34. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Lorelai K. Riviera összes hozzászólása (234 darab)

Oldalak: « 1 2 3 4 5 6 [7] 8 » Le
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. február 9. 21:28 Ugrás a poszthoz

Kornél
Oh, my hero!

"Elnézéstbocsánatdeazértjöttemmertazállapotomsúlyos." - töri át a mondóka a tudatomra boruló jótékony, homályos fátylat. Ködös gondolatok közepette veszem a levegőt, amikor érzem, hogy valakinek a térdei koppannak mellettem, a hátamra fordítanak. Nem igazán tudok ellenkezni, lassan nyitogatom a szemeimet, miközben szaporán szedem a levegőt. Ahogy felnézek egy fiú arcra tűnik fel. Kétségbeesés, félelem ordít róla, ahogy ideges tekintettel mér végig újra és újra. Jézusom, ez a kölyök meg mi a fenét csinál itt...? Csak ne érjen hozzá... ne érjen hozzá az oldalamhoz. Egyik kezem óvatosan átveszem, hogy megérintsem az oldalam. Nem szabad hozzáérnie, semmiképpen sem!
De nem megy. Valamiben elakad a kezem, és elsőre nem esik le, mi az. Érzem a mellkasomra nehezedő súlyt, de azt hittem, a fertőzés. Nehezen kapok levegőt. De ahogy érzem a ritmikus lenyomásokat, hirtelen ki-kiszalad a tüdőmből a levegő a hatására, értetlenül nézek a fiúra, elkerekedő szemekkel. Csupán egy kis intermezzo és máris leesik, mi is történik.
- Mégis mi a sz*rt csinálsz, gyerek?! - Elfúló hangon, levegő nélkül, köhögve nyökögöm neki a kérdést, mégis megfelelően éles, metsző hangon. Olyannyira, hogy a torkát tudnám vele vágni. Pár mély, fuldokló levegő, fájdalomtól feszülő izmok, dühtől lüktető vér a fejemben.
 - Most azonnal... vedd le rólam a kezeidet... mielőtt megismertetem az arcod a végbeleddel. - Közlöm rezignáltan, meglepően nyugodtan és komolyan, már a helyzetemhez képest. Nyugodtnak, háát, nem mondanám, viszont azt hiszem komolynak sem. Nem. Ez egyszerűen nem történhet meg velem, ez csak egy komédia. Lehet, hogy elaludtam az asztalon és álmodom az egészet. Én lennék a legboldogabb ember, ha így lenne! De nem bízhatok ebben és várhatom, hogy felébredjek. Mellesleg akármilyen félholt vagyok... képes vagyok megcsinálni. Komolyan összehajtogatom, mindegy, hogy nő vagyok, és jelenleg felülni sem tudok, megoldom valahogy. Nem kell félteni.
- A pálcám, félkegyelmű! - Lehelem neki szerencsétlenül, elfúló, sípoló hangon, ami után össze kell szorítanom a szemeimet, szédülök a sok levegőtől, mégis csak veszem és veszem őket.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. február 9. 22:30 Ugrás a poszthoz

Kornél
Oh, my hero!

És igen, az első megjegyzésem a nagy lendületben észre sem veszi, csak nyomkodja tovább a mellkasom, mintha muszáj lenne neki. Olyan hihetetlen koncentrációval néz előre, mint a babák, amikor a bilin ülnek, és csőlátása, szelektív hallása elzárja tőlem, még az éles, számon kérő hangomtól is. Nem, lepattan róla, még én érzem rosszul magam. Bocs, hogy közbeszólok, amíg te itt újraélesztgetsz egy hiperventilláló, élő embert. Az én hibám, hogy megzavarom becses szertartását a második nyökögésemmel, ami már inkább fenyegetés.
Éééés a kezek végül elkerülnek, magasba lendülnek, ártatlanul. Mintha mit sem csináltak volna. Ó igen, máris egy fokkal kevésbé vagyok zabos, de akkor is, a srác helyében nem nagyon nyúlnék magamhoz. Végre az oldalamhoz tudok kapni, de érzem, hogy a kiütések már lassan a hátamon is fájnak, minden mozdulatra. Ahogy hozzáérek, kicsit összegörnyedek, felkapom a térdem. És eskü... eskü, nem direkt célzom meg a srác legérzékenyebb területét, miközben rámarkolok a... pálcámra. De most van ennél fontosabb dolgom is, mármint, az, hogy éppen megfulladok és megölhet ez a hülye fertőzés, ha nem csinálok valamit gyorsan. A mellkasomra szegezem a pálcám, ahogy légzéskönnyítő bűbájjal szedem össze magam. Nagy levegőket veszek, igyekszem minél inkább lenyugodni. De még mindig égnek a kiütéseim. Még mindig fáj.
És félek. Igazából félek, most már nagyon félek, hogy itt fogok elpatkolni, ezzel a hetedhét országra szóló szerencsétlennel egyetemben, aki valószínűleg éppen a saját kálváriáját járja... az én jóvoltomból.
 - Hé... hagyd már, gyere... izé, segíts felkelni! - Mondom, mert én nagyon keményen próbálkozok, de a felülésig is nehéz nyögések közepette jutok el, sok-sok egyensúlyozással, még mindig támaszkodok. Levegő, levegő, fájdalom, istenem, nem tudok koncentrálni. Egyre inkább pánikba esek és azt hiszem, itt érkezett el az a pillanat, amikor az oldalam szorítva, zihálva, a földön támaszkodva, kócosan pillantok fel Kornélra, könnyekkel a szememben.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. február 9. 23:55 Ugrás a poszthoz

Kornél

Hiába, a srácnak elhiszem, hogy maradandó élmény volt a véletlen mozdulat, de akkor sem kéne ennyire túljátszani. Oké, nyögés, de hogy színeket sem lát? Magzati póz, markolászás? Ugyan már! Majd ha megszül egy gyereket, na utána sírjon nekem egy kis ágyékfájdalomtól. Én nem szültem, de voltam már jelen és azt hiszem... én soha. Biztosan soha nem fogok szülni.
Sőt, amikor kérem, hogy segítsen fel, még rám is kiabál, de aztán elgondolkozik és megköszöni. Én félbehagyom a szerencsétlen próbálkozást, hogy ülő helyzetbe tornázzam magam. Hisztérikus nevetés szalad ki ajkaimon, ami legkevésbé sem jókedvű. Ahogy támaszkodok, segítségkérően pillantok rá, miközben próbálok nem rettegni és nem kislány lenni, de tudom, hogy ez a fertőzés halálos. És az egyetlen reményem ez a szerencsétlen itt, aki önző, képtelen felfogni a helyzet komolyságát.
Egészen addig, amíg meg nem látja ezt az arckifejezésem. A női könnyek mágikus ereje!
- Vagy elpatkolok, vagy csinálod amit mondok. - Válaszolom, majd veszek egy mély levegőt, oldalam szorongatása helyett inkább megtörlöm a szemeimet. Megrázom a fejem és kicsit helyrerázom magam. Koncentrálj, Lori, életösztön meg minden.
- Van itt a szekrényen, egy nagyobb kristálytégely, fura, zöld krém van benne... először is... hozd ide. - A tüneteket kell enyhítenem, hogy tudjak keverni bájitalt, amitől tényleg jobban leszek. A biztonság kedvéért még egy légzéskönnyítő bűbáj, majd amikor Kornél ideér a tégellyel, felnyitom. A krémbe mártom átellenes kezem és felhúzom a felsőm. Engem nem hat meg a látvány, ahogy a vörös bőrömön virítanak a fehér hólyagok, de kevésbé tapasztalt szemeknek talán nem lesz kellemes látvány. Viszont egyből jóleső sóhaj hagyja el ajkaimat, ahogy a felületet bekenem a kenőccsel. Csak lezsibbasztja, hűti, nem segít rajta. De legalább jobban tudok koncentrálni a valóságra, összeszedni magam.
 - Készülj kölyök, nem lesz egyszerű éjszakánk. - Teszem hozzá sóhajtva, miközben arra gondolok, Jenny mennyit szenvedett a bájitaltól, hogy reggelre jobban legyen. És hogy én hogy fogok ilyen állapotban bájitalt keverni? Hát persze, hogy hős lovagom segítségével!
- Na, segíts fel. - Adom ki a parancsot, amikor megfelelően összeszedtem magam.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. február 11. 14:42 Ugrás a poszthoz


Nincs szüksége segítségre. Sajnos én sem kötözhetem oda az ágyhoz, és valószínűleg nem én leszek az az ember, aki képes meggyőzni őt az ellenkezőjéről. Nem, nem harcolni vagyok itt, nem is azért, hogy elhitessem Zójával, hogy valami baja van.
- Nem, valóban nem. - Válaszolom csendesen, hiszen ha ő nem akar engem megérteni, akkor nem is fog. Márpedig nagyon úgy néz ki, hogy nem ezen fáradozik, de biztos vagyok benne, hogy van ezer más gondja, amire energiát fordíthat. Nem az ő hibája. Valahol, belül hamar elkezdem kicsit szerencsétlennek érezni magam.
Főleg, ahogy hallgatom sorozatos érveit, miszerint látta két napja orvos, nem tudok majd úgysem diagnózist felállítani. Makacskodhatnék, harcolhatnék vele, lehetnék vaskalapos, játszhatnám a legyőzhetetlent, de sajnos nem így van. Viszont ez a "mással kéne foglalkoznod" mentalitás még mindig az, amivel falra kergetnek. Normál esetben az ember csak magára gondol, az a fontos, hogy jobban legyen. Viszont mielőtt még válaszolhatnék, látom, ahogy a gyönyörű nő lehunyja szemeit, sóhajt egyet, megrázza magát. Így gyorsan visszacsukom a szám, hogy csendben hallgathassam, amit mond.
- Sajnálom, hogy ki kellett erőszakolnom belőled. Mennyire örülsz neki? - Teszem fel a kérdést végül, mert nincs is annál kínosabb helyzet, amikor örömködve gratulálsz a kismamának, aki erre elsírja magát. Bár nagyon-nagyon-nagyon szívesen megvizsgálnám a picit, mosolyogva pillantok a pocakjára, pillogok kicsit. Ügyesen takargatja, nekem sem tűnt fel elsőre, de valószínűleg ez már nem maradhat így sokáig. Azt is megértem, ha nem akarja, hogy az egész kastély és az Edictum ezen csámcsogjon.
- Mit tudsz róla? - Bátorkodom feltenni a kérdést, és látszik a szememben a szokásos, érdeklődő csillogás. Mint minden lelkes nő szemében, aki egy kismamára pillant és mindent tudni akar. Nekem még mentségem is van, ez a kíváncsiság csupán szakmai ártalom.
Utoljára módosította:Lorelai K. Riviera, 2015. február 11. 14:42
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. február 16. 21:16 Ugrás a poszthoz

Dwayne

Na jó, kíváncsi vagyok, hogy oldja meg, arra is kíváncsi vagyok, mennyire szenved, miközben nézem, szóval követem a fürdő felé. Összefonom karjaimat a mellkasomon és vállamat az ajtófélfának döntve figyelem őt. Látom, mennyire nagyon jól van, hümmögve értek egyet vele. Birka türelemmel, meglepő nyugalommal figyelem, pontosan mennyire jól is van. Bár az "azt te úgyse tudsz" megjegyzésre vissza kell fognom magam, hogy ne próbáljam meg leszedni a fejét. Valószínűleg nem sikerülne, így okosabb hűvös pillantással válaszolni.
- Szenvedj, ha akarsz. - Nem, ez nem az én hozzáállásom és komolyan rosszul esik kimondani, de higgye csak, hogy ő nyert. Hogy igaza van, és hogy tényleg hagyni fogom annyiban. Ha ez megnyugtatja a lelkecskéjét, akkor legyen, lenyelem, majd később visszakapja kamatostul. Nem hiszem, hogy olyan nagyon jól járt vele.
De aztán olyasmit említ meg, amitől kihagy egy ütemet a szívem, de gyorsan rendezem vonásaimat, megköszörülöm a torkom.
- És...? - Nyitott kérdés, a végén erősen felfelé vitt hangsúllyal, érdeklődő tekintet. Mint amikor a cukros bácsi meglebegteti a nyalókát a kisgyerek elől, körülbelül azzal az áhítattal várom Dwayne válaszát. És nem, eszembe sem jut, hogy inkább mégsem akarom tudni.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. február 16. 21:29 Ugrás a poszthoz

Adam Kensington


Azt hittem, továbbra is csendben marad majd, nem mond semmit és csak tűri, hogy én dühöngjek neki. Igazából még nincs is vörös köd az agyamon, csak olyasvalaki vagyok, akinek ha nem kell magában tartania a véleményét, nem rest megosztani azt. Még ha heves is voltam eleinte, még mindig úgy hiszem, Adamnek fogalma sincs róla, mennyire borzasztó dologra készül.
- Miért, ha elveszed a vérkészleteket az élőktől, egyesek szemében nem leszel ugyanúgy bűnös? Nem vetnek meg majd miatta? Főleg, ha nyilvánosan csinálod az egészet. - Kérdezem őszinte érdeklődéssel, fejemet oldalra biccentve. Nem vagyok túlságosan értetlen, de mit gondol, ezzel majd eléri az emberek szimpátiáját? Biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki így vélekedik a dologról, de speciel engem nem zavar, ha az öribarijából iszik, amíg nem előttem csinálja és nem nekem kell helyrehozni az eredményét.
- Nem muszáj gondot okoznod. Kérlek, Adam, fejezd be ezt! - Válaszolom enyhültebben, mert oké, kicsit naiv húzás, de úgy tűnik, mint aki nem gúnyból kér bocsánatot, hanem valahol tényleg sajnálja. - Az ellentáborról mindig megfeledkezel, pedig akármire böksz, a legeslegjobb ötletet választod ki a világot, annak is lesz ellenlábasa. Márpedig ha ezek között vannak rendszeres véradók, lehet, hogy többé nem jönnek majd, hiszen emberek megmentésére akarják adni a vérüket. Ezzel kizárod a "rasszisztákat" is a véradók köréből. - Vonom fel a figyelmet erre az aprócska tényre. Nem vagyok a vámpírok ellenzője, felőlem meglehetnek, amíg tőlem és a környezetemtől távol maradnak. De szerintem Adam nem mérlegelte eléggé ezt az egészet. Ezek komolyabb dolgok és hiába nézi csőlátással a vámpírok oldalát, nem iktathatja ki azt a sok hátrányt, amit ilyesmi vonzana magával.
- Értem én, hogy a jó ügy érdekében teszed, hogy neked és a társaidnak sokkal jobb lenne, de túl sok hátránya van. Nem éri meg.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. február 28. 18:14 Ugrás a poszthoz

Adam Kensington


Látom, hogy a mondanivalóm nem hatja meg egyáltalán. Legalábbis biztosan nem olyan oldalán, amilyent szerettem volna. Amikor megjelenik az aprócska, legkevésbé sem hivalkodó mosoly az ajkain, mindent megértek. Elég az arcizomnak eme apró kis rándulása, hogy lássam, milyen nevetséges vagyok. Legalábbis abban, hogy feleslegesen koptatom a szám, nem azért, mert kiállok az igazam mellett. Nem tudom, megmondta-e már valaki ilyen nyíltan a férfi szemébe a véleményét, aki nem támogatója volt, fogalmam sincs. De nem is akarom tudni, nem lényeg ez most.
Hallgatom válaszát és én se bírom ki, megrándul az arcom. Az ajkaim apró, ironikus mosolyra húzódnak. Valahogy a hideg kezd el futkározni a hátamon ettől a hapsitól, amilyen türelemmel és nyugalommal áldozza fel magát, lesz a vámpírgyűlölők céltáblája. És ezt mégis miért? Némi vérért, amit máshonnan is megszerezhetne. De egy biztos, nem sajnálja.
- Ugyan, sajnálni? Nem sajnálsz te semmit... legalábbis kívülről egyáltalán nem úgy tűnik. - Gondoltam, csak úgy mellesleg, megjegyzem, hogy hiába mond ilyesmiket. A szavait alá is kell támasztani. Mégis, semmi erő nincs a szavaiban, talán csak aprócska elszántságot látok benne az ügy iránt. Nem élő. Nem szenvedélyes, nem dühös, nem heves, nem olyan, mint én. Lehet, hogy így sokkal többet hibázok, sokkal kevésbé tűnök tökéletesnek, de nem is akarok az lenni. Ilyen áron biztosan nem.
Amikor hallom, hogy már késő és beadta a javaslatot, akaratlanul is egy fáradt sóhaj hagyja el az ajkaimat. Nagyot nyelek, megszorítom a táskám fülét. Akkor is, ég a tenyerem, hogy lekeverjek neki egy nagyot vele, de felnőtt ember vagyok, nem így rendezem a konfliktusaimat. Mellesleg tudom, hogy úgysem mennék vele semmire, maximum nekem lenne kicsit könnyebb a lelkem, hogy kiadhattam magamból ezt a feszültséget. Viszont most makacsul lenyelem, minden ellenkezésem, ki nem mondott gondolatom. Lecsillapítom a bennem háborgó tengert, hogy nyugodtan pillanthassak rá.
- Sajnálom, hogy ennek így kellett történnie. - Mondom könnyedebb arckifejezéssel, minden erőmet összeszedve, nyitottan és kedvesen pillantok rá, elrejtem a jeges énem. Felszegett állal beszélek hozzá, büszkén, és mindenre értem. Azt is sajnálom, hogy beadta, hogy ő lesz az áldozata az egésznek, hogy nekem így kellett viselkednem. Sajnálom az egész eseményt.
- De, Adam... - Kezdek bele lágy hangon, halkan, végül azonban összezárom ajkaimat, megrázom a fejem, jelezve, hogy semmi, inkább hagyjuk. Kicsit megemelem a kezem, intek neki egyet, búcsúképpen. Nem, nincs több mondanivalóm, sajnos. Épp eleget győzködtem őt, nem szeretem feleslegesen hallatni a hangom.
Szóval megfordulok, mindkét kezemmel belekapaszkodok a táskám fülébe, hogy erőt adjon nekem, és már megyek is a bejárati ajtó felé. Kilépek, a hűvös szellő megcsapja az arcom és csendesen baktatok vissza a falu felé.
Ennek biztosan így kellett lennie?
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. február 28. 18:31 Ugrás a poszthoz

Dwayne Warren


Iszonyat hosszú pillanatok... vagy percek telnek el, nem tudom megmondani. Miközben idegesen, egyik lábamról a másikra állva nézek farkasszemet Dwayne tükörképével, érzem, hogy kicsit elgyengülök. Szóval elveszem a tekintetem, alsó ajkamba harapok kicsit, majd inkább összepréselem őket. Hallom a válaszát és abban a pillanatban tök érthetetlen, éteri nyugalom telepszik rám. Mintha már nem lenne veszítenivalóm.
Pedig van, tudom, hogy van. Eddig olyan könnyű volt az élet. Emlékek, szerettek, fontos emberek nélkül, most pedig minden olyan bonyolult. Ennek ellenére ismét jó figyelemelterelést alkalmazok. Amíg a férfi szöszmötöl a gyógyító készletével, közelebb lépek, hogy finoman megérintsem az arcát. Egy kis elemi mágiával lehűtöm és elérzéstelenítem az arcát rondító sebeket, duzzanatokat. Jobb, mint a jég, mert még csak nem is fájóan hideg, csak kellemesen hűsítő és zsibbasztó érzés... nem érdekel, hogy nem kért belőle. Jobb erre koncentrálni.
- És elmondod...? - Kérdezem érdeklődve, mert azért az sem lenne hátrány. Ha csak úgy elmondja, miközben másra figyelek, akkor nem fogok roppant felesleges hülyeségeken gondolkozni.
Inkább csak az arcát fürkészem kicsit, kíváncsi vagyok, mit fog szólni hozzá. Nyelek egyet, mert eszembe jut, miért titkolózhat esetleg.
- Tudod, hogy a pénzt úgyis megkapod. Tulajdonképpen egy helyen dolgozunk, nekem lenne gáz tartozni neked. - Magyarázom végül, egy apró fintor kíséretében, mert hát... biztos nem tudnék bejárni dolgozni az iskolába úgy, hogy már régóta tartozok Dwayne-nek és csak ígérgetem a pénzt. Amúgy is, ki tudom fizetni, csak nem hordom magamnál minden pillanatban. Igen, inkább elmélkedünk a pénzen, mint az információt találgatjuk.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. február 28. 19:05 Ugrás a poszthoz

Kornél


A fiú végre felfogja, hogy nem játék. Valószínűleg az erőnek erejével visszatartott krokodilkönnyek ébresztik rá, hogy ez bizony nem játék. De még mennyire, hogy nem az. Ha tudná, valószínűleg már kiszaladt volna a világból, de ahelyett inkább elküldöm egy tégelyért. A tüneteimet kell enyhíteni... mit is olvastam róla? Mi volt Jenny-nél is az elsődleges cél? Nehezen forog az agyam, gondolkodva veszem el a krémet. A tünetek enyhítése, igen és... és... megvan. Fulladás. A leggyakoribb gond, hogy mire kész lenne a bájital, a páciens nem kap levegőt és megfullad. Fulladás. Erre kell odafigyelnem. Mennyivel könnyebb lenne, ha még koncentrálni is tudnék!
De most felhúzom a felsőm, hogy bekenhessem a krémmel a hólyagokat. Többen vannak, mint voltak, amikor legutóbb néztem. De majd megáll és visszahúzódnak... remélhetőleg reggelre minden rendben lesz. Nagy levegő, még egy, semmi baj. Nincs baj. Igazából nincs semmi baj. Csak le kell nyugodnom és végigcsinálni ezt az egészet.
- És imádkozz is, hogy ne láss soha többé. - Adom neki jó tanácsom és nem is tudná, mennyire bölcsen szóltam. De akkor sem engedem, hogy hozzáérjen a kiütésekhez, még ha nem is undorodna tőle. Sóhajtva konstatálom, hogy kicsit jobb lett, kicsit könnyebben lélegzek, kevésbé fájdalmas minden egyes mozdulat. Kevésbé fáj élni.
Miközben felsegít, a srác értetlenkedik az éjszakáról. Fáradt sóhaj hagyja el a számat, mert olyan kis naiv, ha azt hiszi, ennek a történetnek itt és most vége van. Amikor álló helyzetbe kerülök, elengedem, egy szék támlájának támaszkodva tántorgok. Nem fogom tudni így megcsinálni a bájitalt, az üst és az asztal felé pillantok, egyre nehezebben lélegzem, a fenébe is. Letörlöm az elgyötört arckifejezést az arcomról és Kornélra pillantok, komolyan.
- Igen, édesem, itt kell maradnod, mert egyedül nem tudom megcsinálni a bájitalt, amitől jobban leszek. És mellesleg ha össze is jön, egész éjjel szenvedni fogok, hogy reggelre jól legyek. És mivel te vagy itt az egyetlen szem segítségem - hidd el, én sem örülök neki -, igen, maradnod kell. - Fejezem be mondókámat már halkabban, kicsit elfúló hangon. Nagyobb levegőt veszek, hogy lenyugtassam magam és minél több oxigén jusson a szervezetembe. Nem akarok belegondolni mi lesz velem éjszaka, ha erre a félkegyelműre leszek bízva. Azt sem, hogy mi lesz velem, ha az általa készített bájitalt kell majd meginnom. De végül is, tök mindegy, miben halok meg, nem?
- Akkor, kész vagy? - Kérdezem, miközben jobbnak látom leülni, hiszen remegek. Gyenge vagyok, beteg, szánalomra méltó, de az önbecsülésem és az elveim ilyenkor sem adom fel. Ha az én drága megmentőm azt mondja, készen áll, akkor lépésről lépésre elmondom neki, mit kell tennie és figyelem azért, amit csinál. Remélhetőleg nem fog semmit bénázni és instrukciók alapján csak össze tud hozni egy bájitalt... legalábbis nagyon ajánlom neki.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. február 28. 19:59 Ugrás a poszthoz

Zója


Látom rajta, meglepte a kérdésem. Talán azért így tettem fel, mert nem is sejti, mennyi dolgom volt már állapotos nőkkel. És ilyenkor tényleg nem az a kérdés, kitől van, akarja-e vagy örül-e neki. Hanem, hogy mennyire teszi. Minden anya örül a gyermekének, valahol, a lelke mélyén, ez belénk van kódolva, az emberi lényekbe. Hiszen ez a létezésünk célja tulajdonképpen. Ezért mosolyodik el néha még a legkomorabb, legkegyetlenebb ember egy kisbaba vagy egy kismama láttán.
És valószínűleg ezért van az is, hogy különösen lelkesen szeretnék Zójának segíteni valahogy. Mosolyogva hallgatom a válaszát arról, hogy eléggé örül neki és ideje feladnia a karrierista énjét azért, hogy igazi családanya legyen. Még akkor is, ha nem tipikus a családmodellje, nagyon tiszteletreméltó, amit mond, ahogy viselkedik és ezt az egészet kezeli. Komolyan csodálom érte.
- Csak közhelyeket tudnék rá mondani, amiket már biztos ezerszer hallottál. De azért ha bármi gond van, szívesen segítek. - Igen, taglalhatnám, hogy most ők, az egészségük a legfontosabb, ne hajtsa túl magát. Legyen egészséges, vigyázzon magára, satöbbi, satöbbi... már biztosan ki van a hócipője tőle. Nem akarom rabolni az idejét, amúgy is menne már, de azért még egy kérdést megengedek.
Várjunk, Zója, ő... félvéla, ha jól tudom. És fiút vár. Félvéla és fiút vár? Kell pár pillanat, hogy összerakjam a képet. Zója nagyon pozitív a dologgal kapcsolatban és ez jó, nagyon jó. Viszont hirtelen eszembe jut valami, egy részleg a japán intézetben, ahol tanultam. Sosem érdekelt annyira, hogy hosszasabban tartózkodjak ott, de azok az emberek... csodákat csináltak ott. Mármint csodabájitalokat, minden anyának és babának külön, személyre szabottan.
- És szedsz valamit, hogy segítsd a fejlődését? Van pár japán barátom, az iskolában, ahol tanultam, akik nagyon jók ebben. Csak egy kis vérminta kell tőled és biztos vagyok benne, hogy olyan bájitalt készítenek neked, személyre szabottan, ami a lehető legjobb nektek. - Foglalom össze tömören, a végén elmosolyodva. Ó igen, lesz egy jó kis utam, ha elfogadja a segítségem. De nem számít, megcsinálom, na meg persze, ha már ott vagyok, tanácsot is kérek tőlük.
- Én... nem akarom rád erőltetni magam, tényleg, mert tudom, hogy az ember orvosának olyannak kell lennie, akiben abszolút bízik. De hozzám tényleg bármikor fordulhatsz. Ha nem itt, a faluban megtalálsz. - Mondom végül ismét, félszegen elmosolyodva, mert jobbat nem tudok. Még ha nem is akar élni az ajánlattal, legalább a tudat kicsit megnyugtatja majd, hogy van valaki, akire számíthat. Ha esetleg, véletlen valami baj lenne. Ennél többet azt hiszem, most nem tehetek érte.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. március 4. 20:50 Ugrás a poszthoz

Adam Kensington


Két állásban dolgozni fárasztó, de egyelőre úgy néz ki, egész jól helyt tudok állni. Kicsit büszke vagyok magamra, arra, hogy az életem minden területén jól haladok és azt hiszem, sikereket érek el, élek meg. Próbálok pozitív lenni, mindig is visszahúztak a borús, negatív gondolataim, legalábbis amennyire emlékszem.
Éppen van egy kis szünetem, nyugodtan ücsöröghetek és kávézhatok kicsit, ezek azok a pillanatok, amiért megéri bejönni. Ami segít, hogy végigcsináljam a napot zokszó vagy elgyötörtség nélkül. Pár perc kikapcsolás, pihenés, egy bögre finom kávé, ami feltölt és felpörget. Kellemesen kavargatom, még nem akarom meginni a maradékot. Van egy igen kedves betegem, akivel sokat beszélgetek mostanában és úgy gondoltam, az ágya mellett fogyasztom majd el.
Amint úgy érzem, kész vagyok kilépni a kis nyugalmas helyiségből a külvilágba, már fel is kapom a kávém és becsukom a magazint, amit szórakozás gyanánt olvasgattam. Ideje visszatérni a pörgésbe, azonban ahogy haladok a folyosón, egy magas alakra leszek figyelmes. Épp azt nézem, nehogy fellökjek valamit a lábammal, és ahogy felpillantok, meglátom az arcát.
Nem kell sok, hogy felismerjem, ki ő, megtorpanva elvesztem a koncentrációm, a bögrém kiesik a kezemből, hamar arra kell koncentrálnom, hogy elkapjam, a kávé sem ömlik ki mind. Előveszem a pálcám és egy gyors Evapores-szel eltüntetem a kilöttyent kávét, hogy ne hagyjak koszt magam után, de nem késlekedek tovább, mert a végén még csak úgy elillan, akit láttam.
- Ada... Mr. Kensington! - Szólítom meg, ahogy gyors léptekkel közelítek hozzá. Upsz, pálcával a kezemben. Kicsit lehetek csak fenyegető, szóval inkább elteszem, mielőtt azt hiszi, hogy itt rá akarok támadni és ki akarom csinálni. Bár azt inkább hydromágiával tenném, de nincs rá okom. Igazából tök kellemetlenül érzem magam az egésztől, szóval gyorsan megköszörülöm a torkom, kissé idegesen kezdem el kaparászni a bögrém fülét.
- Segíthetek? - Kérdezem, hátha... nem is tudom, hozzám jött. Ki máshoz jött volna? Miért van itt, te jó ég? Csak nem azért, mert az őrült tervét készül megvalósítani és... a mi vérkészletünk... ne. Az nem lehet.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. március 4. 21:53 Ugrás a poszthoz

Adam Kensington


Látom rajta, amikor felé vágtatok, hogy tudja, ki vagyok. Benne is olyan élénken él a legutóbbi találkozásunk, mint bennem. Ó, igen, nem volt valami kellemes, utána hazamenni sem. Sok dolog maradt bennem ennek ellenére is, amit nem tudtam elmondani neki. Mert nem láttam értelmét. És most sápadt arcára felnézve, bögrém piszkálva kérdem, segíthetek-e.
- Miben? - Kérdem érdeklődően, ő pedig megválaszolja a kérdést, én pedig kicsit megszédülök, azt hiszem. Nagy szemekkel pislogok rá, meglehetősen értetlenül. Mármint... gyakorlatra jött az ispotályba? Mielőtt még elnyílna a szám, gyorsan befogom egy kis kávéval. Igaz majdnem félrenyelek, amikor folytatja és részletezi. Lerakom a pultra a bögrém és elveszem az orrom alá tolt levelet. Adam szavait hallgatva bontom ki finoman, és olvasgatom némileg összevont szemöldökkel.
- Szóval, ühm... - Keresem a szavakat, de nem igazán találom. Gyorsan össze kéne szednem magam. Szóval nem azért van itt, mert végre legálisan vihet a vérkészletünkből. Nem, nem azért jött, hogy megkeserítse az életünk, hanem ellenkezőleg. Furcsa tekintettel pillantok fel rá, fürkészem kicsit fakó arcát, érzem, ahogy lassan ellágyulnak a vonásaim.
- Ma éjjel én vagyok az ügyelet vezetője, szóval azt hiszem a legjobb embernél jár. - Ez azért van így, mert a mai éjjel lazának ígérkezik, és én vagyok a rangidős gyógyító. Kicsit abszurd, de a friss gyógyítóknak is jó sok gyakorlatot kell csinálniuk tanulmányaik alatt, ide pedig tényleg csak a legjobbak jutnak el. Alsó ajkam rágcsálva olvasom el a levelet, majd visszarakom a borítékba és visszanyújtom neki, hátha még valahol mutogatnia kell majd.
 - A beosztását majd megbeszéljük, de ha nem bánja, ma gyógyítanánk. - Mosolygok rá féloldalasan. Pontosan tudom, hogy én vagyok az egyik, akinek legtöbb esti-éjszakai műszakja van a gyengélkedő miatt. Elveszem a kávésbögrém és igyekszem összeszedni a szétesett önmagam.
- Jöjjön velem. - Villantok rá még egy visszafogott, kissé tartózkodó mosolyt, mielőtt elindulnék az ispotály jellegzetes illatú, hosszú folyosóján.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. március 13. 18:36 Ugrás a poszthoz

Adam Kensington

Csendesen bólogat, nem szól semmit, csak bólogat. Jó, látom, nem egy szószátyár, de ezt már amúgy is tudtam róla. És még mindig jobb, mintha egy fecsegő, hiperaktív kislány lenne, mert akkor záros határidőn belül komolyan vissza kéne fognom magam vele szemben. Viszont tényleg a legjobb helyen jár, megkérem, hogy jöjjön velem, miközben végigvezetem az Ispotály jellegzetes folyosóin és talán kicsit izgulok. Vagy kicsit lelkes vagyok.
Annyira furcsa érzés itt sétálni vele. Szerintem ő is érzi, hogy kicsit meg kell szokni, hogy nem a fejét akarom, amiért a vérkészleteinkre pályázik. Még akkor is, ha még mindig próbálkozik, most már nem tehetem meg neki, hogy a kórház közepén Xénát játszva leterítem és elkezdem pofozni. Még akkor is, ha neki valószínűleg cseppet sem fájna, az én lelkecském kicsit megnyugtatná talán. Valakin mégiscsak le kell vezetni a feszültséget, nemde?
- Keleti gyógyítási technikák. Egy évfolyamot Magyarországon tanultam, utána pedig Japánban képeztem magam. - Igen, tudom, hogy sokan nem hisznek a mágikus körökben, a varázsporokban, amiket gyártanak, a ráolvasásokban és a gyógyító pontokban, a chakrában... de ha mágia létezik, ez hogyan ne létezhetne? Miért nem olyan elfogadott és közismert formája?
Azt is hozzátehetném, hogy a hydromágiás gyógyítással kísérletezem, ha nem lenne eszem. A kórházban sosem beszélek ilyesmiről, meg úgy általában nem is szokásom. Nem tartom olyan hihetetlen titokban, mint kéne, valószínűleg. Mégsem szeretek róla mindenhol csevegni, hogy miket csinálok én a pincémben...
Aztán felkapom a fejem, amikor ismét megszólal, egy pillanatig értetlenül nézek rá. Hm, olybá tűnik, égető szükségét érezte, hogy ezt elmondja nekem, még ha nem is egy olyan csevegős típus.
- Ha ezzel szeretne lekenyerezni még az elején, Mr. Kensington, nem fog összejönni. - Ennek ellenére nem bírom tartani a hivatalos arcom, halvány mosoly jelenik meg az arcomon. Hogy ne örülnék neki? Csak a sérthetetlenség és biztosság látszatát fenn kell tartani. Majd otthon szolidan megnyugodva ünnepelgetem, hogy a Minisztériumban értelmes, döntésképes emberek ülnek. Egy jó pont nektek odafent, srácok.
- Parancsoljon. - Mondom, miközben egy szekrény előtt megtorpanok, és adok neki váltóruhát, hogy ne az utcai holmijaiban mászkáljon. Ezek abszolút sterilek és nem baj, ha összekoszolódik. - Itt átöltözhet nyugodtan. - Mondom, miközben kinyitom a szemben lévő ajtót, ami a gyakornokok öltözője. Nem nagy helyiség, nem is luxus, de legalább egy kis privát érzetet ad, nem pedig olyan, mintha nagyközönség előtt öltözne az ember. Hogy mennyi ideig öltöztem ilyen helyeken...
Amíg Adam öltözik, addig eltűnök egy percre, hogy előkerítsem a beosztást. Persze, nem úgy megy, hogy azt választ, akit szeretne, mert el is kell őt vállalni, de legalább hadd nézze meg.
- És itt pedig a beosztás. - Mondom, miközben odanyújtom neki, de tökéletesen nyugodt vagyok, mert tudom, mit fog látni. Hiszen a leggyakoribb név az éjszakai órákban, sötétedés után nem más, mint a Riviera.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. március 13. 19:45 Ugrás a poszthoz

Zója

Egy apró mosoly, egy biztató bólintás az, amivel reagálok a köszönetére. Nem hiszem, hogy érdemelnék ilyesmit, hiszen... én nem ezért csinálom. Sosem tudtam megmondani pontosan, miért csinálom. Azt sem gondolnám, hogy nehéz volt kicsit félrerakni magam, hogy ezért éljek, hogy pörögjek, két helyen gyógyítsam a segítségre szoruló mágusokat. Fogalmam sincs, de azt hiszem, amíg nincs szükségem okra ahhoz, hogy ugyanolyan lelkiismeretesen csináljam, addig nincs semmi baj.
 - Tudod, meglepő, mennyien kívánnak vélavért az ereikbe. Valószínűleg nem tudnak arról, hogy ezzel nem csak a szépség jár. - Mondom halvány mosollyal az ajkaimon. Megértő pillantást nem tudok nyújtani, nem tudom, milyen érzés lehet, szóval inkább csak lesütöm kicsit a tekintetem, egy pár pillanatra. Fogalmam sincs, milyen érzés lehet, hogy az, aki vagyok, a saját lényem az oka annak, hogy a kisfiam kicsit gyengécske. Bár még nem volt alkalmam megvizsgálni, pontosan tudom, mivel jár ez.
Amikor újból megszólal, ismét felpillantok rá, enyhült, csaknem elérzékenyült vonásokkal pillantok rá. Nem, nem fogom elbőgni magam itt a gyengélkedő közepén, amúgy sem vagyok anyámasszony katonája. Csak azt hiszem, ennél szörnyűbbet nem tudok elképzelni. Sosem leszek terhes. Nem bírnék nem aggódni mindenen.
 - Hát, akkor van valami közös bennünk! Én is nagyon szeretném. - Mosolygok rá végül, mert megértem a kétségeit. Sőt, az ő helyében biztosan nem kezelném ilyen korrektül ezt az egészet. Még mindig felnézek rá miatta, ó, de még mennyire.
Látom rajta, hogy kicsit bizonytalan az ajánlatommal kapcsolatban, amit megértek. Én sem lennék oda meg vissza az ötlettől, hogy valami számomra ismeretlen eredetű, spéci koktélt iszogassak nap, mint nap. Nagyon figyelnie kell most, mit visz be a szervezetébe.
- Ne fogadj el semmi ilyesmit, ha valaki rád akarja tukmálni az egyik utcasarkon. - Adom neki a jó tanácsot, bár nem igazán gondolom komolyan. A mosolyt végül eltüntetem az arcomról és előveszem a komolyságom. - De amit én hoznék neked, abban megbízhatsz, és én is megbízom a barátaimban. Ők ezzel foglalkoznak, ez a szakterületük, a személyre szabott bájitalok. Kipróbált módszer és ha jól tudom, eddig igen magas százalékban hatékonyak. - Mondom végül a kis összefoglalóm. Viszont elhúzom a szám, mert némi hátulütője is van a dolognak, amivel elő kell hozakodnom, mielőtt még beleéli magát. - Viszont nem olcsó. De van lehetőség részletekben fizetni. - Sőt, még lehet, hogy az árból is le tudok neki alkudni, majd még elválik. De csak akkor megyek el Japánig, ha Zója azt mondja, igenis kér a segítségünkből. Közben azon gondolkozom, mi tenne még különösen jót neki, egy pillanatra el is gondolkozom, majd újra rápillantok.
- Esetleg még elmehetnék hozzád hetente és tornázhatnánk. Tudom, hogy sokak szerint csak legendák keringenek a terhes tornáról, de vannak tényleg hasznos gyakorlatok, amik mindkettőtöknek jót tesznek.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. március 23. 21:32 Ugrás a poszthoz

Adam Kensington


Megvárom, amíg átöltözik a mi kis újoncunk. A gyakorlat nem azt jelenti, hogy itt lesz gyógyító, és azt sem, hogy velünk egyenrangú munkát csinálhat, amíg nem veszik fel teljes értékű állásban. De nem akarom ilyesmikkel elrontani a kedvét. Egyáltalán nem, sőt, soha, senki kedvét nem akarom elvenni a gyógyítástól. Sokkal inkább csendesen örülök tovább, hogy vannak még emberek, akik ilyenre akarják szánni az életüket. Én nem voltam teljesen tisztában azzal, mivel jár ez a hivatás, amikor tanulni kezdtem. De aztán már nem voltam képes feladni, visszafordulni. Talán ha annak idején tudom, mennyire, mennyiszer félre kell raknom magamat, az egómat emiatt, talán egészen mást választok. Talán.
Amint Adam kész van, az orra alá tolom a beosztást, várom, hogy gyorsan áttanulmányozza. Látom az arcán a felismerést, noha mimikája nem beszédes, ha eléggé figyel, a tekintetében gyakran jelennek meg dolgok. Összefont karokkal dőlök neki finoman az egyik falnak és amikor visszanyújtja, elveszem a beosztást.
- Ilyesmit nem ígérhetek, Mister Kensington. Csupán annyit, hogy megpróbálhatjuk. - Nem, én nem teszek elhamarkodott ígéreteket, többé nem. Az a lényeg, hogy megpróbálom a szárnyaim alá venni. Próbálok neki segíteni, átadni a tudást, amit én magam is kaptam a tanítóimtól. Olyan értékeket közvetíteni, amit megérteni is nehéz, nemhogy átadni másnak. Már most kicsit összeszorul a szívem, ha arra gondolok, talán nem vagyok alkalmas rá. Minden esetre, ahogy azt mondtam Adamnek is, megpróbáljuk. De még mennyire.
- Viszont van egy pár kérdésem. - Teszem hozzá azonnal, tekintve, hogy nekem lesz a felelősségem minden, amit itt csinál, ha tényleg elvállalom őt. Még mindig furcsa kettősséggel tölt el ez a gondolat - részben izgatottsággal, részben borsódzik tőle a hátam. Nem tudom, van valami a helyzetben, ami olyan abszurddá teszi, hogy néha azt gondolom, álmodok. Akkor módszeresen, gondolatban felpofozom magam, hogy visszakoncentráljak a helyzetre, ahogy most is.
- A faji sajátosságai mennyiben segítik majd a munkáját? - Maradunk szigorúan a magázódásnál, a munkahelyen így csinálom. Bár ő tegeződő, harcias nőnek ismert meg, nem az az általános, mindennapi oldalam. Van még sok másik, de a legtöbbet igyekszem rejtegetni az emberek elől, részben tudatosan, részben pedig akaratlanul is. De ezzel még nincs vége a faggatózásnak. Körbetekintek, van-e valaki a közelben, és amikor megbizonyosodom róla, hogy más nem hall minket. Ha velem akar dolgozni, bíznia kell bennem, és nekem tudnom kell még valamit mindenképpen. Komoly vonásokkal, kemény tekintettel pillantok szemibe, miközben felteszem a kérdésem.
- Ha rosszul sülnek el a dolgok, hogyan tudom megölni?
Gryllus U. Borka
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. április 1. 01:00 Ugrás a poszthoz

Raffajellóóóóó *____*
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. augusztus 30. 15:42 Ugrás a poszthoz

Axel Sjölander-Wayne

Murphy törvényei tökéletesen működnek. Elég egy nyugodt, elcsigázott gondolat tőlem, miszerint egész békés a mai éjszakai műszakom és máris minden a feje tetejére áll. Nem mintha annyira bánnám, szeretek segíteni és jobb, mint unatkozni, de valahol sajnálom az összes beteget. Azt hittem, túlléptem már minden ilyesmin, hogy sikerült felülemelkednem a gyermeteg érzéseimen és teljesen a hatékonyságra koncentrálni. De nem, még nem vagyok tökéletes, még erősödnöm kell hozzá.
Még rá akarok nézni mindenkire, akit éjszaka hoztak be, mielőtt hazamegyek. Túl lelkiismeretes vagyok, tudom, de ez az én egyik szokásom. Éppen elhaladnék az egyik névtelen beteg mellett, mert nincs még mindig ébren, amikor meghallom a halk hangot magam mögül. Visszafordulok, leeresztem barna tekintetem az ágyra, nézem, ahogy keres valamit szemeivel. Tudom mit érez. Fél, kétségbeesett, össze van zavarodva. Keres bárkit, bármit, amibe most belekapaszkodhat, egy biztos pontot. Nagyot sóhajtok.
- Jó reggelt - lépek közelebb az ágyához, hogy lásson engem. - Lorelai Riviera vagyok, gyógyító. Kérem, próbáljon meg nem mozogni.
A legjobb lesz, ha most nem ficánkol sehová. Közben kénytelen vagyok elvégezni a gyors vizsgálatokat. Meghallgatom a légzését, a szívét, megnézem a pupilla reflexet, megkérdem, hány ujjamat mutatom neki. Szokásos, rutin dolog, de úgy tűnik, nincsen agyi károsodása így első blikkre. Az jó hír, eddig még nem volt alkalmam ezt leellenőrizni nála. Egyelőre nem akarok az emlékeiben turkálni, szóval fel sem hozom a balesetet. Ha esetleg nem emlékszik, pánikba esik, ezt pedig még nem akarom.
- A Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotályban van éppen, jó kezekben, ne aggódjon - nyugtatom őt, amennyire egyelőre tőlem telik, de ez annyira sablon szöveg és annyiszor elmondtam már. Nem tudom, szerintem érződik rajta, hogy ismét, ugyanaz a monoton nyugtatgatás, amit már olyan régóta csinálok. Talán kicsit lelkesebbnek kéne lennem és tényleg szívvel-lélekkel csinálni, de az túl sok lehetőséget adna nekem a hibázásra. Az pedig nem opció.
- Hogy hívják? - úgy döntök, ez az a kérdés, amit mégis fel kell tennem neki, csak hogy tudjam, hogy szólítsam őt.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. augusztus 30. 18:46 Ugrás a poszthoz

Axel Sjölander-Wayne

Ahogy meghallom, hogy ébredezik, a fiú mellé lépek. Mintha ismerős lenne az arca, de nem hagyott bennem mély nyomot, nem jut eszembe, hol találkoztam már vele. Talán egyszer már volt valamiért itt, az ispotályban, ki tudja. De azért megragadom az alkalmat, bemutatkozom neki, és elmondom, hol van. Ahogy minden egyes alkalommal teszem, ilyen helyzetekben. Aztán megkérdezem a nevét is, hátha az még könnyedén megy neki. Majd később jön egy nővérke és feljegyzi az összes adatot, amit tud magáról, de most még nem fárasztom ilyesmivel. Pihennie kell, szóval nem is akarom nagyon felzaklatni.
- Üdv, Axel - szakítok helyből a szokásommal, miszerint mindig magázódok, hátha ez kicsit megnyugtatóbb számára. És próbálok vele nagyon kedves lenni meg figyelmes, az az első pár perc a legijesztőbb az ember számára. Főleg, hogy nemsokára talán elkezdi érezni a tompa fájdalmat is, amin nem tudunk jobban segíteni.
- Hát rendben - sóhajtok, amikor arról kérdez, hogy került ide. Én nem akartam egyből ezzel kezdeni, de érthető, ha kíváncsi. Egy laza mozdulattal elveszem a kórlapot, ami az ágyánál pihen, belelapozok.
- Az éjjel hozták be, az ispotálytól nem messze találták meg ájultan. Egy törött seprű volt maga mellett, több csontja is eltörött, zúzódásai voltak, illetve egy belső vérzése, ezeket már mind kezeltük, de tudja, nem könnyítette meg a dolgunkat - olvasom fel neki monoton hangon, mi történt, aztán a végén hozzáteszem a véleményem is egy sóhaj kíséretében. Hoppá, én tegezni akartam, de nem megy. Hűvös a pillantásom, nem szánakozó, apró mosolyom pedig távolságtartó, ahogy rápillantok. Sajnos én vagyok jelenleg az egyetlen, aki segíteni tud neki. Rosszul járt. Lerakom a lapot, vissza a helyére, majd közelebb hajolok a másikhoz, szigorú tekintettel pillantok rá.
- Mr. Sjölander, igazán elmondhatná, mi a fenét gondolt. Árulja el kérem, mi vitte rá arra, hogy éjszaka repdessen? Akár pár mugli is megláthatta magát, annak pedig lesznek következményei - szemrehányóan jegyzem meg neki. Nem mintha annyira kedvem lenne hozzá, mert nem vagyok az anyja. De mindkettőnknek jobb lenne, ha legközelebb nem csinálna ilyesmit és nem itt kötne ki, ilyen állapotban.
- Esetleg valaki, akit értesíthetek? - egy könnyed, csevegő kérdés még a végére.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. szeptember 26. 11:24 Ugrás a poszthoz

Axel Sjölander-Wayne


Na jó, nem tudom, pontosan miért foglalkozom vele ennyire. Nem szoktam így beleásni magam a motivációkba, nem szoktam tanácsokat osztani, vagy bíráskodni. Ennek egyszerű az oka, nekem nem ez a feladatom. Nem vagyok auror, sem bíró, de még csak az anyja sem. De a válasza egyszerűen felháborító. Érzem, ahogy megfeszülnek a vonásaim, ahogy próbálom visszafogni őket, hogy ne legyen túl hűvös és ellenszenves a megjelenésem. De nem állom meg, hogy ne válaszoljak neki őszintén.
- Remek, ez esetben, Mr. Sjölander-Wayne, legközelebb menjen ki az udvarra és szívjon egy kis friss levegőt, és ne csináljon hülyeséget, hogy aztán velünk rakassa össze magát - mert ez arcátlanság, így szólna a mondat vége, amit már tényleg nem engedek meg magamban. Így is folyamatosan az jár a fejemben, hogy nem kéne, ezt nem kéne. Nem úgy vagyok itt, mint Lorelai Riviera, hanem gyógyítói minőségemben és ez bizonyos viselkedési normákat követel meg tőlem. De annyira felháborító ez a hozzáállás. Persze, kell egy kis levegő, talán részeg is, vagy csak megrészegült valamitől, éjszaka repül, megláthatják a muglik... idáig nem az én gondom. De attól kezdve, hogy összetöri magát, és itt köt ki az ispotályban, máris az én felelősségem. Átrakja a terhet a vállamra. Oké, megcsinálta ezt, és most az én feladatom, hogy helyrehozzam, tőlem várja el mindenki, hogy normális életet élhessen újra. És ez annyira, de annyira nem fair. Ennek ellenére megállom, hogy ne tegyek rá több megjegyzést, inkább értesítendő személy után kérdezek.
- El-li-ot... - motyogom, miközben leírom a nevet, aztán rápillantok. - Rendben, amint módunkban áll, küldünk neki baglyot.
Próbálom, nagyon próbálom úgy csinálni, hogy a véleményem ne látszódjon meg a viselkedésemen, de nem teljesen sikerül. Kicsit távolságtartóbb vagyok vele, mint eddig voltam és nem tehetek róla. Annyira objektív akarok maradni, úgy kezelni, mint a többi beteget, annyira nagyon... de be kell ismernem, hogy nekem is vannak korlátaim. Hogy nem tudom úgy sajnálni őt, mint egy szerencsétlent, aki saját akaratán kívül lett baleset áldozata. Aki nem magának csinálta ezt.
- Még pár napig mindenképpen boldogítani fog minket, de szerintem az egy hét is lesz - saccolgatom, mert minden attól függ, milyen ütemben gyógyul majd. De ennyivel nem lenne megelégedve, ő valami időpontot várt, meddig kell itt feküdnie és bámulnia a plafont. Valóban súlyosak a sérülései, de már túl van az életveszélyes állapoton, most már csak lábadoznia kell, csontokat forrasztgatni, zúzódásokat gyógyítani, erősödni kicsit.
- Szüksége van még valamire, Mr. Sjölander-Wayne?
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. szeptember 26. 11:43 Ugrás a poszthoz

Mihael G. Saint-Venant


Nem olyan régóta ismerem Reinerd professzort, de természetesen belementem, hogy átvegyem pár tanoncát. Főleg olyanokat, akiknek java részt itt Magyarországon van dolga, úgy tudja, az egyik diák még a Bagolykőre is jár. Reggel időben érkezek, szokás szerint az elsők között vagyok itt. Nem azért, mert annyira pedáns vagyok, csak nem szeretem váratni a betegeket, és két állást csinálni egyszerre nem annyira könnyű. Tulajdonképpen hármat. De hála istennek a gyengélkedőn nem vagyok egyedül, így az nem foglal le annyira.
Még csak jegyzetelek kicsit, a következő órámra készülök és közben egy almát eszegetek, ami reggeliként funkcionál. Nyugodt vagyok, hiszem még van időm, de a kopogás megzavar. Az egyik tanoncom előbb megérkezett? Nohát. Akkor ma korábban kezdek, és már meg is indulok a recepció felé, ahol a kedves kis nebuló vár. Igazából, tekintve, hogy Reinerd professzor kezei alatt nevelkedtek, kicsit magas elvárásokat támasztok feléjük, de ez nem jelenti azt, hogy szabad kezet kapnak majd elsőre.
- Szép reggelt, Mr. ... - a kezemben lévő irattartóról gyorsan lelesem a nevét. - ... Mr. Saint-Venant.
Amint ezt kimondtam, nyújtom is neki a kezem, de sajnos nem mosolygok és nem barátkozom. Mindenkinek jobb lesz így, a legtöbben azt hiszik, hogy a gyógyító tanoncok mentorálása csak teher nekem, pedig amúgy egészen szeretem csinálni. Csak nem vagyok velük kedves vagy engedékeny.
- Csodálkozom, hogy előbb érkezett, de ha ezzel szeretne jó fényt vetni magára, akkor már most szólok, hogy nálam nem fog működni. Az első napokban csak megfigyelni fognak, szokják az új környezetet, és amit mondok maguknak, azt az eszükbe vésik - gondolom jó lesz, ha előre vetítem, mire számíthat így az elején. Szeretek nyílt lapokkal játszani és azt is értékelem, ha mások is így állnak hozzám. Egyenesen, és megmondják, mit akarnak, mi a gondjuk. Bár szerintem elég rám nézni, és elég egyértelmű, hogy ilyen ember vagyok. Remélhetőleg nem kell mindent a szájukba rágni majd és talpraesettek lesznek. A recepcióshoz fordulok és gyorsan aláírok egy nyilatkozatot arról, hogy egyelőre még az én felelősségem, bármit csinálnak itt a jómadarak.
- És ha már ilyen korán érkezett, biztosan van ideje megkeresni a büfét és hozni nekem egy kávét, ugye? - villantok felé egy mosolyt és már el is sétálok mellette, hogy leülhessek és olvasgassak még egy kicsit, a többiekre várva.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. szeptember 27. 21:13 Ugrás a poszthoz



Amikor Tilda megkért, én gond nélkül mondtam igent és bólintottam rá az egészre. Szeretne bemutatni a családjának. Ez pedig inkább egy kedves gesztus, mint egy ijesztő valami, sokkal inkább értékelem. Ha nem olyan lenne a családom, amilyen, én is viszonoznám. Viszont Tilda szerintem nem tudja pontosan, milyenek a szüleim, és azt hiszem, jobb, ha így marad.
Mostanában gyakran túlgondolok dolgokat. Pedig én tényleg csak meg akarom védeni őt minden esetleges rossztól, amitől csak lehet. Túlféltő lehetek, vagy csak pont ezzel szúrok el valamit, igen, ez is benne van a pakliban. De ha csak egyszer-kétszer jót teszek vele, akkor is megéri. Próbálok mindig őszinte lenni vele, hiszen gyakran egész nap dolgozom, és nem engedhetem meg magamnak, hogy lássák rajtam a gondolataimat. De amikor hazaérek hozzá, mindig tudja, ha fáradt vagyok, ha mérges, ha jó napom volt, ha lelkes vagyok, ha szomorú. Tilda ismer engem. És talán nem is tudja pontosan, milyen különleges helyet foglal el a szívemben, az életemben. Mennyire önmagam lehetek mellette, szabad, őszinte. Mert tudom, hogy akkor is itt lesz és még ha nem is tud segíteni, ugyanúgy szeretni fog, bármi is legyek. És ez az a biztosság, ami nagyon-nagyon hiányzott az életemből és most már elképzelni sem tudnám nélküle.
A taxiban utazva nem csak játszom, hogy nyugodt vagyok. Ez csak egy látogatás, ahol kedvesnek kell lennem. Idáig sem nagyon befolyásolták az életünket, szerintem ez után sem fogják, ha nem tetszenék nekik. Amúgy sem lenne túl sok értelme, mindketten felnőtt nők vagyunk és el tudjuk dönteni, mit csinálunk anyu és apu segítsége nélkül. Az egyetlen, ami kissé feszélyez, hogy Tilda tényleg ideges, fél, látszik rajta. Nem tudom, van oka rá, vagy csak túlgondolja a dolgokat? Fürkészem kicsit az arcát a taxiból kiszállva, hátha valami használhatót le tudok róla olvasni, de egy picit össze vagyok zavarodva.
- Én jól vagyok, de rajtad nem ez látszik - állapítom meg egyik szemöldököm kissé felvonva. Nem kérdőre vonom, csak inkább aggódok érte és tök jó lenne, ha elmondaná, hogy mi bántja. Még most, amíg nyugodtan meg tudjuk beszélni.
Ennek ellenére mégis megfogja a kezem és összekulcsolja az ujjainkat. Biztos vagyok benne, hogy nem az érzéseiben kételkedik, de vajon miben? Miért fél a saját szüleitől? Minden esetre hüvelyujjammal nyugtatóan körözök kicsit a bőrén, hátha segít neki egy kicsit feloldódni. Bár néha olyan érzésem van, hogy az arcába kiabálnék, hogy hahó, föld hívja Tildát! Csak én vagyok az, Lori. Igen, pont az a Lori, akivel együtt laksz és akit szeretsz és akitől az ég világon semmi félnivalód nincs.
- Ez most nekem szólt, vagy inkább magadnak? Tilda... - sóhajtom kérlelően, ahogy közel lépek hozzá, szabad kezemmel pedig végigsimítok az arcán, finoman a füle mögé igazítva pár kósza, szőke tincset. Az egyik kedvenc mozdulatom, gyakran szoktam csinálni. Én viszont egy tényleg biztató mosolyt küldök felé.
- Nem kell félned, bármi történjék, én itt leszek - adok még egy finom puszit az ajkaira, mielőtt még elindulnék az oldalán. De akaratlanul is megfogalmazódik bennem egy kérdés. Vajon ez a tény elég lesz neki? Megelégszik velem?
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. szeptember 27. 22:18 Ugrás a poszthoz

Szentmihályi úrfi


Egy újabb, kissé fárasztó nap a gyengélkedőn. Nagyon hamar beletanultam, hogyan szűrjem ki a szimuláló diákokat. Természetesen azok nem hagyhatják ki az órákat, és tőlem nem remélhetnek semmi kedvességet. Oké, diákok, de lehetne bennük annyi felelősség, hogy nem viccelnek az egészségükkel. Ennek ellenére az őszi időszak megteszi a hatását. A reggeli hűvös idő, az átmeneti időszak kedvez a vírusok terjedésének, szóval van dolgom itt is, az ispotályban is. A tanítás és az Eridon is lefoglal kicsit.
De az ilyen nehéz, fárasztó napokban mindig van egy-két üde színfolt, ami miatt megéri másnap felkelni. Valahol, mélyen elveszett optimista énem igenis keresi ezeket a momentumokat... nos, Szentmihályi úr hirtelen és meglepő előadása határozottan nem ez a színfolt.
- Félkegyelmű... - én nagyon próbálkoztam, hogy mindenféle megjegyzés és gonoszság nélkül reagáljam le a helyzetet. Vissza akartam fogni magam. Erőnek erejével próbálkoztam, tényleg. De ez a sóhaj igenis kiszakadt belőlem. Mi a fenét csinál itt, a gyengélkedőn, egy szál rózsával, előttem térdelve?
- Kérem, maradjunk a magázódásnál. Legyen szíves és hagyja el a gyengélkedőt, zavarja a betegek nyugalmát. Lehet, hogy hozzá van szokva ahhoz, hogy ott csinál showműsort, ahol akar, de ez a hely nem lesz a színtere, amíg én itt dolgozom - gondolom egyszerűbb, ha most lefektetem neki a szabályokat. Máshol tökéletesen hidegen hagy, hogyan mutatja meg a benne lakó alpári sötétséget és csinálja a műsort. De nem az én gyengélkedőmön, az biztos.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. szeptember 27. 23:29 Ugrás a poszthoz

Szentmihályi úrfi


Pedig azt hiszem, nagyon szépen, egyenesen elmeséltem neki, hogy mi a helyzet. Mik a szabályok. Legyen sötét. Viselkedjen borzasztóan. Könyörögjön figyelemért. De ne itt. Legalábbis ne előttem, ha más van itt ügyelemben, felőlem nyugodtan ugrálhat, lehet vásári majom. Csak engem hagyjon békén a hülyeségével.
- Nem, valóban nem értem az érzéseit. Valószínűleg a köztünk lévő éles különbségek okozzák ezt, de nem is akarom megérteni - gyorsan hozzáteszem, mielőtt még elkezdi megmagyarázni az érzéseit. Nem kell. Egyszerűen nem tudom komolyan venni ezt a szerencsétlen gyermeket. Mert még gyerek, látszik rajta, egy diák ráadásul, az én diákom és én érzem magam rosszul, hogy itt könyörög nekem egy randiért. Nem tudom, mennyire volt egyértelmű, amit az előbb mondtam.
- Úgy néz ki, mégis van itt keresnivalója. Bizton állíthatom, hogy maga a legsúlyosabb eset, aki ma itt járt, de nem áll módomban kezelni. Javaslom, hogy mielőbb keressen fel egy ispotályt - és nem állom meg, hogy a megjegyzésemhez ne ejtsek meg még egy kedves mosolyt. Lágy, finom vonások, egy elnéző pillantás és már megyek is tovább, hogy az egyik elsős kislány lázát megmérjem. Igen, dolgoznom kell, koncentrálni, nem pedig Szentmihályi hülyeségeivel foglalkozni.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. október 2. 15:24 Ugrás a poszthoz

Eridonos évnyitó
szabad a gazda, játszópajtit keresek *.*
gyertek-gyertek nem harapok Cheesy


Én eredetileg tényleg nem tartottam olyan jó ötletnek, hogy itt tartsuk az évnyitónkat, ahogy azt sem, hogy könnyelmű módon, csak úgy két diákra bízzuk az egész díszítést és a szervezés javát. De ezúttal talán túl bizalmatlan és szkeptikus voltam. Talán tényleg adnom kéne esélyt nekik és nem kéne annyira karót nyelten viselkednem... annyira. De ha túlságosan kedves vagyok, akkor elveszítem a tekintélyem, ha pedig elkezdenek rám a barátjukként gondolni, akkor pedig mindennek vége. Tehát ez abszolút kerülendő.
Ennek ellenére természetesen megjelenek az évnyitón, mert fontos a kapcsolattartás a diákokkal. Igen. És őszintén szólva, készülődés közben eléggé berezeltem. Nem jellemző rám, nem szoktam félni, csak egy csapat diák között kell megjelennem, esetleg egy kellemeset csevegni, ennél sokkal nagyobb stressz, felelősség alatt dolgozok nap, mint nap. És ahogy felraktam a kedvenc fülbevalóimat, mégis izgultam... na jó, féltem kicsit. Olyan jó lett volna, ha magammal rángathatom Tildát, hogy fogja a kezem és csak legyen itt. Nem kellene nagyon csinálnia semmit, csak úgy léteznie és akkor máris minden rendben lenne.
Nem mintha így nem lenne minden rendben. Érett, felnőtt nő vagyok. Kifejezetten okos és talpraesett, aki diákokat tanít minden nap. Általában az önbizalmammal sincs semmi gond, köszöni szépen, jól megvan, pont egészséges. De mégis kissé feszült a mosolyom, ahogy végigtekintek a lámpásokon, nagyon sok van, de nem zavaró, sőt, nagyon szép hangulatos lett minden. Nem akarom tudni, honnan szedték a páncélokat, vagy a kanapét, jobb nekem, ha nem tudom. De az összhatás akkor is elismerésre méltó, Keith és Leonie kitettek magukért.
Elég korán érkezem, még a manókat is látom pakolni, egy meleg teát veszek magamhoz első körben, mert elég hűvös van itt kint. Vagy csak kell valami ürügy, hogy hamar elhúzzam a csíkot? Esetleg az agyam űz velem gonosz tréfát? Jó kérdés, mégis jól esik melengetni fázós ujjaimat, egyik lábamról a másikra állva toporogni, melegedni és közben a díszítést mustrálni. Inkább nem megyek még be, majd később. Addig még gyűjtök egy kis... bátorságot.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. október 11. 13:03 Ugrás a poszthoz



 - Néha tökéletes ellentétben van az, amit mondasz, azzal, ahogy viselkedsz - állapítom meg a könnyed kis csók után, türelmesen megvárva, hogy tudjon rám figyelni. Elég az arcát néznem, elég sok rezdülését ismerem már és még ha nem is fedi a valóságot, én hitekbe ringatom magam mellette mindig. Most éppen abba, hogy tudok olvasni a gesztusaiból, el tudom képzelni, mi jár a fejében, mindenféle legillimencia nélkül is. Saját magam nyugtatására tökéletes technika.
Ahogy azonban hallgatom a szavait, összetörnek a reményeim arról, hogy felnőtt nők vagyunk, el tudunk vonatkoztatni mások véleményétől és úgy élni, ahogy szeretnénk. Attól a hittől, hogy bárki befolyásolhatja a dolgokat közöttünk, mert csak ránk tartoznak. Kissé összevonom szemöldökeimet ahogy nézek rá, megrebbennek a szempilláim. Kivételesen csak csendben hallgatom amit mond, nyelek egyet. Érzem, hogy egy ütemmel gyorsabban ver a szívem. Nem akar kiugrani a mellkasomból, de mégsem értem igazán.
Én még mindig ugyanúgy gondolkodok, ahogy eddig tettem. De ez Tildának fontos. Számít. Szeretné. Én pedig ettől az aprócska gondolattól ideges leszek. És nem értem, hogyan és miért, mert ez neki fontos, és ebből nem kéne következnie, hogy nekem is. Mégis így van.
A gondolataimból az zökkentett ki, ahogy közelebb húzódik hozzám, gondolkodás nélkül simítottam oldalához egyik kezem. Mint valami egyedi, szerelmes pavlovi reflex, aztán ahogy elváltak ajkaink, újra rápillantottam, nem tudtam mást nézni, csak az arcát, ahogy azt mondja, bármi is legyen, szeret. Igen. Szeretni egymást bármi áron, hihetetlenül szép és romantikus gondolat. De nem mindig elég, önmagában nem.
A keze szorítását érezve megyek az ajtóhoz, a gondolataim okozta keserű íz terjeng a számban. Amikor kinyílik az ajtó és megpillantom az édesanyját, egy kissé ideges mosollyal pillantok rá, elengedem Tildát, hagyom, hogy megölelje és ahogy egy pillantást vetek rájuk, a mosolyom őszintévé válik. Elfogadom a felém nyújtott finom kezet és megrázom.
- Jó estét Rella, Lorelai Riviera vagyok - mutatkozok be a szokásos módon. Valamiért azon jár az eszem, hogy utálom a középső nevem és soha, senkinek nem szoktam elmondani, úgy teszek, mintha nem is létezne. Talán ezzel tüntetem el az idegesség maradékát, ahogy beljebb invitálnak minket, követem Tildát, figyelem a kedves kis lakást. Bár a miénk is ilyen otthonos volna, szinte melegség árad a lakásból, olyan hely, ahol bárki szívesen felnőne.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. október 16. 14:37 Ugrás a poszthoz

Gyerekek, becsüljétek meg a kaját, amíg van *-*   *szólott a kollégista*
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. október 18. 21:47 Ugrás a poszthoz

Eridonos nyitóbuli
Norbi, Teo, Radúz, Lilith és mindenki más is


Valahogy éreztem, hogy nem maradok majd ki a jóból és nem alaptalanok a félelmeim, de nem gondoltam, hogy ekkora... nem is tudom, látványosság leszek ezen a nyitóbulin. Szentmihályi Norbert az első meglepetés, aki csatlakozik hozzám, miközben kint várakozok és próbálok rájönni, mit is keresek itt, miért is vagyok ennyire betojva. Tulajdonképpen nem sok dologban lesz ez más, mint egy tanóra, csak a helyzet kicsit más, nem?
- Jó estét - villantok felé egy kissé ideges mosolyt, de mégis olyan kedves és illedelmes volt, hogy kifejezetten kellemes csalódásként ért. - Nos, én...
Nem, nem kell tovább keresgélnem kifogás után, ugyanis megérkezik Radúz egyhamar és feldobja a hangulatot. A sziasztok elsőre kissé szíven üt, de ő végül is felnőtt és a felettesem, talán eltűröm tőle, még ha nem is kedvelem igazán ezt a megszólítást. Tulajdonképpen nem is állunk közel egymáshoz. De azért még mindig csodálom a lelkesedése miatt, amivel feldobja a partit, és pillanatok alatt tova is tűnik, csaknem szivárványszínű csíkot húzva maga után. Próbálok túllendülni az egészen, egyszerűen nem vagyok hozzászokva az ilyen közvetlen emberekhez. Meg ehhez a stílushoz nem. Engem egyszerűen nem így neveltek és most valahogy olyan nagyon kényelmetlenül érzem magam, hogy egyik lábamról a másikra állok, Norbertre pillantok éppen, amikor megjelenik mögötte egy kisfiú alakja, megijesztve a mestertanoncot és egy pillanatra engem is megrémítve.
- Nohát, nem illik ám másokat így ijesztgetni, csak óvatosan vele - szidom le egyből, egyik kezem reflexből csípőre rakva. Amikor rájövök, hogy úgy viselkedek, mint egy nagyon gáz anyuka, máris megköszörülöm a torkom és halvány mosollyal azért meghajolok én is és rámosolygok, mert velem igazán édes és jól nevelt fiúcska volt. Csak a tekintetével nem stimmel valami, olyan igazi kis csibészes.
- Lorelai Riviera vagyok, örvendek - mutatkozok be azért, hogy ne tűnjek túl gonosznak, és tényleg kedves akarok lenni velük. Nekem a szüleim sosem voltak a legjobb barátaim, mindig kissé távolságtartók, hűvösek, illedelmesek voltak velem. Javarészt csak ezekbe az emlékekbe tudok kapaszkodni egyelőre és ezért ilyen idegen nekem ez a helyzet. Vagy csak keresem a kifogásokat, miért nem tudok végre felengedni. Egyik lábamról a másikra helyezem a súlyom, alkarom simogatom, miközben a díszítést figyelem és akaratlanul is egy szelíd mosoly vándorol az arcomra közben. Keith és Leonie igazán ügyesek voltak, be kell vallanom. Az én ízlésemnek túl színes és roppant giccses, de megértem, hogy a többieknek miért tetszik ennyire.
Aztán megérkezik Lilith is, aki azonban annyira meglep a bemutatkozójával, hogy elsőre csak pislogni tudok, tanácstalanul Norbertre tekintek, hogy ő vajon látta-e, hallotta-e, amit én, vagy ez most tényleg komoly? Aztán amikor leesik, hogy ez a valóság, érzem, hogy vennem kell egy nagy, mély levegőt. Ujjbegyeimet a halántékomnak támasztom. Érzem benne az ér lüktetését, és hátha ezzel tudom kicsit csillapítani.
- Tüszőfűi kisasszony, igazán örülök a társaságának, a kreativitásának pedig még inkább, de ha kérhetem, fektesse másba, ne becenevekbe. A Riviera tanárnőnek őszintén örülnék - fogalmazom meg a lehető legkedvesebben a mondanivalóm, de elveszi az élét Radúz, aki már jön is a meglepetéseivel, én pedig figyelek rá, ezzel kihasználva az alkalmat és egy kis levegőhöz jutva. Miért érzem úgy, hogy szorul a nyakam körül a hurok és ezek az emberek rám akarnak erőltetni valamit, ami nem én vagyok? Ez egy nagy hülyeség. Az vagyok, aki vagyok. Igen. Nem kéne ilyesmiken gondolkoznom.
Radúz ötlete viszont őszintén megmosolyogtat, nagyon kedvesek, aranyosak a kis madárkák, és természetesen hagyom, hogy a diákok vegyenek először, hiszen nagyon hasznos kis eszköz lesz nekik, ha kalandozni támad kedvük. De nem bírom ki, hogy kicsit később, hátul összekulcsolt kezekkel én is közelebb sündörögjek a házvezetőhöz.
- Kaphatnék én is esetleg? - pislogok Radúzra, meglepően lágy arckifejezéssel, és igen, ha valamit megtanultam, az az, hogyan kell nagyon szépen kérni.

//Nagyon remélem mindenkit lereagáltam, akit nem, szóljon rám *-*//
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. október 31. 21:56 Ugrás a poszthoz



Egy feszült pillantás, se több, se kevesebb, ennyi, amit megengedek magamnak, mielőtt még bemennénk. Az édesanyját megismerve torokszorongató érzés fog el és fogalmam sincs, ez miért fojtogat engem ennyire. Hogy mi ez. A saját elvárásaim, az ő elvárásai, vagy Tilda elvárásai. Ennél furcsább és frusztrálóbb már nem is lehetne a helyzet, de az édesanyja elsőre nagyon gyengédnek tűnik. Gondoskodó, őszintén szereti Tildát, és ha rájuk pillantok, egyből egy lopott, leheletnyi érintésre asszociálok.
Furcsa Matildát így látni. Egy szekrény, egyszerű bútordarab, neki mégis kicsit többet jelent. Akaratlanul is meleg mosoly ül ajkaimra, amikor hallom a régi történetet. Ez annyira jellemző rá, pedig nem most lehetett, de nagyon könnyen el tudom képzelni őt ebben a helyzetben. Néha még én is úgy érzem, hogy versenyeznem kell a könyvekkel. Ajkaimat összeszorítva elfojtok csírájában egy kuncogást. Szöget ütött a fejemben a gondolat, hogy ha azt szeretné, hogy bezárjam a gardróbomba olvasni, szólhatott volna nyugodtan előbb is.
Mégis kissé furcsa a kötődés, a szép emlékek, a nosztalgia melegsége, amit itt érzek. Még én is érzem, pedig nem voltam része, de könnyedén felfogom a dolgokat. Kívülállónak számítok, de valahogy a része leszek már attól, hogy jelen vagyok. A mi házunkban semmi ilyesmi nincs. Nincsenek szívmelengető, nosztalgikus emlékek. Tárgyak, bútorok, helyek, amikhez kötődök és a viszontlátása megigéz. Semmi. Ha visszagondolok az otthonomra, nincs más, csak feszültség, keménység és hideg, visszagondolni hideg érzés. Valószínűleg a Riviera-ház az egyetlen, ahol a kályha körül is fagyos a hangulat.
Azonban ahogy meglátom az édesapját, már egészen más kép alakul ki bennem a helyről. Picit kihagy a szívem, ahogy látom a tekintetét a kezünkre siklani és megtorpanni. Eddig fel sem tűnt, hogy Tildába kapaszkodok, mert valahogy olyan természetes, hogy az ő keze az enyémben, mindegy, hol vagyunk. Az úr mégis a lányának köszön csupán, én pedig szelíden engedem el Tildát. Nagylány vagyok és feltalálom magam, nem akarom, hogy miattam ne ölelhesse át az édesapját. Felszabadult kezemmel idegesen morzsolgatom az ujjaimat.
- Jó estét, örülök, hogy megismerhetem. Lorelai Riviera vagyok - mutatkozok be egy halvány mosollyal az arcomon. Nem megy. Én nem tudok műmosollyal az arcomon bájologni, inkább csak jó szándékúan, visszafogottan. És abban a pillanatban, hogy tekintetemmel az övét megtalálom, elkezdek félni.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. november 2. 09:27 Ugrás a poszthoz

Én biztos vagyok benne, hogy mondták már neki Grin

csodaszép reggelt, off Cheesy
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. november 8. 23:31 Ugrás a poszthoz

Dwayne Warren
Hajnalodik, kiugrom az ágyból
A pánciens már vár reám


Két napig nem kellett az Ispotály közelébe kerülnöm, ilyenkor pedig mindig új embernek érzem magam. Nem csak a kötelességtudat vezérel a mai reggelen, hanem még kedvem is van visszatérni. Iszonyat hosszú idő óta kialudtam magam, senki nem szívta le az agyam. Eddig egyáltalán nem éreztem a mindennapi teendőimet tehernek, de egy-két nap pihenés jól esett. Kisimultan érek be reggel az ispotályba, hogy átnézzem, miről maradtam le addig, amíg nem voltam itt.
Ruganyos, lelkes léptekkel sétálok a baleseti felé, pár kórlappal a kezemben és érzem, ahogy mindenki engem bámul. Legalábbis minden dolgozó. Valószínűleg, mert nem szoktam ilyen lenni. Még egy igazán hülye dal is megy egész reggel a fejemben és nem is akarom elfelejteni, magamban énekelgetem, hogy pont olyan energikusan és jókedvvel kezdjem a vizitet, ahogyan már nagyon rég nem tettem. Az első pár ágynál nagyon jól megy is a dolog, bár kicsit nehezen megy a nevek megjegyzése, és mintha szétszórtabb lennék a szokásosnál, de akkor sem tudok nem arra a számra koncentrálni.
Csak akkor marad abba, amikor rájövök, hogy ki is fekszik - nem fekszik - ebben a teremben. Nehéz lenne nem felismerni, ahogy találkozik a tekintetünk.
- Hova készülsz...? - kérdezem tőle türelmesen, kicsit sem kedvesen érdeklődve, miközben ismét beleolvasok a lapjába. Megemelem a szemöldököm, majd újra rápillantok. Körülbelül fél percig fogalmam sincs, hogy most mi a fene van. Húúúha.
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Lorelai K. Riviera összes hozzászólása (234 darab)

Oldalak: « 1 2 3 4 5 6 [7] 8 » Fel