Gréta

Kifogyott az olvasmányokból. Nem sűrűn fordult elő, de most valahogy még is. Kivételesen, nem volt kedve a saját könyveit újraolvasni, szóval ezért döntött úgy, hogy ellátogat az iskolai könyvtárba. Belépett, köszönt, és a történelmi könyvek felé vette az irányt. Egészen szereti a történelmet, bár néha napján az agyára ment a mágiatöri. Lekapott a polcról egy pár érdekesnek tűnő könyvet, és kikölcsönözte őket. Átlépett az olvasótérbe ahol lecsüccsent és elkezdte alaposabban áttanulmányozni őket. Belemélyedt egy a Varázslók szerepe a mugli háborúkban című olvasmányba ami igazán érdekesnek bizonyult. Érdekelték az ebben a témában íródott könyvek, így nem ez volt az első, és valószínűleg nem is az utolsó ilyen könyv.

Gréta

Hirtelen felkapja a fejét, mert nem tudja, hogy tényleg neki szóltak-e. Ekkor látja meg egyik ház-és évfololyamtársát, ha jól emlékszik Grétát. -Szia- köszön halkan. Mivel a lány megkérdezi, hogy mit olvas, és lusta elmondani, ezért odanyújtja neki a könyvet. - Tessék, nézd meg- mondja mosolyogva- Egy mágiatöris könyv egyébként- teszi hozzá utólag azért, nehogy félrevezesse a lányt. Nem akarta, hogy valalmi olyasmi olvasmányak higgye, ami esetleg őt nem érdekli.- És hogy vagy mostanában? - töri meg a csendet, majd megvereget maga mellett egy üres fotelt, jelezvén, hogy huppanjon mellé nyugodtan, hiszen nem egy emberevő szörnyeteg. Vagy ha mégis, akkor arról nem tud.

Gréta

Leteszi a könyvet, a legközelebni asztalra, mert tudja, hogy most hogy társasága akadt, nem lesz semmi az olvasásból. Mert hhamár volt olyan kedves a lány, és ideült mellé,  akkor elég nagy udvariatlanság lenne, ha máshova figyelne. Főleg, hogyha egy könyvre, ugyanis ilyenkor teljesen átszellemül, és olyan lesz, mint egy süket-néma. Nem hall, és nem beszél, aki pedig megzavarja, az halál fia. Szerencse, hogy Gréti még azelött érkezett, hogy igazán belelendült volna.
- Nagyon helyes, hogy elkezdesz játszani, ugyanis a kviddics nagyon-nagyon sok mindenre jó. Többekközött fejleszti az erőnléted, ha tériszonyos vagy segít leküzdeni a félemet, megismersz egy csomó embert, akikben onnantól megbízol.- sorolja el komolyan a kétszáz és egy érvéből a (szerinte legalábbis) legefontosabbakat. - Egyébként köszi én is jól vagyok - mosolyog.

Benedek
Ruha

Soha nem volt még bálban. És nem is tervezett menni... Legalábbis mindenkinek ezt mondta, aki kérdezte. De persze a szíve mélyén ő is vágyott arra, hogy valaki elhívja. Már feladta a reményt, hogy a bál elötti utolsó nap már biztos nem talál kisérőt, mikor Benedek az egyik óra után elhívta. Azonnal igent mondott. Arra viszont nem gondolt, hogy honnan lesz olyan ruhája egy nap alatt, ami jól mutat a vörös hajával és még a dress code-nak is megfelel. Nagy szerencséje volt, hogy egyik háztársa kölcsön tudott adni egy sötétkék darabot.
Nem vitte túlzásba a készülősést, bár a ruhája cipzárjával meggyűlt a baja. Haját egyszerűen csak előre fésülte a vállára. Belebújt egy fekete balerina cipőbe, és indulás elött mégegyszer utoljára megnézte magát a tükörben.
Óvatosan, hogy hasra ne essen a ruhájában, lesétált klubbhelyiségbe. Amilyen gyorsan csak tudott, keresztül vágott a fotelok és kanapék között, ki a folyosóra, ahol a fiú már várta.
- Szia! Sokat vártál? - kérdezte, miközben oda sétált mellé.

Benedek
Ruha

Megkönnyebült, hogy nem várakoztatta meg nagyon Benedeket. Hosszú ruhájában hiába igyekezett nagyon, csak nem mozgott olyan fürgén, mint farmerban és tornacipőben.
- Köszönöm - halvány pír jelent meg az arcán, de továbbra is mosolygott. Jól esett a bók, hiszen nem mindennap mondják az emebernek, hogy csodálatosan néz ki.
Húzkodott egy sort a ruhája dekoltázsán, mert utoljára talán hét évesen viselt ruhát, így kissé zavarban volt. De azon volt, hogy ez ne látszódjon rajta, továbbra is mosolygott, bár talán kissé eröltetetten.
- Inkább nekem kéne megköszönnöm, hogy elhívtál. Egyébként ez az első bálom, még soha nem vettem részt ilyen eseményem. Lassan indulni kéne, nem gondolod?

Benedek
Ruha

-Biztos, hogy remek este lesz  - Zavara lassan csökkent, helyébe izgalommal vegyes boldogság lépett. Mosolya kiszélesedett, és természetesebb lett.
-A tánc nem tartozik éppen az erősségeim közé. Ahogy magamat ismerem, minden második lépésnél rálépnék a lábadra, és minimum háromszor megbotlanék a ruhámban.  De ha ez téged nem zavar, akkor táncolhatunk. -  Nem tudott táncolni, és nem is akart megtanulni. Szerette nézni, ha mások táncolnak, de soha nem tudta  magát, hogy megtanuljon egy-két lépést. Inkább megmaradt a kviddicsnél.

Alex

Egy csodás januári péntek délutánon a könyvtár felé tartott. Most először nem a vizsgákra való készülődés vagy egy házi dolgozat miatt látogat el a könyvekkel megrakott helyiségbe. Sőt, nem is szórakozás céljából. Hanem hogy megkezdje első „munkanapját” mint könyvtáros segéd. Nagyon örült, mikor megtudta, hogy elfogadták a jelentkezését, hiszen a könyveket és az olvasást a valaha volt legjobb dolognak tartotta a zenével együtt. Rettenetesen izgult, hiszen még soha nem bíztak rá hasonló feladatot.
Mielőtt belépett volna az ajtón, vett még egy nagy levegőt, majd lenyomta a kilincset, és besétált. Egyenesen a kiadópulthoz tartott, hogy köszönjön és megkapja a feladatát. Csak hamar ki is derült, hogy első teendője az lesz, hogy visszapakolja a visszahozott könyveket a helyükre. Magához is ragadott egy kisebb stóc olvasnivalót, hogy elhelyezhesse őket a polcokon társaik mellé.
Épp egy felsőbb polcra (melyet csak lábujjhegyen állva ért fel) igyekezett felvarázsolni az egyik kötetet, mikor is egy kezet érzett a vállán. Ijedtében elejtette a bal kezében tartott könyveket, de szerencsére a jobbjában tartott művet még sikerült feltuszkolni a többi mellé.
- Máskor inkább szólj – vigyorgott az első rémület után, majd neki állt, hogy összeszedje a leejtett köteteket.
- Amúgy segíthetek valamiben?

Alex

Nagyon hamar összeszedte magát, és igyekezett a könyvekkel is ezt tenni. Hálásan pislogott a fiúra a haja alól a segítségért, hiszen így sokkal gyorsabban végeztek.
- Köszönöm szépen – fejezte ki immáron szóban is háláját. Gyorsan visszasöpörte rakoncátlan vörös tincseit háta mögé, melyek úgy érezték jobb helyük lenne a leányzó arcában.
- Ha már felajánlottad segítséged, még egyszer, akkor ezt a két könyvet – nyomja gyorsan a srác kezébe a szóban forgó két kötetet – kéne oda felrakni a többi közé – mutat a legfelső polcra, amelyiknél az előbb is bénázott. Sajnos nem tartozott a kifejezetten magas lányok körébe, bár azért a 164 centijével olyan túl kicsinek sem lehet mondani. Pont közepes és átlagos magasság, ám egy két méter magas polccal szemben semmit nem ér. Megvárja, míg a fiú felügyeskedi az irományokat, majd elindul a megfelelő irányba, ahol esetleg a patrónus idézésről találhatnak egy-két könyvet.
- Erre gyere! - szól még hátra, bár nem sok ember tartózkodik oda bent, így nem nagyon lehet szem elől téveszteni.
- Itt vannak a bűbájtanról szóló, azt hiszem, itt találhatunk valamit. Aha, meg is vannak. - kap le a polcról három könyvet.
- Ezek talán segítenek majd. De pontosan miben is kéne segíteniük? - érdeklődött, bár tudta, hogy nem az Ő dolga.

Alex


Örömmel nyugtázta magában, hogy a srác követi, és még véletlenül sem téved el. Megtörténhetett volna, hogy mondjuk másik irányba indul el, vagy rossz felé fordul, vagy valami ilyesmi. De szerencsére nem, oda talált.
- Nem lehet, hogy nem megfelelő az emléked? Lehet valami erősebb kéne, valami boldogabb. Talán aurornak készülsz, hogy mindenből „felkészültnek és ügyesnek” kell lenned? - Hirtelen csak ez az egy szakma ugrott be, amihez nem árt, hogyha a lehető legtöbb tárgyból kiváló vagy.
- Tudod, egy könyvtárban vagyunk. És egy könyvtárban nem igazán illendő enni, úgyhogy ha szépen kérlek és hozzá szépen pislogok, akkor elteszed? -  kérdezte a zacskóra mutatva. Más helyzetben sem valószínű, hogy elfogadta volna az édességet, mert nem kifejezetten édesszájú, ez alól csak a csokoládé képez kivételt.
- Csak nem francia vagy? Mármint a vezetéknevedből gondolom. Egyébként pedig Vitéz Rebeka, de inkább csak Rebi vagyok. Három szóban zenész, törpe és könyvmoly. - foglalta össze főbb tulajdonságait ugyanolyan tömören, mint ahogyan Alex is tette.

Alex

Angyali vigyorral igyekszik minél jobban rebegtetni a pilláit, majd örömmel látja, hogy kérése hatásosan célba ért, és a zacskó gumicukor újra a táskában pihent.
- Lehet, de közel sem biztos. Ha semmi nem válik be, szerintem bátran fordulhatsz valamelyik tanárhoz, vagy esetleg idősebb diákhoz. Egyébként nem te vagy az egyetlen, akinek fogalma sincs, hogy mi is szeretne lenni. Rengeteg lehetőség jutott már eszembe, de eddig egyik sem volt az igaz – sóhajtott. Mert bár még van ideje, azért lassan csak ki kéne találni valami értelmes foglalkozást, ami minden szempontnak megfelel.
- Valószínű, hogy így lenne – bele se mert gondolni, hogy mi történne, ha mondjuk a bátyja lenne bajban... Kő kövön nem maradna, hiszen Balázs a mindene.
- Biztos szép hely, egyszer elmennék oda. És Franciaországnak melyik részén éltél? - érdeklődik, hiszen Franciaország az egyik kedvenc országa.
- Tudod, attól, hogy pici vagyok, attól még nagyot tudok ám ütni. Úgyhogy leszel kedves nem Rebekának hívni. - villantotta rá a lehető legangyalibb mosolyát.
- Igen, nem olyan régen nyertem felvételt erre a posztra, és igazán örülök, hogy megkaptam, hiszen a könyvek gyakorlatilag az éltető elemeim.

Alex

- Reméljük, hogy tényleg nem találkozol mindennap eggyel, de mint tudjuk, jobb félni, mint megijedni -  Elvigyorodik a saját, igencsak közhelyes dumáján, majd körülnéz a teremben, hogy van-e szüksége bárkinek is segítségre. Meglátott egy lányt, aki segélykérően pillantott körbe.
- Mindjárt jövök, el ne mozdulj! - szólt rá vigyorogva a srácra majd a leányzó segítségére sietett. Mint kiderült, csak egy könyvet keresett, így ezt a problémát igen csak hamar megoldotta.
- Nah, itt is vagyok, de ezt muszáj volt elintéznem, hiszen mégis csak ez a feladatom vagy mi. De egyébként nem szabadulsz tőlem, egyenlőre. Olyan szívesen utaznám körbe egyszer Franciaországot. - ábrándozott kissé túl hangosan.
- Ne nevess, egyáltalán nem vicces.  - tetteti a duzzogós kislányt. - Köszönöm! - észre sem vette, hogy beszélgetés közben elindultak előre, ám ennek köszönhetően megtudta, hogy mára elmehet. Gyorsan eltelt ez az idő.
- Nos én mára itt végeztem, de ha esetleg van kedved még beszélgetni, akkor beugorhatunk a társalgóba.

Nóri

Átlagos pénteki nap volt. Már ha a vizsgaidőszakban egyetlen napot is átlagosnak lehet nevezni. Szerencsére erre a napra csak egyetlen írásbeli vizsgája volt, de így is nagyon ideges volt miatta. Nem akart úgy járni, mint az előző évben, hogy a lustasága miatt ne léphessen évfolyamot, így idén sokat tanult rájuk. Ám ez bevonzotta azt is, hogy jóval idegesebb volt, mint az előző években. Nem igazán lehetett hozzá szólni, ha valaki mégis megpróbálkozott vele, arra egy öt perces fejmosás várt, hogy miért is zargatja őt a butaságaival, mikor sokkal fontosabb dolga van, és keressen másik személyt akit idegesíthet.
Utolsó órában halál félelemmel, de bement a terembe. Szerencsésen túlélte a vizsgát, így mosolyogva távozott a teremből. Összességében úgy érezte, jól oldotta meg a feladatokat és elégedett volt magával. Ezért is döntött úgy, hogy sétál egyet a ragyogó napsütésben. Kicsit talán tovább napfürdőzött és gondolkodott a kelleténél, így mire észbe kapott már régen vacsora idő volt. Roham léptekben igyekezett a kastélyba, immáron teljesen lenyugodva, hogy nehogy lekésse a vacsora időt, hiszen ebéd helyett tanult.
Szerencsére időben volt még, rengeteg diák evett még. Gyorsan körbenézett az Eridon asztalának felé eső végben, hátha felfedez a tömegben ismerős arcokat. Igazán szerencsés napja volt, így meglátta Nórit, akivel nem olyan rég igen kellemesen elcsevegett.
Odasétált a lány mellé és kérdés nélkül helyet foglalt mellette.
- Szia! Remélem nem baj, hogy leültem.

Nóri

Eltelt egy kis idő, mire a másik észre vette, hogy leült. Addigi is a vörös szedett magának egy jó nagy adag ételt, mellel igyekezett a kimaradt ebédet is pótolni. Addig is míg arra várt, hogy Nóri végre észrevegye, hozzá látott az első fogás elfogyasztásának. Szerencsére nem sokára háztársa is kikerült a révületből és érzékelte jelenlétét.
- Semmi baj, előfordul néha, és mint látod már megtettem – nevette fel. Nóri valahol tényleg máshol járhatott. Lehet hogy a vizsgákon agyalt, de az is lehet hogy egy fiú vette el az eszét, de igazából bármi elképzelhető volt.
- Hogy hogy vagyok? - kérdezte sóhajtava – Hát mit ne mondja, nem a legjobban. A vizsgák teljesen kikészítenek, mint mindenki mást. De legalább végre látszik, hogy jön a tavasz és ez jó hír. Mert bár én a telet is szeretem, de azért a tavasz az igazi kedvencem. Vagyis minden évszaknál elmondom ezt, de mindegy... És feléd mi újság van? - Rengeteget beszélt és gyorsan. Rossz szokása ez, mely néha felbukkan, de általában nem ennyire beszédes. Szülei, nagyszülei és úgy általában minden rokona rászólt már, hogy ne hadarjon annyira, de mivel ezt a szokást valahol nyolc-kilenc éves kora környékén vette át, így már szinte lehetetlen leszoktatni róla.
Addig is amíg a válaszra várt tovább evett. Egy igazán ízletes sült csirkemellet vágott apró darabokra és így fogyasztotta el ez adag rizs társaságában.

Nóri

- Igen, szerencsére lassan már én is letudom őket. Ma volt még egy vizsgám, így nem is ebédeltem, ezért aztán roppant éhes vagyok, mit ne mondjak. - Ez utóbbi információt csak úgy mellékesen teszi hozzá, mert igazából egyáltalán nem lenne fontos, de azért Ő csak hozzá teszi, mert megteheti.
- Egyébként én is pont kintről jöttem, csak annyira elgondolkoztam, hogy azt hittem lekésem a vacsorát. Egyébként rengeteg ilyen terem van, és rengeteg ahol még én sem jártam. De ha majd gondolod, szívesen körbevezetlek egyszer – ajánlja fel fejét oldalra billentve. Mostanában rászokott arra, hogy teljesen véletlenszerű mondatoknál oldalra dönti a fejét, és így néz a beszélgetőpartnerére. Maga sem tudta, hogy kitől tanulta vagy honnan vette, de önkéntelenül csinálta, az egyszer biztos. Mindezek után azért folytatta a már felaprózott csirke és a hozzá társuló elfogyasztását.
- Hogy mi a hobbim? Rengeteg mindent fel tudnék sorolni, amit a hobbimként említenék. Többek között a zenélés, zenehallgatás, olvasás, kviddics, írás és éneklés. Ezek közól mondjuk csak keveset végzek úgymond közönség előtt, tehát mondjuk a gitározáson kívül másról csak azok tudnak, akiknek elmondom. Meg hát persze a szobatársaim, mert előttük semmi nem marad titok. Egyébként általában mugli könyveket olvasok, innen kerültek ki a kedvenceim is. - A végére megajándékozza a másik lányt egy nevetéssel és tovább folytatja az étkezést, arra várva, hogy társa felhozzon egy újabb témát vagy reagáljon előző hozzászólására. Vagy legalábbis feldolgozza a rengeteg szöveget, amit az előbb elhadart a vörös.

Nóri
mééég múlt évben a vizsgaidőszak vége felé