Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Ha eddig még nem tettem volna, hát most végigmérem őket, na de nem azért, hátha találok rajtuk valami kivetnivalót. Nem, szimplán csak húzni akarom kicsit az agyukat, most elég jól szórakozom - a körülményekhez képest. Hisz a vizsgáknak vége, és ahogy az előbb ők is mondták, az alsóbb évfolyam vizsgái sem voltak olyan nehezek. Ennek egyrészt nagyon örülök magamban, hiszen nekem fontos, hogy a csapat tagjai tartsák a színvonalat tanulás terén is, és ne kelljen azért befejezniük egy időre a kviddicset, mert a rossz átlag nem teszi lehetővé. Egy kicsit önző érdek, de hát ez van.
- Kiváló? Elfogadható? Mondjátok nyugodtan - mosolyodom el, ezúttal teljesen őszintén, közben ismét az arcukat kezdtem fixírozni. Tényleg ennyire ijesztő lennék? Nem áll szándékomban valami kegyetlen prefektus hírében állni, de ahogy látom, nagyon jó úton haladok afelé. Na mindegy, egy kicsit még maradjunk kint, úgyis olyan régen csodáltam már meg közelebbről a szfinx portréját.
- Siettek valahova? - pillantok vissza Zalánra, kérdőn felemelve az egyik szemöldököm. A hangomban ezúttal egy cseppnyi gúny sincs, érdeklődve figyelem a fiút. Tetszik, hogy nem csak állnak itt előttem, és akkor is beszélnek hozzám, ha épp nem én kérdezek. Tetszik? Na jó, azt hiszem túl sok időt töltöttem Michelle társaságában. Nem, mintha bánnám.
Frayec eközben mellettem ugyanolyan lankadatlan érdeklődéssel figyeli az előttünk állókat, mint ahogy én. A rasek ugyan nem érti, hogy mi történik most, miért nem megyünk már be, vagy tovább a folyosón, jól nevelt módjára marad a lábam mellett, összekuporodott pozícióban, fejét picit leszegve, de tekintetét a számára idegeneken tartva.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Ott van a nyelvem hegyén a csípős válasz, könnyedén visszaszólhatnék neki ezzel kapcsolatban, mégsem teszem. Bólintok, aztán ismét a teámat kezdem fixírozni, hogy azért addig is csináljak valamit, míg ő kibámészkodja magát. És itt jön a feketeleves, tőlem szokatlan kertelés nélkül osztom meg vele a véleményem, holott pontosan tudom, ez őt mennyire nem fogja meghatni. Adrian nemcsak borzalmasan makacs, hanem még tökéletesen is játssza a szerepét, amitől egyszerűen kiráz a hideg. Nézem az érzelemmentes szemeket, közben nem tudok másra gondolni a legrosszabbnál, de nem hátrálok meg. Állom a tekintetét, miközben észre sem veszem, és körmeim már a tenyerembe vájnak. Nem tudom, mikor lettem ilyen dacos, de abban egészen biztos vagyok, hogy Adriant nem lepem meg.
- Én nem ezt kérdeztem. Shayleent szóba sem hoztam, nem is akartam - rázom meg a fejem, szemeimet még mindig az övéibe fúrom. Száz százalékig biztos vagyok benne, hogy nem ő fogja először elkapni a fejét. - Arról beszélek, hogy ez a rengeteg edzés, meg ide-oda rohangálás két kontinens között tönkre fog tenni. Lehet, hogy nem érzed magadon, de látszik rajtad, hogy megvisel.
Érzem, hogy a pulzusom egyre feljebb szökik minden egyes kiejtett szónál, körmeim hegye piroslik a véremtől. Kezem hirtelen húzom az ölembe, mielőtt még a makulátlanul hófehér terítő piros lenne, pilláim megrebbennek a mozdulat közben - de nem teszek semmi mást. Meg sem próbálom mély levegővételekkel lejjebb küzdeni az adrenalinszintem, csak hagyom, hogy a szívem majd' szétfeszítse a mellkasom. Nem, most valami sokkal fontosabb dologgal kell foglalkoznom.
Adrian elfordul, én pedig kétségbeesetten hunyom le pilláim a kelleténél is hosszabb időre, hogy aztán újult erővel kezdhessek el beszélni.
- Tudod, hogy nem így van. Szereted ezt csinálni, és amíg ez így lesz, addig nem fogod tudni meghúzni a határt. Sosem fogod tudni, hogy mikor elég, hogy mikor nem fogja megérni, hogy mikor állsz majd a szakadék szélén. Legközelebb már csak zuhanni fogsz, Adrian.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Igyekszem mély levegővételekkel lejjebb küzdeni a pulzusom, miközben Adrian a másik oldalon épp a kávéja utolsó kortyait ízleli. Tartom a szemkontaktust, csak éppen az esik nagyon nehezemre, hogy körmeimet valahogy kivarázsoljam a tenyeremből, mielőtt még a kelleténél is mélyebbre vájhassanak a bőrben. Utána majd rohangálhatok bekötött kézzel mindenhova, és fájlalom a kezem, mert nem tudom még a kilincset sem megfogni.
Adrian visszakérdezésére az ajkamba harapok, de továbbra sem kapom el a tekintetem, végtére is nem esik nehezemre a rideg tekintetét, meg az érzelemmentes arcát nézni. Ez már mindennapos programnak számít nekünk, túráztatjuk egymást, aztán valamelyikünk csak feladja a végén. Egyszer, valamikor...
- Gratulálok - a kérdésére nem reagálva, történetét meghallgatva reagálok utóbbira, bár ezt az egy szót is inkább sziszegem, mint normális ember módjára közlöm vele. Nem kedvelem ezt a stílust, és őszintén, ha nem lennénk most ilyen helyzetben, ami ráadásul még miattam is alakult így, akkor már rég a másik nyakába borulva idegesítenénk egymást, azzal a kis, elenyésző különbséggel, hogy mosolyogva, boldogan tennénk azt. Nem így, gyilkos pillantásokat vetve egymásra. - Megvagyunk, tanulunk. A háztársaim nem szívesen mentek ki a házból, fontosabbak voltak nekik a vizsgák, minden idejüket felemésztette a magolás - ahogy egy jó levitástól a többiek megszokhatták, nem mozdulunk ki sokszor a házból, a vizsgaidőszakban pláne nem voltunk láthatóak. Nálam már vége mindennek, most már csak a csapatot próbálom felrázni, és bármennyire is utálnak miatta, rátértünk a kemény edzésekre, a hosszú futókörökre, az órákon keresztül tartó levegőben zajló játékra. Miközben a többiek a merényletemet szervezik egymás között, én próbálok újabb és újabb stratégiát kidolgozni, amivel nyerhetünk a többiek ellen. És hogy hogy vagyunk? Borzalmasan fáradtnak érezzük magunkat, még így, a vizsgaidőszak végeztével is. De ez még így is elenyészik amellett a tény mellett, hogy Adrian rosszabbul néz ki mindannyiunknál. Lehet, hogy ez mást nem zavar, de engem nagyon. Aggódom érte, na.
- Biztos minden rendben? - képtelen vagyok engedni neki és másról cseverészni, holott erre a kérdésre sem olyan választ fogok kapni, mint amilyenre számítok. Ennyire azért ismerem őt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Pilláim megrebbennek a mondata közepén, az egy ideje már combjaimon pihentetett tenyerem zavartan a másik kezembe rejtem. Egy kicsit sem érdekel most Adrian bőre, sem az, hogy ez neki mennyire semmit sem számít. Nem tudja rólam, sosem mondtam neki és mástól sem hallhatta még, de nálam ez a fázis már eléggé rosszat jelent. A vértől ugyan nem szoktam bepánikolni, de ha már a saját körmeimmel okozok magamnak fájdalmat, abból hamarosan tényleg ájulás lesz.
- Tényleg ez a legfontosabb most? - elhúzom a szám, mintha nem is akarnám elhinni, hogy ezt komolyan ő mondta. Hogy ez neki komolyan ennyire semmit sem számít, hogy tényleg nem vesz észre semmit, hogy ilyen makacs, hogy sorolhatnám még, mitől ugrál a pulzusom a nagyon magas és a nagyon alacsony között. Lehet lassan el kéne mennem orvoshoz.
Legszívesebben önmagam meghazudtolva az asztalra csapnék és üvölteni kezdenék vele, de miért is? Nincs jogom kérdőre vonni az életét, azt, hogy szabadidejében mit csinál, hol, és miért. Ha neki ez az állandó ingázás két kontinens között jó, úgy érzi, ezt tudja csinálni, akkor hagynom kellene. De nem, én vagyok a mindent túlaggódó barátnő, aki nem képes leállni még a vihar előtt. Ami már érkezik is. Adrian szavait rezzenéstelen arccal hallgatom végig, még akkor sem szólalok meg, mikor már a szakításról beszél. Összeszorul a szívem, és egyszeriben még a lélegzetem is elakad. Ajkaim elnyílnak egymástól, de mikor beszélni kezd, visszazárom őket, mintha mi sem történt volna. Körmeim ismét a tenyerembe vájnak, szívem a torkomban dobog. Nagyon szívesen sírnék most egy sort, a torkomat fojtogató érzés nem hagy rendesen lélegzetvételhez jutni - legalábbis így gondolom ezt én, holott a kettőnek semmi köze egymáshoz.
- Itt és most, hm? Ha tényleg így gondolod, akkor ezt nincs értelme tovább húzni - elcsuklik a hangom, és rögtön el is kapom a tekintetem. Percek óta most először. Kibámulok az ablakon, de az onnan besütő fény zavarja a szemem, na és ha ez még mind nem lenne elég, szédülni is kezdek. Nem ittam ma túlságosan sokat, az előttem lévő csésze is már csak kihűlt italt tartalmaz, ez pedig még egy ok a rosszullétre. Ép kezem visszarakom az asztalra, tekintetem Adrianra siklik, de már belőle sem látok sokat; látásom túlságosan gyorsan homályosul el, a tompa hangok megszűnnek. Az előbb az asztalra rakott kezem csúszás közben magával rántja a csészém, és csak az óriási szerencsén múlik, hogy mellettem törik szét a földön. De én ebből már mit sem érzékelek, ahogy az ijedten felkiáltó vendégekből, és Adrian reakciójából sem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Tippem sincs, hogy mennyi ideig fekszem eszméletlenül Adrian karjaiban, aki egy mondattal lerendezi a vendégeket, és elküldi az egyik pincérnőt vízért. Nem tudom, hogy hogy néz most rám, hogy aggódik-e egy kicsit az állapotomért, vagy dühös rám, mert ilyen helyzetbe hoztam, vagy esetleg azért, hogy nem is szóltam neki erről a dologról. Nem látom sem az arcát, sem a tekintetét, pedig nagyon is érdekelne, hogy milyen érzelmek tükröződnek most a szemeiben. Látni akarom, hogy hova néz, hogy mennyire ura a helyzetnek.
Adrian pofonjai nem segítenek a helyzetemen, a testem megmoccan egy kicsit, ahogy a finom ütések hatására mozog a fejem - ennek eredményeképp bal kezem lecsúszik a hasamról, egyenesen a fiú teste mellé, pontosan arra a helyre, ahova az előbb még a csészém zuhant. Kézfejem a szilánkokra esik, amik felsértik a bőröm.
A vízért hajtott pincérnő még mindig nem érkezik vissza a folyadékkal.
Tompa fájdalmat érzek a halántékom táján, és mikor rádöbbenek erre a tényre, a kezem felől is érkezik az a szúró, kellemetlen érzés. Szemem valami elcsépelt, borzalmasan sablonos romantikus filmet megszégyenítő lassúsággal nyitom ki, ép kezem közben lendül, hamarosan pedig Adrian karjába kapaszkodom. Kell pár pillanat, hogy hozzászokjak ehhez a fényhez és a tompa lüktetéshez a homlokom és halántékom környékén.
- Francba - nyögöm ki végül, mikor sikerül felnéznem a fiúra. Igyekszem jó képet vágni, és nem éreztetni vele, hogy mennyire nem vagyok most éppen a toppon, nem mintha ezt nem vághatná le csak az arcomra pillantással. Lehunyom pilláimat és igyekszem másra gondolni a lüktető fejfájáson kívül, de miután ez nem megy, felhúzom másik kezem is és ujjaim a homlokomra szorítom. - Ne haragudj. Nem akarok erről többet beszélni. Vigyél haza, kérlek - ismét a felkarjába kapaszkodom, előredőlök és próbálok felülni az ölében, most pedig még az a tény is teljesen hidegen hagy, hogy Adrian milyen izmos, ergo elmarad a pirulás is. Csak arra koncentrálok, hogy minél előbb felülhessek és eltűnjünk innen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Vasil
- Zárt

Hosszasan fújom ki az eddig bent tartott levegőt, ezzel egy időben ellököm magam a pad támlájától. A földre ugrom, kezeimet a zsebembe süllyesztem és elindulok az erdő felé. Tisztában vagyok vele, hogy nem lenne helyes bemenni oda, most, hogy itt vannak a nyakunkon a felügyelők. De a szükség nagy úr, és nekem az erdőre van szükségem. Még gyakorolni sem tudok, pedig itt a tavasz, sok a zöld, rügyeznek a fák, tökéletes időpont az elemi mágia fejlesztésére, erre tessék. Kapunk egy rakás minisztériumi bábot, akik árgus szemekkel lesik az ember minden lépését, hátha elkövetsz csak egyetlen egy pici hibát is. Nagyon bosszantóak, csak az a baj, hogy nem tudunk ellenük mit tenni, és láttam Ádámon még az évnyitón, hogy neki sem a szíve csücskei, amit meg is értek. Aztán utána elmagyarázta, hogy húzzuk meg magunkat. Hát, eddig sem nagyon mutogattam ezt az oldalam, de most meg pláne nem csinálhatok semmit. Tényleg mindenhol ott lehetnek.
Kacifántos gondolatmenetem egy fiú szakítja meg, tulajdonképpen egy földön fetrengő, talán piknikező mestertanonc. Nem Norbi az, de ez az új srác annyira ismerős, hogy nem tudok csak így elsétálni mellette - pedig ezt kellene csinálnom. Tőle öt-hat méterre torpanok meg, tekintetem le sem veszem róla, és közben próbálok rájönni, hogy hol láthattam már. Mert jó, fent a kastélyban, de ha csak ott láttam volna, akkor nem cövekelnék le egy pad mellett. Hunyorogva próbálok nevet kapcsolni az archoz, arra pedig egy percig sem gondolok, hogy esetleg észrevehet. Ahogy látom, a szeme egyelőre csukva van, de ha így folytatom, biztosan érezni fogja azt a kellemetlen érzést, ami akkor jön, ha valaki sok ideig néz... Mert pontosan ezt teszem én is. Bámulom összeráncolt homlokkal, zsebbe rejtett kezekkel, picit oldalra döntött fejjel. Mint egy kiskutya.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Figyelem az arcvonásait, próbálom összekapcsolni az ismerőseimmel. Azokkal is, akikről csak hallottam, de tudom, hogyan néznek ki. Végül is az is valami, csak nem biztos, hogy el is találom. Oda is mehetnék hozzá, hogy "helló, ismerős vagy, ki vagy?" de akkor biztosan hülyének nézne, azért meg nem kapnék piros pontot. Meg lehet, hogy egy felügyelő - ez utóbbit azonban gyorsan el is vetem magamban, hisz nem lehet felügyelő. Már csak azért sem, mert felül és olyat mond, amitől meg kell kapaszkodnom a padban. Hah! Tudtam, hogy ismerem.
Zavartan pillantok körbe, aztán az intésére elindulok felé. Végül is már épp itt az ideje megismerni.
- Vasil? Az a Vasil? - tisztában vagyok vele, hogy ebből nem fog rájönni, miért várok erre igenlő választ. Meg amúgy is, hogy erre milyen választ várok. De hát Vasil. Vajon hány ilyen nevű fiú rohangálhat a suliban? Mindenesetre kíváncsivá tett, és ha már itt van, beszélgessünk. - Dimitrov? - vonom fel szépen ívelt szemöldököm végül. Meg sem próbálok segíteni neki abban, hogy megválaszolhassa a kérdésem, én magam pedig egyelőre nem mutatkozom be. Nem akarom lelőni a poént, meg Michelle hátha mesélt rólam. Magamban ajánlom neki, hogy így legyen, mert ha nem, tennem kell egy kellemetlen látogatást nála. Ami végül úgyis odáig fajulna, hogy én csendben ülök a konyhában, ő meg magyaráz. Úgy mindenről, néha kiabálva, néha meg nem. Mert most azért mégis képzeljük el, ahogy én dühösen lecsörtetek hozzá, azzal a szándékkal, hogy jól kiosztom. Nonszensz.
- Köszönöm, nem kérek semmit - utasítom el kedvesen a felajánlását, aztán elpirulok, ahogy meghallom a következő mondatát. Na, jó, ilyet nem játszunk. - Nem, én csak azt hittem ismerlek... és igazam is lett, szóval ezt a témát akár is el vethetjük - a fejemet rázva ülök le mellé, zöld szemeimmel az övéit keresem. Ismerkedjünk akkor.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Amikor végül kiderül, hogy tényleg az a bizonyos Vasil ül előttem, lesütöm a szemem és visszagondolok arra a nagyon régi beszélgetésre, mikor rellonos barátnőm bejelentette, hogy ki ez a fiú és mi történt köztük. Olyan régen történt az, most pedig már együtt is vannak, Michelle tuti nem lát jól a rózsaszín ködtől, ha a navinésről van szó - meg amúgy sem -, Vasil meg... Vasil. Igazából nem tudok róla sokat mondani, ahogy ő sem rólam.
- Nem ismerek másik Vasilt - biztosítom a fiút, és azt is szívesen hozzátenném, hogy borzasztóan régóta várok erre a találkozásra, de inkább magamban tartom. Nem kell tudnia, hogy én már akkor sejtettem a kapcsolatukat, mikor ők ketten még nem - igazából nem sejtettem semmit. Elmehetnék jósnak is, haha. Csak félő, hogy nem keresnék valami sokat és az első hozzám betévedő ember jövőjét sem tudnám megjósolni, és elég rosszul is hazudok, ezt azért tegyük hozzá.
- Nem foglak bántani, hé - emelem fel mindkét kezem a következő kérdésére, még el is mosolyodom közben. Tetszik nekem ez a Dimitrov. - Fogalmazzunk úgy, hogy van egy ked... hát, kedves közös ismerősünk - jó, Michelle végül is mostanában mindig kedves, nem az szemmel-gyilkolós, bunkó, harcias és még sorolhatnám milyen lány, akiről hallottam annak idején. A szememben azóta nagyon gyorsan megcáfolta a sztereotípiákat, és ezt nem úgy tette, hogy ki kellett hozzá nyírnia valakit. De lehet, hogy sok mindenről nem tudok még...
- Szóval van ez a közös ismerős. Talán sejted is, hogy kiről beszélek, de ha nem, az se baj - hogyne lenne baj -, és elsőre kicsit ijesztőnek tűnhetek, hogy nem mutatkozom be, meg minden, de nem eszlek meg. Viszont nagyon szeretnélek megismerni, mit gondolsz, mesélsz magadról? - érdeklődve emelem rá zöld tekintetem és miközben a választ várom, gondolatban megveregetem Michelle vállát. Jól választott.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Érdeklődve figyelem a navinés mozdulatait, és bár nem vagyok valami nagy viselkedéselemző, látom rajta, hogy nem tudja hova tenni a helyzetet. Amit teljesen meg is értek, mert egyelőre nem vagyok hajlandó leleplezni magam, szegénynek így fogalma sincsen, hogy miért kérdezősködöm róla, és hogy egyáltalán mit akarok tőle. Pedig szerintem nagyon jól elcseveghetnénk, biztosan lenne is egy(!) közös témánk. Ez már haladás, emberek.
A kérdését olyan szépen hagyom figyelmen kívül, mint amilyen szép vagyok én. Egy mosollyal igyekszem elterelni a témát erről a dologról, egy ideig még nem szeretném lerántani a leplet Michelle-ről, pedig úgy talán Vasil sem lenne ennyire távolságtartó.
- Elnézést, ha túlságosan indiszkrét voltam - emelem fel ismét kezeim védekezően, mert semmi szükségem rá, hogy félreértse a helyzetet. - Nem akartam, természetesen megértem, ha nem szeretnél így beszélgetni - még rá is bólintok a dologra úgy, mintha ezt így jól megbeszéltem volna saját magammal. Tisztára, mintha Vasil egy skizofrén, enyhén riasztó Izabellával találkozott volna, és nem pedig velem. Aki a normális.
Mielőtt még teljesen befejezném ezt a játékot, oldalra biccentett fejjel megkeresem a tekintetét, és igyekszem azt sugallni közben, hogy ismernie kell engem. Tudom, hogy ismer, ha kell, szedje ki az agya legmélyebb részéből azt a kis információt, amit tud rólam, de olyannak mindenképp lennie kell! Ki fogok borulni, ha Michelle nem mesélt rólam egy szót sem.
- Izabella vagyok - még mindig őt nézem, természetesen valami reakciót -meglepettet, valami olyasmit, hogy hát persze, hogy te vagy az!- várok tőle. Aztán segítségképp hozzácsapom a vezetéknevem is. - Nemes - jó, ez így elég hülyén hangzik egyedül, meg egy másik helyzetben -mondjuk, ha nem én mondtam volna és nem az én nevem lenne- visítva vetném magam a földre, de ezzel is csak próbálom rávezetni a navinést a dolgokra. Meg felkészíteni magam az instant dührohamra - lehet egyáltalán nekem olyanom kialakulóban?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Döbbenten pislogok a navinésre, amit nem Michelle említése vált ki belőlem. Csak megnyugszom, hogy a lány mesélt rólam, mert bármennyire is hadakozott és hadakoztam én is eleinte a kapcsolatunk ellen, azt mindkettőnknek be kellett látnia, hogy sokkal nagyobb szükségünk volt egymásra akkor -és most is-, mint bárki másra. Nekem néha még mindig nagy szükségem van rá, ilyenkor előszeretettel rontok be hozzá, ő pedig készségesen hallgat meg és oktat ki nem feltétlenül kedvesen, ami legalább használ. A lefagyásom az ölelésre vonatkozik, ahhoz még mindig nem vagyok teljesen hozzászokva, hogy idegenek érjenek hozzám, pláne ölelgessenek. Nagyokat pislogva várom, hogy Vasil elengedjen, majd amint ez megtörténik, egy halvány mosollyal igyekszem leplezni a zavarom.
- Szóval Michelle mesélt rólam - szólalok meg végül a navinés tekintetét keresve. - Rólad viszont szinte semmit sem tudok, mert vagy nem tudott rólad mondani semmit, vagy pedig túlságosan is mással voltunk elfoglalva, hogy szóba kerülj. Most viszont itt vagy, és én nagyon kíváncsi vagyok. Tudni szeretnék mindent, amit érdekesnek találsz magadról. Hol találkoztatok? És egyébként is... hogy kerültetek össze? - direkt nem a hogy maradtál mellette kérdést teszem fel, mert arra tudom a választ. Megkedvelte a lányt és ami fontos, hogy nem is fél tőle, így tulajdonképpen még örült is annak, mikor a közelében lehetett. Tudom, mert ez velem is így volt, Párizs után változhatott meg valami. Akkor kezdtem valami barátféléségként tekinteni rá. És hát gondolom valamikor benne is tudatosult a dolog, hogy én itt vagyok, lehet rám számítani és velem beszélgetni. Fogalmam sincs már mikor kezdődött ez az egész, de örülök neki és Vasilnak is, aki remélhetőleg pillanatokon belül elkezd majd áradozni a lányról.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Frayec napok óta nyugtalanul viselkedik és néha teljesen úgy csinál, mintha egyáltalán nem ismernénk már egymást hosszú idő óta. Holott van annak már talán két éve is, vagy több, a lényeg azonban csak annyi, hogy nem hajlandó velem gyakorolni. Pedig a felügyelőket sem láttam már egy ideje, így most alkalmam nyílna arra, hogy ismét töretlen lelkesedéssel vessem bele magam az elemi mágiába, ahhoz viszont szükségem lenne a rasekra. Aki passzív-agresszív magatartást tanúsít körülbelül azóta, hogy Adriannal szakítottunk.
Fogalmam sincs, mit vártam ettől az egésztől. Egy percig sem gondoltam, hogy könnyű lesz. Hiszen bárhogy is nézzük, ebben az egészben én hibáztam, méghozzá nagyon nagyot. Megbántani senkit sem akartam, mégis én lettem az, aki a legnagyobb pofont kapta. Adrian szavai még napokig visszhangoztak a fejemben, egyszerűen nem hagytak nyugodni. És ott volt még a harmadik fél is, aki a legtöbbet szenvedett úgy, hogy nagyon sok mindenről nem is tudott. Ezt tényleg én rontottam el, de nagyon.
Az egyik ablakban ülök, hátam nekidöntöm az ablak melletti falnak. Felhúzott térdeimre fektetem karjaim, állam megtámasztom rajtuk. Percek óta az üres kandallót bámulom, mellettem Frayec fekszik és tulajdonképpen ugyanezt csinálja. Mindketten hallgatunk, pedig már elég ügyesen kommunikálunk egymással, most mégis inkább hagyjuk, hogy a körülöttünk lézengő pár rellonos és eridonos hangja legyen a hangosabb. Az ajtó néha kinyílik, majd hamarosan be is csukódik, amire nem is figyelek; az emberek jönnek és mennek. Tüntetőlegesen bámulom a fekete kandallót, pilláim akkor sem rebbennek, mikor az egyik lány hangosabban kiált fel. Az utána következő hangos nevetés tanúsítja, hogy semmi olyasmi nem történt, ami miatt nekem feltétlenül a szigorú prefektust kellene játszanom. A hangos nevetésük, a belőlük csak úgy áradó vidámság és szeretet rontja el még jobban a kedvem, a depresszív hangulatomon már semmi sem tudna javítani. Azt hiszem itt az ideje, hogy ismét meglátogassam Michelle-t és önző barátnő módjára elraboljam, hogy kezdjen valamit velem, mert ez így nem állapot. Az ajtó pedig pont ebben a pillanatban nyílik ki ismét, én pedig, mintha csak tudnám, hogy ki lép be rajta, felpillantok. És íme, ott áll Ő.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Nem így képzeltem az első találkozást. Őszintén szólva sehogy nem képzeltem el, de ez még a vártnál is rosszabbul sült el. Ha valaki azt mondja nekem, hogy Norbi majd üdén és vidáman betoppan azon az ajtón és rögtön velem találja szembe magát, én annak ellenére röhögöm ki, hogy jelen pillanatban még a nevetés fogalmát is elfelejtettem. Legszívesebben sírnék igazából, és ahogy meglátom az eridonost, aki ennél jobban nem is lehetne, ismét érzem a remegést a gyomrom tájékán. Azt azonban nem tudom eldönteni, hogy ez a sírás vagy Norbi látványa miatt van-e.
Igazából fogalmam sincs, hogy mit vártam. Nem szóltam neki a rellonosról, amiatt berágott rám, aztán mi szakítottunk, Norbi pedig nem is festhetne jobban. Nagyon úgy néz ki, hogy bármi is történt köztünk, őt egy kicsit sem érdekli a mostani állapotom, engem viszont nagyon is zavar, hogy teljesen megszűnik a valahol a múlt héten elveszett kommunikációnk. Figyelem, ahogy némán ül le egy fotelba és kezd el olvasni, erre persze már Frayec is felfigyel. Hiába utál már napok óta, ha valami történik, arról ő sem szeretne lemaradni.
Nem vagyok tisztában a következő lépésekkel. Egyértelműen látni sem akar, bár legalább bejött a terembe és nem fordult ki azonnal vissza a folyosóra, ahogy meglátott. Ez viszont nem változtat a tényen, hogy nem fog beszélgetést kezdeményezni, bármennyire is szeretném most ezt. Le sem veszem róla a tekintetem, hátha sikerül bármifajta reakciót kiváltanom belőle; egy pillantás, egy szó, még az is jobb lenne, ha elküldene innen, de legalább beszélne. Tisztáznom kell vele a dolgokat, elvégre erre a találkozásra várok már mióta, hogy beszélhessek vele. És hiába nem képzeltem el semmit, hiába várom most a kezdeményezését bármiben, makacsul bámulja a könyve oldalait. A szívem szakad bele ebbe a látványba.
Miután semmi jelét nem mutatja az érdeklődésnek, elkapom róla a tekintetem és az ablak másik végébe húzódó rasekra pillantok. Frayec szemei megvetéssel vannak tele, már amennyiben egy állat szemei tele lehetnek bármilyen érzelemmel. De mégis ez az egyetlen, ami miatt végül rászánom magam a kezdeményezésre. Csak előtte felkészítem magam az elutasító válaszokra.
- Norbi - kiszállok az ablakból és közelebb lépek hozzá, itt azonban megakadok. Tanácstalanul harapom be alsó ajkam, karjaimat összefonom magam előtt, miközben csak arra várok, hogy rám nézzen. - Beszélhetnénk? - hangom és kezem is megremeg beszéd közben, de bármennyire is gyorsan túlesek ezen a két szón, a java még csak most jön. Minden idegszálammal azon vagyok, hogy ne menjek közelebb hozzá és leguggolva elé mondjam a szemébe mindazt, ami az elmúlt hétben fogalmazódott meg bennem. Kezdve azzal, hogy borzasztóan sajnálok mindent, folytatva a szakítással, a történet pedig remélhetőleg nem egyikünk kiborulásával fejeződik be.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Mély levegőt veszek a földet érés pillanatában, mert bármennyire is akarok én beszélni vele - ezek szerint ő velem nem igazán -, nehezemre esik normálisan közeledni felé. Egyelőre egy cseppnyi érdeklődést nem mutat irányomba, ami azért nem is kicsit bánt a történtek ellenére. Bármennyire is szeretnék gyorsan túlesni ezen a dolgon, már akkor bebizonyosodik a reményem ellenkezője, mikor Norbi felpillant. Majdnem összeesek, ahogy belenézek a szemébe, hangja ennél közömbösebb már nem is lehetne és mikor egy kicsit abba a hitbe ringatom magam, hogy mindjárt sikerül majd mindent megbeszélnünk, kétségbeesetten keresem ismét a tekintetét. Az egyetlen dolgot ebben a pillanatban, amitől egyszerre nyugodhatnék meg és kerülhetnék az ájulás határára. Ekkora paradoxonról még nem is olvastam, nem hogy nem éltem át.
- Figyelj, én... - lassan ereszkedem le a fotelba, karjaim még mindig összefonva tartom magam előtt, egy másodpercig lepillantok rájuk, azonban Norbi kérésének eleget téve felnézek rá, mikor ismét beszélni kezdek. Vagyis az elején még hadarok és ismét mindenről magyarázok, de végül sikerül kinyögnöm, amit akarok. - Én sajnálom. Mindent, amit tettem és mondtam, vagy amit éppen nem mondtam, csak akartam, de ott álltál és egyre közelebb jöttél, én meg... A lényeg az, hogy bármennyire sincs erre most szükséged, szeretném, ha tudnád, hogy tényleg bánom a dolgot. És ezt most nem csak azért mondom, hogy megsajnálj vagy valami. Hidd el, arra van most nekem a legkevésbé szükségem - valami halk nevetésféleséget hallatok, majd komoran folytatom a beszédet. - Igazából azt sem tudom, hogy ez téged mennyire érdekel még, vagy hogy egyáltalán valamikor érdekelt-e. Mert engem érdekel és valahol mélyen zavar is, ami történt. Viszont ha visszacsinálhatnám, én... mindent ugyanúgy tennék - hogy erre kapok-e bármilyen reakciót? Nem tudom. Egyszerűen képtelen vagyok most bármit is kiolvasni a szemeiből vagy az arckifejezéséről, de talán ez jobb is így. Míg érzelmeket keresek Norbi arcán és az ölembe ejtett ujjaim tördelem, Frayec az ablakban ülve figyel minket. Tekintetem le sem veszem a fiú arcáról, látni akarom annak minden rezdülését, akár egy halovány jelét is annak, hogy érdekli egy kicsit a mondandóm.
- Adrian és én... - nehezemre esik kimondani a szavakat, mély levegőt kell vennem rövid mondatom közepén. - szakítottunk.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Képtelen lennék a szemébe nézni mindezek után, ha nem kérte volna tőlem pontosan egy ugyanilyen nyomorult helyzetben ezt. Nem tudom, hogy mindezt csak az illem miatt szeretné betartatni velem, vagy így akar elkerülni egy esetleges hazugságot, de sikerül eleget tennem a kérésének és elmondani így, amit el akarok mondani. Sosem tudtam hosszasan beszélni egy adott témáról, mindig is inkább röviden intéztem el a dolgot, de még emlékszem, olyan is volt, hogy egyáltalán nem akartam megszólalni semmilyen helyzetben. Most azonban minden régi szokásom a sutba dobva ered el a nyelvem, és bár az elején még a mondataim sem függnek talán össze, csak sikerül kinyögnöm, hogy mit akartam mondani. És pont ezért kapom Norbitól a második pofont. Mert naivan azt hittem, hogy egy kis tartózkodás után majd megbocsájt, vagy legalábbis úgy tesz, mintha egy kicsit is elkezdene megbocsájtani nekem.
Némán hallgatom a szavait, pilláim néha lesütöm, majd újra feltekintek rá. Nem szeretnék neki több fájdalmat okozni, és még a gyönyörű mosolya ellenére is kénytelen vagyok belátni, hogy igaza van. Mindenben. Ezt az egészet én rontottam el ott, amikor engedtem neki. El kellett volna mennem. Meg kellett volna mondanom, hogy nem lehet. Megakadályozhattam volna, hogy ez lecsapódjon ránk. Még Norbira is, aki a tudta nélkül keveredett bele ebbe a helyzetbe, most pedig úgy száll ki belőle, hogy én jóformán észre sem veszem. Lesütött szemekkel dolgozom fel a kapott információt, és hiába vizsgálom meg minden oldaláról a történetet, neki van igaza. Teljes mértékben, nekem pedig ezt muszáj lesz elfogadnom. Ahogy azt is, hogy ezzel nem csak tönkretettem a kapcsolatom, de örökre elvágtam magam Norbinál.
Abbahagyom az ujjaim tördelését és inkább egymásba fonom őket, pilláim mellett előrehulló hajam is takarja félig az arcom. Most már kezdem belátni, hogy tényleg az előtörő naivságom volt az oka, hogy azt hittem majd meg tudjuk ezt beszélni. Norbi olyanokat vág a fejemhez, hozzáteszem ezt is(!) teljesen jogosan, amitől ismét visszatérek a történet elemzéséhez. A többiekkel nem is foglalkozva bámulom egymásba font ujjaimat, míg az eridonos folytatja a beszédet. Minden egyes szóba beleremeg a gyomrom, a torkomat fojtogatni kezdő gombóc hirtelen nő meg, szemeim megtelnek könnyel. Nem akarom, hogy ennyi legyen. Nem akarom csak így befejezni.
Megrázom a fejem és miután felemelem, letörlöm a könnyeim is. Nem akarok többet sírni. Már semmit sem akarok többé.
- Norbi, te... pontosan mit is érzel irántam? - bár minden erőmmel küzdök a válasza ellen, mert nem akarok még egy olyan helyzetet, mint korábban volt Zéténnyel, valahol titokban mélyen mégis azt akarom, hogy ugyanúgy válaszoljon, mint a rellonos. Paradoxon, mondom én.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Végiggondolhatnám én ezt százszor is, átrághatnám magam rajta minden egyes lehetőséget megvizsgálva, mégis ott lyukadnánk ki, ahol most tartunk. Az lenne a legegyszerűbb, ha újrakezdhetném az egész évem. Mert minden akkor csapódott le rám, mikor mestertanoncként beléptem a kapun; a felügyelők miatt összekaptam a szüleimmel, Vivien már nem is tartózkodik Magyarországon, itt van a szakítás Adriannal és most ez a Norbi-dolog. Minden hibám közül, amit valaha vétettem eddig az életben, talán ezt bánom most a legjobban. Norbi szenved, látom rajta, mikor néha engedni látni. Miattam szenved, emiatt pedig én is. Holott én vagyok az egyetlen, aki itt meghozta azt a rossz döntést, csak azért, mert abban a pillanatban engedett valamilyen érzésnek.
Én már nem is tudom pontosan, hogy ki iránt mit érzek. Sosem voltam szerelmes, és mindaz, amit Noel mondott róla, nekem édeskevés volt. Tudom, hogy ha ő igazat mondott, akkor nem voltam még szerelmes, azt azonban nem említette, hogy mi ennek az előzménye. Hogy mikor jössz igazán rá. Hogy mikor tudod biztosra, ez szerelem. Én nem ezt érzem, és lehet, hogy egy ideig még nem is fogom. Norbi szavait csak lassan fogom fel, könnyeim közben ismét elerednek. Akaratomon kívül bántottam meg, pedig ez lett volna a legutolsó dolog, amit vele akartam tenni.
- Norbi, te.. - megakadok, ma már nem is tudom hányadszor. Elhallgatom a mondatom többi felét, képtelen lennék ezek után még bármit is kérdezni tőle. Megkaptam mindenre a válaszom, sőt olyanokra is, amiket nem kérdeztem meg.
Ahogy ismét felpillantok Norbira, már nem találom a szemeit, sem a szép mosolyát. Rám sem bír nézni, amit teljesen megértek, csak a jelenlegi helyzetben nekem nagyon is arra van szükségem, hogy rám nézzen. Akárhogy. Szomorúan, dühösen, megvetéssel teli tekintettel, csak még egyszer utoljára...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

A körülményekhez képest kezdem egyre jobban érezni magam, visszatért az étvágyam és ismét előbújtak szadista hajlamaim, amit természetesen a kviddicsben élek ki, jelen esetben egyelőre még csak az edzéseken. Én örülök, hogy kezdek előbújni az árnyékból, a csapattársaim már kevésbé, de hé, volt majdnem két és fél hetük, amikor lógathatták a lábukat, most már épp ideje lesz visszaállni a normális kerékvágásba és elkezdeni megint edzeni. Azóta már Ádámmal is beszéltem, az elemi mágia sem szórakozik velem és nagyjából Frayec is megbékélt, de azért még néha elkapok egy rosszalló pillantást, és olyankor félek. Mert ez az állat bármire képes.
A jó időre és oly sokszor bevált magányra vágyom indokra hagyatkozva hagyom el a Levita tornyát, kikerülve ezzel egy időre szobatársaim kérdő, valamint háztársaim esdeklő pillantásait. Profinak nevezhető mozdulattal libbenek ki a klubhelyiségünkből, visszafordulva azonban még pont látom, ahogy valaki az egyik esetlenül ácsorgó elsős segítségére siet. Nyugodt szívvel indulok el kifelé, hogy szívjak egy kis friss levegőt. Kellemesen meleg odakint a levegő, de azért rajtam van egy vékonyabb kabát, aminek most a zsebébe süllyesztem kezeimet. Egy ideig nem is nézem, hogy merre visz a lábam; legközelebb már csak a falu határánál veszem észre magam, ahogy szembe találom magam az első kirakattal. Ajkaim mosolyra húzódnak egy pillanatig, míg elfordulok a házakhoz vezető utcától, most nem Michelle-hez jöttem. Lassú léptekkel indulok el a másik irányba, végig a boltok előtt, tekintetem az előttem lévő útra siklik. Végigsétálok a fő utcán, aztán vissza, majd mégis befordulok a lakósor felé nyíló utcába. Az első pár méter megtétele után megtorpanok, elfordítom a fejem és némi gondolkozás után végül elindulok a játszótér irányába. Ha van is ott valaki, nem fogjuk egymást zavarni - gondoltam én ezt, amíg meg nem hallottam a vidám gyermekkacajt. Lelassítok, a hintánál azonban egy nagyon ismerős alak áll. Ajkaim akaratlanul húzódnak mosolyra, ezzel egy időben el is indulok feléjük. Olyan régen láttam, most már ideje lenne beszélgetni egy kicsit. - Szia, Misi - szinte suttogok, a pillanatnyilag beállt csendben még így is túlságosan hangosnak érzem saját hangom. Összeszorítom fogaimat, zsebembe rejtett ujjaim a tenyerembe vájnak, aztán fel is engednek. Halvány mosolyt varázsolok az arcomra és a férfi mellé lépek, aki mintha még magasabbnak tűnne, mióta legutóbb láttam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Figyelmem egy pillanatra sem lankad a beszéde közben, és míg ő elmondja, amit el szeretett volna mondani, addig én feltérképezem arcának minden egyes pontját, és bár ez hosszadalmas műveletnek lehetne betudható, az én világomban mindössze pár pillanatig ugrál ide-oda tekintetem, majd azután ismét a szemébe nézek és még el is mosolyodom picit.
- Ne hibáztasd, mostanában amúgy sem találkoztunk annyit, meg hát ilyenről nem is szeret beszélni - próbálom azért védeni is őt, holott tisztán látszik Vasil arcán, hogy csak megjátssza a dolgot. Kicsit talán még magamhoz is hasonlíthatnám ebben a pillanatban, azonban nem teszem, helyette figyelmesen hallgatom a navinést, aki örömmel ecseteli hosszadalmasan az egymásra találásukat rellonos barátnőmmel. Vasil ugyan nem mond semmi olyat, amit akár még magának a lánynak is visszamondhatnék, hogy okozzak neki pár kellemetlen másodpercet, azért próbálkozom valamit találni ellene. Jó barátnő módjára keresem az alkalmakat, amikor kínos helyzetbe hozhatom a rellonost.
- Tehát nagyon boldogok vagytok, száll a rózsaszín köd meg minden - biccentve összegzem a hallottakat, és bármennyire is igyekszem jó képet vágni a dologhoz, arcomra felkúszik egy fintor, ami nem kifejezetten ellenük szól. Adriannal nem igazáb szeretjük mostanában egymást, és akkor most hallani egy ilyet... hát nem tesz jót érzékeny lelkemnek, de mielőtt még Vasil esetleg gyanakodni kezdene, vagy bármi, ismét felpillantok. Ezúttal sokkal kedvesebben.
- Majdnem - rázom meg a fejem mosolyogva, Adrian és a hozzá kapcsolódó gondolataim egy pillanat alatt illannak tova. - Ha jól emlékszem legelőször még információt akart kiszedni belőlem, mondjuk eléggé rám hozta a frászt a késével, de azt hiszem akkor éppen harcias kiskakast játszottam - elpillantok Vasil válla fölött, mintha így jobban menne a visszaemlékezés. - Aztán kicipelt Franciaországba vásárolni és puff, onnantól kezdve elkezdtük keresni egymás társaságát. Többnyire azt hiszem én zaklattam őt, de nem bánta. Ha meg mégis, hát így járt - mosolyogva vonok vállat a beszéd végén, tekintetemmel a navinését keresem.
- Na jó, túlestünk a diszkrét mesén, most akkor mondd meg, hogy igazából hogy kerültetek össze? Michelle nem szeret csak úgy bele emberekbe, akik ráadásul lenyomják valamiben... meg akivel ennyit veszekedett. Már az első pillanatban megfogott benne valami, igaz? - nem tudom, hogy ez miért érdekel ennyire engem, egyszerűen csak muszáj az ő szájából hallanom. Hogy tulajdonképpen úgy  szerettek egymásba, hogy közben ki nem állhatták egymást - vagy legalább Michelle Vasilt. Így van, ugye?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

A navinés tiltakozása miatt akaratlanul is mosolyra húzódnak ajkaim, nekem azonban ehhez már nincs több hozzáfűznivalóm. Valóban vannak Michelle-nek olyan pillanatait, amit nem lehet akkor hova tenni, de épp ez benne a jó: hogy igazából sosem tudhatod, mikor mit mutat meg magából (micsoda alliteráció!). Hogy csak találgathatsz, milyen kedvében találod meg és mennyire lesz kedves hozzád, hogy mennyire kíváncsi rád és akar veled beszélgetni. Sok évnyi ismeretségünk alatt most, ahogy ránézek Vasilra tör rám az a frusztráló érzés, hogy talán mégsem ismerem annyira a lányt, mint ő engem. Elvégre a navinés is megmondta, hogy eléggé szereti felvenni magára a vastag és szinte áttörhetetlen páncélját, ennek fényében pedig fel kell tennem magamnak a kérdést: mennyire ismerem Michelle-t? Csak mert nagyon úgy tűnik, hogy még van mit kiderítenem róla.
- Nos, én örülök nektek. Tényleg - őszintén akarok beszélni vele, mert valóban ezt gondolom és nem ronthatja el a kedvem a barátom gondolata. Most Vasil van és Michelle. Valami azonban Vasilnak is feltűnhet, amit én nem vagyok hajlandó észrevenni, mert ugyan csak egy pillanatra van mit észrevenni, én azt is próbálom letagadni a mosolygásommal. Most ennek hihet vagy sem, de én akkor is így gondolom, ha ő máshogy képzeli. Mert miért ne örülnék a legjobb barátnőm boldogságának? Eszem ágában sincs lenyúlni tőle Vasilt, de még ha akarnám sem lenne sok esélyem, mert ők ketten annyira szerelmesek egymásba, hogy csoda, ha el tudnak tölteni egymás nélkül ennyi időt. De ezt ne mondjátok Michelle-nek, mert még meg talál fojtani, hogy ilyet mondtam.
- Nem ismerlek ahhoz elég régóta, hogy tudjak erre a kérdésre válaszolni, de biztos volt benned valami, ami már az elején megfogta. Mármint nem feltétlenül az első találkozásotokkor, de utána elég gyorsan elnyerhetted a szimpátiáját, ha aztán keresni kezdtétek egymás társaságát - kicsit tapasztalatból beszélek, így viszont nagyon is jól tudom, hogy mit kell mondanom. Mondjuk most kicsit úgy beszélek róla, mintha egy érzelemmentes nőszemély lenne, aki képtelen a szeretetre, de mivel ez nagyon nincs így, és Vasil sem így fogja felfogni a mondandóm, nem aggódom túlságosan miatta. Mi tudjuk az igazságot. - De szerintem ez már teljesen lényegtelen. Újra meg újra felhozni a múltat, mert persze, jó néha nosztalgiázni, de... nem jobb inkább a jövőbe tekinteni? Hogy mi lesz veletek, mit szeretnétek és meddig... - ááá, semmiképp sem a házasságra célozgatok itt finoman, dehogy.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Mihael

Idejét sem tudom már, mikor beszéltem vele úgy rendesen utoljára. Olyan sok mindent történt az utóbbi időben, és arról teljesen el is felejtkezett az ember, hogy neki valójában van egy gyereke. Egy élő, hús-vér, lélegző kisbaba, nem olyan ál-projekt baba, mint amit jó ég tudja mikor kaptunk megőrzésre a tanárnőtől. Most pedig itt áll előttem ez a benga nagy állat és olyan gyengéden nyúl a kisfiához, hogy én magam is alig hiszem el. Aztán megszólal, és lefagyok. Mert hát az a helyzet, hogy nagyon lemaradtam, az események pedig csak zajlottak, Misiről viszont egyszer sem hallottam, feltételezem nem is beszéltek róla, így az amnéziájáról természetesen tudomásom sincs, mert hát miért is lenne ugyebár.
- Igen. Izabella vagyok, egy barát-féleség...? - kénytelen vagyok felvinni a hangot, hogy kérdéssé alakítsam az amúgy kijelentőnek induló mondatomat. Az az igazság, hogy nem tudom mik vagyunk. Talán barátok, talán csak jó ismerősök, de mindegy melyik, mert pillanatnyilag nem tudom hova tenni a kérdését. Azt még én sem hiszem, hogy a pár hét kihagyás alatt teljesen elfeledkezett volna rólam, bármennyire is hallottam jól az előbb. - Ő Lafayette? - teljesen biztos vagyok benne, hogy rosszul ejtem szerencsétlen kisgyerek nevét, de róla legalább már hallottam. Mosolyogva pillantok le a hintában üldögélő picurkára, aki láthatóan nagyon élvezi, hogy abban ülhet. Órákig el tudnám nézegetni ezt a párost, mert bár sosem gondoltam volna Mihaelről, hogy ennyire fiatalon lesz apa, vagy hogy egyáltalán az lesz, az óvatos mozdulatai és a pillantásai elűzik minden eddigi kételyeim. Misi baromi jó apuka lehet.. már ha őt nem a lábánál fogva szállítja ide-oda.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Noel
- megjelenés

Végigsimítok kék szoknyám alsórészén, elfedve ezzel így egy oda nem illő gyűrődést, amely eme mozdulat után úgy tűnik el, mintha nem is lett volna ott. Elégedetten sóhajtok, majd belebújok telitalpú cipőmbe és egy utolsó tükörbe pillantás után elindulok le a nagyterembe, az idei végzős bálra. Őszintén szólva csak a téma miatt jelenek meg, mert egyébként nem állna szándékomban kidugni a fejem szobám ajtaján a vizsgaidőszak végéig. Idén korán kell kezdeni a tanulást, no. Most a felügyelőkkel tarkított kastély amúgy sem valami biztonságos egy elemi mágusnak, de a mai napon már csak a rendezvény témája miatt is le szerettem volna jönni.
Talán ezúttal a lelkesedésem is nagyobb, mint a saját bálomon volt, ami a ruhámon ugyanúgy meglátszik. A kék csodát a napokban kaptam otthonról, mert bár a szüleimmel még mindig nem vagyok hajlandó beszélni, ez őket nem akadályozza meg abban, hogy ajándékokkal próbáljanak rávenni arra, bocsássak meg nekik – pedig én egy ideig még nem szándékozok, ellenben semmi kifogásom az ingyen ruhák ellen. Ez most valamennyire biztos borzalmasan hangozhat, ám engem nagyon nem izgat, a szüleim elvágták magukat nálam, és ez egy darabig még így marad.
Ahogy belépek a terembe, elönt az a kellemes érzés, amit mindig érzek a természet közelében. Ösztönösen veszem az irányt először a terem növényekkel elborított része felé, közelebb érve végighúzom ujjaim a leveleken, mosolyogva szemlélem meg őket. A mozdulat felénél azonban megállok, tőlem pár méterre ugyanis egy nagyon ismerős rellonosban vélem felfedezni üsttársam, s hogy megbizonyosodjak arról, valóban ő sétál-e az ellentétes irányba, felegyenesedem. Oldalra döntöm fejem, majd elmosolyodom és ezzel egy időben el is indulok felé, aki mostanra már háttal áll nekem. Remélhetőleg a többiek beszélgetésének zaja elnyomja cipőm sarkának kopogását, illetve a tanárnő és partnere sem leplez le. Amennyiben semmi sem jön közbe, értsd nem rohan nekem senki és lök bele a tóba, a rellonos mögé lépek, mellkasom kissé a hátához nyomódik, mikor előredőlök és ujjaim összefonódnak a szeme előtt, eltakarva így a kilátást. Bocsánatkérő pillantásokat lövellek a két felnőtt felé, mert végül is elég illetlen dolog csak így megzavarni egy társalgást, majd reagálási időt nem is hagyva Noelnek, a füléhez hajolok.
- Remélem idén már végre megbukunk bájitaltanból – mosolyogva hajolok el tőle, aztán köszönök a két felnőttnek is, elvégre én jöttem ide hívatlanul, ami miatt már küldhetnének is vissza illemtanra egyébként. Megvárom, míg Noel megfordul és rájön, hogy esélyesen ki hozta rá a frászt, már ha a hangom alapján nem ismert még fel. Mondjuk ahhoz igen nagy zaj kellene, hogy pont a kedvenc levitása hangjához ne tudjon rögtön arcot és nevet párosítani, na meg épp elég ideje szívunk egy padban és egy üst mellett ahhoz, hogy én bárhol beazonosítsam. - Ha megengedik, elrabolnám a fiatalembert egy kicsit – szavaimat ezúttal a tanárnő és partnere felé intézem, meg egy kicsit Noelhez is, elvégre őt készülök éppen ellopni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Eléggé sántít nekem ez az "utána találkoztunk..." sztori, mi az, hogy csak úgy találkoznak? Annak valami nyomós oka van, ha összetalálkoztak és utána ráadásul még meg is dobálták egymást kajával. Ahelyett, hogy megették volna. Sosem fogom megérteni a miértjét, ahogy a dolog jó oldalát sem tudom nézni, ellenben még mindig nem tetszik a sztori eleje.
- Véletlenül, mi? - kérdőn sandítok fel rá, arcomon azt hiszem teljesen jól látszik, mennyire nem hiszem el ezt a történetet. Véletlenek náluk biztos nincsenek, szent meggyőződésem, hogy Michelle vagy Vasil mindenképp látni akarta a másikat, bár ezt lehet csak én beszélem be magamnak, mert oly sok idő után láthatom csak azt a bizonyos Dimitrov fiút. Ennyi eltelt nap után szerintem nekem most kijár, hogy összekombináljak minden marhaságot magamban, hogy aztán a felének a negyedét hangosan is megosszam a nagyérdeművel.
- Kviddics? - szó szerint kapom fel a fejem a sport említésekor, meg is emelem egyik szemöldököm. - Biztos vagyok benne, hogy Michelle időben tudatni fogja veled, ha már nem szeretné látni ezt - egy pillanatra megakadok, tenyerem felé fordítva teszek egy kört a kezemmel, amivel most így az arcára célzok -, de szerintem hacsak nem vagy kibírhatatlan, akkor nem dob ki. Én nem dobnálak ki, mondjuk Michelle mondhatni a szöges ellentétem, ha arról van szó - elhúzom a szám, pedig nagyon is komolyan gondolom az előbb elhangzottakat. Vasil jól néz ki, Michelle is jól néz ki, két jól kinéző ember pedig tök jól összeillik, ráadásul most az egészséges önbizalommal rendelkező rellonos barátnőmről van szó.
A navinés következő kérdése hirtelen jön, először csak pislogok nagy szemekkel. Rögtön eszembe jut Adrian és Norbi, aztán ahogy a szendvicset evő fiúra pillantok Michelle és Zétény is.
- Hát, öhm... tudod ez nagyon bonyolult - az ajkamba harapok, elkapom a tekintetem. Jó kérdés Vasil, jó kérdés. - Nem is tudnék róla mit mondani, szóval inkább hanyagoljuk a témát. Amúgy is rólad szeretnék többet megtudni, tudod te milyen régen várok már rá, hogy megismerjem Vasil Dimitrovot, azt, aki meglepte Michelle-t a születésnapján? Úgyhogy hajrá, nekem rengeteg időm van, kezdhetsz mesélni -   így kell témát terelni, emberek. Halványan el is mosolyodom a noszogatásom végén, majd kissé hátrébb dőlök, hogy egy kényelmesebb pozíciót találjak magamnak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Még egyszer ellenőrzöm a kontyba erőszakolt tincseim, nehogy futás közben aztán teljesen szétessen az egész és a megállással, újrarakással értékes percek vesszenek el, majd a tükröt ott hagyva végül elindulok a kviddicspálya felé, hogy kicsit kikapcsoljam az agyam körbe-körbe rohangálás közben. Mióta abbahagytam a lovaglást, kell valami más a kviddicsen kívül, ami lehetőséget ad arra, hogy filozofáljak a dolgokon, a futás pedig tökéletes. Legalábbis nekem.
A pálya szabad, a lelátók üresek, az idő pedig pont lehűlt annyira, hogy ne kelljen megdöglenem a második kör után, mert szakad rólam a víz és a hátam is teljesen leégett. Bemelegítés nélkül indulok el a Navine páholy szélétől egyenesen az Eridoné felé, majd onnan fordulok jobbra, a Levita irányába. Azt viszont alig érem el, muszáj megtorpannom a mozgolódást látva. Valaki van ott. Egy pillanat alatt szűkülnek össze szemeim, talpam alatt megmozdul a föld készen arra, hogy pár méterrel arrébb akár lejjebb rántsa az illetőt, az árnyékban ugyanis nem látom, hogy ki motoz pont a mi öltözőnk ajtajánál. Nagyon remélem, hogy nem egy eltévedt felügyelő próbál bejutni oda és őt süllyesztem bele a sárba, az ugyanis nem lenne egy túl jó pont az állítólagos aktában, amit mindenkiről létrehoztak és ami miatt nem használhatom az erőm. Az pedig mellékes, hogy a lábaim alatt mozgolódó föld pont ellentmond a fent leírtaknak, de ha szerencsém van, ez nem egy felügyelő. Veszek egy mély levegőt és elindulok felé, szemem gyorsan hozzászokik a félhomályhoz, mikor közelebb érek az idegenhez, amikor azonban rájövök, hogy ki térdel az ajtó előtt, ajkaim akaratlanul is mosolyra húzódnak. Egy pillanat alatt feszítem meg testem mellett jobb kezem, ujjperceim bizseregni kezdenek, a föld pedig elég erőteljesen megremeg. Mindez csak egy pillanatig tart, csupán az öt méteres körzetemben érzékelhető, Wolgi viszont ha nem vigyáz, ismét belefejelhet az ajtóba. Ez az én ajándékom a múltkori miatt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Nem hittem volna, hogy ennyire elégedett leszek a koppanás hallatán, de hát tévedtem. Mosolyom kiszélesedik, mikor a homloka találkozik az ajtó lapjával, kezeimet ezek után lassan összefonom magam előtt, hogy mire a colos felpillant, már szigorú ábrázattal tekinthessek fel rá. Tudom, hogy tudja, hogy tudom. És tudom, hogy nem tudja, hogy ez én voltam. De tudom, hogy tudja, hogy amiért én tudom, azért ő még szorulni fog - nagyon, és itt most nem az edzésekre gondolok.
- Futottam - válaszolok halkan, mutatóujjammal a hátam mögött a pálya felé bökök, miközben lassan tetőtől-talpig végigmérem a nálam jóval magasabb fiút. Tulajdonképpen elég ijesztő látványt nyújthatna... éjszaka, egy sikátorban, ha egyedül vagy és mosolyogva közelít feléd. Talán mégsem kellene feldühítenem. - Aztán láttam, hogy itt térdelsz. Tulajdonképpen mit is csináltál itt? - a bókolást elengedem a fülem mellett, mert bár nagyon jólesik, ennek nincs most itt az ideje, mikor épp azt próbálom kideríteni, hogy miért akart betörni a saját öltözőnkbe. És miért nem használt hozzá pálcát. A hullámcsat és a gémkapocs eltüntetése ezúttal nagyon elkerüli a figyelmem, tekintetem ugyanis le nem veszem Wolgi arcáról.
- Aha, éreztem - igyekszem elkerülni a szemrehányó pillantásokat lövellő énem előtörését, így lepillantok a földre. Szép, szép, de mégsem az igazi, nem tudom olyan sokáig bámulni, hogy addig más témára váltsunk. - Pedig itt meglepően sokat remeg a föld, jobb lesz, ha vigyázol magadra - megnyomom az utolsó két szót és jelentőségteljes pillantást vetek rá, bár nem tudom, rájött-e már, hogy én most arra az ominózus esetre célzok itt elég rosszul, és hogy haragszom rá amiatt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

A magyarázata egy kicsit azért felkeltette az érdeklődésem, elvégre én jöttem ide hozzá azzal, hogy mégis mit keres itt ilyenkor, miért nem használ pálcát, mi a fenének akar bemenni az öltözőbe, miért nem kért kulcsot, és a többi, a kérdéseket azonban nem tettem fel, csak szíveskedtem beleverni a fejét az ajtóba, mert mire nem jó egy kis földrengés.
- Szóval azért jöttél le ide és feszegetted vagy tudom is én mit csináltál az ajtóval, hogy megállapítsd, minden rendben van? - kérdőn emelem meg jobb szemöldököm, majd rögtön folytatom is. - Ezt megcsinálod a többi ház öltözőjével is, vagy van valamid odabent, aminek nem szabadna eltűnnie és most ellenőrizted az ajtót, nehogy ellopják? - próbálom kitalálni, hogy miért csinálhatta, de őszintén szólva nagyon nehéz dolgom van. Nála sosem tudom, hogy mit miért csinál.
Lassan leengedem mindkét kezem a testem mellé és teszek egy lépést felé. Nem akarok félelmet kelteni benne és igazából a falhoz csapni sem, de mondjuk jó lenne, ha megbeszélhetnénk ezt a beengedős incidenst, mert hát én jártam rosszabbul és Wolgi még nem is ismeri annak az esetnek minden részletét, pedig ő is benne van elég rendesen. Nem tudom beszélt-e azóta Norberttel, vagy Berci tudja, hogy segített neki, én mindenesetre tudom.
- Tudod, hogy mi a baj, csak nem akarod kimondani, mert félsz, hogy attól még dühösebb leszek rád. Pedig az a bajom - vetek még rá egy pillantást, majd megpördülök és visszaindulok a pályára. Eléggé biztos vagyok benne, hogy követni fog, nem is sétálok olyan gyorsan, azokkal a hatalmas lábakkal meg seperc alatt beérhet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Wolgi végre veszi a lapot és a segítségemmel ugyan, de rájön, hogy mi a problémám, én pedig annak ellenére, hogy meg akarom vele beszélni, hisztis kislány módjára ott hagyom az öltöző előtt, és visszasétálok a pályára. Hogy követ-e vagy sem, azt nem tudom, de sejtem, hogy ennyivel azért nem zárjuk le ezt az egészet, elvégre már kiderült, hogy mi zavar ennyire engem.
- Akkor? - hirtelen torpanok meg és kérdezek vissza rá, nehogy a végén még elfelejtse, hogy mit akart mondani. Látom rajta, hogy gondolkozik és nem mond semmit, ez rajtam viszont nem segít. Türelmetlenül fonom össze ismét karjaimat magam előtt, hátha így majd gyorsabban kiböki, hogy mit akar mondani. És igen!
- Mi már tisztáztuk a dolgot. Mindent tisztáztunk, elmondta, hogy nem akar látni, oké, megértettem. Nem beszéltem vele és ő sem vele, erre most azzal jön, hogy tisztázni akarja? Mégis mi a francot? - pillanatok alatt fakadok ki újra, és olyan kérdéseket teszek fel, amiket simán meg tudnék magamnak válaszolni, hiszen már minden megtörtént és Norbi is elmondta, amit el akart mondani. Wolgi utolsó mondata elhallgattat, lehajtom a fejem és most tényleg nagyon örülnék neki, ha a hajam nem lenne beleerőszakolva egy nagyon erős kontyba és az arcomba hullana. - Megcsókolt. Az történt - nagy levegőt veszek és belekezdek, de a fejem egyelőre még nem emelem meg. - Én pedig hagytam neki, mikor még ott volt Adrian, de vele szakítottunk, Norbival pedig találkoztam utána és megmondta, hogy mi van, és megértettem és nem kerestük egymás társaságát és még a kviddicsmeccsen sem volt semmi, és aztán Te...meg ő, és ott volt, aztán...jött, és mondta, de Berci, és... - először csak hadarni kezdek, majd én is teljesen elvesztem a fonalat és a végére már dadogok, szavakat rakok egymás után, de a mondatoknak nincs értelmük. Felpillantok a fiúra, megdörzsölöm a szemem, majd teljesen váratlanul közelebb lépek hozzá, karjaim a nyaka köré fonom és magamhoz húzom, hogy megölelhessem. Mert tulajdonképpen Wolginak köszönhetek mindent. Hiszen, ha nem engedi be, Norbi talán még a mai napig sem üvölti az arcomba azt, ami szerinte teljesen nyilvánvaló. Hogy szerelmes.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Úgy érzem semmi jó nem sülne ki abból, ha ezekre a kérdésekre választ kapnék Wolgitól, aki szegény azt sem tudja szerintem, hogy miről beszélek. A történteknek csak a töredékét ismeri, de az meg pont nem elegendő ahhoz, hogy ha akarja, átérezze a helyzetem, vagy épp Norbiét. Nem tudom melyikünkkel tudna jobban együtt érezni, mindenesetre az arcát látva úgy döntök, beavatom a dolgokba. Lehajtott fejjel beszélek, talán meg sem hall minden szót rendesen, bár a szél nem fúj és eléggé közel áll hozzám, de végül is megtörténhet. Wolgi talán érdeklődve figyel és hallgatja a szavaim, talán másfelé néz és épp azon töri a fejét, hogy miképp tudna a legfeltűnésmentesebben eltűnni a helyszínről, nem tudom. Csak akkor látom ismét az arcát, mikor felemelem a fejem, hogy magamhoz vonjam egy ölelésre. Arcom belefúrom a vállába, ujjaim a szőke tincsei közé kúsznak. Közelebb lépek hozzá, ahogy megérzem kezeit a derekamon és hátamon, lehunyom mindkét szemem. Szeretném, ha így maradnánk percekig, órákig, sokáig, örökké. Jó ez így most, talán ő is így érez.
- Semmit nem bántam meg - nagyot sóhajtva engedem el a nyakát és hátrálok egy lépést, hogy a szemébe tudjak nézni. Arcomon egy szomorú mosoly jelenik meg végigpillantva rajta, majd ismét közelebb hajolok hozzá és nyomok egy puszit az arcára. - Tudod, nekem most haragudnom kéne rád - mosolyogva vonom meg a vállam, az öltöző felé pillantok, egy pillanatra elgondolkodom, és visszatekintek rá. - Na most őszintén. Mit kerestél te ott?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Wolgi nagyon bölcs mondatát megfogadva bólintok egyet, aki a csók hatására elpirul és rögtön zavarba jön, én meg egy pillanatra valamiért magamat látom benne. Szám lassan mosolyra húzódik a szavai hallatán, arcomon halvány pír jelenik meg a bók után. Mondom én, hogy egy pillanatig én voltam ő. De tényleg csak egy pillanatig, a következő percben ugyanis szemöldököm ismét liftezni kezd, mikor belekezd a magyarázkodásba. Összeráncolom homlokom, ahogy hallgatom a szavait, majd ismét nekiállok, hogy megpróbáljam kitalálni, mégis mi a francért kell neki egy seprű.
- Ennyire nem bírod kivárni a következő edzést, vagy mi? Ott úgyis kapsz majd seprűt, minek az neked most? - fogalmam sincs, hogy minek kellhet az neki. Abban teljesen biztos vagyok, hogy nem a karikára dobálást akarja gyakorolni egyedül, kvaff nélkül, más opció viszont hirtelenjében eszembe se jutott. Tuti valami, aminek semmi köze sincs a kviddicshez, csak ki akarja próbálni, mert vagy jól néz ki, vagy pedig mert életveszélyes. De jelen pillanatban nem igazán tudom eldönteni, hogy melyik a kettő közül - de lehet, hogy mindkettő.
- Na jó, ki vele, mihez kell neked az a szerencsétlen seprű? - ismét megemelkednek a szemöldökeim, hátrálok még egy lépést, majd a szemébe nézek és nagyon komolyan szuggerálni kezdem, hogy az igazságot mondja, vagy itt helyben süllyesztem el a sárga földig, aztán sok sikert a kimászáshoz. Persze, ez utóbbiról ő nem tud, de azt hiszem a komoly arckifejezés is megteszi egyelőre.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Piactér

Könyököm akaratlanul is belefúródik egy mit sem sejtő férfi bordái közé, aki ennek hatására rögtön fel is mordul és a karom után kap, én azonban gyorsabb vagyok nála; könnyedén kerülöm ki az előtte állót és tűnök el a szeme elől. Észre sem veszem, hogy egyre jobban elnyel a délutáni tömeg, figyelmemet most valami teljesen más dolog köti le. Az a pici valami pedig túl gyors ahhoz, hogy egy mozdulattal elkaphassam, így marad a könnyű verzió: addig üldözni, amíg el nem fárad, vagy én dőlök ki a piactér kellős közepén. Valószínűleg ez utóbbi fog megvalósulni, tekintve, hogy milyen meleg van és szőke tincseim sem könnyítik meg épp, hogy a tarkóm egy kis levegőhöz jusson.
Futás közben hátranyúlok, hogy elérjen partnerem kezét, mielőtt teljesen elszakadnánk egymástól, azonban meg kell torpannom, ugyanis nem érzem az ujjait. Kétségbeesetten fordulok meg, tekintetemmel őt keresem a tömegben, miközben mögöttem a piciny üldözött egyre távolabb kerül tőlem, én azonban nem folytatom utam. Tekintetem ide-oda cikázik az emberek között, próbálom megtalálni azt az álmos bucifejet, aki most nekem kell. Mert biztosan tudom, hogy akkor még mögöttem rohant, mikor én összenyomtam szerencsétlen ember szerveit egyetlen apró mozdulattal, most viszont sehol sem látom. Lábujjhegyre állok, végigpásztázom még egyszer a tömeget, ő viszont eltűnt. Az ajkamba harapok és magam mögé pillantok, még látom az üldözöttet. Partnerem jelenleg sehol, de remélem, hogy egy másik úton jön, mondjuk egy olyanon, ahol nincs ennyi ember és majd ismét találkozunk. Megfordulok tehát, hogy ismét szaladni kezdjek, már amennyire az emberek engedik. Sűrű bocsánatkérések közepette verekedem át magam -szó szerint - a sokaságon, amikor pár méterrel előttem, jobb oldalt végre megpillantom. Megkönnyebbülve sóhajtok egyet, mikor látom, hogy ő továbbra is üldözi amit kell, így én sem vesztegetem az időnket, immáron kicsit jobbra tartva indulok el ismét, hogy közelebb kerüljek partneremhez.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Drága Wolgast
aki remélem nem haragszik a késés miatt

Őszintén érdekel a válasza, ugyanis el nem tudom képzelni, hogy mire kellhet neki egy seprű pont ma, pont most, mikor se edzés, se meccs nem lesz a közeljövőben. Már éppen kezdene elönteni a büszkeség, hogy Wolgi ennyire nem bír magával és tényleg azért kell neki, de aztán végül kinyögi, hogy mi a valódi oka. Kicsit meglepődök, mikor közelebb hajol hozzám, aztán a szavait először fel sem fogom, de mikor már igen, csak a szemöldökeim emelkednek magasabbra. Arcomra kiül a döbbenet és a "te most hülye vagy?" kettőse, karjaimat összefonom magam előtt, és tényleg úgy nézek rá, mint egy bolondra. Nem értem ezt az embert.
- Ugye tudod, hogy nagyon felelőtlen és prefektushoz egyáltalán nem méltó lenne, ha én ezt most hagynám neked? - rápillantok, hátrálok egy lépést. - Ráadásul a kastély teteje őrült magasan van, és ha leesel... inkább bele sem akarok gondolni, jó? - megrázom a fejem és felemelem a kezem tenyereim felé fordítva. Csak ki kellett ejtenem a számon, hogy rögtön különböző rémképek jelenjenek meg lelki szemeim előtt, olyanok, amiket majd egy ideig nem is fogok tudni kiverni a fejemből.
- Értem én, hogy ez nagyon jó buli lehet és a naplemente egy tényleg szép dolog, de a tetőről? - elhúzom a szám, miközben felpillantok az említettre, majd vissza Wolgira. Igazából nem tudom teljesen megérteni a miértjét, én mondjuk biztos nem akarnék felrepülni oda, de az is igaz, hogy ha én esek le, többé-kevésbé megúszom pár karcolással, vagy még annyival sem. Őszintén szólva nem próbálkoztam még, de mikor kviddics közben zuhantam le, akkor nem lett nagyobb bajom a sokknál.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Mátra Máguscsárda

Már magam se tudom, hogyan kerültem ide. Eredetileg azt hiszem a falu széléhez, vagy a stéghez indultam, mégis itt kötöttem ki. Ujjaim percek óta sebesen járnak, körmeim hangosan kopognak a csárda egyik falnál álló asztal lapján. Bokám ide-oda mozog a szék lába mellett, tekintetem valahol megakadt a pult és az annál ülő fiatal lány között. Az ajkamat harapdálom, hátradobom szőke tincseimet, majd elkapom a fejem és inkább a gyorsan fel s alá járó ujjaim kezdem el vizslatni. Egy ideje már senki sem járt errefelé, a közelemben sem ül senki, pedig elég sokan vannak most is a csárdában - mondjuk érdekelne, mikor nincsenek. A körülöttem lévő pár asztal teljesen üres, talán megijedtek tőlem, holott rajtam kívül fel tudnék sorolni legalább nyolc olyan varázslót és boszorkányt a csárda másik felében, akik sokkal ijesztőbben néznek ki nálam.
Az asztal teljesen üres előttem, ajkam pedig lassan kezd kisebesedni a folytonos rágcsálástól. Körülnéztem párszor, mielőtt beleestem volna ebbe a transszerű bámulós állapotba, de egy bagolykövest sem láttam még itt. Meglehet azóta jöttek páran. Hirtelen kapom fel a fejem, amire a percek óta engem bámuló pasi elfordítja az övét. Zavarában beleiszik a vajsörébe, én viszont nem veszem észre. Körbepillantok, még a pultnál dolgozó srácot is jobban megnézem és ő mintha ismerős lenne. Nem tudom rendesen megnézni az arcát, pedig hunyorogva is próbálkozom. Elidőzök vele egy darabig, míg próbálom kitalálni, hogy honnan ismerhetem, de miután nem sikerül rájönnöm, vetek még egy pillantást az ott ülő lányra, majd elfordulok. Körmeim ismét kopogni kezdenek az asztalon, jobb lábam fel és alá jár. A közelemben ülő pasi erre persze visszanéz rám, csodálom, hogy nem csorog még a nyála. Úgy harminckét-három évesnek tippelném, ha az arcára néznék, figyelmemet azonban most jobban lekötik a táncot járó ujjaim, így azt sem látom, hogy a pasi kiissza a maradék sörét, majd feláll és magabiztosnak nem mondható léptekkel elindul felém. Ajaj.