IzaaHalvány fogalmam sincs, meddig feküdtem, magam elé meredve. Arra eszméltem fel, hogy valaki mellettem ül. Ha sötét lett volna, akkor leugrottam volna az ágyról ijedtemben, de már felkelt a nap. Hogy elrepült az idő!
-Szia... - hunyorítottam, nem mintha nem láttam volna rendesen, csak így hatékonyabban tudtam rendezni az agyamban lévő kusza szálakat -
Iza.A hogylétem iránt érdeklődött. Tulajdonképpen ötletem sem volt, mennyire vagyok rendben, ezért óvatosan a kötés alá nyúltam.
-T... Tortát? - hatalmasra tágultak a szemeim, talán még a számat is nyitva felejtettem. Már az is ledöbbentett, hogy valaki ilyen korán - ha egyáltalán korán volt, a biológiai órám még nem működött rendesen - meglátogatott, hát még hogy hozott nekem tortát! Réhéhépatortáát!
Szinte extázisba kerültem a sütemény láttára, és csak akkor tértem vissza a való életbe, amikor Iza rákérdezett, hogy fáj-e a fejem. El is felejtettem, hogy a bal kezem még a kötés alatt van.
-Nem fáj. - Rámosolyogtam, aztán megtapogattam a fejem búbját. Kis heg maradt csak, a hajamnak nem esett bántódása, de amikor a sérülés helyéhez értem, azért még megsajdult. De ezt neki nem kell tudnia, nehogy akárki emiatt idegeskedjen. Pár nap, vagy talán annyi sem, és elmúlik ez is.
-Már semmi bajom. Köszi, hogy benéztél hozzám. Izé... Mióta vagyok itt? És mi lett a meccsel? És a lány, akit szintén megtámadott az a... És mi volt az, ami megtámadott minket? És... te sütötted? - tele voltam kérdésekkel, de egyenlőre ennyit zúdítottam csak rá, és még így is sok volt. Reméltem, hogy nem retten meg a kifakadásomért, de úgy éreztem magam, mint egy amnéziás.