A múló percek lassan órákká dagadnak és folynak szét a lába alatt, észrevétlenül. Az idő múlását egyedül a manók lázas ténykedése jelzi, aminek sebességébe valószínűleg belefájdulna a tekintete, ha feketéit egy pillanatra is felemelné az asztalra helyezett, érintetlen tányérról. Az egyik sarokban kuporog egy ócska széken, pontosan ott, ahová még a rúnatan előtti szünetben vezették. Azóta az órának valószínűleg már rég vége van, ő mégis mozdulatlan, görnyedt háttal mered az elé pakolt gombaragura, amit kérnie sem kellett és ő pontosan tudja, hogy nem is neki szánták.
Nem tudhatták, Dom. Csak hagyd ott, tudom, hogy nem szereted.
Pontosan. Ő nem szereti… élesen szívja be a levegőt, miközben szemei lecsukódnak. Az egyik manó rögvest mellette terem, hallja, ahogy remegő hangon hozzá intézi szavait, mégsem lel értelmet bennük. A Teó hangján érkezett suttogás tölti meg dobhártyáit, a szűnni nem akaró érzéssel, hogy nem neki kéne itt lennie. Itt sem. Akaratlan Kisvirág mosolya taszítja háttérbe testvére hangját, szája széle felfelé rándul a kósza emlékkép láttán. Gyomra megremeg, ahogy felidézi szavait és egy csalfa pillanatra ismét elhiszi, hogy neki is van létjogosultsága. Hogy ő is kellhet.
Igaza van, Dom. Tudod jól.
Sóhajtva ejti ki kezéből a kanalat és temeti arcát baljának tenyerébe. Az evőeszköz csörömpölését elnyomja az ételek illatától terhes levegőt kettészelő éles hang, megölve benne minden kétes, önsanyargató gondolatot.
- Csendben nem megy? - csattan fel élesebben, mint szerette volna, hangja túlharsogja a manók szüntelen csevegését. Pillanatnyi csend ereszkedik a helyiségre, miközben feketéi szikrákat szórva tapadnak a gondtalan lányra, míg őt ezernyi szempár tartja fogságban. Egy pillanattal később az eddig előtte heverő tányér csörömpölve hul darabokra a padlón, tartalmát szétszórva körülötte. Feketéi döbbenten merednek a káoszra, majd siklanak az asztal azon részére, amit a ragu órákon át magáénak tudhatott; saját könyöke vált hódítóvá, ezzel véget vetve gyötrelmének újabb forrásának.
- Bocsánat.. - halk, zavart motyogás hallatszik az alig nyíló ajkak közül. Mire a szó szertefoszlik a térben, a manók szorgosan takarítják az általa idézett káoszt. Zavartan túr a hajába, majd hajtja le a fejét és fordul vissza a már üresen ásítozó asztal felé.
Menned kéne, Dom, mielőtt újat tesznek eléd.
Mennie kéne, mégsem képes moccanni. Mennie kéne, mégis lelke egy apró szeglete az újabb adagra vár, hogy újra elmerülhessen a pusztító gondolatok árjában. Mennie kéne...
Nem tudhatták, Dom. Csak hagyd ott, tudom, hogy nem szereted.
Pontosan. Ő nem szereti… élesen szívja be a levegőt, miközben szemei lecsukódnak. Az egyik manó rögvest mellette terem, hallja, ahogy remegő hangon hozzá intézi szavait, mégsem lel értelmet bennük. A Teó hangján érkezett suttogás tölti meg dobhártyáit, a szűnni nem akaró érzéssel, hogy nem neki kéne itt lennie. Itt sem. Akaratlan Kisvirág mosolya taszítja háttérbe testvére hangját, szája széle felfelé rándul a kósza emlékkép láttán. Gyomra megremeg, ahogy felidézi szavait és egy csalfa pillanatra ismét elhiszi, hogy neki is van létjogosultsága. Hogy ő is kellhet.
Igaza van, Dom. Tudod jól.
Sóhajtva ejti ki kezéből a kanalat és temeti arcát baljának tenyerébe. Az evőeszköz csörömpölését elnyomja az ételek illatától terhes levegőt kettészelő éles hang, megölve benne minden kétes, önsanyargató gondolatot.
- Csendben nem megy? - csattan fel élesebben, mint szerette volna, hangja túlharsogja a manók szüntelen csevegését. Pillanatnyi csend ereszkedik a helyiségre, miközben feketéi szikrákat szórva tapadnak a gondtalan lányra, míg őt ezernyi szempár tartja fogságban. Egy pillanattal később az eddig előtte heverő tányér csörömpölve hul darabokra a padlón, tartalmát szétszórva körülötte. Feketéi döbbenten merednek a káoszra, majd siklanak az asztal azon részére, amit a ragu órákon át magáénak tudhatott; saját könyöke vált hódítóvá, ezzel véget vetve gyötrelmének újabb forrásának.
- Bocsánat.. - halk, zavart motyogás hallatszik az alig nyíló ajkak közül. Mire a szó szertefoszlik a térben, a manók szorgosan takarítják az általa idézett káoszt. Zavartan túr a hajába, majd hajtja le a fejét és fordul vissza a már üresen ásítozó asztal felé.
Menned kéne, Dom, mielőtt újat tesznek eléd.
Mennie kéne, mégsem képes moccanni. Mennie kéne, mégis lelke egy apró szeglete az újabb adagra vár, hogy újra elmerülhessen a pusztító gondolatok árjában. Mennie kéne...