Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Mint említettem, nem sokáig bírok megmaradni a saját házam táján, egyszerűen nem érzem úgy, hogy odatartoznék. Bennem az a valami nincs meg, ami a nagy többségben, azokban, akiktől még én magam is tartok, így hát nem vehető csodaszámba, hogy amíg nincs takarodó, én se megyek a pince közelébe.
Inkább fogom a könyvet, aminek tartalmát úgy röpke két hét alatt kéne kivégeznem, és olvasást imitálva, szelem a folyosókat, legalább is addig, míg a társalgóig nem érek.
Felröppent egy urban legends, miszerint ott lehet kapni forró csokit, és még csak a manókkal se kellem lefutni a köröket - nem, valahogy nem sikerült megkedvelnem őket, s félő, ez fordítva is így van -, szóval kapva kapok a lehetőségen, hogy életmentő folyadékhoz jussak.
Engem lep meg a legjobban, de annyira nem is szörnyű ez a hely, mármint most, hogy sikerült kilábalnom a hisztiből, kezdek élni a hely adta lehetőségekkel, és igen, ki is merem jelenteni, vannak itt jó arcok, olyanok, akikkel az ember lánya szívesen lóg.
Új dolgokat próbálok ki, s közben csinálom azt is, amit szeretek. Már nem figyelek arra, hogy ki mennyire tart abnormálisnak, mikor például úgy döntök, kézen állva teszem meg az utat az egyik teremig, és hasonlók, mert hát... én ilyen vagyok.
Sose korlátoztak, apu is mindig azt mondta, csináljam, csináljam, csak ne felejtsem el közben jól érezni magam, és igen... eljutottam arra a szintre, hogy jól tudom érezni magam anélkül is, hogy "a régi szép időket" siratnám.
- Szia, nem zavarok, ugye? Csak egy forrócsokiért szaladtam be - mosolygok a bent lévőre, mert a világért se szeretnék én itt tolakodó lenni, majd a pulthoz is sietek, hogy megkaparintsam azt, amiért jöttem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Egyetlen pozitívumot tudhatok magaménak, amit a hét folyamán sikerült összekaparintanom. Most már határozottabban tudom definiálni az idegösszeroppanás szót, mivel testközelből tapasztaltam.
Nem voltak jó éjszakáim az utóbbi időben, ami szó szerint rám van írva, mert életemben nem láttam még ekkora táskákat szem körül, főleg nem magamon, és már csak kávé előtti és kávé utáni idő létezik számomra.
De mára ennek vége, ahogy megtudtam, végre feltornászhatom magam Bencéhez, megyek is a konyhába, hogy beszerezzek minden dolgot, ami segíti a miharabbi felépülését, és igen, még az utolsó két órámról is lemondok ezért, ami esküszöm, nem szokásom. A kedvem is határozottan jobb, amit sem én, sem mások nem tudnak mire vélni, ami csak azért furcsa, mert azt se tudom, miért foglalkoztat annyira ez az egész. Oké, kedvelem, oké, szeretek vele lenni, de ez még nem elég ok arra, hogy félőrültként stangáljak, mikor megtudom, hol kötött ki. A miért meg már nem is érdekel, pedig az első kérdésem általában az lenne, és igen, mindez számomra irtó fura.
Na, most viszont egy jókora papírzacskóval lavírozok a folyosókon, majd mikor biztos is vagyok abban, hogy szabad, nem törődve semmivel, tépem fel a gyengélkedő ajtaját, majd szememmel háztársam keresésébe is kezdek.
- Hah, tudtam, hogy csak színlelsz - köszöntöm, mikor megtalálom, aztán ahogy egyre közelebb lépek, fokozatosan jövök rá arra, ez az állítás mennyire nem igaz. Sebaj, én nagyon igyekszem azt a látszatot kelteni, hogy amúgy velem minden oké, és egy kicsit se viselt meg a tudat, hogy idekerült.
- De nem... nem úszod meg, Fela megígérte, hogy amint kijössz, veled is megíratja a dogát - teszem le mellé a zacskót, s csak azért nem részletezem, mi van benne, mert az illatokból ő maga is rá tud jönni.
Aztán gondolok egyet, és a pálcám segítségével tessékelem közvetlen az ő ágya mellé, azt az üreset, majd le is dobom magam rá. Igen, képes vagyok röpke két perc alatt is otthon érezni magam.
- Egyébként semmiről nem maradtál le... vagyis de... találkoztam egy majdnem pucér évfolyamtárssal, fel volt lógatva az egyik páncél dárdájára... Komolyan, baromi találékony emberek vannak itt - húzom el a szám a plafont bámulva, és tovább agyalok.
- Ja meg az egyik levitás elájult, mikor mandragórát ültettünk, nem vette fel elég gyorsan a fülvédőt... látnod kellett volna, dőlt, mint a dominó - azt meg senki ne kérdezze tőlem meg, mikor hadováltam össze ennyi hülyeséget egyszerre.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Igazából nem is értem, mit keresek én itt. Persze Bence fontos nekem, de mégse vagyok se rokon, se családtag, hogy csak úgy beszambázzak hozzá, és tényleg úgy érzem, ehhez aztán vajmi kevés jogom van.
Félúton még egyszer vissza is fordulok, de aztán valami mégis arra késztet, hogy ha már elindultam, nézzem is meg.
Persze, hallottam dolgokat arról, hogy valaki segítségért kiáltott a KH-ban, a hely meg úgy nézett ki, mint ahol bomba robbant, de hogy őszinte legyek, nem igazán foglalkoztat az egész, már azon túl, hogy a barátom a gyengélkedőn van.
Nem festek valami prímán, ha ez nem lenne elég, majdhogynem látástól vakulásig tanultam, vagy olvastam, mert komolyan gondoltam, hogy azért is feltornászom magam egy bizonyos szintre. El is értem, legalább is a tanárok többsége szerint, merem azt feltételezni, hogy még a belefektetett erőfeszítésem is díjazták, mintha párnak ez is látszott volna tekintetében egy kósza pillanatra.
Mikor meglátom, kicsit megnyugszom, azért annyira rosszul nem fest, ahogy a lelki szemeim előtt láttam, noha a jótól is messze leledzik az állapota.
Felvonom a szemöldököm, mikor látom, még csak hozzá se nyúl a kajához, mikor máskor az lenne az első.
- Jó, nem színlelsz - biccentek, levonva a következtetést, hogy ezek szerint tényleg nincs valami jól.
Úgy döntök, inkább beavatom abba, mit hagyott ki, mintsem arról érdeklődnék, vele mi van. Egyrészt, mert nem tudom, mennyire akarja felhánytorgatni idekerülésének okát, és ha róla van szó, nem szeretném, hogy hazudjon nekem, mert gyanítom az igazságot úgysem mondaná el.
Másrészt, mert így is zűrös hetem volt, bár soha nem fogom bevallani neki, baromira aggódtam miatta, vagy úgy egészében csak az járt főleg a fejemben, hogy mi van vele. Ez nem olyasmi, amit egy lány csak úgy kinyöghetne, nem?
- Hagyjuk azt, hogy velem mi van... inkább azt mondd, mire van szükséged... kajára láthatóan nem - sóhajtok fel, kerülve a szemkontaktust, mert nekem némivel több idő kell ahhoz, hogy kitaláljak valami hihető kamuszöveget.
- Mikor jöhetsz ki? - na igen, ez már sokkal jobban érdekel, szerintem neki se ez lett a legkedvesebb helye, ráadásul a gyógyító is böki a szemem, valami tuti nem kóser vele.