Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → "Vigadófreskó" folyosója

Olyannyira örültem az ajándékomnak és annak, hogy újra rendesen találkoztam Rosie-val, hogy talán el is vesztem volna, ha nem vezetett volna oda a pokróchoz és nem ültünk volna le. A szemeim folyamatosan csillogtak az ajándéktól, amit a kezembe nyomott és ami pár perccel később már áfonyás és málnás ízkavalkádban merített el, engem még boldogabbá téve. Imádtam ezeket a gyümölcsöket, de amúgy minden gyümölcsöt nagyon szerettem, főleg azokat, amelyeket mi termeltünk. Hmm, azok voltak ám csak a pompás gyümölcsök! A kis vörös nem evett a vattacukorból, pedig odatoltam elé. Ő viszont csak maga elé húzott egy tál pillecukrot és azt kezdte el habzsolni. Viszont még azt sem hagytam neki, hogy ráharapjon a gumiszerű cukorra, mert egy kérdéssel dobtam meg szegénykét. Elena csak kis idő múlva szólalt meg, szóval biztos voltam benne, hogy gondolkodott azon, hogy mit is mondjon. Arra viszont nem számítottam, amit mondott.
- Tényleg? - szemeim most már a meghatottságtól csillogtak. Valóban, tavaly tényleg olyan dolgot tettem, ami nem csak őt, de saját magamat is megmentettem. Az az árny. Olyan ijesztő volt, ahogy közeledett felénk, miközben én próbáltam valahogy elterelni, vagy elüldözni a vöröstől. A lábam is nagyon csúnyán átszúrta egy szikladarab, utána még jó sokáig sántikáltam. Néha még most is érzem, hogy szúr. Az az árny pedig... nem akart elmenni. A kövek és az átkok átrepültek rajta, viszont én még is a hátán tudtam maradni, amikor felugrottam rá. Aztán elájultam... A folyosón senki sem segített és csak néztek ránk. Borzasztó még csak visszagondolni is arra az esetre.
Résnyire nyitott ajkakkal néztem a vattacukrot, ami még mindig a kezemben volt, amikor megjelent egy fiú. Pontosabban valami furcsa kinézetű fiú. Nem tudtam beazonosítani, meg azt sem igazán értettem, hogy miről hablatyolt itt össze-vissza. Csak megráztam a fejem, mikor a kezembe nyomott egy kártyát, aztán eltűnt. Rosie rögtön felugrott és az ismeretlen után eredt, de csalódottan tért vissza. Az alsó ajkamra harapva néztem fel rá és megvontam a vállam. Ha leült, akkor újabb darabkát téptem a vattacukromból, ha viszont nem, akkor lassan lehúztam magam mellé. Beszélgetünk még egy darabig, aztán összepakoltunk és én mentem az egyik irányba, Rosie pedig a másikba.


//Köszi a játékot! ^^ //

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Elképesztően dühös lettem rá és legszívesebben leordítottam volna a fejét és elküldtem volna valami szép, csendes helyre, de nem tettem. Egyrészt, mert könyvtárban voltunk - és igen, ez volt a legfőbb ok -, másrészt pedig nem lettem volna képes rá. Akár mennyire is haragudtam, biztos, hogy nem tudtam volna elkezdeni kiabálni vele, bármennyire is szerettem volna. Ehelyett csak csendben ültem, szikrázó szemeim a fiún villogtak. Halkan fújtattam, közben pedig felhúztam a lábaim, fejem nekidöntöttem a polcnak. A kezeim még nem remegtek, de hát ami késik, az nem múlik. Viszont azt nem szabad hagynom, hogy nagyon felidegesítsen, mert akkor puff, volt Iza, nincs Iza. Még belegondolni és rossz volt - mint mindig - abba, hogy megint elájulhatok. Akkor viszont már tényleg orvoshoz kéne mennem.
- Nem akarom - artikuláltam most már hangosabban, de még mindig nem elég hangosan ahhoz, hogy esetleg valaki lepisszegjen. - Csak mondd már meg végre, hogy még is mi a jó istennyilát akarsz tőlem, aztán menj és hagyj békén!
Nem értettem magam. Egyszerűen nem... én nem voltam ilyen. Soha nem szóltam egy rossz szót sem, nem szoktam kiabálni, mindig jó voltam és nem éppen a legtársaságkedvelőbb ember. Most viszont még nekem is furcsa volt a dühkitörésem, de ez valószínűleg a vizsgák miatt volt. De akkor is... én nem ilyen vagyok. Én nem ilyen vagyok, én nem ilyen vagyok... Hiába győzködtem magam, rá kellett jönnöm, hogy akkor igen, pont olyan voltam. Elkeseredetten bólintottam, mikor Noel megszólalt.
- Az egész Levita nem is, de sokan beszéltek róla - hangom mostanra már halk volt, fejemet elfordítottam és nem akartam ránézni a mellettem guggoló fiúra. A juhászkutya még nyugodtan feküdt mellettem, de azért éreztem rajta a feszültséget, amit nagy valószínűséggel én ragasztottam rá. A könyvek körülöttem hevertek, zöld szemeim pedig az egyik borítójára tévedt és ott is maradt. Nem akartam ránézni a Rellonosra, aki közben újra megszólalt. A szavait csak lassan sikerült felfognom, konkrétan már nem voltam magamnál. A szemem sarkában szúrni kezdett valami, ami középre csúszott, aztán lassan legördült az arcomon. Nem! Nem, nem, nem, nem sírhatok! Az arcom másik oldalán is legördült néhány könnycsepp, de én ezt nem akartam. Most már biztos, hogy gyengének fog látni és ebből is csak az lesz, hogy egy gúnyos hozzászólással lelépjen innen. Menjen is, akkor legalább majd talán... sikerül megnyugodnom. A könnyeim egyre gyorsabban törtek elő és folytak le. Arcom a kezeimbe temettem és a felhúzott térdeim mögé bújtattam. Oké, nyugi, semmi baj... semmi baj...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Egy dühöngő lány, aki még maga sem tudja hogyan lett képes átalakulni ezzé, a rettentően sértődékeny és sírós egyeddé. Mikor beléptem ebbe a könyvtárba, azt hittem, hogy csak a vizsgák és a sok tanulnivaló miatt idegeskedhetnék, és hogy ma, semmi sem fog közbezavarni. Tévedni emberi dolog, de én mégsem szerettem. A könyvtárban pedig nem lett volna jó dolog olyat csinálni, amit azonnal és utána még hatszor is megbánok. Noel kérdésére csak megráztam a fejem. Igazából nem harag az, ami bennem volt, sokkal inkább a vizsgák előtti idegesség és az, hogy nem hagyott tanulni. Tudom, nem voltam az a nagy stréberke, de azért szerettem volna minél jobban felkészülni a vizsgáimra.
- Nem haragszom - válaszoltam remegő hangon. - Tényleg nem...
Ez utóbbit már csak suttogva tettem hozzá és nem is érdekelt, hogy esetleg a fiú meg sem hallotta. Most már egyre erősebben éreztem azt, hogy Noelnek minél előbb mennie kell. Aztán nekem is. Nem szerettem volna mást, mint visszamenni a kuckómba és szépen lefeküdni aludni. Már körülbelül másfél hete nem aludtam rendesen és folyton valami rémálomra ébredtem, amiben vizsgák és könyvek üldöztek... gyerekes, de rémisztő álom volt, tényleg.
Ahogy ott ültem és a kezeimbe temetett arccal sírtam - amire kifejezetten nem voltam büszke - főleg nem úgy, hogy Noel is ott volt mellettem -, arra gondoltam, hogy a fjord halálakor sokkal rosszabbul voltam és ez akkor most csak egy ilyen hirtelen kifakadás, vagy mi... vagy nem? Szipogva feljebb húztam a lábaimat, de nagyon nem sikerült, hát én sem vagyok gumiból. A kezeim közben lekerültem az arcomról és most a térdeim, pontosabban a sípcsontom körüli helyre biggyesztettem őket és átfontam a két lábam. Arcom még mindig a térdeimen, ám a sírás kezdett alábbhagyni. Éreztem a collie nedves orrát az arcomon, amitől nevethetnékem támadt. Mindig így vigasztalt meg, amikor sírtam, vagy szomorú voltam. Nevetés helyett csak elmosolyodtam, amikor pedig a Rellonos megszólalt, lassan felemeltem a fejem és újra megráztam a buksim. Nem néztem még rá, először is letöröltem a könnyeim és finoman eltoltam magamtól a collie-t.
- Nem miattad sírok... - de igen, menj el. Ez utóbbit már nem tettem hozzá, csupán gondolatban, mert nem voltam benne biztos, hogy ki tudtam volna mondani. Néha... néha talán ki kell sírni magunkat ahhoz, hogy újra épeszűén tudjunk gondolkodni. Nekem ez most segített, miután megszabadultam a könnyeimtől, egy nagy sóhajtás után sikerült megnyugodnom és rá is tudtam nézni a fiúra. Ez a varázs csak pár percig tartott, a következő pillanatban már lesütöttem smaragd szemeimet és ijedten visszanéztem magam elé.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Ezt nem hiszem el! Már megint olyan dolgot csinált, amit nem lett volna szabad neki. Miért rohan folyton az ablakhoz? Általában, ha beléptünk valamelyik szobába, ő automatikusan az ott lévőhöz rohant, nem pedig az ablakokhoz... most viszont pontosan ezt csinálta. Kedvem lett volna sikítani, de csak egy apró morgással indultam el sebtében az ablakhoz, ahol a függöny mögül furcsa zajokra lettem figyelmes. Mintha valami esne... meggyorsítottam a lépteimet és épp akkor rántottam el a függönyt, amikor egy fej kukucskált ki onnan. A juhászkutya már azelőtt a földre ugrott, mielőtt én odaérhettem volna, így most árgus szemekkel figyelt ránk. Én viszont a fejre és az utána kibukkanó testre koncentráltam. Próbáltam felidézni, hogy ki is ült előttem. Amikor a nevemen szólított, összerezzentem, de lassan rájöttem, hogy kiről is van szó.
- Szia Lavia - mosolyogtam kedvesen. - Öhm... jól, köszi. Te?
Oldalra döntöttem a fejem és egy intéssel leültettem a kutyát. Most már értettem, hogy miért is indult olyan gyorsan az ablak felé. Nem kiugrani akart, csupán csak a lányhoz igyekezett olyan nagyon. Most már nem hibáztattam érte, de azért még sem volt szép dolog tőle, hogy így rám ijesztett. Nem volt éppen a reszortom minden nap kisebb szívrohamokat kapni.
- Igen. Vatta a neve - a neve hallatán a collie megcsóválta a farkát. Hátráltam egy lépést, hogy ha a kis gólyánk szeretett volna leszállni az ablakból, akkor tudjon. Nem számítottam igazából a találkozásra, csak egy csendes helyet akartam keresni, ahol végre nyugodtan egyedül lehettem volna. Persze akkor maradhattam volna a szobámban is, de az a fülledt levegő... pfüjj, nyomasztó. Biztos az iskolai könyveimtől van...
- Vizsgáztál már? - tereltem a témát egy nem túl kellemesebb, de annál beszélhetőbb dologra. Nem igazán akartam erről beszélni, de ezt legalább jól ki lehet filézni, így hát maradtam ennél.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Mátra Máguscsárda

Kezdtem egyre jobban megbizonyosodni arról, hogy tényleg nem volt jó ötlet idejönni. Az első pár percben még úgymond szimpatikus volt ez a gyerek, de most... valami furcsa dolgot vettem észre rajta, de nem tudom, hogy mi volt az a furcsa dolog. Egyelőre nem szóltam, inkább próbáltam minél előbb szólásra bírni, ami hát... nem volt nehéz. Még bírtam a strapát, de ha továbbra is így fog viselkedni, akkor minél előbb ki kell találnom valamit, hogy miért is kell elmennem. Az, hogy fázok, elég jó indok..?
- Ne hívj így - morogtam a nyuszifülre. Komolyan, még csak most találkoztunk, nem kéne rögtön becézgetnie. - Most a külsőmről van szó, vagy rátérhetünk arra, ami miatt igazából hívtál?
Nem igazán szerettem, ha valaki mellébeszélt és ez most is így volt. A túl sok körítés csak eltereli a témát a tényleges tárgyról, amire később már vissza sem térnek. Én inkább azokat a helyzeteket kedveltem, ahol valaki egyenesen, de finoman mondja meg, hogy mit akar. Viszont most ez az egész mindenféle más nem volt nagyon jó dolog.
- Nem - feleltem egyszerűen. Nem inni jöttem ide és szerettem volna, ha ezt ő is tudja. És talán neki sem kéne már többet innia. Kis mérlegelés után elhúztam előle a korsót, amit már nem tudott megkaparintani, de sejtettem, hogy nem hagyja szó nélkül. Hát nem igazam lett?
- Nem vagy a helyemben - mosolyra húzódott a szám, smaragdjaim pedig rókaszem-szerűre szűkültek. Kisebbfajta szívrohamot kaphatott Zétény a sör miatt... nem értem, hogy lehet meginni ezt a löttyöt. Semmi jó nincs benne, bezzeg a teában és az epres limonádéban már több a jó, mint a rossz. Ezért is szeretem őket annyira... nagyon.
- Sejtettem - dőltem hátra, az ölemben tartva a poharat. Gyors témaváltás, nekem köszönhetően, most viszont tényleg szükségesnek éreztem. Most komolyan, a sörről és rólam fogunk beszélgetni? Nem szerettem magamról beszélni, pont. Nem is fogok, pont.
Ahogy a hátam nekiért a szék támlájához, újra hallottam, az eddig kizárt kívülálló dolgokat. A részegeket a pultnál, két lányt, akik beszélgettek, na meg az ajtócsapkodást. Egy különösen hangos bezárulásra összerezzentem, szemeim pedig hirtelen lecsukódtak. Néhány másodpercig lent tartottam őket, majd hirtelen felnéztem Zétényre. A poharat visszacsúsztattam az asztalra és megráztam a fejem.
- Nem táncolok - ma úgy látszik inkább adok rövid, mint értelmes választ. Kicsit kezdett már nyugtalanítani ez a folytonos kérdezősdi, hiszen ha tényleg Lyra miatt hívott ide, akkor rólam miért akar megtudni dolgokat? Mondjuk... nem érdeklődött még olyan sokat rólam, de hát ami késik, nem múlik... Sóhajtva újra előredőltem és rákönyököltem az asztalra, gondosan elhúzva a fiú elől a poharat. Az az egy pohár is megártott neki, hacsak nem mindig ilyen bolond minden nap.
- Nem... de akkor sem kéne többet innod - fújtattam. Egyáltalán miért is akartam én, hogy ne igyon? Hiszen azzal csak neki teszek szívességet, magamnak nem... kivéve azt az egy icurka-picurka dolgot, hogy az emberek részegen sokkal több mindenre képesek... és úgy látszott, hogy ebben a sörben volt valami, ami arra késztette, hogy igyon még... mert hát finom az nem lehetett...
- Ahh... - ráztam meg a fejem és felemelkedtem a székről. A korsót megmarkolva az egyik távolabb álló asztalhoz léptem és ráhelyeztem a poharat, visszafordulva pedig Zétényhez masíroztam és pillogva lenéztem rá. Nem volt nehéz észrevenni, hogy vagy a szemem, vagy a lejjebb található testrészeimet bámulta... most komolyan.
- Szeretnél még valamit, vagy mehetünk? - nem volt éppen a legkedvesebb, amit ma mondtam, de most már tényleg szerettem volna minél előbb eltűnni innen. Az előbb már megbizonyosodtam róla, hogy tényleg eleget ivott és elég volt neki, szóval akár fel is mehetnék a kastélyba. Itt viszont nem hagyom, ki tudja, mennyire inná le magát, valamiért...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Színjátszókör próbaterme

Vegyes érzések kavarogtak bennem a színjátszó miatt. Fogalmam sem volt, hogy egy ilyen dolog hogyan is néz ki, vagy hogy mit kell csinálni, vagy hogy egyszerűen mi is ez... az még leesett, hogy el kell játszani egy darabot, szöveget tanulni, meg satöbbi, de én kicsit sem konyítottam ehhez a dologhoz. Most még is a színjátszó "bázisa" felé igyekeztem, zsebre vágott kézzel, kissé lehajtott fejjel. Gyors léptekkel szeltem át a folyosókat, de közben ügyeltem arra, hogy ne lökjek fel senkit.
A gondolatok nagyon gyorsan váltották egymást a fejemben: akarom én-e ezt, vagy sem? Áhh, menjünk vissza a szobámba... nem, most már nem fordulok vissza. Vagy még is? Neem... Megtorpantam az egyik folyosón, nekivetettem a hátam a falnak és a fejem is hozzákoppintottam a falnak. Lehunytam a szemeim, sóhajtottam és nagy nehezen még is erőt vettem magamon azzal a gondolattal, hogy igenis akarok én menni erre a meghallgatás-szerű találkozóra.
Az ajtó előtt újra megtorpantam, óvatosan bekukkantottam, de végül sikeresen megérkeztem. Kacsóimat kihúztam a zsebemből, pillogtam párat és beléptem a terembe. Smaragdjaim rögtön a hatalmas színpadra estek, amin ámultam pár percig és az egyik székhez ügettem, hogy leüljek rá. Így hirtelen senkit sem ismertem fel, de... De! Ott van Vani és Nedra is! Az ott pedig... Elena és Gwen! Hűű, szinte mindenkit ismerek... Ez fantasztikus, hát akkor nem leszek teljesen egyedül.
- Sziasztok - köszöntem azért még mielőtt levágódtam volna a székre. A lehető legtávolabbi ülőalkalmatosságot választottam, nehogy véletlenül valaki hozzám szóljon. Á dehogy, Izuka az első beszélgetés alkalmával is már elzárkózik mindenki elől, hát persze, ez csak természetes.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Mátra Máguscsárda

Csak egy elnyújtott grimaszt sikerült magamra erőltetni az előttem ülő bocsánatkérésére. Tudtam, hogy nem gondolta komolyan, amit mondott - amit eddig mondott - de azért még is csak jobb lett volna, ha ezt az egészet tényleg komolyan veszi. Én sem jókedvemből jöttem ide és nem szerettem pazarolni az időm, addig viszont elmenni sem akartam, amíg meg nem tudtam az igazi okot. Igen tudom, furcsa logika, de ez van. Ilyeneken mindig így gondolkozok.
A sört elutasítottam és bevallom öröm volt látni az előttem ülő arcán lévő csalódottságot. Megemeltem a fejem, pupilláim enyhén kitágultak, egy tincs pedig az arcomba hullott. Kezeimet összekulcsolva az asztalra fektettem és még mindig gondosan ügyeltem rá, hogy sehogy se kaparinthassa meg azt a korsó sört. Elég volt neki ennyi.
- Mondom ne hívj így - szűkültek össze a szemeim, miközben a kezemmel összefogtam a haja, de csat híján nem tehettem mást, mint elengedtem szőke fürtjeim. Közben egész végig a fiú arcát fürkésztem és bármi olyan dologra utaló jelet kerestem, ami azt bizonyíthatta volna, hogy hátsószándékkal hívott ide és nem Lyra miatt. Na, akkor tényleg betelt volna a pohár és talán - felkiáltójellel - még a sört is az arcába öntöttem volna. Hmm, ezen olyan jó volt így elgondolkozni, csak hogy hát illúziórombolóként az előttem ülő személy volt olyan kedves, hogy megtörte ezt a "nyugis" morfondírozást.
- Hmm... - morogtam halkan. A pár perce az ölembe vett korsót visszacsúsztattam az asztalra és úgy döntöttem, hogy nem kell tovább háborúznom vele. Megnyugodott kissé, legalábbis én ezt reméltem... A táncolós kérdésre még a fejem is megráztam. Semmiképpen sem akartam itt, most és vele táncolni. Nem tudok, meg hát nem is akarok és ezen semmi sem változtathat. Pont.
- Tőlem? - szaladt fel a szemöldököm majdnem a homlokom tetejére. - Ezz..
Megakadtam a mondat, illetve a szó közepénél és inkább átcsúsztattam a korsót a másik asztalra. Visszaérve nem ültem már le, inkább csípőre tett kézzel megálltam az asztal mellett és pillogva méregettem a haját. Igen, a haját. Csak a haja volt az, ami úgy megfogott benne, de amúgy meg... a modorán lehetne csiszolni, az biztos. Közelebb léptem hozzá, mert ahogy kinézett az egyszerűen borzalmas volt. Mármint az ital miatt... Egy halk sóhajtással nyugtáztam, hogy felállt, de amit utána tett, azt már nem viseltem valami jól. Az még oké volt, hogy hátraesett, végül is sört ivott - nem is gondoltam volna, hogy a vajsör ennyire kiüti az embereket - de ahogy belém markolt, elszakadt a cérna. Erőteljesen rátapostam a lábára, de egy gúnyos mosolyon kívül nem mondtam semmit. Belül dühöngtem magamban és főleg az dühített, hogy itt maradtam eddig. Már számtalan lehetőségem lehetett volna lelépni innen én még is maradtam. Ez így utólag már nagyon rossz döntés volt.
- Gyerünk - sziszegtem neki halkan és megmarkolva a felkarját húzni kezdtem kifelé. Az ajtón nem túl kedvesen löktem ki, de azért még vigyáztam rá, hogy ne essen előre, vagy ami a még rosszabb: hátrafelé, vagy is rám. Amint kellő távolságban voltunk a csárdától egy falhoz löktem a fiút és már emeltem a kezem, hogy egy nagyon csinos pofon csomagot adjak át neki, amikor meggondoltam magam. Ehelyett csak villogó szemeimmel jeleztem neki, hogy ezzel túllőtt a célon.
- Te még is mit képzelsz magadról?? - nem emeltem fel túlságosan a hangom, de a nekem megszokott hangerőt már így is túlléptem. Karjaimat összefontam magam előtt és hátrébb léptem, mielőtt még valami ostobaságot csinálhatott volna. Na, abból elég volt a mai napra. Sóhajtva megráztam a tekintetem pedig a kastély és a fiú között ingáztak. Smaragdjaim folyamatosan cikáztak és mikor is az előttem állóra - vagy ülőre, ha összeesett, amin nem csodálkoztam volna - estek, továbbvonultattam őket. Már csak egy kicsi kellett volna ahhoz, hogy tényleg arcon csapjam. Ami azt hiszem be is fog következni, ha továbbra is így viselkedik...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Évnyitó. Te jó ég, egy újabb év csúszott el mellettem és én tök lazán vettem az "akadályokat". A vizsgáim jól sikerültek, az év közbeni ájulásokat és a halálhírt is sikerült feldolgoznom már, így teljesen jól voltam. Kicsit még bennem volt az az érzés, hogy ne menjek-e, hátha megint... megtörténik velem az, mint tavaly, de végül belementem, mikor Dasha felajánlotta, hogy eljön velem.
Most az ágyon feküdtem és a plafont bámultam. Sóhajtozva néztem a fehér falat, aztán úgy döntöttem, hogy elmegyek készülődni. Fél óra múlva már az aulában álltam és arra gondoltam, hogy talán még sem kellett volna idejönnöm. Két ájulás... a tanulószobában és Ricsi bácsinál. Anyám már rég elvitt volna mindenhova, hogy derítsék ki, mi bajom van, amit én persze nem akartam. Dashát könnyen megtaláltam, integettem neki és a tömegen átvágva gyorsan odasasszéztam hozzá.
- Szia! - mosolyogtam rá. - Mi újság?
Beharaptam az alsó ajkam és a nagyterem felé pislogtam. Kíváncsi voltam, hogy mennyien lesznek, bár gondoltam, hogy mivel ez egy iskolai rendezvény, az egész iskola itt lesz. Hmm, vagy talán csak a fele, de biztos sokan lesznek. Ami azt jelenti, hogy megnőtt annak az esélye, hogy most is elájulhatok... megint. Hát ez nem túl kecsegtető dolog, szóval inkább mély levegő, húzd ki magad és ne gondolj rosszakra. Tudod Iza, jó dolgok, mint például a birtok, anyu, apu, Vivi, vattacukor, felhők, pillangók, ilyesmik. Oké, nyugi. Lassan sikerült megnyugtatnom magam és a vattacukor gondolata egészen kecsegtető volt. Olyannyira, hogy rögtön enni akartam legalább egy pálcikával, de sajnos nem volt kéznél. Rosie! Ő hozott nekem egyszer még... ó, Rosie... emlékszem még, hogy majdnem elkapta őt az az árny. Gyakorlatilag egymást mentettük meg, amiért én is és ő is hálás volt. Sóhajtottam, visszanéztem Dashára és újra rámosolyogtam. Nem akartam olyan látszatot kelteni, hogy esetleg baj van, mert akkor esetleg... hát talán elkezdenek majd kérdezősködni hogy minden rendben van-e, satöbbi. Hát igen, ezt nagyon nem akartam. Úgy, mint tavaly sem. Ó, még van idő visszafordulni...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Váltig győzködtem magam, hogy nem lesz semmi baj, nem fog történni semmi, jó lesz és a többi. Kívülről nem látszott semmi, talán csak a gondterhelt arcom, de akkor is a terem felé pislogtam és nem néztem rá Dashára. Nem tagadom, nagyon is ideges voltam, de tudtam, hogy még egy ájulás és anyu biztos, hogy kinyírna. Ezt már szerintem Dol is jelentené, vagy valami, azért elég sokszor ütöttem már ki magam ahhoz, hogy lehessen valami bajom, de talán csak a trauma miatt, vagy hogy hívta a pszichológus...
Sóhajtva visszapillantottam a lányra és elmosolyodtam. Nem akartam, hogy gondterheltnek lásson, pedig nagyon is az voltam. Főleg rettegtem attól, hogy a "történelem megismétli önmagát". Ez kicsit talán furcsán hangozhat, de tényleg ettől tartottam a legjobban.
- Semmi említésre méltó - vontam meg a vállam a kérdésére. Elvoltam a nyári szünetben, na meg amikor Lucyék is visszaköltöztek, nagyjából átbeszéltünk mindent. Azóta meg nem sok minden történt, csak aludtam, feküdtem az ágyamon, meg Vattával játszottam. Sejtettem, hogy ez az év húzósabb lesz, mint az első kettő, szóval hát akkor nagyon bele kell húznom... Csak ne büntessenek meg még egyszer, azt nem bírnám ki.
- Persze - bólintottam és a lány után én is belépdeltem a terembe. A diákok többsége főleg az aulában gyülekezett, ott várták be egymást, így érthető módon a teremben még elég kevesen voltak ahhoz képest, ami ott kint volt. Próbáltam nem elszakadni a lánytól, főleg a padok között közlekedtek a bent tartózkodók, elvágva ezzel az utat Dasha után. Egy Rellonos bevágott elém, így kénytelen voltam megállni, hacsak nem akartam frontálisan ütközni. Mire a fiú eltűnt előlem és utolérhettem a lányt, addigra ő már megállt és tanácstalanul nézett rám
- Itt jó lesz, igen - mosolyodtam el újra. Furcsa, hogy ahhoz képest, mennyire rettegtem attól, hogy mi történhetne velem az elkövetkezendő másfél órában, most még nagyon is vidám voltam. Arcom sugárzott a boldogságtól és rájöttem, hogy hogyan tudnám magam lenyugtatni, arra az esetre, ha valamiért nagyon beparáznék: Vivire gondoltam. A szünetben hazajött és tudtam beszélni vele, jó volt az a néhány hét, amit együtt tölthettünk. Azt mondta, hogy mire vége lesz az újabb évemnek, addigra ő is befejezi az iskolát és hazajön. Hát mondanom sem kell, nagyon örültem a hírnek.
- Mit csináltál ma? - huppantam le a padra, magam alá gyűrve a szoknyám és a talárom. A hajam összefontam és egy virágos pántot csúsztattam a fejemre. Nem tartott sok ideig, Vivi még a nyáron megmutatta, hogy hogy kell és ezért is nagyon hálás voltam neki. Smaragd szemeimet a szobatársamra emeltem és beharaptam az alsó ajkamat. - Nagyon csinos vagy.
Mosolyogtam még mindig. Hiába, ez tényleg egy nagyon szép napnak ígérkezik, annak ellenére, hogy évnyitó van... új év...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Évkezdés, na meg most ugye az évzárás, szóval elég sok mesélnivaló van ilyenkor, kivéve nekem. Nem történt semmi olyan dolog, ami elég izgalmas lett volna ahhoz, hogy a lányoknak tudniuk kellett volna róla. Persze nem azért, mert nem bíztam bennük, egyszerűen csak szerettem, ha ez az én dolgom maradna és akkor semmi bonyodalom nem lehetne belőle később. Akár mennyire is telt el egy év, Vivi szerint még mindig ugyan olyan antiszociális voltam, mint elsőben. Vivi sok mindent mondott már nekem az első két évemről illetően, de azért ő sem volt itt mellettem a nap minden percében, hogy nézze tényleg igaza lenne-e. Amúgy igen, igazad lehet. Ezt válaszoltam neki, ő pedig csak mosolygott. Aztán még beszélgettünk pár dologról, de igazából csak arról viccelődtünk, hogy mi is történhetne itt, ha visszajövök. Vivien váltig meg volt róla győződve, hogy idén beszerzek magamnak egy pasit és ezt így mondta. Hát nem is kicsit akadtam ki, nem mondom.
A padig többé-kevésbé eljutottunk és amíg én a hajam fontam, Dasha is leült mellém. Tényleg nem tartott tovább nyolc-tíz percig befonni, a karom még is elzsibbadt a sok hátrafelé nyúlkálástól. Valahogy ebben mindig béna voltam, hogy totálisan is fájni kezdett a vállam és a felkarom, amikor hajat fontam magamnak. Vagy ez mindenkinél így van?
- Ha lesz időnk, persze - pislogtam bólogatva. Smaragdjaim gyorsan végigfuttattam a lány haján és kis gondolkodás után megállapítottam magamban, hogy sok mindent tudnék kezdeni a hajával. Na meg ő is, ha szeretne valamit csinálni, én szívesen megtanítom rá. Még egyszer utoljára gyorsan eligazítottam a virágokat a pántomon és már teljes egészében tudtam a lányra figyelni.
- Köszönöm - pirultam el a megjegyzésére. - Bevallom, hogy nekem semmim sem tetszik magamon. Sem a hajam, sem a szemem ami egyszer szürke, egyszer zöld... Vivi szerint egész nyáron kék volt.
Elhúztam a szám és az ajtó felé pillantottam. Sóhajtva megrántottam a vállam és visszanéztem a lányra. Tényleg nem tudom, hogy Vivi miért szerette úgy birizgálni a hajam, meg gyönyörködött annyit a szememben, mikor ő sokkal szebb volt. Kémszínű hajával és a szürkés-tengerkék szemével nagyon a nagyira hasonlított, akit már öt éve nem láttam. Valahova elköltözött és nem is beszéltem vele. Sóhajtottam és megmozgattam a fejem.
- Kicsit elfeküdtem a nyakam - hunytam le a szemem. - Ezenkívül Vattával voltam, tavaly év végén nagyon elhanyagoltam szegényt.
Erre nem voltam valami büszke, elvégre még is csak milyen gazda az, aki elhanyagolja az állatát? Nem is gazda, hanem inkább valami... szörnyeteg. Na jó, szörnyeteg azért nem voltam, de akkor is... hogy örült, amikor ma levittem sétálni az erdőbe! Hát majdnem bezuhantam egy gödörbe, de végül is Vatta örült a kis kirándulásnak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Elég egy rossz mozdulat, vagy egy szó és ez a kutya már is képes legyilkolni magát, persze nem önakaratból. Korához méltóan nagyon játékos és bohókás kutya, így talán a pirosak közé sorolnám, de mivel ő kutya, így nem jár iskolába, szóval háza sincs. Marad velem és ez így jó.
Egy kisebbfajta sokk ért, amikor a collie rakétagolyó szerűen kilőtte magát mellőlem  és az ablakhoz rohant. Utólag kiderült, hogy csak Laviához rohant olyan boldogan, de én akkor is nagyon megijedtem. Te jó isten, ha az ablak nyitva lett volna... Amikor a lány - a kutyával az oldalán - leszállt az ablakból, végre nyugodtan fellégezhettem és a sokk hatása alól is kikerültem már. Vagy talán szívrohamot kaptam volna... hmm, nem is tudom.
Mosolyogva figyeltem, ahogy a lány megdögönyözte a kutyát, aki heves farokcsóválásba kezdett, aztán beszélni kezdett hozzá. Szemeim felragyogtak, mikor a lány ajkait elhagyó szavak elsősorban a kutyához szóltak, ugyanis az emberek többsége bolondnak nézik azokat, akik beszélnek az állatokhoz, vagy is elsősorban engem. Pedig én mindig bizonygattam, hogy megértik, de hát mások ezt nem vették tudomásul.
- Hűű, gratulálok - ragyogtak fel újra a szemeim, mikor válaszolta a kérdésemre. Nagyon büszke voltam rá, hogy ilyen jó vizsgaeredményei lettek és hát nekem is jól sikerültek... a többség. Igaz, hogy tavaly jobbak lettek, de még így is átmentem mindenből. Aminek kifejezetten örültem.
- Nekem is jók lettek. Sok kiváló és várakozáson felüli. Ja, meg egy elfogadható, de hát... mindegy - nevettem el magam a végére. Laviával sokkal felszabadultabban tudtam beszélgetni, mint másokkal, pedig hát vele is elég kevésszer találkoztam. A kékek többségével kevésszer találkoztam, mert vagy ők, vagy én tanultam... plusz még a kiddics, ott van akkor Vatta, meg most jött a prefektusság is...
- Hazautazol a szünetre? - tettem fel a költői kérdést, amire kapásból igen lett volna a válaszom, már ha nem én kérdeztem volna. Én mindenképp hazamegyek, látnom kell anyuékat és Vivient is. Őt muszáj. Sok mesélni valóm van neki, már ha hazajön...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Mátra Máguscsárda

Egyre jobban felhúzta az idegeimet ez a gyerek, pedig különben mindig azt mondták, hogy nyugodt lány voltam. Egészen addig, amíg el nem jöttem ide. Az első ok már a csárda: sosem voltam itt és vajon miért? Jó, azért, mert sosem volt időm, egyedül meg... úgy meg nem. Második indok: azt sem tudtam, hogy ki hívott ide, de legközelebb nem megyek sehová. Minimum egy kísérő nélkül. Komolyan, fel lehet valakit ennyire idegesíteni?
Már az, hogy nyuszifülnek hívott. Egy, ne becézgessen, kettő, nem vagyok nyúl. Jó, lehet, hogy ez egy szerelmespárnál elég édes, meg aranyos kifejezés egymás becézgetésére, de mi nem voltunk szerelmespár. Még csak a közelében sem voltunk, a srác vezetéknevét sem tudtam... A csárdában kezdett elég elviselhetetlen lenni a légkör, így muszáj volt valami menekülőútvonalat találnom, de előbb le kell rendezni ezt itt.
- Hah, nagyon vicces - ingattam a fejem. Mondjuk az a pár tényleg elég jól berúgott, szóval itt a második indok, hogy miért is kell gyorsan lelépni innen. Na és mivel én ilyen kedves vagyok, viszem magammal ezt is, mert attól függetlenül, hogy idősebb nálam, attól a vajsörtől kicsit meghülyült az biztos, szóval a további idiótaságaira nem vagyok kíváncsi... meg szerintem más sem.
Nem olyan könnyű nem észrevenni, hogy engem bámult, de ez ellen nem tehettem semmit. Nem fogok itt most elkezdeni kiabálni vele, ha megkérném, hogy nézzen mást, egész biztosan visszavágna valami gorombább dologgal, szóval inkább csak felkaptam a korsót és arrébb passzoltam az egyik asztalhoz. Na, innentől gyorsultak fel az események. Az egyik pillanatban még a csárdában tapostam a sárkány lábát, a másikban már a falhoz löktem és összefont karokkal - na meg veszélyesen villogó zöld szemekkel - ácsorogtam előtte. Azt hiszem most jött el az a pillanat, amikor tényleg alaposan helyre kéne pofozni a srácot.
- Nem, te figyelj... - vágtam volna közbe, de hát ő Zétény, ő mindent megtehet. A hegyi beszédre csak a szemeim forgattam, különösebben nem érdekelt, hogy mit mondott, hagytam, hadd szónokoljon még egy pár percig, ha leléptem, úgy sem fog többet keresni. Remélem...
- Nem vála... - kezdtem volna újra, amikor széttárta a karját és akkor... na, akkor jött a bombarobbanás. Szavai villámcsapásként értek, teljesen ledermedtem, szemeim kitágultak, ajkaim lassan szétnyíltak és csak álltam ott, úgy bámulva rá, mintha most tudtam volna meg, hogy megölt valakit. Nm tartott sokáig ez a hibernáció, a következő pillanatban szemeim újra a normális alakjukat vették fel, ajkaim szorosan összepréseltem és újra megingattam a fejem.
- Is... ismételd meg - sziszegtem újra olyan hangon, mint amikor a csárdában a lábára tapostam. Most szakadt el nálam a cérna és bár eddig jól bírtam - anyu szerint nekem jó idegeim vannak a hülyékhez, bár Zétény nem tűnt ostobának, sőt -, már csak tehetetlenül vártam, hogy mit reagál. Kezeim ernyedten a csípőm mellé zuhantak, szemeim rémülten Bambi-szerűvé váltak és csak álltam és vártam a halálos ítéletem...  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Bogolyfalvi temető

Az idő egyre hűvösebb, a percek is egyre gyorsabban telnek, így minden esélye meg van annak, hogy hamarosan jön egy prefektus és... na, hát akkor nekünk végünk. Nem szerettem volna, ha elkapnak, mert hát anyuéktól azt hiszem kétszer jobban kikapnék, mint Doltól... vagy a kék prefiktől, már ha valamelyikük sétálna erre. Egyelőre viszont még csend volt és nyugalom, csak a szél által lengetett fák ágai csaptak zajt, de azok sem olyan nagyot. Közben egy pokróc is a vállamra került, na meg a padon is helyet foglaltam. A kissé nem ideillő kérdésemen látszott, hogy meglepődött a fiú, de hát nem hibáztattam érte. Tényleg, miért is kérdeztem ilyet?
- Az a valaki én voltam? - kérdeztem félénken. Nem terveztem, hogy elárulom neki, én miért jöttem ki ide, az hadd legyen az én dolgom. Így csak a fákra vándoroltattam a tekintetem és a szél által lengetett lombkoronát figyeltem. Csodálatos hangot adott ki, amit én bár tompán hallottam, még is nagyszerű volt. Ekkor megnyikordult a kapu, fejem a hang irányába kaptam és már talpon is voltam, hogy a fiú csuklóját megragadva a falhoz húzzam őt, mielőtt az ismeretlen észrevett volna minket. Szorosan a falhoz nyomtam, én magam pedig amennyire csak tudtam, előkúsztam, hogy jobban lássam az idegent. Az árny felvéve a padon hagyott pokrócot, azután úgy, ahogy jött, kilibbent a kapun. Átcsúsztam a ház másik oldalára és a sötétségbe olvadva követtem egészen addig, amíg el nem fogyott a fal. Fájdalmas arccal fordultam vissza a fiúhoz, de a bocsánatkérésemet nem biztos, hogy hallotta.
- ... tényleg sajnálom - motyogtam még újra és kikukkantottam a fal mögül. Az idegen betért a falu szélén álló házba és a fény is kigyúlt már, amikor a fiú megérintette a kezem. Összerezzentem és megráztam a fejem, közben visszanéztem rá.
- Nem fázok - motyogtam és tettem egy lépést oldalra, ezzel jelezve, hogy mennünk kellene már. Biztos, hogy nagyon késő volt és én tényleg nem akartam már kint maradni, kiszellőztettem a fejem, így hacsak ő nem maradna, számomra véget ért a kiruccanás. - Én megyek.
Hangom még halkabb volt tekintve, hogy most közel álltam hozzá. Válaszát meg sem várva rámosolyogtam elköszönésképp, aztán a ház nyújtotta sötétségből elválva kilibbentem a kapun és igyekeztem úgy felsietni a kastélyba, hogy folyamatosan takarásban legyek. Már csak az kellene, hogy valaki a visszaúton csípne el... na, ahhoz már tényleg nagy pech kell.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Lavia egész jól fogadta Vatta érkezését és nem is kezdett el sikítozni, ugrálni, meg miegymást csinálni, csak mert "rám ugrott egy kutyaaaa!!!". Na, ezeket az embereket nem értem a legjobban. Hogy miért félnek ennyire a kutyáktól, főleg attól, amelyik vagy hat fejjel kisebb nála. Lavia viszont egészen vidám arccal simogatta a kutyát, aki úgy csapkodott a farkával, hogy egy kisebb mini-hurrikánt hozott létre majdnem. Ragyogó szemekkel figyeltem a kis párost, közben pedig nem felejtettem el úgy vigyorogni, mint egy idióta. Tényleg nagyon aranyosak voltak együtt.
- Anyuék is folyton azzal rágják a fülem, hogy írjam ám a vizsgáim, mert ha nem lesznek jók, akkor nem engednek haza, de ők is csak viccelnek... remélem - döntöttem oldalra a fejem és az ajakamba harapva fájdalmas arcot vágtam. Hű, ha tényleg komolyan gondolták, akkor idén nem megyek haza. Oké, ez nagyon nem valószínű, de anyu nagyon komolyan leírta, hogy miket nem csinálhatok még, ha nem lesznek jók a vizsgáim... fél oldalt teleírt, én pedig azon agyaltam egész nap, hogy vajon komolyan gondolta-e, vagy sem.
- Mindig is el akartam jutni Londonba - morfondíroztam félhangosan, miután Lavia egész hosszan válaszolt a kérdésemre. - Én mindenképp hazamegyek, már ha anyuék hazaengednek.
Az utolsó szót már csak úgy mellékesen mondtam, különben a mosolyom még szélesebb lett, végül átcsapott nevetésbe. Az egyik kanapéhoz sétáltam és elgondolkodva lehuppantam rá. A mosolyom még az arcomon volt, azonban a nevetést már abbahagytam. Vatta rögtön otthagyta Laviát és a lábamhoz furakodva ledobta magát elém, fejét pedig a térdeire fektette.
- Nem - ráztam meg a fejem. - Úgy tudom, hogy kicsi kutyákhoz nem kell kérvény, legalább is eddig még nem szóltak, hogy Vatta miért van itt.
Tényleg nem szóltak még és így utólag belegondolva most már nem is érdekelt, hogy bárkit is zavart volna a kutya jelenléte. A buksijára csúsztattam a tenyerem és lassan végighúztam a kezem a hátán. A juhászkutya farka meglibbent, amikor kezem belefúrtam a bundájába és egy halk nyüszítés hallatszott az állat felől.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Van ez az érzés, amikor sejted, hogy valami rossz fog történni és megpróbálsz felkészülni rá, hogyha esetleg téged nagyon érint, akkor ne zuhanj össze, vagy valami. Szóval felkészülsz, amennyire tudsz és akkor már nagyon érzed, hogy jön a rossz dolog, de nem történik semmi. Nem történik semmi és te csak ott ülsz, nézel ki a fejedből és azon gondolkozol, hogy miért nem történt semmi, holott te nagyon érezted, hogy valami nagyon rossz fog történni. Olyankor örülsz, de csalódott is vagy egy kicsit, hiszen tévedtél azzal kapcsolatban, hogy rossz fog történni. Ugyanez az érzés fogott el, amikor lefelé lépdeltem a lépcsőkön, hogy az évnyitóra menjek. Nagyon biztos voltam benne, hogy ma is történni fog valami és hát valamennyire igazam is lett, de nem velem...
Dashával gyorsan találtunk egy helyet a Levisek asztalánál és kezdődhetett az évnyitó előtti pletykálkodás, meg miegymás. Nagyon emlékeztetett a helyzet az ájulásomra. Akkor is a szobatársammal beszélgettem, de volt ott még valaki. Bálint... Körbepillantva a teremben sehol sem láttam a fiút, de valószínűleg mással jött. Kicsit megnyugodott a lelkem, hogy ha még is elájulnék, nem előtte esnék össze a konyhai találkozás után. Hmm, most úgy ennék palacsintát! A mellettem ülő lánnyal sok mindent megbeszéltünk, a hajfonást, a szépséget - hmmm... - és még azt is felajánlotta, hogy megmasszírozza a nyakam, de elutasítottam. Egy halvány mosollyal megjegyeztem, hogy már hozzászoktam, mint a fejfájáshoz, szóval majd elmúlik. Egyre többen kezdtek beszállingózni a terembe, köztük volt egy kék gólya is, akire nem felejtettem egy rámosolyogni, mikor elhaladt mellettünk. Aranyos lánynak tűnt és biztos voltam benne, hogy még fogunk találkozni.
- Hmm? - fordultam vissza Dashához, mikor megemlítette a cicáját. Az elmúlt évben megkedveltem a kis fekete szőrmókot és bár Vattának nem lett a kedvence, tudom, hogy is is szereti egy kicsit. A teremben felerősödött a zsibongás és egyre többen ültek le a helyükre, végül a tanárok is megérkeztek. Sejtettem, hogy nemsokára az igazgató is megérkezik és akkor... elkezdődik a tanév.
- Mi történt? - fordultam hirtelen újra felé. Szemeim tágra nyíltak, a pulzusom az egekbe szökött, mint anno. Oké, nagyon gyorsan le kell nyugodnom, mert megint összecsuklom. - Szóval...
Halkabbra vettem a dolgot, amikor az igazgató felállt a pódiumra és elkezdte mondani a dolgokat. Tapsoltam, mikor kellett és mosolyogtam, mikor a Levitát említette. Közben Ly is leült mellénk, miután elbúcsúzott.. khm... Zéténytől. Gyilkos pillantást vetettem a fiúra, amikor elhaladt mellettük, Ly-hez pedig nem szóltam, ahogy kérte. Az egész minden igazgató és a kviddics dolog is gyorsan lement, szóval Ármin is lefelé igyekezett a pódiumról. Szomorú voltam amiatt, hogy elmegy, de hát ez van. Miközben kifelé igyekezett a teremből, még egyszer rámosolyogtam, aztán ennyi volt... Valószínűleg nem látom többé.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Elképzelni sem tudom, hogy mikor sírtam ennyit utoljára. Vagy, hogy mikor sírtam egyáltalán valaki miatt utoljára. Nem elég, hogy Noel idejött, mert hát az még oké, hogy bejött a könyvtárba valamiért, de miért kellett neki letáboroznia mellettem? Nem lett volna egyszerűbb köszönni és tovább menni? Hát persze, hogy nem... Nem sok eset volt, amikor a sárkányházból zavartak, de az a pár alkalom is elég volt arra, hogy meggyőződjek róla: őket jobb elkerülni. Most viszont Ő jött ide hozzám és Ő miatt sírok most. Minden miatta van. Elrontotta a napom már csak azzal is, hogy bejött a sorba. Miért nem.. miért nem... miért nem... Rengeteg olyan kérdés volt, amit nem lehetett volna megválaszolni ezzel az esettel kapcsolatban, de most a legfontosabb az volt, hogy Noelt minél előbb eltávolítsam magam körül és talán még a könyvtárból is. Csendben haldokoltam arcom a térdeim és azon belül a tenyerembe temetve. Nem akartam sírni, nem akartam, hogy gyengének lássanak és főleg azt nem akartam, hogy Noel maradjon. Semmiképpen sem akartam vele összefutni órákon kívül valahogy. Eddig mindig sikeresen el tudtam kerülni a Rellonosokat és ők is elkerültek minket, most viszont önszántából jött ide, ugye?
Az a pár perc, amíg Noel összeszedte magát és felemelkedett, nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Menj már el! Akartam ordítani, de nem megy. Én nem vagyok ilyen és nem tudok olyan lenni, mint mások. Sosem voltam az a fajta, aki kimondja a véleményét, kiabál és olyan dolgokat tesz, ami nem helyes. Nem helyes, nem helyes, nem helyes! Meddig fogom még magam ezzel győzködni? Vatta mozgolódni kezdett mellettem és mire felnéztem, Noel már nyitotta is a száját, hogy a gúnyos megjegyzéseivel elköszönjön tőlem. Letöröltem a könnyeimet, szipogtam még egyet és halvány piros szemekkel voltam kénytelen végignézni, ahogy Noel vigyorogva hátat fordított nekem és hamarosan eltűnt az egyik könyvespolc mögött. Nyeltem egyet, lassan feltápászkodtam és a könyveket visszacsúsztatva a helyére kiviharzottam a könyvtárból. Még csak az kéne, hogy valaki esetleg meglásson....

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Mátra Máguscsárda

Sokszor rájöttem már, hogy a Rellonosokban nem lehet megbízni, nem lehet hinni nekik és nem kell velük találkozni. Hogy miért? Hát mert a kis "összeröffenés" vége mindig az lesz, hogy valaki megsértődik és csapkolódni vagy kiabálni kezd. Az én esetemben mindkettő megtörtén szép sorjában. Már a csárdában nagyon pipa lettem Zétényre és ezt még az is fokozta, amit utána csinált velem. Nem elég, hogy folyamatosan bámult - az még oké lett volna, ha az arcom nézi - és megjegyzéseket tett, ennek tetejében még minden neki állt feljebb. A csárdából túl könnyű volt kirángatni és a falhoz lökés sem volt túl erőteljes, de hát ennyi telik tőlem. Nem vagyok terelő, így nem ütök erősen, de majd feltalálom magam... Nem lehet nehéz verés nélkül elintézni, hogy Zétény vegye komolyan a dolgot és ne bánjon így velem. Hmm, akkor viszont biztos megkérdezné, hogy hogy így? Talán túlságosan is kiismertem már ebben az elmúlt másfél órában... Ennek nem lesz így jó vége. Smaragdjaim vészesen villogtak, amikor a fiú újra beszélni kezdett, de most igazából nem is a szavai miatt akadtam ki nagyon.
- Mondju... - kezdtem volna bele a felháborodott mondatba, amikor hirtelen közelebb lépett és megcsókolt. Szemeim összeszorítva löktem el magamtól a fiút, aki így erősen nekicsapódhatott a falnak. Annyira koncentráltam arra, hogy ne nyissam ki a szemeimet, hogy már elhittem: ha csukva maradnak talán ez sem történt meg. Kezeim ökölbe szorultak, kedvem lett volna ütni, ütni, ütni. Fájdalmat akartam okozni neki, amiért ezt tette velem. Szemeim hirtelen pattantak fel, a kezem már lendült, hogy arcon csapjam, de elkapta a kacsóm. Elkeseredetten rántottam ki csuklóm a tenyeréből és most a másikkal próbálkoztam. Úgy gondoltam, hogy nem volt elég ideje arra, hogy felkészüljön ere a "támadásra", így ha igazam lett, akkor egy hangos csattanás után elég szépen bepirosodott az arca.
- Hogy... - hangom elcsuklott, kezem lehanyatlott, szemeim pedig becsukódtak. Megint azt hittem, hogy ezzel így meg lehet ezt oldani, de tudtam, hogy megtörtént. Megtörtént és ezt mindketten tudjuk. Nem tudok visszamenni az időben, nem tudom nem megtörténtté tenni, semmit sem tudok csinálni... Nem, nem, nem...! Egy könnycsepp gurult le lehunyt jobb szemem pillái alól. Mindkét kezemmel beletúrtam a hajamba és amíg hátrahúztam a fürtöket, smaragdjaim is kinyitottam. Pupilláim összeszűkültek, megráztam a fejem és kényszeredetten megpróbáltam rácsapni az öklömmel a mellkasára...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

Az új évkezdés mindig valami jobb és különleges dolog, már akinek. Mindenki izgatottan várja a nagy napot, a pillanatot, amikor kimondják - vagy nem - a nevét, mert elért valamit, vagy ilyesmi. Aztán vagy csalódnod kell, vagy nem kell csalódnod. Akiket felszólítanak, azok jobb esetben kimennek, átveszik amit éppen kapnak, aztán visszasétálnak. Megtapsolják őket, ők pedig büszkék magukra. A szüleik is büszkék rá. Mindenki büszke és boldog. Boldogság van, bárányfelhőcskék, szivárvány és miegymás. Kicsit - nagyon - bosszús hangulatom volt egész nap, anyától kaptam ma egy levelet, amiben hát nem valami kedvesen fejezte ki a csalódottságát, hogy semmiben sem emelkedtem ki olyan nagyon. Még az sem hatotta meg, hogy majdnem megkaptam a legjobb őrzői címet, de hát... anyák... Egész nap azon törtem a fejem, hogy min akadhatott ki ennyire, mert hogy biztos nem ezen, az tuti. Ismerem én már anyámat és nagyon jól tudom róla, hogy ilyeneken semmiképpen sem húzná fel magát, még egy induri-pindurit sem. De hát jól van, essünk túl ezen az egész dolgon, mehettem járőrözni. Ebben az évben az első volt, év eleje van, meg hát kicsit zabos is vagyok, szóval jaj annak, aki most a mancsom közé kerül... Már tíz óra is elmúlt, amikor befordultam az egyik folyosón és lassan végigcsoszogtam a kövön. Cipőm nem ütött sok zajt, pálcám is csak gyéren világított a talárujjamba ejtése miatt. Nem szerettem volna, ha most a következő folyosón észreveszek valakit, szóval a lehető leglassabban kellene végigjutni ezen a tíz méteren. Oké, mély levegő, egy perc, egy lépés. Jó Iza, menni fog. Már csak három méter. Már csak kettő. Már csak... ó, sarok! Sóhajtva fordultam be az említett résznél, ahol rögtön bele is ütköztem valakibe. Hmm, itt egy áldozat. AZ... áldozat. Egy pillanatra szorosan lehunytam a szemem, vettem egy mély levegőt és elhessegettem azt a gondolatot, amely szerint én beleütköztem valaki. Ó, nem, az illető a falnál állt és épp valami kung-fu mozdulatot próbált bemutatni. Vagy nem?
- Nevet, ház... Zoli? - szaladt fel a szemöldököm a  fiú nevének említésekor. Hmm, hát róla aztán tényleg nem gondoltam volna, hogy kiszökne és ha nem is randalírozna, azért kint lenne takarodó után. Jó, a legelső dolog: kideríteni, hogy miért és mióta van kint. Aztán büntetni. Hát igen, ezt viszont muszáj. Dashánál is ugyanígy jártam... jó, nem ugyanígy, de hasonló volt a helyzet. Talán ő is lázas és úszni megy? Vaaagy...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Mátra Máguscsárda

Az események most már nem csak, hogy felgyorsultak, rögtön átcsaptak villámsebességbe és az idő csak úgy rohant. Az egyik pillanatban még betoppantam a csárda ajtaján és éppen azt kerestem, hogy ki is küldhette azt az üzenetet, a másik pillanatban már a vajsört húzogattam a fiú elől, mint valami macska-egér játéknál, most pedig már dühösen meredtem rá a csók miatt. A csók! Sosem voltam még ilyen dühös senkire, de tényleg. Még akkor sem, amikor Noel idegesített fel. Nem, az még mindig semmi volt ehhez képest. Még is hogy csókolhatott meg Nem úgy volt, hogy ő... és Ly... Na jó, kész, vége, elvesztem. Hogy gondolhattam azt, hogy ez a találkozó nem zárul mással, mint azzal, hogy valaki megsértődik, valaki dühös lesz, vagy... jó, arra még én sem gondoltam, hogy az lesz a vége, hogy megcsókol! Az pedig, hogy ő erre mit reagált, egyszerűen még jobban kiborított. Nem hiszem el, hogy ő nem érzi át, amit én most éreztem. De ó persze, hogy is gondolhattam volna, hogy ilyenekre képes? Hiszem neki csak az a fontos, hogy jó színben tündököljön és az már nem is számít, hogy mások mit gondolnak. Vagy esetleg azok mit gondolnak, akikkel ilyen dolgokat csinált? Az elkeseredett pofonom célba talált, azonban az ökleim már nem tudtam a mellkasához ütni, kezeimet leszorítva nézett rám. Dühös voltam, fájdalmat akartam okozni neki és nem csak egy pofonnal, vagy egy ökölcsapással. Lehet, hogy ez csak egy ilyen hirtelen fellobbanás volt, de akkor és ott tényleg arra gondoltam, hogy tönkre akarom tenni. Talán túl sok volt ez tőlem, de a gondolataim elszálltak már, nem is tudtam, hogy hol vagyok, hogy mit csinálok.
- Mit vagyok úgy oda?!?! Na nehogy most még neked álljon feljebb! - csuklóimat valósággal kitéptem a karjai közül, nem fogadtam el a nemleges cselekvést, ha nem akart elengedni, akkor a lába igencsak megfájdulhatott. Ajkaim remegtek, a könnycsepp eltűnt az arcomról és arra gondoltam, hogy Lyra ezt nem tudhatja meg. Nem tehetem ezt vele, akár mennyire is a kedves vőlegénye hibája, akár mennyire is löktem el magamtól, ez attól még megtörtént. Nem lehet visszacsinálni... Amikor Zétény elindult, kétségbeesettem kaptam el a karját és rántottam vissza.
- Ha bárkinek el mered... - nem fejeztem be a mondatot, úgy gondoltam, hogy a villogó szemek és az alkarjába mélyedő körmök eléggé meggyőzőek ahhoz, hogy tudja mit nem szabad csinálnia. Ujjaim egyre szorosabban zárultak a kezére, körmeim pedig valósággal felszakították a húst. Oké, ne rugaszkodjunk el nagyon a valóságtól, nem okoztam neki olyan nagy fájdalmat, de azért az nem valami kellemes, ha bárki belemélyeszti a körmeidet a kezedbe. Tudtam, hogy valahogy le fogja szedni a kezem az övéről, de a legutolsó pillanatig azt akartam, hogy érezze: nekem ez a csók mennyire fájt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Mátra Máguscsárda

Elegem volt mindenből, mindenkiből, az egész világból, Zétényből... igen, főleg rá voltam most annyira pipa, hogy nem is tudom mit csináltam volna vele. Ha Vivi ott lett volna most velem, biztos azt mondaná, hogy ne törődjek vele, nem érdemelné meg azt, hogy akár fájdalmat okozzak neki, semmit nem érdemelne meg. Én viszont nem voltam Vivi és nem azt tettem, amit ő mondott volna. Olyannyira dühös voltam, hogy akaratlanul is cselekedtem, amit cselekedtem. Totál nem voltam tisztában azzal, hogy mit csináltam, már csak azt láttam, hogy a körmeim a csuklójába mélyedtek, a szája pedig mozgott. Mintha mondott is volna valamit, de a szavak csak fáziskéséssel jutottak el a tudatomig. Nem, nem, nem! Akartam üvölteni újra, de nem ment. A torkom égett, egy szó sem jött ki a számon, miután körmeimet lerázta a csuklójáról. A durva megszabadításra csak lehunytam a szemem, sóhajtottam egyet és mire a fiú újra megszólalt, már hevesen a fejem ráztam.
- Tűnj el innen - sziszegtem. Tudtam, hogy előtte már kegyesen elbúcsúzott, de nem akartam ránézni. Nem, úgy éreztem, hogy soha többé nem akarom látni. Soha többé nem akarom látni az önelégült arcát, a villogó szemeit, a gúnyos mosolyát, nem akarom hallani a hangját, semmit... Szemeim csak akkor nyitottam ki újra, mikor hallottam a távolodó lépteit. Fagyos tekintettel néztem a hátát, ahogy elsétált. Csak elment és én ennyit akartam. Nem akartam, hogy búcsúzkodjon, hogy valami hozzászólást intézzen hozzám, nem akartam, hogy akár rám nézzen, egyszerűen csak lépjen le és hagyjon békén. Azt akartam, hogy kerüljön el az órákon, a szünetekben, forduljon meg, ha meglát a folyosón, nézzen keresztül rajtam, ne vegyen tudomást rólam és a legfontosabb: soha ne meséljen erről senkinek...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

- Ne koncentrálj már ennyire - forgattam a szemeimet Mihaelt nézve. Furcsa volt itt ülni vele szemben és Gazdálkodj okosan!-t játszani két háztársam társaságában. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer még pont Misi lesz az, akit jól elgyepálhatok majd... hát igen, vesztésre áll és ennek én nagyon örülök. Lehet, hogy gonoszan hangzik, de az eddigi Mihaellel való találkáim alatt nem gondoltam volna, hogy ennyire aranyos, mikor ellenem szeretne győzni. Hát az a fej... megmosolyogtat.
- Figyelj már egy kicsit jobban - csóváltam a fejem a fiú kiakadására. Vajon mindegyik Rellonos ilyen aranyos, amikor egy büntetés által velem kell társasoznia és nagyon nyerni szeretne? Hmm, jó kérdés. Ujjaimmal a tábla mellett doboltam az asztalon. Államat a másik kezem tenyerébe helyezve fürkésztem halvány mosollyal az arcomon Misit. Az eddig mozgatott ujjaim hangosan puffantak az asztalra, mikor a mellettem ülő Sárika megmozgatta a szemüvegét és valami roppant édes hangon kijelentette, hogy Misi nem figyel és én teljesen tisztességesen játszom. Az eddig csak halvány mosolyom most kiszélesült, a sárkánysrác kiakadása pedig csak egy újabb olyan pont volt, ami miatt a szám még jobban széthúzódott volna, ha tudna. A fiú próbálkozása a csalás bebizonyítására olyannyira aranyos volt az eddigi kifakadásaihoz képest, hogy most már tényleg nem tudtam mit csinálni. A fejem elfordítva Sárára néztem, miután pedig kinevettük magunkat a lánnyal, sóhajtva felálltam és a fiú fölé magasodva beharaptam az alsó ajkam.
- Na, fejezd be a Morci-Marcit és figyelj rendesen, mert különben észre sem veszed és a következő pillanatban én nyerek - nem volt fontos nekem az, hogy nyerjek, de látva ezt az arcot, amit Mr. Mindenképpenénnyerekmerthanemkitagadnak vágott, egyszerűen olyan érzésem támadt, hogy még jó sokáig el kell húzni ezt a játékot. Sosem mosolyogtam még ennyit Vivi balesete után és ez most igen is kellett nekem. Most tényleg egészen vidám voltam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Mostanában elég furcsa ötleteim vannak, amiket egyszerűen meg is valósítok. Már csak önmagában is az a tény, hogy anyámék tudta nélkül Párizsba mentem azzal a lánnyal, akit alig ismerek, akitől mások szerint inkább félnem kéne, akiről olyan dolgok keringenek, amit nem is tudom kik terjesztenek, aki szerintem nem is olyan vészes és mint mindenki, ő is tud kedves lenni, akivel csak egyszer volt olyan rendes találkozóm, amiből nem is nagyon tudtam meghatározni, hogy milyen is, akinek az ikertestvére konkrétan elrabolt, de  utána „kárpótolt”. Michelle - már megint szerintem - az a lány, aki tud kedves is lenni, ha akar, mert nem minden rellonos olyan, amilyennek mondják.
De már megint. Jogos lenne a kérdés, hogy mit keresek én Párizsban, amikor egy szót nem tudok franciául, amikor anyámék kinyírnak, ha ezt megtudják otthon és a legjobb: miért pont vele? Hiszen attól még, hogy nem hiszek a pletykáknak, még lehetne bennem olyan érzés, hogy tartanom kéne tőle, de nem. Nem nyírt még ki és ez egy jó jel, legalább is ezt gondolom.
- Tulajdonképpen kinek is az ötlete volt ez? – bukkant fel a fejem az egyik sor mögött. Michelle nem tűnt valami hű, de boldognak, sőt, így ránézve most már nem is érdekelt annyira, hogy melyikünk is találta ki ezt az egészet. Vásárolni biztos nem fogok és ugyanez elmondható a franciáról is. Hát jó, akkor még is miért jöttünk ide?
- Na nem, rózsaszínt nem – ráztam meg gyorsan a fejem és sarkon fordulva rövidesen eltűntem egy újabb sor mögött. Emlékszem, anyát nagyon gyorsan ki szoktam akasztani azzal, hogy a lehető legtöbb ruhát felnyalábolva masíroztam be a ruhafülkébe, ő pedig hiába mondta, hogy úgy sem veszi meg mindegyiket, ami jó és tetszik és szép, én mindig kiharcoltam nála, szóval esélye sem volt. Most viszont totál más a helyzet, Michelle nem az anyám, meg hát nem is vagyok már nyolcéves…
- Ez? – masíroztam a lány elé egy zöld darabbal, a kezébe nyomtam és reméltem, hogy rájött, hogy ez nei lesz.. lenne. Bár mostanra már megutáltam a vásárlást, azért még tudok szép dolgokat keresni például Vivi szerint fantasztikus ízlésem van, csakhogy ő most nincs itt, Michelle pedig biztos, hogy el fogja utasítani a ruhát. De jól kiismertem…

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Számíthattam volna rá, hogy rendes választ nem fogok kapni tőle, de amit mondott, az rendesen lefagyasztott. A ruhát markolva pislogtam a szőkére és csoda volt, hogy nem kezdtem el tátogni is, mint a partra vetett hal. Hogy valaki foglalkozik velem? Ezt most…
- … hogy érted? Hogyhogy foglalkozik velem valaki? Én nem egy kutya vagyok, hogy etetni és sétáltatni kell, hanem egy ember… - nem akartam jelenetet rendezni, meg hát az nem is lett volna hozzám „méltó”. Hiba volt eljönni ide, most már tudom. A ruhával, amit az imént Michelle olyan roppant kedvesen a fejemhez vágott, hirtelen fordultam meg és pechemre majdnem nekizuhantam egy francia hölgynek, aki hangos és nem épp kedves – ennyit még én is megértetem az arckifejezéséből – szavakkal adta a bolt tudtára a nemtetszését. Jobbnak láttam minél jobban elkerülni a nőt, így a legelső fülkébe beiszkolva elrántottam a függönyt, de a ruhát nem akartam felvenni. Gyűlöltem a rózsaszínt, semmi kedvem sem lett volna felvenni, de végül is úgy öt perc ücsörgés után rászántam magam arra, hogy belebújjak. Brrr…
- Nem jó… rózsaszín – nagy nehezen átszambáztam a bolton úgy, hogy nem találkoztam azzal az enyhén idegesítően magas hangon karattyoló nőszeméllyel, Michelle-nek viszont akár mennyire is igaza volt, a rózsaszín akkor sem tartozott a kedvenc színeim közé. Szóval az ilyen színű ruhákat is ki lehet húzni a listáról.
- Mögötted – böktem a ruhaállványon sorakozó feketékre, elvettem tőle az imént kezébe nyomottat, és ha megfordult, visszasiettem a fülkébe, hogy levegyem magamról ezt a csillámpóni színű ruhát. Soha többé nem veszek fel ilyen színű ruhát... soha.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Jól van, le kéne nyugodni, még sem vagyok én egy részeg fazon, aki abban leli örömét, hogy másokkal üvöltözzön egy… francia bolt közepén. Nem akartam részletezni a dolgot de ő sem ostoba, valószínűleg megértette, hogy mire akartam kilyukadni. Jól esett viszont, hogy törődött velem, de most komolyan nem vagyok kutya és amilyen meglepő, vannak barátaim is.
- Mindegy… - ráztam meg a fejem amolyan zárjuk le most már ezt a dolgot fejrázásként. Nem kívántam többet kiakadni és felhúzni magam ezen a dolgon, nem voltam ilyen. Viszont most már majdnem több időt töltöttem a rellonosokkal, mint a levitásokkal és ez egy kicsit megrémített. Akaratom ellenére futottam velük össze úgy, hogy néha „leálltam velük beszélgetni”, ami nem éppen kellemes csevejből állt. Jó, ez még is csak roppant furcsán hangzik, de nagyon is igaz, olyan ez, mintha valami isteni sorscsapás lenne, vagy nem is tudom.
- Ööö… köszönöm? – látszott rajtam, hogy fogalmam sem volt azon, hogy mit is mondott a lány, végül is nem tanultam franciául és még az angollal is voltak problémáim, sőt, időnként még a magyarral is vannak. Pedig az angol szerintem valamennyire könnyebb lehet, mint az anyanyelvem, az általános iskolai nyelvtantanárom szerint biztosan. Fú, de utáltam azt a nőt… Olyan roppant unalmas órákat tartott, hogy hiába figyeltem, egyszerűen nem tudtam koncentrálni arra, amit mondott, de persze azért én voltam a kiskedvence… bár nem is értem, hogy miért.
- Hát… – oldalra döntöttem a fejem, közelebb léptem Michelle-hez, végignéztem a fekete ruhákon és magamban szépen elkönyveltem, hogy a franciával roppant különbözik az ízlésünk. – Mondjuk az.
Ujjaimmal az egyik, Michelle-hez közelebb lévő darabra böktem, ami talán még a lányhoz is illett. Viszont meg kellene előtte még néznem, így beakasztva nem sok mindent látok belőle.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

A rózsaszín ruha nem volt a legjobb választás, gyorsan meg is szabadultam tőle és hát soha többé nem akarok ilyet felvenni. Akár mennyire is áll rajtam jól és akár mennyire is tetszett Michelle-nek, nekem akkor sem jött be és ezt neki is megmondtam. Nem, nem, nem. Mindig is gyűlöltem a rózsaszínt, hatéves voltam, amikor anya vett nekem egy pink fölsőt, én meg kidobtam az ablakon, mert nem tetszett. A póló maga szép volt, csak hát ugye a színével volt baj.  
A zöld ruha nem nyerte el a francia tetszését, de nem adtam fel. Helyette kijelentette, hogy ha már mindenáron ruhát akarok neki keresni, akkor az fekete legyen. Áhh, majd ő keres magának. A zöld ruhát visszavittem a helyére, közben jól megnéztem és most már így nekem sem tetszett annyira.  A lehető leglassabban mentem vissza a lányhoz, aki addigra remélhetőleg már választott magának ruhát, de nem. Segítséget kért, méghozzá tőlem. Hűha, vissza nem térő alkalom, hogy egy rellonos segítséget kér, méghozzá egy levitástól. Ezt felírom valahová…
- Nem tudom, csak. Na, vedd f… - mire befejezhettem volna a mondatot, a lány már a fülke felé lépdelt, én viszont ne követtem. Visszafordultam a feketékhez és tovább kutakodtam, amíg Michelle ki nem nézett a fülkéből. Nem reagáltam azonnal, egy ízlésesebb – és hosszabb – fekete ruhát kiválasztva fordultam csak meg és figyeltem a lányra. Egy apró fejcsóválás után indultam el.
- Ennyire rossz? – oké, a haját és az arcát látva tényleg nem tudom megállapítani, hogy hogy áll rajta a ruha, helyette inkább csak odanyújtottam neki az újabb szerzeményt. – Vedd fel ezt. Talán ez jobb lesz.
Fejemet oldalra döntöttem, amíg el nem vette tőlem az említett darabot, aztán a függöny behúzása után sarkon fordultam és rövidesen eltűntem az emberek között. Ez hosszú vásárlás lesz, már ha Michelle vesz valamit.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

A halloween egyenlő a rémisztő dolgokkal, a fergeteges hangulattal és sok emberrel. Már eleve amiatt, hogy lesznek egy csomóan megfontolandó volt számomra a dolog: eljöjjek? Mostanában kezdtem újra begubózni, ha nem járőröztem, vagy nem volt olyan dolog, ami miatt ki kellett mozdulnom a szobából; gondolok itt a kviddicsre, akkor nem mentem sehová. A kutyámmal játszottam, zongoráztam, vagy tanultam. Nem volt szükségem társaságra és talán még a szobatársaim sem furcsállták a dolgot. Pont így viselkedtem még gólyaként és ha akkor nem volt szükségem társaságra, most miért legyen?
Végül még is csak eljutottam, méghozzá nem is egyedül. Az új mestertanoncunk, Anthony hívott el, viszont először nem akartam elfogadni a meghívást. Végül is megszerveztük a DÖK-kel, Anne nem mondta, hogy kötelező elmenni rá. Nem mondtam tehát se igen, se nemet, de aztán meggondoltam magam és valahogy a hangulatom is a jó felé fordult, így belementem a dologba. Elvégre ha már elhívtak, illetlenség nemet mondani, nem?
- Jó szórakozást - motyogtam magamnak, miközben lesétáltam a Levitából, hogy a remélhetőleg üres bejárati csarnokban találkozzak Anthony-val. Az esernyőm lóbálva lépdeltem le a lépcsőn, az alsó ajkamat harapdálva. Amikor még csak ötleteltünk, hogy milyen legyen a nagyterem, nem voltam benne biztos, hogy a végeredmény elég ijesztő lesz-e, de most majd kiderül. Jó, most örülök már, hogy elfogadtam a meghívást.
- Szia - köszöntem a mestertanoncnak, mikor leértem hozzá. Oldalra döntött fejjel pillantottam végig a ruháján és elkönyveltem magamban, hogy nagyon jó lett. Mary Poppins-t már nagyon kicsi korom óta ismertem és szerettem, meg hát a muglik is szeretik. Nem voltam benne biztos, hogy a többiek tudják, hogy ki is ő valójában, de bíztam benne, hogy igen. Azért csak tudják...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Nem értem magam. Az egyik pillanatban még a szobámban ücsörgök és a kutyámat nyomkodom, a másik pillanatban pedig már a tükör előtt ácsorgok és éppen kisminkelem magam. Nagyon megváltoztam nagyon rövid idő alatt és ez nem csak engem rémített meg, hanem anyát is, akinek írtam még a múlt héten. Nem számítottam olyan nagy rácsodálkozásra, végül is mindenki változik, de nekem nem kellene. Főleg nem olyan irányba, hogy a múlt hónapban több időt töltöttem a rellonoskkal, mint kellett volna. A franciaországi kirándulás is pont egy sárkánylánnyal történt, anyámék pedig még mindig nem tudtak róla. De ha megtudják, olyan balhét csapnak...
Most viszont érezzük jól magunkat, nem gondolunk az otthoniakra, csak Anthony-ra, a nagyteremre és varázsoljunk már az arcunkra egy kis halloweeni hangulatot. A szám harapdálása nem tartozott éppen a jó hangulat-varázsolásomhoz, de kezdtem kicsit izgulni. Segítettem ugyan a DÖK-nek, viszont nem éreztem úgy, hogy olyan túl sok mindent csináltam volna. Mire leértem a fiúhoz, addigra már a diákok többsége beszállingózott a nagyterembe, a többiek pedig páronként siettek le a lépcsőn, nehogy lemaradjanak valamiről. A fiú elé érve rámosolyogtam a partneremre és nem tudtam nem észrevenni, hogy milyen aranyosan néz ki ebben a jelmezben.
- Én is - bólintottam a kérdésére és most már sokkal készségesebben fogadtam el a felém nyújtott kart. Smaragdjaim a nagyterem ajtaját fürkészték, miközben magamon éreztem a fiú tekintetét. Megmozgattam a vállaimat, megszorítottam az esernyőm nyelét és újra a fiúra néztem.
- Köszönöm. Jó jelmezt választottam, jól áll neked - mosolyodtam el újra, a kérdésére viszont megráztam a fejem. - Az meglepetés, nem mondok semmit.
Lehet, hogy nem hangzott titokzatosnak, de én még is annak éreztem a válaszom. Nagyon kíváncsi voltam a véleményére, amikor majd belépünk a terembe. Sóhajtottam egy nagyot, bólintottam és lassan előreléptem. A hasam ugrott egyet, amikor beléptünk a terembe. Minden fekete-fehér volt, ahogy megterveztük, de még így is rémisztő valamennyire. Ez jó estének ígérkezik.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

- Az lesz, igen – bólogattam mosolyogva. Amíg mi kint ácsorogtunk, a nagyterem közben megtelt a kíváncsi és jelmezbe öltözött diákokkal. Boldogan vettem tudomásul, hogy aki bement, nem is jött ki egyhamar, vagy is tetszik nekik a díszítés. Sóhajtva megcsóváltam a fejem az újabb bókra és a mestertanoncba karolva lassan a terembe lépdeltem. A szemem káprázott még pár pillanatig a szürke látványtól, pedig már megszokhattam volna. A diákokon végignézve azt vettem észre a boldogságtól sugárzó arcukból, hogy tetszett nekik a buli és a diákönkormányzatnak most sikerült újra valami fantasztikusat alkotnia. A fekete-fehér terem azt az érzést keltette bennem, mintha egy régi színtelen filmbe kerültem volna, színes karakterekkel. A színkavalkádban igyekeztem nem elszakadni a mestertanonctól, ami többé-kevésbé sikerült is. A svédasztalhoz érve válaszoltam csak az imént feltett kérdésére, akkor is csak egy vállvonással.
- Maradjunk az Izánál – döntöttem oldalra a fejem és végigpillantva a kirakott szemgolyókon, füleken és orrokon, hirtelen olyan érzésem támadt, mintha ezek az „édességek” tényleg élők lennének. Valójában nem tudom pontosan, hogy kik csinálták őket, de a manókra tippelek. Remek munkát végeztek, egy ideig biztos nem fogom megkóstolni őket...
- Elvileg nem mérgezőek… elvileg – vontam meg a vállam és inkább hátrébb léptem attól tartva, hogy az egyik majd nekem ugrik. Végül is ki tudja, ez halloween, bármi megtörténhet, nem? Meglengetem az esernyőm és ezzel együtt meg is fordultam. Jó volt végignézni a társaságon, Anne beszéde pedig valamennyire megnyugtathatott minket, hogy az ételek nem mérgezőek, nem ugranak ránk, sőt, nagyon finomak.
- Nincs valami buli-hangulatom – biggyesztettem le az ajkam a helyre nézve, ahol az előbb még a diákönkormányzat elnökasszonya állt. Valójában most a legutolsó dolog lett volna a „Mit szeretnék csinálni ma este” listámon, de ezt valójában előbb is megmondhattam Anthony-nak. Jól van Iza, ezt megint jól megcsináltad.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Ezek az édességek tényleg nagyon bizarrak voltak és nem meglepően mozogtak. Tényleg kitettek magukért a készítők és megemelem a kalapom, komolyan. A muffinok még egész aranyosak voltak, de a fülek és a szemgolyók rendesen rám hozták a frászt. Anthony is ezen a véleményen lehetett, de ő végül még is megkóstolt egy szemet. Most komolyan, miért pont azt? Fájdalmas grimasszal az arcomon néztem, ahogy az édesség eltűnik a szájában és nyelés nélkül csusszan le a torkán. Brr...
- Amúgy milyen íze volt? - attól függetlenül, hogy ez lehetne egy igazi érzékszerv is még érdekelt, hogy sós, cukros vagy savanyú. Talán még én is megkóstolok egyet, de előtte mindenképp hosszasan tárgyalok magammal ezen. Az oké, hogy nem mérgező, de én képes vagyok mindenfélét bemesélni magamnak és a legfinomabb vattacukornak is akár sóska íze lehet. Jó, azért vattacukroknál nem szoktam, azok mindenhogyan isteniek.
Folyamatosan a tömeget bámultam és egyre jobban azt éreztem, hogy feleslegesen jöttem el ide, hiszen totál semmilyen kedvem sincs most ehhez a bulihoz és amikor a mestertanonc megkérdezett, igen helyett még is csak nemet kellett volna mondanom. Aztán valahogy kibukott a számon a mondat, amit talán nem kellett volna kimondanom. Egy sóhajtással hallgattam végig a fiú mondanivalóját, összefontam a karom és lassan elfordítottam a fejem, smaragdjaimat pedig ráemeltem.
- Nem a Te hibád. Egyszerűen csak elment a kedvem... talán ezeknek a szemgolyóknak a hibája - mosolyodtam el. Pál pillanatig még őt néztem, zöld szemeim utána újra a tömegre siklottak és egy vállvonás kíséretében döntöttem. - Visszamegyek a szobámba. Ez most nem az én napom. Nem kell visszakísérni, érezd jól magad. Szerintem biztos találsz valakit, akivel tudsz majd beszélgetni. Jó bulizást, szia...
Nyomtam egy puszit az arcára és a tömegen átvágva kiléptem a nagyteremből. A kalapot leszedtem a buksimról, kiengedtem a hajam és valamivel nyugodtabban lépdeltem vissza a Levita toronyba. Most már biztos, hogy nem állok még készen ennyi emberes rendezvényekre...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

- Oké, nem tudom, hogy hogyan fogom ezt kimagyarázni otthon, de itt vagyunk. Baker Street 221/B. Hát itt van - az utolsó mondatot már csak suttogva tettem hozzá. A legfontosabb a cím volt. Álmodni sem mertem volna, hogy egyszer majd itt állok az utcán, Angliában és bámulom az ajtót. Az ajtót, ahol elvileg Sherlock Holmes élt. Belecsíptem volna a kezembe, de egyszerűen képtelen voltam rá. Teljesen lefagytam, csak pislogni tudtam. Totál nem emlékszem arra, hogy hogyan jutottunk ki Magyarországtól, hogy hogy keveredtünk Angliába. Anyáék olyan szinten meg fognak nyúzni, elégetnek és leüvöltik a fejem, hogy olyat senki sem látott még. Tulajdonképpen ez már a második olyan alkalom, amikor a tudtuk nélkül mentem ki Magyarországról. Még az elsőt sem tudják és, ha a kettőt összerakva kitálalok nekik, hát biztos vagyok benne, hogy utánam küldenek egy egész hadsereget.
- Csípj meg - nyögtem ki a következő mondatot. Még mindig a ház előtt álltunk, egyik kezemmel a hátizsákom pántját fogtam, a másikkal pedig megragadtam a lány kezét. Szemem a boldogságtól csillogott, mellkasom gyorsan emelkedett és süllyedt. Egy pillanatra mindent elfelejtettem. Mintha egy villámcsapás által felejtettem volna el mindent. Olyan jó volt ott állni az utcán és bámulni a házat. Lassan elengedtem a lány kezét, előre léptem és tanácstalanul tekintettem rá. Oké, itt vagyunk, de... - ... most?
Még mindig sokkos állapotban voltam, így reméltem, hogy a lány legalább mond valami értelmeset, vagy csinál valamit.