Bármekkora őrültségnek is hangzik, de hajnalban már futni volt. Na, nem kint a mínusz hat fokban, hanem besettenkedett a kívánságok termébe és ott adta ki magából, amit csak lehetett. Mostanában megint kezd visszaesni, a mélység rángatja lábánál fogva a gödörbe, amely ellen kivételesen tenni akar, hiszen célja van. Az ünnepek közeledtével az elmúlt években mindig magába fordult és nem volt kíváncsi másokra, kinevette azokat, akik ajándékokkal, mosolyogva, szörnyűbbnél szörnyűbb pulcsikban rohangáltak a folyosókon. Idén azonban volt kinek ajándékot adnia, ami alapjaiban véve rengette meg az egész eddigi világát.
A futás után megéhezik, elvégre utoljára tegnap este juttatott táplálékot a szervezetébe, ezért nem hálószobája, hanem a konyha felé veszi az irányt. Nem sokszor fordult még itt meg, ezért az itt lévő kavalkád először meglepi. Tömeg és érintés iszonya sem segít azon, hogy a manók elkezdenek körülötte sündörögni és többször is neki ütköznek. – Hát ezt nem akarom elhinni – nyomdafestéket nem tűrő szitkozódások közepette felugrik az egyik asztalra, még mielőtt valamelyik még egyszer neki ütközne. Így végre kikeveredik a hangyabolyból kirajzó manók fogságából és csak ekkor veszi észre, hogy egy szőke személyében társaságra lelt.
– Nézz oda, még műsort is kapsz a reggelid mellé – morcosan böki oda a szavakat Alíznak, majd mikor végre már kevesebben vannak, lecsúszik az asztal tetejéről.
– Te nem tudsz aludni, hogy ilyenkor idevetett a sors bal keze? – érdeklődve néz a Navinésre. Találkoztak már, talán be is mutatkoztak már egymásnak, de ennyi nem elég neki arra, hogy előkotorja a nevet, amely lányhoz tartozik. De ha már egy helyre vetette őket az alvászavarok egyike, akkor kérdezés nélkül lehuppan a lánnyal szemben és szerez magának egy kávét illetve valami szendvics félét.

 Megkönnyebbülést érez, amikor már nincsenek körülötte a szolgáknak nevezett manók. Neki elég egy is, aki hoz valami táplálékot, így a hozzá legközelebbivel tárgyalja le vágyait. Hangneme a tőle nem megszokott kedvességet súrolja, amelyen még saját maga is meglepődik.
Ám kedvességre törekvése a lány hanglejtését és szavait meghallva, hamar elillan és visszahozza a mindennapokban használt semleges, néha bunkónak nevezhető stílusát.
– A vágyaid pont nem érdekelnek – vállait megvonja. Ő próbált normális, emberi módon beszélgetés kezdeményezni. Igen, tőle ez nagy szó, hiszen nem szokta megerőltetni magát. Ha nem lenne úgymond elviselhető formában, akkor csak elviharzott volna a szőke mellett, talán még meg is löki, amikor iszik. De nem, ő hozzászólt, megtisztelte ezzel, erre pedig kap egy ugatást, amelyet maximum a rellonosoktól szokott eddig meg. ~ - Hát jó. ~
– Úgy is nézel ki, mint a mosott szar – minek bájologjon, ha a másiknak is rossz a hangulata. Az ő kedvével különösebben nincsen baj, természetéből fakad a paprikás hangulat és a csipkelődés és természetesen nem fog bájologni senkivel se, ha nincsen rákényszerítve.
A szendvicsét majszolva nézi, ahogy a lány rendel még magának valamit, amivel utána természetesen, ahogy azt várni is lehetett megégeti a nyelvét. Látva a jelenetet a sajnálat cseppnyi árnya se ül ki az arcára, inkább csak azt lehet leolvasni róla, hogy ’úgy kellett’.
Csendben kortyolgatja a fekete, erős kávéját, mellé pedig eszeget. Nem tervezi a másikhoz hozzászólni, bánja is ő mi a baja, de ha már itt ül le enni, akkor itt is fogja befejezni. Kér még magának három darab mandarint, amit lassan, egyesével meghámoz és némán figyeli a vele szemben ülőt. Tudja jól, hogyha az ember nem vágyik társaságra, azzal még inkább lehet idegesíteni, ha némán bámuljuk, mindenféle érzelem nélkül. Ezt a tehetségét már évekkel ezelőtt kifejlesztette, ő kibírja elég sokáig a némaságot és még közben legalább jól is lakik.

A fejét megtámasztva eszegeti a mandarint és jót nevet a lány arcára kiülő reakción. Bármennyire is próbálkozna elrejteni az undort és a fintorokat, nem igazán sikerül neki, ami arra biztatja Hajnát, hogy az egyik mandarin gerezdjének a levét is kinyomja az asztalra. A pattanásig feszült idegek harcát megnyeri, hiszen „reggeliző partnere” előbb megszólal, mint ő. Egy diadalittas mosoly ül ki az arcára, miközben hallgatja a semmitmondó szavakat, amelyekre egyből replikázik.
- Ha annyira unalmas vagy, mint az amit beszélsz, akkor már megértem, miért van ilyen búval b***ott képed – meglepődik saját magán. Nem akart ennyire szúrni, sőt még jó kedvvel is érkezett meg, de a lány pillanatok alatt elérte azt, hogy lesüllyedjen egy olyan szintre, amelyet mostanában nem sikerült elérnie.
Lemondóan sóhajt, amikor kiadják útját, de megadja magát a kérés-parancs kombinációnak. Semmi kedve ahhoz, hogy egy ismeretlennel kora reggel veszekedjen, a lelkiállapotának most nem igazán hiányzik ez. Lassú, kimért mozgással emelkedik fel az asztaltól, ezalatt az utolsó darab mandarint majszolja. Tekintete már az ajtót keresi, ezért is nem veszi észre időben a Navinés „ügyeskedését”.
– Nem tudsz jobban vigyázni te szerencsétlen? – felvont szemöldökkel pironkodik a másikra, legalább várta volna meg, amíg elkerül az asztaltól. Végignéz magán és hálát ad mindennek, aminek csak lehet. A futó ruhájában pont az a jó, hogy az ilyen balesetek meg se ártanak neki, amúgy meg előhalássza a pálcáját és suhint párat a nadrágja felet. Dolga végeztével szúrós szemekkel néz a szőkére.
– Talán el kéne húznod, aludni, mielőtt valakiben kárt teszel – hangja a kelleténél erősebb és mogorvább. A bájolgási szakaszon már rég túlléptek, ha kell még meg is pofozza a lányt annak érdekében, hogy összeszedje magát. – Mondanám, hogy segítek visszatalálni a körletedbe, de rohadtul nincsen kedvem, téged kísérgeti. Ha meg dolgod van, akkor szedd össze magad. Ne legyél már ennyire esetlen – kicsit bepörög és amíg beszél még a kezei is mozognak. – Azt a kávét pedig vagy idd meg, vagy vitesd el, mielőtt még égési sérüléseid is lesznek – az asztalon lévő kávéra mutat, ami még szerencsére egyben van. Mondata befejeztével elindul az asztaltól, elvégre mielőtt a Navinés az ölébe öntötte volna a pohara tartalmát, már indulni készült. Jól kezdődött a hajnal, de most a hangulata a tetőfokon, pedig még 8 óra sincsen.
Köszönésképpen csak int egyet a lány felé, az intése véletlenül beintésnek sikerül, amely mellé egy gúnyos mosolyt is villant. Amennyire rossz passzban volt a szőke nem feltételezi, hogy követni fogja, így elindul hálókörlete felé.

Nem szereti ezt az időszakot. A vizsgákkal már megbékélt, azzal is, hogy a legtöbben ilyenkor őrültekké és fanatikusokká válnak, na meg, hogy gyakorlatilag nem lehet senkihez se hozzászólni. Na de hogy ez párosult ezzel a rózsaszín ködfelhőkkel teli „ünneppel”. Utálata eljutott arra a szintre, hogy ha még egy lufit vagy virágcsokrot esetleg csokiból álló bármit meglát, azt egy mozdulattal lerombolja és még le is üvölti szerencsétlent, aki vigyorogva cipeli.
Annak érdekében, hogy ez ne következzen be úgy határozott, hogy néhány napig jobb lesz csak akkor kimerészkedni a szobából, amikor már többnyire mindenki lecsillapodott és inkább az ágyikója ölelésében tölti az idejét, mint a folyosókon. Tehát már takarodó után járunk és a leginkább azzal lehetne összehasonlítani a mozgását, mint egy lopakodó betörő, igyekszik minden zajt és feltűnést keltő mozzanatot elkerülni, de ez csak addig tart ki, míg elérkezik céljához.
A bejárati csarnoknál megáll, jó kedvének köszönhetően halkan dudorászik, ami eléggé nevetségessé teszi a "küldetését", de nem fordít rá különösebb figyelmet, mivel nem áll módjában senkivel sem összefutni. Pálcáját előhúzza cipője szárából és az kapu előtt ácsorogva méregeti azt, mint egy festő a vásznát, aztán fejét oldalra fordítja és az ősöreg fal sokkal jobban felkeltik érdeklődését. Mivel festmények nincsenek rajta, tökéletesen megfelel a célnak. Bár az ötlet eléggé gyerekes, de szeretni kifejezni gondolatait az iskolatársai és a vizsgaidőszak iránt, így elhatározta, hogy egy kissé feldíszíti a bejárati csarnokot. Táskáját kinyitva dobja le a földre, hogy különböző színű szalagokat lebegtessen ki belőle, amelyek a csarnok kidíszítésének alapjai. Elég jó kis kép lehet az elképzeléséből, ha sikerrel jár. Amint a szalagokkal végez jön egy kis festék, a lehető legrellonosabb színeket összeválogatva, ide-oda kerül, látszólag összevissza ám, ha valaki jobban megnézi egy emberi alakot ábrázol, amely éppen egy könyvet tart a kezében. S a mű befejező lépése előtt gyorsan megbizonyosodik róla, hogy nem jön-e éppen valaki. Táskájától ellépve nézelődik körbe, hangok után fülel, s mivel úgy véli nincs veszélyben, jöhet a tűzet megtestesítő piros-narancs árnyalat, amely az emberi alak közelébe kerül, s máris értelmet nyer az egész. Az alak éppen a tűzbe kívánja dobni a könyvet, mert már nagyon elege van, a szalagok pedig az eddig tűzbe dobott lapok jelképei, ezért szállnak összevissza, mintha a szél hordaná őket. Elégedetten néz a műre, annak érdekében, hogy jobba lássa, hátrál pár lépést, egészen addig, míg bele nem ütközik valamibe, vagy inkább valakibe?

Az ütközés után kezével hátranyúl, hogy kissé megtapogassa, mivel is sikerült közelebbi kapcsolatba kerülnie. Mikor megbizonyosodik róla, hogy ez bizony nem a fal, csigalassúsággal fordul meg és néz szembe az igazgató úrral. Óóó, ezt megszívtam…Szemeiben a félelem egy cseppnyi árnyalata megjelenik. Hirtelen elgondolkozik azon, hogy mindenét hátra hagyva el kéne futnia, de aztán meghallja a művére irányuló kérdéseket, amelyek eltántorítják a meneküléstől.
– Hát ezzel belső énemet próbáltam megmutatni, amelynek nem kifejezetten tetszik a vizsgaidőszak – valami ilyesmi a legjobb magyarázat arra, hogy mit láthatunk. Nem kell ezt túlgondolni, bár tovább tartott a dolog kigondolása, mint megvalósítása, de mindent egybevéve, akár mekkora büntetés is jár ért, már megérte.
- Félreértés ne essen, imádom a könyveket, szóval talán a legpontosabb az lett volna, ha papír fecniket dob az alak a tűzbe – állához emeli a mutatóujját, mintha elgondolkozna ezen a dolgon. A könyvekkel tényleg nincsen különösebben gondja, sőt kifejezetten falja őket, ha éppen olyan időszaka van. Persze ezek nem feltétlen a tananyagokkal kapcsolatosak, mert azt inkább elkerüli.
- Nem is olyan rossz, nem? - egy bájos mosoly kíséretében pislog fel a tanár úrra, csak Merlin mentheti meg ebből a szituációból, s mivel ebben nem hisz, így abban reménykedik, hogy nem lesz annyira rossz a büntetés, hiszen Kriszpin még érdeklődik is a mű iránt, bár ez egyértelmű elterelés.

Hálát ad az égnek, mert kissé sérült lelke azért megnyugszik, amikor nem lesz felróva neki, hogy letapizta az urat. Amúgy sem direkt hozta magát ilyen szörnyű helyzetbe, ha tudta volna, hogy kiáll mögötte, akkor nem nyúlkál hátrafelé.
– Nem lehetne esetleg, hogy délelőttig fent maradjon, hogy megcsodálhassa a többi diák is? – bár halva született ötlet, azért egy próbálkozást megér. Azonban már szavak nélkül is megkapja a válaszát, hiszen láthatólag az igazgató úr kényelmesen elhelyezkedik abban a pozícióban, amiben a leginkább kifigyelheti további tevékenységét.
– Legalább egy képet csinálhatnánk róla emlékbe – még gyönyörködik egy keveset, majd a táskájához lép és előkotor belőle egy rongyot, mert hát mégse kellene fogkefével neki állni a mestermű eltakarításának. Még egy utolsó könyörgő pillantást küld Mr. Hercegh felé, aki meglepő mód, a kelleténél sokkal normálisabban reagálta le, hogy éppen mit csinált. Ez pedig elég gyanút ébreszt benne ahhoz, hogy miután a festék lekerül a falról, talán menekülőre kellene fognia, az életét mentve.
- Nem kell ám megvárni, nyugodtan menjen a dolgára - elmosolyodik, ha már neki áll a takarításának, akkor úgysem hagyná félbe, ezen a téren eléggé megbízható. De nem szeretné, ha a férfi tovább pazarolna az amúgy valószínűleg értékes idejéből rá.

Talán többször kellene találkát megbeszélnie a férfival, mert ekkorát még nem csalódott itt emberben, mint benne. Egész eddig abban a hitben élt, hogy Kriszpin bácsi is erőszeretettel fitogtatja a hatalmát és az első adandó alkalommal meg is mutatja, hogy ő itt a főnök. Persze halott már pletykákat arról, hogy nem kell tűzokádó sárkányként elképzelni a őt, de mégis jobban szeret a saját tapasztalataira alapozni.
– De rendes, képes beáldozni ezt a csodálatos estét, hogy velem tölthesse, ez annyira megható – elvigyorodik. Nem szeretne pofátlan lenni, a végén tényleg meg fog hatódni, hogy ennyi törődést kap... Majd ha egyszer zöld hó esik és kék fűszálak nőnek a tengerben.
– Visszatalálok ám. Tudom nem úgy nézek ki, mint akiben bízni lehet, de elég rendes tudok lenni – s ezzel most nem is lódít nagyot. Erkölcsi értékrendjében a hazugságnak nem sok helye van. Szeret nyíltan beszélni, a bájolgás nem a kenyere, bár ezt nem sokan feltételezik róla.
Társalgásra természetesen csak aközben szakít időt, hogy lelkiismeretesen takarítja el maga után a művet. Sajnálja a dolgot, mert neki tényleg elnyerte tetszését a kivitelezés, de most hogy volt szerencséje begyakorolni a dolgot és megtalálta benne a hibákat is, majd legközelebb talán jobban sikerül és el sem kapják.
- Lekötelez , de komolyan. Bár remélhetőleg legközelebb nem kap el – sejtelmesen elmosolyodik. Ezt most valószínűleg nem kellene bevetni, de felelősségteljes énje mellett nyilván ott az igazi rellonos énje is, amelynek köszönhetően nem tudja tartani a száját.
Lassan, de biztosan halad a takarítással néha egy-egy pillantással odasandít az igazgatóra és ha ő észreveszi ezt, akkor egy mosolyt is küld neki. Nem szeretne belemászni a dolgaiba, de eléggé érdekelné, hogy mi járatban volt éppen ekkor erre fele. Azt azonban már saját bőrén megtapasztalta, hogy mennyire idegőrlő tud lenni, ha valaki olyan szeretne belemászni az életébe, akinek semmi köze nincs hozzá. Így inkább nem teszi fel a kérdést, hanem magában elkezdi gyártani a sztorikat, milyen jó is, ha valaki jó képzelőerővel van megáldva..

Kriszpin uraság