Prefektusként számtalan elvárás, nyomás nehezedett rám. Ám ezeket mind büszkén viseltem már csak a beosztás, jelvény miatt is, és igyekeztem maximálisan megfelelni az elvárásoknak. A legutóbbi küldetésem az volt, hogy vigyem el járőrözni az iskola legújabb diákját, Agnes-t, aki a legnagyobb megkönnyebbülésemre aranyvérű volt. Így könnyebben megtalálhattam vele a közös hangnemet, és az sem volt kizárt, hogy a jövőben baráti kapcsolat is kialakulhat közöttünk. A mai napon a Bibírcsókos banya portréja környékét kellett körbejárnom, így nagyon óvatosnak kellett lennem, mit is mondok majd a lánynak. A portré ugyanis rendkívül pletykás volt, és előszeretettel színesítette ki a fülébe jutott híreket, illetve a közelében elhangzott dolgokat. A legtöbb ember már ki volt okosítva ezáltal, de még mindig sokan voltak azok, akik jóhiszeműen a közelében beszélték meg a féltve őrzött titkaikat. Ők később értesültek a kellemetlen következményekről. Visszatérve magamra, én már kellőképpen ki voltam okosítva arról, hogy miként is érdemes viselkedni a portré közelében. Természetesen már a megbeszélt időpont előtt odaértem a helyszínre, és türelmesen vártam, hogy megjelenjen a prefektus társam ezen a nevezetes helyen.

Egy kis várakozás után hirtelen cipők kopogását véltem hallani a távolból, majd a léptek közeledtével megláttam a lány sziulettjét is. Véleményem szerint az őrjáratra nem épp a magassarkú cipő volt a legszerencsésebb választás, hiszen egyfajta jelzésül szolgált azoknak, akik éppen tilosban jártak. A járőrözésnek pedig pont az volt a lényege, hogy észrevétlenül fülön csípjük a szabályszegőket. Ettől függetlenül megállapítottam magamban, hogy igencsak csinos volt a prefektustársam, de ennek nem adtam hangot.
- Szép estét! - köszöntem vissza neki mosolyt csalva az arcomra. Kissé meglepődtem, hogy a portrénak is köszönt, mert az ittlétem során megállapítottam, hogy kevés diák tette meg ezt a kis gesztust. A legtöbben figyelembe sem vették a festményt, csupán szó nélkül elhaladtak mellette.
- Örülök, hogy ilyen lelkes vagy, és igazad van abban, hogy különválva gyorsabban végeznénk. Viszont, mivel ez az első alkalmad az őrjárat terén, az a javaslatom, hogy, jobb, ha együtt megyünk végig a kijelölt útvonalon - emeltem kékjeim az övébe.
- Remekül áll ez a magassarkú, viszont, miközben a prefektusi kötelességeidet teljesíted, erre az alkalomra inkább egy lapostalpú, hangtalan cipőt ajánlanék. Meglepetésszerűen kell lecsapnunk azokra, akik nem tartják be az előírt szabályokat, ez a járőrözés lényege - közöltem a lánnyal a meglátásomat, az pedig már csakis rajta múlt, hogy erre figyelni fog-e a jövőben vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyja az egészet.
- Gyere, vegyünk egy jobbost! - intettem a másiknak az említett irányba, majd lassan megindultam a kijelölt út felé.

- Természetesen. Úgy értesültem róla, hogy ez az első őrjáratod ezen az útvonalon - húztam össze a szemöldököm értetlenül a prefektustársam kérdésére. Azon a véleményen voltam, hogy a kijelölt útvonalat követve teljes alapossággal véghez tudjuk vinni a küldetésünket elég rövid idő alatt.
- Tisztában vagyok vele. Ez csupán egy javaslat volt részemről - válaszoltam teljesen higgadtan a másiknak. Személy szerint nagyon komolyan vettem a prefektusi kötelességeimet, abba pedig bele sem gondoltam, hogy más esetleg másképp vélekedne erről a témáról, ha már elvállalta ezt a felelősségteljes posztot. Miközben a kijelölt utat róttuk, megfigyelem, ahogy Agnes a magassarkúval egyre erőteljesebben próbálja magára vonni a figyelmet, ez pedig nem szült semmi jót, inkább elriasztott minden közelben tartózkodó élőlényt. Akármennyire is bosszantott a viselkedése, nem szólhattam rá, hiszen nem tiltotta a szabályzat azt, hogy egy prefektus magassarkút hordjon. Ez számomra elég ésszerűtlen dolog volt, így elhatároztam magamban, hogy megemlítem majd a vezetőségnek ezt a fajta hibát a szerkezetben. Biztos voltam benne, hogyha felhívom a figyelmüket erre, akkor jobban megregulázzák majd a szabályokat, hiszen úgy nem lehet senkit sem kihágáson kapni, ha már előre jelzi az ember, hogy a közelben van, lecsapásra készen az áldozatára.
- Állj meg, légy szíves! Valami neszt hallok tőlünk nem messze! - intettem közben a lánynak, majd óvatos léptekkel elindultam a hang irányába. Közelebb lépve az említett jelenséghez, nem láttam senkit sem,  de egyértelművé vált számomra, hogy honnan is eredt a zajforrás.
- Csak az egyik portré drámázik a másikkal - közöltem egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében, hiszen nem szerettem megbüntetni senkit sem. Mindig is eleget tettem a kötelességeimnek, de olyankor folyton abban reménykedtem, hogy senki sem keresztezi majd az utamat a saját kára árán. A kötelesség és a szabályok betartása mindig is elsődleges volt számomra, minden más másodlagosnak számított, hiszen a szüleim ennek a fényében neveltek fel. Ezt a legtöbben nem értették meg, a szemükben pedig mindig is különc maradtam. Azonban ez nem számított a céljaim elérésében, hiszen csupán arra vágytam, hogy a családom büszke legyen rám, illetve a társadalom javát szolgáljam a későbbiek folyamán.

Természetesen észrevettem, hogy a prefektustársam kissé elvörösödött a válaszom után, bár ezt nem igazán tudtam mire vélni. Úgy gondoltam, hogy nem mondtam semmi olyat, amivel kellemetlen helyzetbe hoztam volna. Csupán a tényeket közöltem vele, ahogyan azt másokkal szemben is megtettem, bár ők ebben nem láttak semmi kivetnivalót. Ennek fényében úgy tettem, mintha tudomást sem vennék a másik által generált kínos szituációról, hiszen számomra szokványos volt az egész kommunikációs folyamat.  Úgy tűnt, hogy a jövőben megfogadja a cipőre vonatkozó javaslatomat, mert röviden a tudtomra adta ezt egy kis hümmögéssel egybekötve. Tudtam róla, mivel utánanéztem, mégis kivel lesz dolgom, hogy nem könnyű megértetnie magát másokkal a fordítógépe nélkül, hiszen mégiscsak a svéd nyelv állt legközelebb a szívéhez.
Közben odaértünk a viszonylag nagy hanggal megáldott portrékhoz.
- Mondták már, hogy remek humorérzéked van? - nagyon is díjaztam Agnes kérdését, hiszen valamilyen szinten jogosnak tartottam. Ha megtartja a lelkesedését, akkor remek prefektus válhat belőle az idők folyamán.
- Remek kérdés... viszont őket nem büntethetjük meg, mivel csupán festmények. Számunkra csak a diákok relevánsak ezen a téren.  Szóval ők büntethetők... azok, akiknek a tiltott időszakban semmi keresnivalójuk sincs a folyosón és egyéb helyeken - adtam át a legfontosabb információkat a lánynak. Közben folytattam az utam biccentve Agnes-nek, hogy kövessen.
- Azt olvastam rólad az Edictum-ban, hogy szeretsz büntetéseket osztogatni. Igaz ez?  - emeltem kékjeim az övébe kíváncsian.
- Én ezt nem tudom rólad elképzelni. Túl visszafogott vagy hozzá, és a jó szíved vezérel a kötelességekkel szemben - osztottam meg az eddig tapasztalt megállapításaimat a lánnyal. Mindig is nagyra tartottam azt, ha valaki egy csupaszív ember volt, de azzal is tisztában voltam, hogy ez a fajta embertípus képtelen lesz teljes mértékben ellátni a prefektusi feladatait. Már csak a követelmények miatt is, amik túl magasak lesznek neki, hiszen nem fog megbüntetni mindenkit, akivel összetalálkozik, és tilosban jár. Ugyan ez ellent mondott az elveimnek, mégsem tettem szóvá, mert egyszerűen képtelen voltam rá. Mindig a szabályokat követve éltem, de azért tiszteltem azt a másikban, ha jó indulatú és tiszta lelkű volt. Egyébként sem az én feladatom volt a bíráskodás mások felett, hiszen mindenki saját magáért volt felelős.

- Remek időtöltés! - emeltem tekintetem a leányzóra lelkesen. Mindig is díjaztam, ha valaki a szabadidejét az önfejlesztésnek szentelte, nem pedig valamiféle haszontalan tevékenységgel ütötte azt el.
- Ha időm engedi, akkor olvasok. Szeretem új ismeretekkel gazdagítani a látókörömet.  Rendkívül fontosnak tartom a folyamatos fejlődést, tanulást - feleltem magabiztosan a másik fél mellett bandukolva zsebre dugott kezekkel.
- Kérdésedre válaszolva valószínűleg a cikk írójának az agyából pattant ki a sztori, csak, hogy tudjon valamiről írni. Mármint valami polgárpukkasztó dologról, úgy értem - javítottam ki magam kicsit zavartan a torkom köszörülve. Észrevettem, hogy kényes témára tapintottam a lányt illetően, pedig eleve alaptalannak tartottam ezt az irományt. Úgy tűnt, hogy nem is mások véleményét vette figyelembe, hanem maga a cikk háborította fel, ezt pedig meg tudtam érteni. Nekem sem esett volna jól, ha hasonló kellemetlen szituációban találtam volna magam az Edictum által.
- Ez így van, a cipőd kopogását bárki meghallja messziről - bólintottam határozottan. Igazából nem értettem, hogy miért a prefektusi pozíciót választotta Agnes, hiszen pont, hogy a másik oldalon állt, azaz a szabályszegőket támogatta ezzel a megmozdulással. Számomra nem volt logikus az egész, de ezt a gondolatmenetet megtartottam magamnak. A prefektusi poszt némi hatalommal is járt, talán ez is közrejátszott a döntésében, de mivel ez nem tartozott a hatáskörömbe, így elengedtem a témát. Hallottam már olyan prefektusokról is, akik visszaéltek a posztjukkal, de az már egy más téma volt, a prefektustársam pedig biztosan nem tartozott közéjük.
- Minden helyzetben van egy kiskapu. Az Eridonosok merészek és forrófejűek. De nem lehet csupán ezek alapján beskatulyázni a különböző házakban lévő diákokat. Kivételek mindig vannak, illetve olyanok, akik kilógnak a sorból. Plusz minden ház diákja valamilyen szinten sokkal több tulajdonsággal bír, mint az előbb említett alap jellemvonások. Semmi sem fekete és fehér... ott vannak azok a bizonyos színátmenetek... szóval szerintem mindenki rendelkezik egy bizonyos alaptulajdonsággal, amivel a házába besorolják. Emellett viszont számtalan más jellegzetessége van, amikkel akár egy másik házban is remekül helytállna. Csak ezt akartam mondani... - emeltem kékjeim a másikéba, miközben reménykedtem, hogy átjött neki a mondanivalóm. Valóban elgondolkodtató volt számomra, hogy megemlítsem-e majd egy kompetens személynek a magassarkú témát. Persze tisztában voltam vele, hogy egy bűbáj is gyógyír lenne a problémára, de úgy semmi értelme nem lenne a kinézeten kívül a cipő viselésének, ha az nem kopog hangosan. Akkor értelmét veszítené az egész az én meglátásom szerint. Ez pont olyan lenne, mint egy étel, ami ínycsiklandóan néz ki, de semmi íze nincs. Vagy egy gyönyörű borítóval ellátott könyv, amelynek nincs is igazából semmi mondanivalója. Kívül csodaszép, belül pedig üres, tartalmatlan.

Halovány mosolyra húzva a számat megjegyeztem magamban, hogy ez a lány bizony még sokra viheti az életben, illetve a prefektusi pályán egyaránt. Jó emberismerőnek tartottam magam, és számomra mindig is fontos volt, hogy  odafigyeljek az apró jelekre, hiszen ezek alapján számos dolgot le lehetett szűrni másokról. A prefektustársamnak csak az hiányzott, hogy teljes egészében kibontakozhasson, illetve némi önbizalom mellé... plusz még a túlérzékeny tulajdonságán kell csiszolnia. Ha mindez meglesz a közeljövőben, akkor teljes emberré válhat, így pedig sokkal gördülékenyebben veszi majd az eléje gördülő akadályokat. Megvolt a  magához való esze, intelligenciája, és némi rafináltságra is szert tett az évek során. Legalábbis ezt állapítottam meg róla a rövid együtt töltött idő kapcsán.
- Nem vagy az, ez nem is vitás. Mivel új vagy a posztban, pont kapóra jöttél nekik. Szeretik, ha van min csámcsogniuk, és az sem érdekli őket, ha ehhez fel kell áldozniuk a kiszemeltjük jó hírnevét. Szerintük ez vicces, és így megvan a téma, ami magukra vonhatja a többi diák figyelmét, csak ez számít nekik. Aki ismer, az tudja, hogy ennek nincs semmi valóságalapja. Mindez vonatkozik azokra is, akik később kerülnek kapcsolatba veled. Szóval emiatt ne fájjon a fejed, bár tudom, könnyű ezt mondani... - próbáltam lelket önteni Agnes-be. Magam sem tudtam miért támogattam ennyire, ráadásul nem is szoktam egyhuzamban ennyit beszélni, de most úgy éreztem, így van rendjén.
- Attól még nem leszel mumus, hogy elvállaltad a prefektusi posztot. Ha pedig rendesen végzed a munkád, abból sem lehet semmi baj. Mindenki tisztában van vele, hogy te mire vállalkoztál, és azzal is, hogy mi a szabályszegés következménye saját magára nézve - válaszoltam a lánynak továbbra is nyugodt hangnemben.
- Ha mindenkinél mindent jobban tudnék, akkor nem itt tartanék az életben, és nem rónánk most együtt a folyosókat. Rendben, menjünk végig a kijelölt útvonalon csendben - feleltem, majd feléje nyújtottam egy zsebkendőt, miután előszedtem egyet a zsebemből. Láttam Agnes-en, hogy zaklatott hangulatba került, és tiszteletben tartottam a kérését. A társalgást mellőzve a lány mellett baktatva folytattam az utam tovább.