Ne keseregj Oliv! Nálam van virág? Biztos nem kérsz? *félénk kis mosollyal közeledik a lányhoz*

 Te virágot égetsz, Tiff?   *óvatosan eldugja a virágcsokrot a háta mögé, nehogy Tiff bedobja őket a mellette lévő kandallóba*

Szia, Krisztián!  
Te kérsz virágot?

Huh... Megnyugodtam. Végre biztonságba vannak a kicsi virágocskáim.  

De édes vagy!  

Szerintem nem mit, hanem kit fognak vacsizni. Úgyhogy, Krisztián, szerintem ne akard tudni.

*bátran odaáll Kornél és Oliv elé* Én nem félek tőletek, szóval...

Tiff, én azt hiszem, még szeretnék élni! Bár, már voltam halálközeli élményben, szóval, nem félek az ilyen szituációktól.

Tudom, Kornél!

Mondhatjuk úgy is, Kornél.
Bár, ha te egy autó balesetet izgalmasnak tartasz...  

Haha! Nekem nincs csőszöm!  

A mentő?!  

Vanília Perwinkle
Késő délután


Állítom, még életemben nem sétáltam annyit, mint ma egész nap. Az igazat megvallva, nem tudom, eddig miért nem hagytam abba ezt a sétafikálást. Hajtott valamiféle harmadik érzék arra, hogy a kastély ezen részén maradjak.
Órákon át sétáltam ezen a részen, de senkivel és semmivel nem találkoztam. Furcsa dolog ami velem történik. A tudatom egyik része azt mondja, hogy menjek el innen, mert semmi érdekes nincs itt. A másik felem, viszont arra késztet, hogy maradnom kell. Végül a második utasításra hallgatok, és kisvártatva helyet foglalok  egy szobor melletti széken. Ezután, csak egy dolgom van, várni. Várni valamire, ami lehet, hogy nem is következik be.
Hirtelen pusmogást hallok a folyosó egyik részéről.
Talán még van valaki erre? Őmiatta érezhettem  úgy, hogy maradnom kell? - gondolom, miközben felpattanok a székről és elindulok a hang irányába.
A cipőm kopog a kövön, és a talárom is susog miközben megyek a hang irányába. Ez utóbbi még rátesznek egy lapáttal a kísérteties hangultra. Érdekes módon, nem félek. Most életemben először fordul elő velem, hogy ilyen kísérteties hangulatban nem rohanok el azonnal. Úgy látszik az Eridon kezd megtanítani arra, hogy bátor legyek.
Elérkezek annak a folyosónak a bejáratához, ahonnan a hangok jönnek. Egy kicsit gondolkodom, majd belépek. Hihetetlen látvány tárul elém. A falon millióm egy festmény díszeleg, melyen női alakok vannak. Nem egyszerű hétköznapi emberek, hanem milliméter pontossággal megfestett, csodaszép hölgyek. Olyan, mintha a festő arra törekedett volna, hogy teljesen olyanok legyenek, mintha még élnének.
Lassan közelebb osonok az egyikhez, majd nézegetni kezdem. Ijedtemben hátrahőkölök, mikor a képen látható nő megmozdul, és rám kiállt, hogy ne bámuljam őt.
- E... elnézést!   - kérek bocsánatot, mire a hölgy odafordul vele szembe lévő másik nővel, és odakiált neki valamit.
Ez meg mi volt?! Beszélő képek?! Ez egyáltalán lehetséges? Bár nem csodálom, hogy számomra fura ez az egész. A suliba érkezésem előtt egy hónappal tudtam meg, hogy boszorkány vagyok. Úgyhogy, nem vagyok túl jártas a varázs világban.
Elindulok a folyosó vége felé. A félhomályban alig látok valamit. Végül egy a terem végében lévő festménynél állok meg.
Döbbenetes! A képen lévő lány nagyon hasonlít rám. Annyi az eltérés, hogy neki másképp van rendezve a haj, meg a ruhája régebbi. Az arcvonásai a tekintete, minden olyan mint az enyém.
 - Jé! - közlöm a döbbenetem hangosan is.
Elég későre jár már. El kéne mennem aludni, vissza az Eridon toronyba. El is indulok, de mielőtt kiérnék belebotlom valamibe, vagy inkább valakibe.

Ne aggódj, Krisztián! Nem kell tőlük tartani. Oliv aranyos, Kornélt igaz még nem nagyon ismerem, de... mégsem félek tőle.

Nem is vagyok naiv! Csak szeretek a halál arcába nevetni!  

Szia Marcus! Köszönöm, a jókívánságodat!  

Szia, Lexine!

Tudom.
Miféle veszélyben?  

Kornél, csigavér!  

Olivia Meyerson - 2014.03.08. 22:14


Ne aggódj Oliv! Én még mindig aranyosnak tartalak.  

A vámpírok vért isznak Krisztián...

Apropó, nem láttátok mostanság Eriket? Még fel sem köszöntött nőnapra. *elszontyolodik*

Az egyik... barátom.  

Igen, vért. De ne ijedj meg Oliv aranyos vámpír.

Sziasztok! *becsoszog a nyuszis papucsában, kezében egy macival*

Szia, Tilda!  

Ismered Keit, Benedikta?   Le vagyok maradva...  

Jé! Tényleg le vagyok maradva!  
Apropó, hogy szólítsalak?

*előugrik a kanapé mögül*
Sziasztok! (Ismét)
Egy kicsit lemaradtam. Mi történt itt?

Valaki nem tudja, hogyan tudnék olyan szipi - szupi aláírást szerezni mint amilyen itt pár embernek van?

Ó, azt megköszönném, Luca!  

Fynnci


Sietnem kell, ha nem szeretnék a földön tiporva végezni vagy akár büntetést kapni az miatt, hogy a folyosón bolyongok amíg mindenki más a dolgát csinálja.  Elméletben azért indultam el, hogy valami nyugodt helyet keressek, hogy ismételgessek a még hátralévő néhány vizsgájára. Tudom, hogy nem sok időm van már hátra, hisz szombaton lezárul a vizsgaírás ideje. Őszintén szólva nem is tudom, valójában miért hagytam két vizsgát az utolsó pillanatokra. Még azt sem mondhatom, hogy a folytonos edzések miatt vagyok így lemaradva, hisz nincs is sok edzésem, meg amúgy is még csak elsős lennék. A színjátszóra sem foghatom, mert még nem is voltam egy próbán sem. Különben is az első próba, - számomra - a vizsgaírás után lesz. Bár nem szeretném bevallani, de valójában nagyon is félek. Nem attól, hogy esetleg nem jutnék másodikba, hanem attól, hogy a kviddics pályán vagy éppen a színjátszó teremben, csinálok valami teljes buta baklövést, amivel ismét elszúrom az esélyeimet a társadalmi életemre nézve.
Ahogy így gondolkodok, hirtelen ajtó nyílást hallok, és diákok elsöprő lavinaként özönlenek az eddig békés folyosóra. Hiába próbálok menekülni, nem bírok szabadulni a tömeg elsöprő "erejétől". Egy szabad pillanatomban megkapaszkodok a fal egyik felében, így kiszakadva az "ördögi kőrből". Gyorsan körülnézek, hátha találok egy helyet, ahova bemenekülhetek. A folyosó végén megpillantok egy szobát, amit még sosem láttam. Pedig elég sokat jártam már, számtalan alkalommal az Északi Toronyban, mióta itt vagyok. Egyszer mert, rajzmágia órám volt, valamikor meg csak azért, mert épp erre tévedtem. De ezt az ajtót még nem láttam sosem. Izgatottan közelebb lépdelek, majd szemügyre veszem az ajtót, közben arra is koncentrálva, hogy mi lehet mögötte. Szépen díszített ajtó vasak. Ez nem meglepő. Itt szinte minden ajtó ilyennel van ellátva. Talán semmi különös sincs ebben a szobában. Hirtelen egy tücsök tűnik fel a bejárat alatti kis nyílásból. A jószág felém ugrál, hosszú csápjait egyfolytában mozgatva. Sosem féltem a bogaraktól, ahogy most sem teszem. Gyorsan a kis állat nyomába indulok, amikor pedig bekászálódik egy sarokba, lehajolok és a kezembe zárom. Egyedül egy embert ismerek, aki tücskökkel és másféle bogarakkal mászkál a suliban. Fynnci! Akkor csak ő lehet a bejárat mögött. Nem is tétovázok tovább, benyitok.
Jól sejtettem. A fiú a teremben lévő kanapén ült, kezében a jegyzeteivel, és épp  engem bámult.
 - Szia! - köszönök illedelmesen, de még mielőtt még valamit mondhatnék, a fiú már is belekezd a mondandójába.
Érdekes. Az emberek általában nem szoktak ilyen hirtelen letámadni, de sebaj! Legalább így feloldódnak a gátlásaim, amik számtalanszor az utamat állják.
 - Igen, eridonos vagyok. Igen ismerem.
Közelebb lépdelek, majd helyet foglalok Fynnci mellett.
 - Ühm... Azt hiszem, ez a csöppség hozzád tartozik. - szólítom meg én is a fiút, majd a talárom alól előhúzom a megrémült tücsköt. Nem volt sokat nálam, de még is úgy fest, mint akin  átment három markoló, meg egy simító gép.

Sziasztok! *belibben a szobába, majd a számára még új lányra, (Sofiára) néz*

Mi a baj?

Ölelgessünk zöldikéket

Vajon mi a csuda lehet az az "Ölelgessünk zöldeket"? Napok óta ettől hangos az egész suli. Nem is érti, hogy a többi háztársa és iskola társai, hogy tudnak megölelni egy rellonost. Amikor idekerült még úgy tudta, hogy a zöld ház tagjai egytől egyig gonoszak, és legszívesebben az első pillanatban rád küldenének egyszerre négy átkot is.  Mára már változott a véleménye, de még mindig tart tőlük. És most mégis a folyosón baktat végig, keresve azt a helyet ahol rendezésre kerül a "jeles" alkalom. Vajon mit szólnak majd hozzá, amikor betoppan? Nevető görcsöt kapnak az miatt, hogy egy ilyen jó kislány mint Elena idevetődött? Vagy kifejezetten örülni fognak a jelenléténeket? Egyenlőre még nem tudhatjuk. Annyi viszont biztos, hogy amikor befordul a sarkon, már úgy érzi, hogy mégsem kellett volna idejönnie. Legszívesebben visszafordulna és addig futna, ameddig csak tud, hogy minél távolabb legyen a közösségtől. De, ha már idáig eljött, akkor már nem fordulhat vissza. Amilyen halkan csak lehet lépdel végig az üres folyosón, miközben hallgatózik, hátha valaki erre téved és elvezeti arra a helyre, ahol az "Ölelgessünk zöldeket" van. Hirtelen egy lány viharzik el mellette. Megtorpan egy pillanatra, de mire észbe kap, a lány már a folyosó végén van. Elena nem tétovázik tovább, elindul a lány után, hátha a lány is oda indult, ahova ő is.
Végig lépked a visz hangzó köveken, majd az iskola bejárati csarnokában találja magát. Minden zöldben pompázik, amitől az a gondolata ered, hogy biztos jó helyen lehet.
 Igazán szépen ki lett díszítve a csarnok. Nem tudom ki, de egészen jó munkát végzett. - gondolja magában, miközben közelebb sétál a többiekhez, akik már nagyban "ünnepelnek". Persze csak akkor, hogyha azt ünneplésnek lehet nevezni, amikor egy lány sóbálvánnyá változtatja a másik vörös hajú lánykát. Elena lassan közelebb lépdel, majd ahogy az egy illedelmes emberhez méltó, köszönti a többieket.
- Sziasztok! Miről maradtam le?

Sziasztok! *ujjongva beszalad*  

Jaj! Lemaradtam!
Szóval,
Szia, Kei! Szia, Tilda!
Kei, én is gratulálok a 10.000 hsz-hez. Tilda, neked meg az aláírásodhoz! Nagyon jó lett.  

Váá, ez matek Tilda!   *utálja a matekot, ezért inkább beletemeti a fejét egy párnába, hogy ne halljon több ilyesfajta felszólást*

Fynnci

Nem sok reagálni valója van, mert a fiú hirtelen letámadja. És, hogy bánja e? Nem, egyáltalán nem. Fynncivel a padláson eltöltött naptól kezdve barátok. Azóta nem sokat találkoztak. Jó, az igaz, hogy néha-néha összefutottak a folyosón vagy éppen az Eridonba menet, de így, hogy csak ketten legyenek, kevésszer volt rá alkalom. Sosem gondolta volna, hogy még egyszer a fiúval lehet és most még is itt ül és cseverészik vele. Furcsa véletlenek!
- Szia, Fynnci! Örülök, hogy még emlékszel rám! Én sem feledtelek el ebben a pár napban. - mosolyodik el, de mire még valamit szólhatna, a mellette ülő emberke hirtelen elhallgat. Lehet, hogy a padláson történtek miatt, mert nem mondhatni jó ténynek az, hogy Leonie és Keith összeköltöztek. Hiszen egy fiú és egy lány nem lehetne egy hálószobában, mert tiltja az iskola szabályzata. Ezt Elena már a saját bőrén megtapasztalta. Ugyan is, amikor még épp, hogy két napja járta az iskolát, meglátta a hirdető táblán, hogy szobatársat keres két fiú. Mivel a lány akkor még semmit sem tudott az iskola szabályairól, jelentkezett és el is ment, hogy beköltözzön. A gond csak az volt, hogy amikor pakolt volna, közölték vele, hogy ez így nem fog menni, mert nemigen tolerálják a fiú kontra lány szobatártságos. Mindenesetre is, ezt a szabályt legalább nem feledi el egykönnyen.
- Épp menekülök a tömeg elől... Iszonyatosak, amikor kijönnek a termekből és átgázolnak rajtad.
Ez igaz is. Még mindig fáj az oldala a múltkori, "sétáljunk egyet, mert olyan kedvem van" alakalom végkifejletétől. Viszont van egy dolog, amire nem jött még rá. Hogy tűnt el az egyik zoknija, úgy, hogy a cipő rajtamaradt? Talán a vérszomjas diákok levarázsolták róla? De egyáltalán kinek kéne egy használt, ráadásul már kopott zokni?
 - Tücsök verseny? Szuper! - örvendezik, miközben szétnéz, hátha talál egy "versenyzésre váró" tücsköt. Nem hiszem, hogy a kis jószágoknak az lenne a leghőbb vágyuk, hogy két eridonos diák megtornáztassa őket. Bár kitudja... Ebben a világban már minden megtörténhet.
- A jutalom... Nos,... talán... - gondolkodik, miközben a plafont bámulja - lehetne az a díj, hogy a győztes elnevezhet egy tücsköt vagy... vethet egy szaltót a szobában, vagy megcsikizhet az egyik bogárka hasát.
Ilyenkor kell kiégnie az ember fantáziájának. Soha jobbkor! Bezzeg, amikor semmi szükség nincs rá, akkor ömlik a kreativitás mintha dézsából öntenék, most meg semmi sem jut a lány eszébe. Tipikus Elena viselkedés, erre már csak ezt lehet mondani.
- Szülinapom, szeptember negyedikén. A kedven virágom e rózsa. Szín, a tengerkék. Csokim a... mi is? Á, megvan a Milka csoki! A bogaram pedig a tücsök, szóval jól eltaláltad az ízlésem. - kacag fel, mert nem hitte volna, hogy majd a kedvenc bogárkáit fogja versenyeztetni.
- Akkor most én jövök. Te is mond el ugyan ezeket az infókat magadról.
Ahogy egyre jobban belemerülnek a beszélgetésbe, úgy oldódik Elena is. Általában aki a valódi, és nem a félénk Elenával akar beszélni, annak csáklyát kell hoznia, hogy leverje a jeget róla. Úgy látszik, hogy ez a közösség kifejezetten jó hatással van rá.
 - Gyere, Fynnci! Fogj te is egy tücsit!
Gyorsan odaszalad a kanapéhoz, ahol a párnák között az imént elszalasztott kis jószág kuporog. Némi kínszenvedés után (ugyan is a tücsi nem örült annak, hogy a lány játszani szeretne vele), de végül megkaparintja és odatrappol a fiú mellé.
 - Miért? Milyen ez a szoba? - érdeklődik, majd a szobát kezdi kémlelni. Semmit nem lát. (Legalább is egyenlőre.)

Fynnci

Gonosz rellonosok? Hm... - töpreng magában, miközben tágra nyílt szemekkel figyeli, ahogy Kevin jó tanácsokkal halmozza el. Ittléte során aligha futott össze a Zöld Ház tanulóival. Azt hiszem az egyetlen, akivel sikerült szóba elegyednie az Állia Szipenni volt. Vele is takarodó után futott össze amikor épp menekülőben volt, nehogy rajtakapják, hogy tilosban jár. Ám ott sem történt semmi komoly. Állia nem támadta meg egy átokkal sem. Noha a gúnyos vigyora amelyet minden egyes mondat után magára öltött egy cseppet ráhozta a frászt Elenára.
Mosolyogva figyeli, ahogy a fiúnak megtetszik az ötlete a tücskökkel kapcsolatban. Talán, még valami jó is kisülhet a mai szétszórt napjából.
Maga a srác kedvesnek tűnik. Bár, lehet, hogy ez a kijelentés még túl korai volt, hiszen alig ismeri még Fynncit. Igazán csak a padlásos dolog kapcsán találkozott vele.
 - Oké! - válaszol, majd átnyújtja Kevinnek az imént elfogott állatkát. Szegény kis teremtés azt sem tudja mit tegyen, nagy "szemeivel pislog" össze - vissza, menekülés után kutatva. Mint Elena néha napján, amikor semmi kiutat sem lát a reményre. Mióta a szüleit elvesztette nem találja a helyét, bárhogy is kutat utána.  Bizony, hiába tűnik egy kedves életvidám lánynak, belülről szétesni készül mint egy kártyavár, melyet a szél gonoszul ostromol, hogy aztán majd darabokra repüljön szét. Száműzöttnek, kitaszítottnak érzi magát. És minden egyes perccel, amikor a múltjára gondol, mélyül a lyuk a mellkasában.
Hirtelen felkapja a fejét, mert nem igazán figyelt oda arra, amit a fiú mondott neki. Nagyon röstelli, hogy csak így elkalandozik amikor a másik beszél hozzá, de most már nincs mit tenni. Viszont nagyjából sikerült összerakni a fejében kavargó mondatfoszlányokból Fynnci mondandóját. Ennek alapján kezdeményez meg egy választ.
- Fantasztikus! - mondja, de szomorúságát nem igazán tudja leplezni. Elena olyan mint egy nyitott könyv. Minden meglátszik rajta amit éppen gondol. Ez utóbbi a terem színén is kezd látszódni. A szivárványos színkavalkádból lassacskán eltűnik az eddig pompásan virító rózsaszín árnyalat, és egy sötétebb kékes fekete veszi át a helyét.
Elena szemének sarkában egy kis könnycsepp kezd látszódni, de még mielőtt bárki is tudomást vehetne róla, megtörli a szemét és a tücsökversenyre próbál koncentrálni.
- Hajrá, Prücsök! - kiálltja, kezével fürgén hadonászva, hátha a tücske felbátorodik tőle.