Minden, ami nem Budapest és környéke. Olyan nagyvárosok, mint Pécs, Miskolc, Debrecen, Székesfehérvár, Szombathely, Nyíregyháza, Eger és sok másik, valamint falvak és határon belüli helyek és a Balaton, valamint azt körülvevő helységek.

Ruganyos léptekkel haladt végig a folyosón a kezelője oldalán. Nem sietett, nem volt kíváncsi. Szeme alatt a karikákba már beköltözött a tél és lilás hidegséggel terítette be a magas fiú arcát. Olyan volt, mint akit hónapok óta nem ért napfény, se egy kedves arc. Pedig a mellette lépkedő dolgozó még így is próbált sugárzó arcot felvenni, és kedves szavakkal illetni az igencsak lassan lépkedő szellemfiút.
Beértek a nagyterembe. Zsombinak eszébe jutott, amikor először pillantotta meg a hatalmas falakat, melyeket színes tintára festettek az évek alatt megperdülő kezeltek. Akkor ámulattal nézte a csodát, most pedig számos műve nézett vissza rá. Aztán ahogy a tekintete tovább siklott, hirtelen megállapodott az ismerős arcon. Megtorpant, szinte a világ is megállt forogni. Rá nem haragszom. Ő nem ártott nekünk. Ő írta a levelet.
Ahogy agya hátsó zugából felzizzentek ezek a mondatok, úgy kezdett el hozzá visszatérni a környezete. A lassú Bach muzsika, amely a gramafonból csengett, az ápoló keze a karján, mely arra ösztökélte, hogy folytassa az útját és az a feledhetetlen mosoly annak a fiúnak az arcán, akit egyszer a legjobb barátjának tartott. Mintha csak egy másik életben lett volna.
Lassan újra nekiindult. Lábai nehezek voltak, csikorogtak mint egy roboté. Legalábbis a fejében. Ott minden más volt. Minden különbözött a régitől. Megállt az asztalnál, ahol Thomas helyet foglalt, és nézte. Remélte, hogy nem neki kell kezdeni. Remélte, hogy nem érinti meg. Remélte, hogy mégis.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=771929#post771929][b]Csonka-Ramholcz Zsombor - 2019.09.08. 21:23[/b][/url]

Ruganyos léptekkel haladt végig a folyosón a kezelője oldalán. Nem sietett, nem volt kíváncsi. Szeme alatt a karikákba már beköltözött a tél és lilás hidegséggel terítette be a magas fiú arcát. Olyan volt, mint akit hónapok óta nem ért napfény, se egy kedves arc. Pedig a mellette lépkedő dolgozó még így is próbált sugárzó arcot felvenni, és kedves szavakkal illetni az igencsak lassan lépkedő szellemfiút.
Beértek a nagyterembe. Zsombinak eszébe jutott, amikor először pillantotta meg a hatalmas falakat, melyeket színes tintára festettek az évek alatt megperdülő kezeltek. Akkor ámulattal nézte a csodát, most pedig számos műve nézett vissza rá. Aztán ahogy a tekintete tovább siklott, hirtelen megállapodott az ismerős arcon. Megtorpant, szinte a világ is megállt forogni. Rá nem haragszom. Ő nem ártott nekünk. Ő írta a levelet.
Ahogy agya hátsó zugából felzizzentek ezek a mondatok, úgy kezdett el hozzá visszatérni a környezete. A lassú Bach muzsika, amely a gramafonból csengett, az ápoló keze a karján, mely arra ösztökélte, hogy folytassa az útját és az a feledhetetlen mosoly annak a fiúnak az arcán, akit egyszer a legjobb barátjának tartott. Mintha csak egy másik életben lett volna.
Lassan újra nekiindult. Lábai nehezek voltak, csikorogtak mint egy roboté. Legalábbis a fejében. Ott minden más volt. Minden különbözött a régitől. Megállt az asztalnál, ahol Thomas helyet foglalt, és nézte. Remélte, hogy nem neki kell kezdeni. Remélte, hogy nem érinti meg. Remélte, hogy mégis.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=771940#post771940][b]Thomas Middleton - 2019.09.08. 21:50[/b][/url]

ZSOMBIÉK
egy délután az ELME nagytermében | x



Hihetetlenül izgulok. Egyszerre vagyok határtalanul boldog, hogy annyi hónap után újra láthatom barátaimat és torkomat mégis aggodalom szorongatja, mi fogad majd itt. Nem feleltek a levelemre. Nem lehetett nekik, gondolom. Viszont most végre eljöhettem látogatni. Liam bácsi elkísért, odakint fog várni az előtérben. Bátorítóan szorítja még meg karom, aztán léphetek be az ajtón. Az egyik ápoló kedvesen int nekem, melyik asztalhoz ülhetek le. Helyet foglalok, alaposan körbenézve a színes térben. Az asztal alatt lábaimat rázom. Nehezen bírok magammal.
Megérkeznek. Megérkezik. Bár kétszer kell ránéznem, mire egyszer megismerem. Ekkor viszont szélesen, sugárzó arccal mosolyodom el és szinte megilletődötten figyelem, ahogy közeledik. Közelednek. Már itt áll előttem, mire észbe kapok, hogy mozduljak, vagy tegyek, mondjak bármit. Csak hát alig tudom elhinni, hogy végre látom. Tétovázok egyetlen, hosszú pillanatot. Hiszen olyan sápadt, olyan törékenynek tűnik. Nem tudom, szabad-e önmagamnak lennem. Viszont nem megy, akkor sem tudom megállni. Felpattanok és magamhoz ölelem őt.
- Szia - üdvözlöm, mosolygó lélekszavadva lehelve szavamba, szemem lehunyva, lágyan szorítva magamhoz a fél fejjel magasabb srácot, hogy aztán örömmel pislogjak fel rá, kezeimet karjain tartva. Istenem, de hiányzott. Istenem, de szörnyen hiányzott. Hiányoztak.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=771946#post771946][b]Csonka-Ramholcz Zsombor - 2019.09.08. 22:15[/b][/url]

A félelem elárasztotta a testét, szinte legyűrte minden végtagját, ahogy közeledett. Aztán csak állt. Még akkor is, amikor Tom átölelte. Olyan furcsa érzés volt valaki mást olyan közel éreznie magához, hogy teste nem is reagált rá. Aztán agyában valami végigment. Lassú volt és erőteljes. Zsombor megmozdult, és hevesen visszaölelte barátját, mint aki soha nem akarná elengedni.
Látszólag az addig mellettük álló ápoló megnyugodott, és kicsit távolabb ment. A reakció nem volt légből kapott, hiszen mindenki emlékezett rá, amikor Kirill jött látogatóba...
- Haver... - nyögte ki Zsombor egy félmosolyt megengedve magának. Fogalma sem volt róla hogyan folytassa. Hiányzott neki? Hiányzott. Akkor miért nem tudja kimondani? Vagy hogy mennyire örül, hogy itt van. Mintha minden szavával egy újabb lyukat tudna ütni abba a kis hajszálvékony falva, amit épített ott bent.
Leültek. Aztán Zsombi mégis felállt. - Akarok mutatni valamit - jelentette ki. Talán az volt az egyetlen dolog, amivel bizonyítani tudta a gondolatait anélkül, hogy ártott volna bármit is.
Átvezette Thomast egy másik, kisebb szobába, ami tele volt festőállványokkal. Néhol egy-egy kép is megpihent, volt ami befejezetten, volt ami csak épp el lett kezdve. De mindegyik más volt. Zsombor a szoba falához ment, ahol még több vászon foglalt helyet, és keresni kezdett közöttük. Aztán kihúzott egyet, és megnézte magának.
- Emlékeztem - nyújtotta végül a titkát a másik fiúnak.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=771966#post771966][b]Thomas Middleton - 2019.09.08. 23:14[/b][/url]

ZSOMBIÉK
egy délután az ELME nagytermében | x



Visszaölel. Szinte hálásan fújok egyet. Azt pedig nem várom, hogy bármit mondjon. Nem várok én semmit. Szóval a haver az több, mint csodás. Olyan régen mondta nekem. Nehezen húzódom el tőle, ám csak ráveszem magam, hogy levegyem róla kezeimet és leüljünk. Viszont nem maradunk úgy soká. Érdeklődve követem őt.
Nagy szemmekkel nézek körbe a festmények kavalkádján. Aztán figyelem, mit kutat barátom. Várom, mit akar mutatni nekem. Átveszem a vásznat és eltátom a számat.
- Azta - vigyorodom el, nevetve is egy kicsit az arckifejezésemen, amit megfestett. Mert hát ő festette, ez nyilvánvaló. Összenézek vele kicsit, majd visszapillantok az alkotásra. De aztán nyugtalanító kis gondolatok komolyítják el vidám ábrázatomat. Szóval nagy dolog az, hogy egyáltalán emlékezett rám? Vagy hogy érti ezt? Borzalmas, hogy fogalmam sincs, mi van vele.  Kirillt pedig sajnos nem sikerült elérnem, hogy megtudjak bármit. Márpedig nem vagyok családtag, nekem nem mondhatnak semmi bizalmasat, éppen csak azt közölték, mikre kell odafigyelnem a látogatásom alatt. A szabályokat. Azonban, hogy mi van vele... hogy mi van velük, azt nem tudhatom.
- És hogy vagy? - kérdezem lágyan, lejjebb eresztve a képet. Különös egyébként. Azt hittem, nagy belső kűzdelem lesz számomra, hogyan tekintsek majd rá, ha meglátom. Hogyan tekintsek majd rájuk. Féltem, végig azon agyalok majd, melyikükkel beszélek és hogy hogyan kéne viselkednem. Mindez azonban ködbe veszett, amint megláttam. Nincs bennem más, csak az az ismerős öröm, amit mindig érzek a közelében.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=771970#post771970][b]Csonka-Ramholcz Zsombor - 2019.09.08. 23:38[/b][/url]

Amint meglátta az ismerős vigyort, szinte neki is kedve támadt nevetni. De csak egy halvány mosolyra futotta. Ez is sokkal több pozitív érzelmet fejezett ki, mint amiben a fiúnak része volt az utóbbi hónapokban.
- Küzdök - felelte szűkszavúan. Sose volt a szavak embere, de most még inkább visszafogta őket. Hiszen hogyan is mesélhette volna el Thomasnak az első időket? A dühkitöréseket? Vagy talán a naplókat? Esetleg azt, hogy a folytonos félelemtől nem alszik? Hogy hátha megint visszaesik. Vagy talán még inkább arról, hogyan csapta be Kirill amikor idehozta? Vagy amikor elmondták neki a szüleit. Újra, és újra. A gitár, amit összetört. Vagy a másik, aminek csak a húrját szakította el. A mélységre. Képtelen volt rá.
- Mesélj inkább te - dobta vissza a labdát Zsombor. Kettőjük közül mindig is Thomas volt a beszédesebb. És a boldogabb is. - Menjünk vissza a nagyterembe, az ápoló egy idő után utánunk jönne - jegyezte meg közben a fiú. - A kép a tiéd. Hogy tudd, én milyennek látlak. Később talán jól jön - kacsintott rá, és újra visszatértek a társalgóba. A zene újra megjelent, ezúttal Haydn egyik műve kényeztette a füleket.
- Ha kiengednek egy évfolyamon leszünk - dobta be a témát Zsombor. Így is volt pár közös órájuk, de javarészt eddig csak a szünetekben tudtak találkozni. A kihagyott év miatt viszont most onnan folytatná a tanulmányait a fiú, ahol abbahagyta. Vagyis pont ott, ahol Thomas tart.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=771980#post771980][b]Thomas Middleton - 2019.09.09. 00:44[/b][/url]

ZSOMBIÉK
egy délután az ELME nagytermében | x



Megértően figyelem őt és egyetlen szóban felel bár, abban nagyon sok minden benne van. Nem mondom, hogy előrébb vagyok. Hogy bármi fogalmam lehet róla, tulajdonképpen mivel és hogyan kezelik, azonban eszem ágában sincs ezt belőle kierőszakolni. Bólogatok csak, végigpillantva rajta kicsit. Elhiheti, el tudom képzelni, miken megy át. Ha egy egészen másfajta intézetben is töltöttem életem jelentős részét, sok olyan történt velem, amit azt se tudom, hogy állnék neki elmesélni, és azt sem tudom, érdemes-e. Megtörténtek, nehezek voltak, de itt vagyok. Töretlenül tele élettel és szeretettel. Jut bőven barátomnak is belőle. Hiszen nem mindenki olyan derűs, naív természet, mint én. Meg neki egészen másfajta küzdelmek adattak. Legalább én végig önmagam voltam, bármi történt is. Neki az alapvető léte áll bizonytalan lábakon. Különös, hogy mindazt, amin ő mehet át újra és újra, én csak nemrég tapasztaltam meg és pontosan általa. Összeállt nekem a kép ugyanis. Rájöttem, hogy két személy lakozik egy testben. Ez pedig kiborított. Még jobban, mint mikor anno kiderült, nem egy barátom van, hanem kettő. Úgy éreztem ezután, hogy fogalmam sincs, mi a valóság. Kétségbe voltam esve, Lau nyugtatgatott a bejárati csarnok lépcsőjén, ám ez csak a kezdete volt annak, hogy bármennyire rendeződjek. Ténylegesen máig nem sikerült. Hosszú az út, viszont eltökéltem, ezt nem terhelem barátomra. Az én dolgom, hogy helyre rakjam őt magamban. Neki van elég gondja enélkül is. A lényeg, hogy vele legyek. Hogy itt legyek neki. Nekik.
Mielőtt kérése nyomán nekiállnék mesélni, visszamegyünk a nagyobb terembe és leülünk az asztalhoz, amit az imént magunk mögött hagytunk. Lerakom magam mellé a székre a festményt, rámosolygok még egyszer, aztán Zsombihoz fordulok.
- Ez óriási! - lelkesedem a hírért, hogy egy évfolyamra fogunk járni. Ebbe bele se gondoltam, pedig teljesen logikus. Lássuk be, sok mindenbe nem gondolok bele. Viszont így legalább ilyen kellemes meglepetések érnek. Mielőtt viszont még elábrándoznék, mennyire király lesz már ez nekünk, inkább nézzük csak azt a beszámolót...
- Egy pár hétig szemüveges voltam, képzeld - állok neki a mesélésnek vigyorogva - Riley elvitt életem első mozizására és ott derült ki, hogy rövidlátó vagyok. Szerencsére szemcseppeznem kellett csak és helyreállt tőle. Viszont a gyógyfőzetet használnom kell még ilyen utókezelésként is... - magyarázom, szokásomhoz híven elevenen gesztikulálva. Viszont nem darálom most annyira a mondandómat, mint általában. Barátom körül le van lassulva minden és ő maga is. Idomulok ehhez ösztönösen.- Aztán... - töprengek, mi legyen a következő, amit említek - Elkezdtem aikidózni - csillan fel a szemem. Igazából ugye aikidó-fúzió, azonban egyszerűbb így hivatkozni rá. - Tudod, mondtam, hogy szeretnék valami harcművészetbe kezdeni és megkértem Liam bácsit, úgyhogy minden hétvégén edzünk - folytatom átható mosollyal. Igazából a kiállásomon talán már látszik is, hogy egy ilyen sportra adtam a fejem. - És... - térek az utolsó mesélnivalómra. Mármint nyilván ezer és egy dolog van még, viszont nem akarok mindent rázúdítani, úgyhogy kiválasztottam pár fontosat, a teljesség igénye nélkül. A következő, egyben végső említenivalóm előtt egészen ellágyulnak vonásaim és csaknem pirulva sütöm le a szemem. - Lauval... szóval... együtt vagyunk - húzom fel vállaimat, boldogan mosolyogva és figyelem Zsombit, mit szól ehhez. Az elsők közt volt, akiknek el akartam mondani, de nem tehettem. Jó ég, annyi mindent akartam volna rögtön elmondani neki, futni hozzá a hírrel, de... nem lehetett. Némileg elérzékenyülve nézem őt hát most. Hiszen végre elmeséhettem ezeket. Legalább néhányat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=772508#post772508][b]Csonka-Ramholcz Zsombor - 2019.09.11. 19:00[/b][/url]

Hallgatta, ahogy Thomas darálja a mondanivalóját. Közben nagyban mutogat, és többek odanéznek a többi asztaltól, hogy mi ez a hirtelen támadt hangzavar. Zsombort viszont éppen nem érdekli, csak az, amit barátja mond. Közben egyre inkább összeszűkült a gyomra. A fejében valami vékony, hideg hang azt kezdte el kántálni, hogy egyedül van. Nem kell senkinek. Kezével a halántékához nyúlt a fiú, és elkezdte dörzsölni a pontot, mintha ezzel elűzhetné a rossz gondolatokat.
Valami megváltozott. Szinte egyszerre elvágták a fájdalmat is, ahogy realizálta barátja hangjának változását. Ránézett, de úgy igazán. El volt pirulva. Aztán bumm. Derült égből villámcsapás. Bedobta a bombát. Egy pillanatig Zsombor csak meredten nézte. Agyában valami elpattant, és küzdött azzal a másik gondolattal, hogy most örülnie kéne. Elmosolyodott. Annyira megszokta már hogy hazudik, szinte igazinak tűnt. - Nagyon örülök neked. Remélem boldog vagy vele - jelentette ki, és a szavak szinte fájtak neki, ahogy a torkán végigfolytak. Tudta, hogy a barátja ül vele szemben. Az az ember, akinek sose mondott mást, csak az igazat. Az, aki még akkor is elfogadta, amikor elmondta neki, hogy valami nincs rendben. Az, aki akkor is jött hozzá, amikor az elmegyógyba került. Mégis, a fejében csak az járt, hogy elvették tőle. Nem is. Inkább csak hogy kimaradt. A barátja életéből. Talán már nem is azokat a dolgokat szereti, mint régen. Talán nem is örült a rajznak. Vagy nem is akart eljönni hozzá, csak Liam mondta neki.
Az ocsmány gondolatok, mint a vírus terjedtek szét az agyában, és egy pillanat alatt az őrületbe kergették. Sajgott a feje, kezével újra a halántékához nyúlt, közben nyakát tekergette. Az ápoló feszülten ült mellette, majd pár perc után felállt, és odament a fiúkhoz.
- Minden rendben? - nézett egyikről a másikra.
- A fejem. Borzasztó... - csukta be a szemét Zsombor, és már nem is próbálta takargatni a fájdalmát.
- Talán az lesz a legjobb, ha most elmész, fiam. Majd visszajöhetsz máskor - jelentette ki a nő ellentmondást nem tűrő hangon Thomasra tekintve.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=772557#post772557][b]Thomas Middleton - 2019.09.11. 21:54[/b][/url]

ZSOMBIÉK
egy délután az ELME nagytermében | x



Csillogó szemekkel várom, mit szól a hírekhez, és végül azt mondja, örül. Örül nekünk Lauval, és jót kíván, remél. Még áthatóbban mosolyodom el, azonban valami kellemetlen vegyül boldogságomba. Fogalmam sincs, mi. Hiszen én hiszek a barátomnak. Ha ő azt állítja, örül, akkor az úgy van. Csak éppen az egész kisugárzása ellent mond ennek. Ám én ezt nem veszem észre. Főleg, hogy még próbálja is titkolni. Csak valami nyugtalanító motoszkál bennem, amit nem tudok hová tenni.
Úgy döntök, mostmár jöhetnek az ajándékok, amiket hoztam neki, hiszen csomó mindennel készültem, ám Zsombi mintha rosszul lenne. Szinte ijesztőek mozdulatai. Mielőtt még megkérdezhetném, mi a baj, az ápoló már érkezik is. Aggódva pislogok. Nagyot nyelek.
- Jó, rendben - bólogatok feszülten rögvest, hogy értettem. Hiába akarok mindennél jobban időt tölteni még vele, az önző vágyaim nem lehetnek fontosabbak a gyógyulásánál, az egészségénél.
- Jövök megint, amilyen hamar csak tudok - biztosítom erről Zsombit, miközben felállok a székből. Összenézek az ápolóval, aki szigorúan int a fejével, hogy komolyan menjek. Én nem hallottam az előzményről, az esetről Kirillel. Csak látom barátomon és a személyzeten is, hogy itt nagy gond van. Nagyobb, mint tűnik. Érzem. Bólogatok hát neki, összeszorított szájjal, ám mintha gyökeret vertem volna. Nem tudok csak úgy kisétálni. Már fordulnék el, azonban lábaim a másik irányba indulnak: a fejét fogó fiúhoz lépek, nem gondolkozva olyanokon, veszélyes-e rám nézve vagy mi történik ezután. Kezem lágyan tarkójára fog, homlokom nekinyomom halántékának. Látom, az őt felügyelő boszorkány már mozdul felém a túloldaláról, de nem tágítok.
- Nagyon szeretlek - suttogom neki. El kellett mondanom. Azt akartam, hogy tudja. Nem lehettem ott mellette az elmúlt hónapokban, nem igazolhattam a mindennapi tetteimmel, mennyire fontos a számomra. Ez a pár perc pedig aztán főleg nem volt elég arra, hogy ezt behozzam. Továbbra sincs fogalmam róla, mi van vele, vagy mi váltotta ki most ezt a rémes fejfájást. Nem is kell nekem mindent tudnom. Neki viszont tudnia kell, mit jelent nekem. Elképzelésem sincs, mondtam-e már ilyesmit valaha is bárkinek különben. Mert bár sokakat szeretek tiszta szívemből, szóra nem váltom így. Éreztetem inkább folyamatosan minden rezdülésemmel. Viszont erre most nincs alkalom. Most így tehettem meg. És meg kellett tennem.
Az egész viszont egyetlen pillanat csupán. Már emelkedem is fel tőle, biccentek a kiállásával engem sürgető ápolónak, magamhoz veszem a festményt és iparkodom kifelé zaklatottan, könnybe boruló szemekkel.