölve ittam bele a túlédesített ébresztőbe, hogy aztán szürke kötött, nagyon lógós pulcsim ujjával töröljem meg a szám és a bögre szélét. Hűvös volt kint, még elég sötét is. Egyáltalán...hány óra van? Én csak felébredtem arra, hogy már testileg nem vagyok képes ágyban maradni, aztán sebtében összeszedtem magam és a konyhából kértem a kávét a manóktól. Elmaradt az órára való figyelés. Talán ezért nincs még senki a folyosókon? Lehet, hogy még csak hajnali öt van és már kint ácsorgok?
A korlátra hajoltam, karjaimon támaszkodtam meg és a szememet lehunyva dúdolni kezdtem azt a dalt, amit a Dorottyában kellett énekelnünk a legutóbbi tanításon. Bogolyfalva sem volt még fényes, csak egy-egy helyet láttam ahol idő közben felkapcsolódott a lámpa.

Jobb lábam mezítláb a balt nyomorgatta, egyáltalán nem zavart, hogy simán felfázhatok. Hideg volt a kő, de a meleg, fenekem alá érő pulcsi kompenzálta ezt. Teljesen jól lefoglalt a dal, amit egyébként szöveggel együtt kellene tanulgatni, egészen addig amíg fel nem tűnt, hogy valaki érkezett még rajtam kívül az erkélyre. Elcsendesedtem és amikor megszólalt, lendületből fordultam hátra, ezzel a lendülettel pedig a félig teli bögre egyenesen a kőpadlón landolt hangos csörrenéssel. Ripityára törött, a kávé pedig mindenhova fröccsent, de főként a cipőtlen lábfejemre.
Ott állt velem szemben, én pedig csak meredtem rá. Nem tudom, mi látszott az arcomon, de első sorban megrémültem, meg hát meg is lepődtem. Már nem számolom, mennyi ideje tűnt el, nem vártam, hogy megjelenik. El is könyveltem már azt hiszem, hogy többet nem fogom látni.
Többször is eljátszottam a gondolattal, milyen lesz újra látni és egyik alkalommal se így jelent meg lelki szemeim előtt. Semmi változást nem láttam rajta. Nem is mértem végig, csak a szemébe tudtam nézni, pislogás nélkül. Lassan kiszáradó számat megnyaltam, nagyot nyeltem mielőtt megszólaltam volna.
- Szia - ennyi. Ennyi volt a nagy reakció.

A halk köszönés után is csak döbbenten néztem rá, most már megtoldva némi pislogással. Nem számítottam rá, nem így, nem is akartam, hogy ez megtörténjen. Az utóbbi hetek a legjobb időszaknak mondható az életemben. Nincsenek kínos vallomások, a forró kása kerülgetése, csak simán boldogság és együtt töltött idő. Mással. Norbival. Nem Kiliánnal. De a szívem akkor is megdobbant őt nézve, hiába nem akartam.
Kérlelésére felszaladt a szemöldököm. Tessék?
- Mégis mit vársz? Örülök, hogy látlak, minden rendben? Jól telt ez a...hmm, mennyi időre is hagytál magamra, két hónapod? Remélem jól érezted magad, igaz? - művigyorral zúdítottam rá a kérdéseket de teljesen normális hangnemben. Csak a közepénél érezhette az élt benne, amivel azért mégis úgy beledöftem a kést, hogy tudja, nem felejtettem el a tettét. Másodszorra álltunk szemben egymással így, hogy újra láttuk egymást. - Eh... - megráztam a fejem, majd mit sem törődve a lábam alatt levő törött porcelándarabokkal, visszafordultam a korlát felé. Sóhajtva nyújtottam el két oldalra a karjaimat és lehunytam a szemem. Azzal nyugtattam magam, hogy ez nem is történik meg, csak nagyon álmos vagyok, sőt, még álmodok.
- Itt vagy még? - tettem fel a kérdést reményeim szerint a levegőnek.

Egyszerűen nem volt kedvem vele vitázni. Azt kívántam, bár maradtam volna az ágyban és ez az egész ne történt volna meg. Azon a véleményen vagyok, hogy ez már soha nem lesz...hát semmi nem lesz belőle. Elég durva, amikor kimondjuk egymásnak azt az egy szót ami mindent megváltoztat, aztán meg lelépünk a másik tudta nélkül amikor már ott tartunk, hogy egy pár lennénk. Ez így normális? Szerintem nem.
Nyugodt maradtam hozzá képest, egy ideig. Aztán mintha egy teljesen más ember szívott volna velem egy levegőt, a harag szólt belőle. Ismertem ezt, csak már olyan rég volt a veszekedős időszakunk, hogy kezdtem elfelejteni, milyen is volt amikor annyira száguldozott bennünk az adrenalin, hogy ha nincs az a bizonyos határ, már egyikünk sem élne.
Keserű mosollyal meredtem továbbra is kifelé. Nem akartam látni az arcát, elég volt hallani amiket előhozott. Akkor azonban elkerekedett a szemem, amikor olyan számokat említett, amivel viccelni is erős, hát még vádolni.
Hiába nyitottam többször is szólásra a számat, egyfolytában beszélt és olyan dolgokat vágott a fejemhez, amik betűnként vágódtak a szívembe. A gyomrom is görcsben volt már. Megremegve fordultam teljes testemmel felé, szemeim könnybe lábadtak és igyekeztem visszafojtani a hisztérikus zokogást.
- Hallod, hogy mit beszélsz? - a sírás erősen kerülgetett, ezért a hangom is visszafogottabb volt. - Egy férfi így beszél azzal akit szeret? Csak, hogy tudd...az a húsz srác nem beszélt velem ilyen hangon - egyenesen a szemébe néztem amikor ezt vágtam a fejéhez. Gyenge voltam a veszekedéshez és ezt érezhette is. Amikor eltűnt, összetört és nem forrt még össze az a darabka annyira, hogy üvöltözéssel ki tudjam adni magamból az érzéseimet.
- Nem élted át azt amit én már másodszorra is. Minden nap vártam, hogy belépsz az ajtón, hogy reggel melletted ébredek és jó magyarázatot adsz rá, miért nem szóltál, hogy hiába kereslek. Két hónap, Kilián, nem két nap volt. Mégis mit vártál? Tárt karokkal várlak, mint egy aurort a felesége? - néha hüppögve csóváltam meg a fejem egy szusszanásnyi idő pihenést beiktatva. Ott állt előttem, mégis olyan messze volt. Lehajtottam a fejem, a könnyeken keresztül néztem lefelé, a lábamra. - Nem csaltalak meg. Akivel nem vagy együtt, azt nem lehet.

Egy kicsit sem lett attól jobb, hogy belátta a hibáját. Attól, mert ideges, még nincs joga olyan stílusban beszélni velem, mintha a lenti részéből húzott volna elő. Semmit nem éreztem a szeretetéből és a megbánásából sem. Csodáltam, hogy még nem sikerült elérnünk a kritikus hangokat, amiktől aztán az egész kastély felébred. Hát...ébresztő sem kell ide.
- Ez nem mentség arra, hogy aztán ide gyere és leüvölts azért, mert próbáltam túltenni magam rajtad - ezen a ponton már egyáltalán nem gondoltam át amit kimondtam, de nem is bántam meg. Ami a szívemen, a számon, kár lenne hazudni.
Belülről rágcsáltam a számat, a hátát néztem amikor elindult kifelé. Egy másodperc töredéke alatt kellett eldöntenem, hogy mit akarok. Sétáljon ki azon az ajtón, ezzel együtt az életemből is, vagy ne?
- Mit csináltál? Hol voltál? - tettem fel a kérdéseket amikre kíváncsi voltam. Erről még nem beszélt annál többet, hogy jól érezte magát. Vajon mivel érezte jól magát?
Felbukkant a fejemben a gondolat, miszerint oda kéne lépnem hozzá és visszahúzni, aztán eszembe jutottak az előbbi szavai. Lassú, mély levegőket kellett vennem, hogy ne kezdjek sírni, közben továbbra is őt néztem.

Őszintén? Kicsit sem akartam belemenni az elhagytál, megcsaltál, de hol voltál és mi lesz témába, ezért nem is nagyon válaszoltam neki. Legalább elkezdtünk értelmes emberek módjára beszélgetni kiabálás helyett, ez azért elég nagy előrelépés.
Mivel nem akartam, hogy elmenjen még, nekiszegeztem azt a két kérdést amit viszont tényleg tudni akartam. Könnyedén tettem fel neki a kérdést, amire a válasz már durván mellkason és arcon vágott. Mint amikor váratlanul lekevernek egy nagy pofont.
- Én...én nem tudtam...nem mondták...sajnálom - motyogtam az orrom alatt és a fejemet is lehajtottam. A szüleim nem szóltak róla, hogy történt valami, valószínűleg csak Kilián kapott róla értesítést. Rosszul esett az egész, hogy ez eszembe sem jutott, csak azt tudtam hinni, hogy ok nélkül ment el.
Szerettem volna válaszolni Kiliánnak, tudatni vele, hogy mi volt ha már ennyire érdekli, de annyira mégsem érdekelhette. Még az ajtóból visszafordult, akkor találkozott a tekintetünk és olyat mondott, amitől eltörött a mécses. Még jó, hogy kilépett az ajtón és nem fordult vissza, így nyugodtan, bár reszketve mint a nyárfalevél lépdeltem át a törött porcelánon, hogy leüljek és átgondoljam az elmúlt tíz percet.

Kopogott az eső a kisméretű utazóládám tetején. Fejem fölött a virágos esernyőt tartottam, eszem ágában sem volt behúzódni a fedett részre. Vártam a vonatom amivel egy hétre leléphetek erről a helyről. Nem haza, a művészeti suliba indultam. Az első vizsgahéten nekem nincs kiírva vizsgám, ott viszont extra órákat tartanak. Kellemest a hasznossal.
Jobb térdem remegett, Kilián múltkori szavai jártak a fejemben. Nem véletlenül érkeztem a vonathoz fél órával korábban. Azt mondta beszélni akar velem a kapcsolatunkról. Beszéljünk. De jöjjön ő ki, intsen nekem a vonatra és nézze ahogy elhagyom. Most én őt.
Az idő telt és én lassan elővettem egy szál cigarettát. Nem voltam éppen nyugodt, a tegnap éjszakát sem aludtam végig. Nem tudom, valaha megbocsátom-e ennek a fiúnak, hogy úgy kezelt, mint egy útszélit és még annak is nevezett. Majdnem. Burkoltan, de annál szívbemarkolóbban.
Beszívtam a füstöt, melyet már nem kéne, hisz csak ront az egészségemen és meredtem előre a ládára és a betonra. Hangosan, nagy cseppekben esett az eső, eláztatva ezzel a vadonatúj fekete magassarkú cipőmet. Hol vagy már?

Te béna, nagyon béna

Nem mondanám, hogy rajongok a kviddicsért, de mikor megtudtam, hogy Norbi is játszik, egy percig sem gondolkodtam rajta, tudtam, hogy elmegyek és végignézem a meccset. Egymagam ültem a lelátón, izgatottan rágtam a pulcsim ujját, mely már a nyálban úszott és valahogy éreztem, hogy baj lesz. Felesleges lett volna előre könyörögnöm neki, hogy ne játsszon, mert baja lehet, túl makacs Norbi ahhoz, hogy lebeszélhető legyen. Na meg amúgy is, szereti csinálni...
Az egész tömeg felhördült amikor a csel nem éppen úgy jött össze, ahogy azt a drágám eltervezte. Tátott szájjal, kikerekedett szemekkel néztem végig ahogy a levita csapat egyik lánytagjával együtt zuhantak a föld felé. Szerencse, hogy Yarista időben átalakította ott a terepet és ezzel megúszták a koponyatörést.
Azonnal rohantam le, tudni akartam mi van vele. A gyengélkedőre is velük tartottam. És hát igen, órákon keresztül ültem ott mellette, az ágy melletti kis széken. Néha a kezét fogtam, néha csak az arcát figyeltem, hátha magához tér. Hosszú ideig semmi nem történt, engem pedig már ki akartak rakni a helyiségből...de kérem, hogy mennék el mikor bármikor magához térhet?
Gyomrom görcsbe rándult mikor végre mozgást véltem felfedezni a srác részéről. Egyszerre voltam meglepett és boldog, megtámaszkodtam ágya szélén és közelebb hajolva néztem Őt.
Találkozott a tekintetünk, finoman mosolyogtam rá és nyúltam a pohárért. A szívószálat toltam felé, elég ramaty állapotban volt, nem kell még az iváshoz is tornáznia.
- Jó, hogy egyben vagy - suttogtam a füléhez közel hajolva, majd egy gyors puszit nyomtam a homlokára. Éppen csak annyi ideig, ami nem zavar másokat. Ezt követően vissza is ültem a kis székemre, mert csak felügyeletnek érkeztem. Inedra szavaira én magam is elvigyorodtam. Nem semmik voltak.

Nem fordult meg a fejemben, hogy nem fog eljönni, biztos voltam benne, hogy csak késik. Bár én magam sem tudtam, pontosan mennyi az idő, egyáltalán mikor érkezik a vonatom és lesz-e időm elköszönni tőle. Valamelyest megnyugtatott a cigaretta, mely ott füstölgött az ujjaim között. Az eső nem akart csendesedni és ezzel együtt a lábam remegése sem. Alig volt észrevehető, leginkább nekem volt feltűnő és ezzel együtt idegesítő.
Még akkor sem néztem oldalra amikor feltűnt az eső kopogása mellett két cipő talpának ütemes csapódása is. Mivel a peron üres volt, tudtam, hogy megérkezett. Az esernyőm eltakarta arcom nagy részét, nem láthatta azt sem, hogy amikor megszólalt én egy pillanatra lehunytam a szemem. Hallgattam, némán vártam, mit szeretne mondani, mi a nagy beszélgetésünk tárgya.
Csak olyan hétköznapian elnézést kért. Kicsit hátrébb döntöttem az esernyőm, ezzel jól láthatóvá téve az arckifejezésem. Komolyan? És mivel jó színésznőnek tituálnak, az arcomon nem láthatta azt, hogy eléggé megdobogtatta a szívem az ázott srác látványa. Mint egy félisten, úgy nézett ki, baromi jól állt neki a hosszabb, vizes haj.
- Nem szeretek mást - mondtam alig hallhatóan. Nem voltam benne biztos, hogy meghallotta, de kimondtam. Igen, Norbi a barátom, de soha nem leszünk egymás szerelmei. Talán lehetnénk, de nem leszünk. Ha már addig fajulna a kapcsolatunk, biztos, hogy valamelyikünk igen hamar véget vetne az egésznek.
Kérdőn néztem rá a következő kérdése miatt. Micsoda? Miért ne... Óóó! Elfelejtettem, hogy Kiliánnal nem közöltem, hogy csak egy hétre megyek el. A szemét énem egyből kapcsolt.
- Nem hiszem, hogy visszajövök - szemeimből az az őszinteség sugárzott, amivel még magamat is majdhogynem csapdába csaltam. Szomorúan néztem a vonat irányába és sóhajtottam. Csikkemet beledobtam a legközelebbi kis pocsolyába.
- De köszönök mindent... Maradjunk barátok, majd...majd üzenek. És eljöhetsz az előadásokra. Biztos nem most látjuk egymást utoljára - tartva a távolságot megengedtem felé egy mosolyt. Ebben az egy percben amíg a vonat hangos fékezéssel megállt előttünk már ki is találtam, milyen bagolypostát fog kapni az érkezésem után.
- Mennem kell - már a lépcső előtt álltam a ládámmal amikor végül is visszafordultam hozzá. Csak egy ölelésre, semmi többre, de ebből kivehette, hogy az én érzéseim sem változtak. - Szia! - azzal felszálltam a vonatra és nem néztem vissza. Az ellenkező oldalon beültem egy fülkébe és a szememet lehunyva döntöttem neki a fejem a támlának.

Pocakos, kiskutyás

Nagyon sok jó élménnyel és tudással gazdagodtam az elmúlt héten. Így, hogy az első héten még nem volt kiírva vizsgám, könnyen el tudtam menni a Grosserliebbe erre az egyhetes képzésre. Mindennap voltak óráink, gyakorlataink és elkezdtünk összeállítani egy darabot. A szabadidőnkben haza tudtam látogatni a szüleimhez, bár nem voltam velük sokat. Amikor kiderültek a Kiliánnal kapcsolatos dolgok, elvágtam velük egy szoros köteléket és most is letudtuk a szükséges köröket, aztán mentem be a városba.
A vonatút nem volt hosszú, csak kényelmetlen. Idő közben csatlakozott hozzám a kutya, Maszatka és Budanekeresden sikeresen párra talált - tehát háromra nőtt a családunk tagjainak száma, szóval ők eleve rajtam, alattam, felettem pihentek és játszottak, aztán befészkelte magát mellém egy idős pár és két unokájuk. Naná, hogy elkezdtek faggatni a "terhességemről", mert ahogy azt kellett, a formákat megmutató felsőben vállaltam a bájitallal lett kismamahasam. Tényleg nem saját, a színészetiben ez egy extra szorgalmi, amit két hétig kell elviselni. Ezt persze nem mondtam el a faggatózóknak, szépen elbeszélgettem a reggeli rosszullétekről és az apukáról, aki jelen esetben Zsombi lett.
Mikor végre beért a vonat, magamra kaptam a farmerdzsekim, pórázra raktam a kutyákat és leszálltunk a vonatról. Szusszanva néztem körbe a peronon és meglepetésemre megpillantottam gyermekem apját, Gyarmathi urat. Széles mosoly ült ki arcomra, szinte futva közelítettem meg őt és Árnyékot.
- Sziasztok! - szabad kezemmel átkaroltam a srác nyakát, lábujjhegyre állva nyomtam puszit az arcára. Örültem a jelenlétüknek, szóval még pár másodpercig nem eresztettem el. Közben a két kis dög megismerkedett Árnyékkal, aki aztán tőlem is kapott egy adag szeretgetést.
- Mi a helyzet itthon? - pillantottam fel a kutyák simogatása közben.

Pocakos, kiskutyás

Nagyon örültem a párosnak, Árnyéknak és Zsombinak amikor megláttam őket a vonatról leszállva. Ismerkedés és ölelés, aztán megszeretgettem a három szőrmókot és kiegyenesedtem, hogy a fiúval foglalkozhassak. Láttam rajta, hogy valami gondja van, de nem kérdeztem egyből rá.
- Óóó, köszönöm, nagyon kedves tőled - csillogó szemmel vettem át a csokrot. Egy kezemen megtudom számolni, hányszor kaptam virágot fiútól és ez nagyon jól esett. Hozzá is bújtam, már amennyire a pocakom ezt engedte.
Kérdésemre nem éppen biztató választ kaptam. Hallottam erről a feszültségről közte és a testvére között, de nem hittem, hogy komolyabbra fordul. Összevontam a szemöldököm. Majd biztos, hogy bővebben akarok erről beszélni vele, de nem itt és nem most.
- Nagyon jó volt, húú, sok sok új dolgot tanultunk, játszottunk, darabba kezdtünk és most kaptam ezt a feladatot - mutattam a hasamra. - Megijedtél? - kuncogtam halkan az arcát figyelve. - Nyugi, nincs semmi...nincs baba benne. Meg kellett inni egy bájitalt, attól lett ez. Mondjuk a vonaton egy család úgy tudja, te vagy az apja a születendő gyereknek - vigyorodtam el a gondolatra. Szívesen eljátszom, na de hogy Zsombival ez tényleg megvalósuljon...az nagyon durva lenne. Egyikünk sem szeretné, barátoknak sokkal jobbak vagyunk, mint párnak.
- Jaj, elfelejtettem bemutatni... Ezt a kislányt Maszat szedte fel a kisállatboltban, el kellett hoznunk. Pöttöm a neve, legalábbis most úgy hívom - fejemmel böktem a rózsaszín nyakörves kutyus felé, aki éppen Árnyék előtt vágta magát hanyatt.

Véletlenszerűen választottam ki a jelmezem a budanekeresdi üzletben. Azt mondta az eladó, hogy jól fog állni, én nagy kapkodásban voltam, így könnyen rábólintottam. A végeredmény pedig tényleg tetszett, minden kiegészítőjével elégedett voltam, még a nagyon kék kontaktlencsével is a jobb szememben.
Szinte mindenem takarásban volt, így nem volt nagy esélyük az embereknek felismerni, út közben sokak mégis odaköszöntek. Mindenki vihogott, mosolygott és sietett a buliba...én nem tartoztam közéjük, már ami a sietősdit illeti. Nem volt partnerem, Kilián nem kapható a ilyenekre, így úgy döntöttem, majd a nagyterem előtt begyűjtök valakit, aki táncol velem az este folyamán.
Tehát így, jelmezbe öltözve, fegyverekkel felszerelkezve sétáltam le lassan a lépcsőn, ahonnan már el is kezdtem a nézelődést. Egyelőre nem volt olyan, aki pár nélkül indult volna a bulinak, kivéve néhány nagyon béna jelmezest, akikre rögtön nemet mondtam volna.
Parkolópályára érkeztem tehát ott a bejárati csarnokban, hátamat a falnak vetettem, jobb talpamat szintén, és a kendő fölött érdeklődve néztem a jobbnál jobb jelmezeseket.

Remek ötlet egyedül elindulni a halloween bulira, főleg ha csak vihogó párocskákat látsz besétálni a pokollá változott nagyterembe. Nincs éppenséggel lelki bajom, de azért kétszer is átgondoltam, mennyire volt jó ötlet a falnak dőlve várni a csodát. Odajött idő közben két srác, de annyira idétlenek voltak, hogy elhajtottam őket.
A harmadikat már kiszúrtam amikor közeledett. Mintha csak megbeszéltük volna az összeöltözést. Követtem a kendő fölött a tekintetemmel, és nem igazán jöttem zavarba attól, hogy úgymond kiválasztott.
Halkan elnevettem magam, majd értetlenül nézte, rá. Mégis milyen duma ez? Megráztam a fejem válaszul. Hiába néztem a szemeit, nem ismertem ezáltal fel, kivel állok szemben. Lábamat lecsúsztattam a falról, majd egy fél lépésnyit előrébb léptem.
- Szerintem épp rád vártam - vigyorodok el a kendő alatt, de valószínűleg ezt a szemeim is mutatják.
Beléptem hát a tolvajtárssal együtt a nagyterembe, ami kívülről nem is tűnt ennyire...izgalmasnak. Lenyűgözve néztem körbe, fel, le, jobbra és balra.
- Nem semmi. Ez biztos nem valódi - összevont szemöldökkel indulok meg a tűz felé, hogy beledugjam a kezem. Nem vagyok valami óvatos amúgy sem, de itt nem is kellett annak lennem. Semmi hatása nem volt. Mágia.
- Nem jutott már partner? - pislogtam fel ezt követően a férfire.

Ki tudja, mire vetemednek a diákönkormányzatosok...néhányukból simán kinézem, hogy csak azért is kibabrálnak az emberekkel titokban, hogy aki mit sem sejt, átsétáljon a forróságon.
Kicsit kíváncsiskodtam, talán pofátlanul, de rákérdeztem, hogy miért csak így egyedül. Érdekes választ adott, nem pont így értettem, de bólintottam, végtére is, teljesen igaza van.
- Jogos - mondtam nagy egyetértésemben. Kiliánt se lehetne elrángatni egy ilyen eseményre, és igazából nem is próbálkozok vele. Jól van ő otthon a lakásunkon, köszöni szépen. Vagy hát...nem tudom hol van, általában nem beszéljük meg az ilyen dolgainkat egymással. Ez van. - Nem mindenkinek tesz jót az ilyen összejövetel.
Mosolyogva nézek fel rá amikor a bemutatkozásra kerül a sor. A nevet nem tudom archoz kötni, így még szemhez sem, hiába leplezte le magát. Részemről ez nem ilyen egyszerű, ha már egyszer felvettem a tolvajjelmezt, nem akarom lebuktatni magam az első körben.
- Maradjunk annyiban, hogy nem ismerjük egymást. Ma csak... - miközben beszéltem, közelebb léptem hozzá, és végig a szemeit néztem. A füléhez hajoltam. - egy tolvaj vagyok - súgtam végül, eközben kihúzva a jelmezhez tartozó kését a combjára erősített tegezből. Semmi olyan jellegű nem volt ebben a mozdulatsorban, mint amire következtetni lehetett, és nem is gondoltam, hogy ez valóban jó figyelemelterelés. Korábban még volt, hogy elkövettünk ilyen-olyan dolgokat Kiliánnal, de már régóta nem.
- Igyunk - bólintottam, és indultam mellette az asztalok felé. - Az én párom szintén zenész, utálja a társaságot. Csak feszengenénk mind a ketten - vontam meg a vállam. Nem mindenkinek sikerül olyanba beleszeretni, aki hasonlóképp kedveli a társasági életet.
Míg odaértünk, szemügyre vettem a közelben ácsorgókat. Megakadt a szemem egy óriásbetéten, de először nem is tűnt fel, hogy aki a jelmezben van, az nem más, mint Norbi. Másodjára már jobb rálátásom volt az arcára, de szavak helyett inkább megfogtam az első poharat, ami a kezem ügyébe került, és legurítottam. Kár, hogy ezeken a bulikon nincs alkohol.

Az előadás
Bence&Szira
Zene és Tánc

Szerencsére rengeteg időmet lefoglalta a művészeti suli és most a karácsonyi bálra készülve a színjátszó. Előadásokkal készültünk, amit persze nem hagyhattam ki. Bencével ültünk össze kitalálni, mit adjunk elő közösen és nem volt nehéz rájönnünk, hogy ő tudná a zenét alapul, és pedig hozzá a táncot adni.
Sokat gyakoroltunk, főként külön-külön. Én a Grosserlieb próbatermét használtam főként, de a közös gyakorlás sem maradt el. Elég magabiztosan álltam az estéhez, de azért ott volt a félsz, ami minden előadás, fellépés előtt ott van az emberben.
Nem vittem túlzásba a fellépő ruhát, egy egyszerű fekete cicanadrágot, felülre pedig piros, kissé csillogós, ejtett vállú pulóvert vettem fel és mezítláb sétáltam a rellonos fiú mellett a színpadra. Elfoglaltam a helyem középen, háttal a többieknek és még egy mély levegőt vettem a kezdés előtt.
Ahogy felcsendült az ismerős dallam, testem magától mozdult, pontosan tudta irányítás nélkül is, hogy mikor merre kell billenni. Egyik láb, másik láb, kicsit lassabban... Tánc közben semmi másra nem figyeltem, csak a zenére amit Bence játszott és egy cseppet sem zavart, hogy igazából semmit sem látok a közönségből. Csak magamnak táncoltam abban a pár percben. Ugrottam amikor kellett, forogtam és minden begyakorolt mozdulatot a tőlem telhető legpontosabban csináltam.
A végénél elmosolyodtam és végül újra a kiinduló helyzetbe, azaz háttal álltam a közönségnek. Néhány szusszanás után vigyorogva néztem a közeledő fiúra - immár előre fordulva, közelebb lépve a színpad elejéhez.

Bálintom
Bálintkirálynője

Előadtuk Bencével a kis zenés-táncos előadásunkat, én pedig rohanósra fogtam. Míg a színpadon folyt tovább az előadás, a háttérben én átöltöztem báli ruhába, Bubi pedig helyrerázta a hajamat. A sminkem már kész volt, és a cipőbe is csak bele kellett ugrani, hogy aztán csapódhassak Bálinthoz. Hüvelykujjammal megsimítottam kézfejét és mosolyogva pillantottam fel rá ahogy távolodni kezdtünk Linék előadásától.
Megálláskor körbepillantottam és jót vigyorogtam a többieken, akik sápadtra izgulták már magukat a tánc miatt. Valahogy a levitásommal kilógtunk a sorból. Én a Bencével való produkció miatt jobban izgultam, mint a keringőn, amit már ezer meg egyszer elpróbáltunk. Különben sem lehet mellette semmi gond.
- Nagy pillanatra? Miért...ez az esküvőnk? - tettetett meglepődöttséggel néztem a fiúra és még a szám elé is kaptam a kezem. Pár másodperc után vigyorogtam csak rá és szorosabban fogtam a kezét. - Ha orra buknék, te is esel velem.
Mikor intettek, hogy indulás van egy röpke sóhaj elhagyta a szám és hatalmas mosollyal sétáltam be a tökéletes pasi oldalán, hogy elfoglaljuk a helyünket. Ez a csillagos ég eléggé jó téma, tetszett ahogy meg voltunk világítva, és ahogy a zene elkezdődött, a partneremre hagytam magam, vezessen, ahogy annak lennie kell.
- Csak ara pályáztam - válaszoltam visszavigyorogva. - Mármint, hogy téged meggyőzzelek.
Pörögtünk és forogtunk, én pedig élveztem a táncot, jobban, mint ahogy azt gondoltam eleinte. Nem hittem benne, hogy jól fog alakulni, és mégis.
- Amúgy te sem panaszkodhatsz. Csodálom, hogy még nincs a fejeden a korona, Mr. Pingvin.