Yarista-san 
Úgy látszik, hogy egy kicsit cikinek tartja, hogy nem ismer, de szerintem nem gáz, nem kell mindenkit ismerni, ha a sors úgy hozza, hogy két ember találkozzon, akkor az úgy is lesz, nem kell azt erőltetni. Én sem ismerek olyan sok embert, de nem is baj szerintem.
Népszerű-hírhedt, hírhedt-népszerű, nem mindegy? A lényeg mindkettőnél az, hogy nagyon sokan ismerik, vagy nem? Jó, azért van a kettő között egy aprócska különbség, mégpedig az, hogy a hírhedt emberről nem biztos hogy jó pletykák keringenek. Mondjuk egy népszerű emberről is szólhatnak nem épp kedves pletykák. De mindegy is, én nem igazán szoktam ilyen dolgokkal foglalkozni, javarészt egyik fülemen be, a másikon ki. De azért mégis marad meg bennem néhány dolog, nem arról van szó, hogy semmit nem tudnék, ami körülöttem történik, csak éppenséggel nem igazán tud izgatni.
Aztán rákérdez arra, hogy mi volt az, amit csináltam, én pedig örömmel felelek is neki, bár nem mond neki semmit a név, amin igazából nem is csodálkozom, varázslók között az ilyen mugli sportok nem igazán népszerűek. De úgy látszik nem hagyja őt hidegen ez az egész, amitől mosolyra húzódik a szám. Próbababa. Hihi, ez azért kicsit vicces, de azért próbababának nem fogom használni. De az tény, hogy talán most nem én fogom kapni az ütéseket, de ki tudja. Én azért szeretem ezt sportot, mert itt nem igazán számít, hogy ki milyen hatalmas, és mekkora izmai vannak, ha azok csak hátráltatják az efféle mozgásban.
Gyorsan váltja Yar a témát, át a kviddicsre, és úgy látszik tetszik neki a válaszom, a reakciója alapján.
- Én nem félek. Legalábbis attól nem. Inkább attól, hogy van egy lány a rellonban, aki tudtommal szintén tagja a rellonos csapatnak. Én inkább tőle tartok, mint a gurkóktól. - felelem végig Yar kékjeibe nézve, így ha a hangomból nem is, a szememből észreveheti azt a kis aggodalmat, ami most elfogott. Eris. Fú az a lány ki tudja mit tenne, ha egy pályára kerülünk, bele sem merek gondolni.
- Őrző vagyok. - válaszolok neki kurtán, miközben felállok én is Yarral szemben,és első sorban alaposan végigmérem őt.
- Nos, akkor az első, és legfontosabb: Hogyan kell állni? - kezdi bele,végig megtartva azt a komolyságot, ami a saját mesteremet is jellemezte, de azért a végére beiktatok egy halványv mosolyt. - Állj csípőszélességű terpeszbe, és aztán az egyik lábadat, amelyik szimpatikusabb, csúsztasd hátra, úgy, mintha.... mintha... - hogy is? Hogy mondta egykor a tanárom? Ja, megvan. - Úgy, mintha a két lábad egy sínen lenne, tehát a lábad maradjon ugyanabban a vonalban, csak persze kicsit hátrébb. - adom ki az utasítást, és magam is bemutatom, hogy értse, egyáltalán miről van szó. - Az elől lévő lábadnál pedig a térded 90 fokos szöget zárjon be. Eddig világos minden? - kérdezem felvont szemöldökkel, és ha kérdez valamit, arra válaszolok, ha nem, akkor együnk tovább. - A kezedre most nincs szükség azt nyugodtan leengedheted. Ja és ne mozdulj el onnan. - mondom, majd megindulok felé, és egyszer megkerülöm és megállok azon az oldalán, ahol a behajlított lába van, és egy hirtelen mozdulattal gyengén belerúgok a térdébe, amitől nagy valószínűséggel akár el is esik. Márpedig szerintem valamelyik a kettő közül tuti meg fog történni, mivel senkinek nem sikerül elsőre rendesen beállni, még neki sem. Most már tudom mit élvezett ebben annyira az én tanárom is, olyan jó, és ettől muszáj elnevetem magam, de csak halkan.
vagyis muci + annak a becézései 
az élet szép...