Honnan tudhatna ő bármi olyat is, hogy mik vannak erre. Igazándiból még akkor sem figyelt fel volna ilyesmire, ha nagy táblán hirdetnék az igét: Vigyázz, a helyi késdobálók ide járnak aprítani! Neem, neki az ilyenek nem tűnnek fel, mert folyton lefoglalja magát valami egészen mással, szokatlannal, vagy épp tök unalmas, átlagos dologgal, melybe többet lát bele, és felspannolja magát. Pedig, egy ilyen táblának most itt lenne a helye.. Azt nem tudja ugyan megmondani, hogy legközelebb is belefut-e ilyenbe, lehet, hogy akkor kígyóbűvölővel, és kobrájával találkozik, legközelebb pedig oroszlánidomárral, vagy épp síró bohócokkal. Utóbbinak nem örülne, eléggé nem kedveli azokat a fickókat, nem fél ugyan, de a hideg rázza, ha arra a hatalmas, festett műmosolyra kell néznie. Brrr..
Kis monológja után igyekszik fékezni mocskos nyelvét, bár, őszintén mondva, van még ott, ahonnan ez jött, de ő most jó lesz, és nem mond több mocskot. Egyelőre. Szíve azért kalapál, mint aki ki akarna törni onnan, de ez valószínűleg annak a hirtelen jött adrenalin löketnek a műve, amelyet az elrepülő vágóeszköz okozott nemrégiben. Csak áll, szusszan egy nagyot, azt pedig, hogy a kislány mit kajabált rá, értelmezni sem akarja, sejti csupán. Biztos nem azt, hogy „Egészségedre”, vagy azt, hogy „krumplistészta”. Lehet, hogy ha lustaságát legyűrné, és előszedné a rongyos nyelvkönyveit, amelyeket nem dobált ki, és amikből képes tényleg tanulni, akkor most okosabb lenne azzal, amit hallott, és könnyebben tudna kapcsolatokat teremteni. Majd holnap tanul.. mindig holnap.
- Dádó, dádó neked is. – morogja, miközben a fa felé pillant, pontosabban a késekre, amelyek ott sorakoznak. Ejha, egész készlet, konyhatündérek ölnének ilyesmiért, persze tudja ő, hogy ezzel nem krumplit kell pucolni, vagy húst vagdosni, de szépen mutatnak, ha az ember közelében vannak.
- Szí, szí, szí. – sziszeg, mint egy kígyó, majd, mikor az utolsó kés is a fába áll bele, hátrébb ugrik, biztos, ami biztos alapon, de azon nyomban mordul fel.
- De nem itt jó ez! Valaki jön, bumm, ide. – mutat a fejére, még el is játssza, hogy beleáll, és szép, nyelvkidugással mutatja a halált, majd leereszti kezét. Jó, annyira nem tojt ám be, de a mártírt is szereti játszani. Visszapillant azonban a késekre, majd a lánykára, majd megint a fába állított eszközökbe. Viszket ám a tenyere rendesen. Nem, nem bírja ki. Odamegy, azért is, és egy éles rántással húzza ki az egyiket, majd, mint az igazi gyerekek, másik kezének ujját a hegyének nyomja, tesztelve, hogy mennyire is éles az. A pontnyi helyen kibuggyanó vér a legjobb bizonyíték, be is kapja ujját, és ismét a lánykára pillant, immáron békésebb fejjel.
- Mutatni meg? – nyújtja neki a kést, bizony, azzal a szándékkal, hogy be akar szállni. Komolyan.. és az előbb még háborgott érte.