Nem tudja, hogy a nemrég emlegetett könyvtárosnak miféle ízlése lehet a társaságot illetően, hiszen nem sikerült még úgy beszélnie vele, hogy többet tudjon meg annál, hogy mikorra vigye vissza a könyveket, vagy hasonlók. De az tény, hogy, ha neki tényleg nem lenne nagy társaság, az ő ízlésének igencsak másfajta besorolásai vannak.
- Szerintem meg érdekes vagy, nagyon. De lehet csak nekem. – tette hozzá, hiszen nem sok fiúval beszélgetett ezidáig hosszabban, Bálinton és Bencén kívül, hiszen eddig csak velük ismerkedett meg úgy igazán, illetve, ott van még Fandi is, de róla kevesebbet tud. Nem az a fajta, aki csak úgy letámadja a fiúkat, valahogy sosem ment neki, és nem azért, mert félne tőlük, hanem egyszerűen ő túl szégyellős. Idegen fiúk esetében inkább fülig pírul, és örül, ha ésszerű mondat hagyja el ajkait, nem pedig valami sületlenség. Na igen, sikerült már olyan összehoznia, nem is akar rá gondolni.
- Akkor jó. – mosolyodik el végül, amikor megtudja, hogy csak ő látta rosszul a dolgokat, esetleg, értelmezte félre kissé. Persze, az is benne lehet a pakliban, hogy van valami, csak nem akarja az orrára kötni, amit ő tisztességben tart, és nem faggatózik. Nem is a legjobb hely ez arra, hisz a könyvtárban nemigen lehet ilyesmit művelni, nem, mintha valaha is erre vinné a lélek. Majd megnyílik, hogy ha szeretne.
A másik téma viszont már neki „kellemetlenebb”, hiszen, még sok dolog van, amit nemigen fogott fel, vagy épp, nemigen értett meg, de igyekszik okosodni a témában. Az eszébe sem jutott, hogy visszaadja a jelvényt, hiszen, akkor nem is érte volna meg az, hogy neki adják, illetve, csalódást okozna azzal, hogy meg sem próbálta, nem tett semmit azért, hogy bizonyítson. Nem, gyávasága ellenére ő sem ilyen. Inkább csendben hallgatta a fiút, hogy az ő véleménye mégis mit tartalmaz, hogy látja azt, ami ő jelenleg igencsak máshogy értelmez.
- Lehet tényleg neked van igazad, és én látok csak rémeket. – sóhajtott, de most már némileg nyugodtabban, hogy egy okosabb fél is hozzászólt a dologhoz, nem kell egyedül rágódnia a dolgon, ami valljuk be, nemigen volt célravezető eddig. Nem az, hogy pesszimista alkat, csak néha túl élénk a fantáziája, és olyan dolgokat is képzelhet oda, ami nagyon nem kell, vagy nagyon nem valós. Igyekszik leszoktatnia magát erről, de még nem megy neki teljesen, pláne, egy ekkora „meglepetés” után, amely oly’ váratlanul tudja érni. De majd, majd egyszer. Az újabb szavaira már csak mosolyog, ismét, és összedörzsöli a tenyereit, mintha nagyon nagy dologra készülne, azon törné épp a fejét, hogy milyen nagyszerű is lesz büntetnie őt.
- Helyes, helyes. Ne adj nekem kevesebb munkát. – bökte ki, mintha eddig amúgy is sok lett volna neki, büntetésből meg aztán pláne. Nem, nem fog senki sarkában loholni, és lesni az alkalmat, kivárja inkább, hogy magától jöjjön el az. Az a legszebb, persze, tudja, hogy a meglepetés erejétől elsőnek nemigen fog tudni lépni, de ez nagyon a jövő zenéje. Jelenleg inkább az ötlettel foglalatoskodik, no meg a könyvvel, mely már az ujjai alatt pihen, és csak arra vár, hogy fellapozzák. Nem vastag kötet, nagyobb méretű, nyílván csak pár nevet szedtek össze benne, nemigen nézett nagyon utána, és nem volt kedve a nagy, vaskos kötetet levenni, amely mellette pihent a polcon. Így, amint a fiú kimondta a bűvös számot, elgondolkodik maga is, miközben ujjaival felnyitja a könyvet.
– Legyen alulról a harmadik sor. – nyugtázta hangosan is választását, majd, már lapozgatott is, és mikor odaért a tizenhatodik oldalhoz, és kiválasztotta a megfelelő sort, rápillantott az ott ücsörgő névre. Ahogy elolvasta, halk, visszafogott nevetést tört ki belőle, mivel azért nem hahotázhat a könyvtárban, és megfordítva, óvatosan csúsztatta Gergő elé a könyvecskét, ujját a név fölé bökve. Miután elhalkult a nevetés, még mindig nagyon vigyorogva pillantott a madárkára, majd vissza a könyvre, végül pedig, magára Gergőre, hisz kíváncsi volt, ő maga mit szól az igencsak furcsa névválasztáshoz.
- Rezső. – bukott ki belőle megint a kuncogás, és óvatosan megsimította a madárka szárnyait. Nem tudja, mennyire lesz hozzáillő a név. Lehet, hogy okosabbakra kellett volna hagyni a választást, de lehet, hogy ez volt a legtökéletesebb.
Miután kellően kinevetgélte magát, kicsit hangosabban, összepakolt, mert ideje volt, hogy a jelvény adta dolgaival is foglalkozzon. Egy utolsó simítás a bagolykának, egy köszönés Gergőnek, és már sietett is a dolgára, mielőtt a könyvtáros megeszi, mert hangosabb volt, mint kellett volna.
