Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Adrian fejébe olyan szépen szivárgott fel a dicsőség, és amikor bekapta az első átkot, olyan szépen nem tudta volna megmondani azt se, hogy fiú - e vagy lány, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Soha, soha a büdös életbe nem kezdett átkozódni egyik ellenfele sem a ringben - és ha egyszer muglik, miért is tennék. Éppen ezért érte annyira felkészületlenül az egész szurkálás, ami úgy érte, hogy Aiden bizony egy újjal sem ért hozzá. Lefordul róla, közben meg ahogy lassan magához tér, elmormol pár szép káromkodást. És akkor tessék, jön a másik, még panaszkodni, vagy védekezni sincs ideje. Egyik kezét a fejére tapasztja, mintha az bármelyik pillanatban szétpattanhatna, közben a másikkal meg a pálcája után kutat. A legutóbb a farzsebében volt. Ott kell most is legyen. Mikor megérzi ujjai közt az ébenfa hűvös, sima tapintását megkönnyebbülten sóhajt fel, s rántja elő. Rendben. Gondolkozz. Nem mintha fejfájással olyan könnyű lenne gondolkozni. Védekezés, figyelem elterelés, támadás. Úgy mint a bokszban, azzal a különbséggel, hogy míg ott automatikusan jönnek a tanultak, itt beletelik pár pillanatba, amíg előkotorja a varázslatokat. Hiába, a bűbájkodás, meg az egész pálcahasználat mindig inkább a nővére asztala volt. Aki most pont nincs itt.
- Protego! - maga elé dünnyögve mondja ki a pajzsbűbájt, jó, ez egy ideig megvédi, feltéve, ha nem cseszte el és működik.
Következő lépés.
- Fumos! - oké, ha minden jól, megy akkor el tudja vonszolni magát addig, ameddig a füst tart. Aiden meg ennyi idő alatt bizonyára rájöhetett, hogy ellenfele nem épp a legerősebb ezen a téren. Mindegy. A lényeg, hogy Adrian mentse - vagy legalábbis valami olyasmit csináljon - azt a csinos kis popóját.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Nem új keletű probléma nálam az insomnia - kisebb-nagyobb gyakorisággal, de mindig az életem része volt, néha valaki mellett képes voltam kipihenni magam, a legtöbbször pedig nem. Ilyen ez. Bizonyos idő után az ember megtanul alkalmazkodni a körülményekhez, még ha tisztában is van ezek hosszútávú hatásaival. Egyelőre én sem mentem még ezzel szakemberhez - a diplomám előtt sem szerettem, elégnek bizonyultak a kötelező körök a sportorvossal, de amióta megszereztem, nos... Nem visz rá a lélek.
Ahogy behajtom magam mögött a konyha nehéz, kissé talán dohos ajtaját, megállapítom, hogy azért ennek is van jó oldala. Például határozottan jobban bírom azt a roppant nehéz mentális megterhelést, amit az iskola oktatói rónak szegény, magatehetetlen diákokra, akik újabban már arra sem képesek, hogy visszavonszolják magukat a hálókörletbe, egyszerűen csak elalszanak ott, ahol éri őket. Bezzeg az én időmben.
Ha kezdetben volt is némi halk, másodlagos gondolatom, miszerint talán nem kellene ilyen hamar előre ítélkeznem, mert azért én sem vagyok több egy kupac giccses szarnál, már elmúlt.
Arcomra gonoszkás vigyor ül ki, ahogy körbepillantva kiszúrom a még finoman gőzölgő vizet - az ilyen öt éves technikai műszerek már rendelkeznek azzal a tulajdonsággal, hogy sokáig megtartsák a hőt, úgyhogy ez alapvetően nem jelent semmit -, minden emberi jóérzésemről számot adva pedig, mint egy gondoskodó apa (jó vicc), két intéssel el is intézzem, hogy ott kössön ki, ahova feltételezhetően szánták: a pohárban.
Nem kell megköszöni.
Ez után finoman megemelem az asztal mellett elhelyezkedő egyik széket, hogy véletlenül se keltsem fel őfelségét, leülök, magam felé fordítva karórám vetek egy futó pillantást az időre. Ideje felkelteni Csipkerózsikát.
- Kész a kávé - nagy mosoly!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Ugyan kávénak nevezni ezt az instant feloldódó meleg üdítőt határozottan merész lépés, hát legyen, én igazából azt is megértem, ha ilyen kései órában csak moderáltan szeretne vadulni. A haver előtt nyilván nem fog ártani egy finom kis testre szabása a dolognak.
Mosolyom kiszélesedik reakcióját látva, alkarom előre csúszik az asztal lapján, ahogy ujjaim egymás közé fonva támasztom meg könyököm a szélen, ezzel nem hamiskásan bizalmas légkört előcsalva kerülök pár centivel közelebb hozzá - anélkül, hogy kéretlenül bemásznék a személyes terébe. Szemöldököm futólag megemelkedik, a meglepettség átfut ezáltal arcomon, olyan sokáig viszont nem időzik el a vonásokon, hogy feltűnővé váljon vagy gyanakvó gondolatokat keltsen bárkiben. Tiszta szerencse, hogy én találtam rá, lehetett volna Várffy is, akinek hobbija frontálisan sarokba szorítani az áldozatait - ehhez képest én végzek némi előrelátó tapogatózást is, mielőtt megtenném.
Nem kell köszönetet mondani.
- Szívesen - aprót biccentek, ajkaim szegletében újra ráncokba rendeződik egy kisebb mosoly erre az időre. Határozottan szórakoztat a megjelenő fintor, szinte már annyira aranyos, mint a szerencsétlenül egyensúlyukat vesztő, felboruló puha kismacskákról, vagy a vidáman abszolút hülyeségeket csináló kölyökkutyákról szóló videók. Tekintetem mozduló ujjaira ugrik, végigkíséri őket, amíg feljegyeznek valamit, majd vissza is tér a lány arcára.
- Aligha lenne rám bármilyen hatással.
Ez persze nem teljesen igaz, a reggeli koffeinadag hiányában előálló fejfájásokat kétség kívül effektíven képes megelőzni - a diákok legnagyobb megkönnyebbülésére -, ettől függetlenül viszont már csak megszokásból iszom, meg azért, mert szeretem az ízét. - De ha már ilyen készségesen felajánlottad... - megemelve kezeim dőlök hátra a szék támláján, jobb mutatóujjammal intek a legközelebbi manónak, aki már ugrik is. Egyesekkel ellentétben én kihasználom a szolgáltatásaik.
- Na és te miért vagy még ébren? - visszafordulva bökök fejemmel a jegyzetfüzet felé. - Problémás lesz reggel így felkelni, nem gondolod?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

- Próbáltál már teázni? - kérdőn emelem meg szemöldököm, ahogy figyelmét - helyettem - a kávéjára fordítja. Nincs különösebben semmi buzgalom a kérdés mögött, még csak azt sem mondhatnám, hogy kényszeresen szeretném a függőség tárgyát helyettesíteni valami mással (rossz tanár vagyok). Viszont brit vagyok, a filteres vagy épp áztatós szárítmányok használatát beleírták a génjeibe, ezért értelemszerűen úgy gondolom, mindent meg is lehet oldani velük.
- Merész húzás ilyen kijelentésekkel élni egy orvos előtt - attól még élvezem, persze, hogy élvezem, ez pedig arcomra is kiül egy féloldalas mosoly képében. Azt már nem állítanám, hogy támogatom is, ha a páciensem lenne esélyesen már javasoltam is volna neki pár lezser növényi szart, de, szerencsére, nem a páciensem. És most arra sincs szükség, hogy átemeljem a munkám a rendelőből - vagy épp a steril teremből.
- Kész csoda, hogy nem omlott csődbe ez az iskola - felszusszanok, ahogy az egyik manó, esélyesen amelyik bevállalta a kívánságkielégítést, halkan alkarom mellé, az asztal szélére helyezi a poharat. Elmosolyodva - újra - szakítom el tekintetem a nőről, a gesztusba ezúttal vegyül némi ritkán látott melegség is, ahogy nagy tenyeremmel meglapogatom a csupasz fejet. Néha egész szentimentálissá válok, eszembe juttatják az otthon rám váró kutyát.
- Amúgy komolyan - az előbbi kissé szarkasztikus élű odaszóláson javítandó, újra felé fordulok, tenyerem élét megtámasztva a falapon, ujjaim lazán körbefuttatva a csupron. - Ez nem tűnik túl... szabályosnak. Hogy-hogy nem záratott be minket egy adóhivatal? - elég messzemenő közösködésre utal tőlem ez a kifejezés. Igazából nem érzem úgy, hogy túl sokáig szeretnék még része lenni ennek a közösségnek, azért jöttem ide, hogy közel legyek a nővéremhez és lefoglaljam magam, de elég hamar rájöttem, hogy a gyerekek oktatását nem nekem találták ki. Nem lehet mindenki jó valamiben, ami pedig nem megy, nem is kell erőltetni.
- Én csak nem tudtam aludni - vonok egyet vállaimon, ahogy belekortyolok a minden flancot mellőző feketémbe. - A prefektusok meg nem túl szigorúak erre, úgyhogy...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Összeszűkülő szemekkel hallgatom végig az okfejtést, a végére még egy hamisan bosszankodó  kifejezés is ül arcomra. Egészen sértve érzem magam a valódi fekete tea nevében is, annak ellenére, hogy lényegében már évek óta nem élek az anyaországban, és látogatóban is egyre ritkábban fordulok meg. Ez a része a felnőtté válással jár, azt hiszem – még ha az viszonylag későn is köszöntött be. A korán rám zuhanó felelősségvállalás alapvetően magával vonzza a más tereken határozottan kései érést, ez már csak ilyen.
- Biztos vagyok benne, hogy még senki nem csinált neked valódi angol feketét – vonásaim kitisztulnak, az előbbi kifejezés helyét átvesz a szám szegletében incselkedő cinkos mosoly, miközben beszélek. Tekintetem továbbra is arcán tartom, a beálló pillanatnyi csendet kihasználva nedvesítem meg alsó ajkam, ahogy összefonom ujjaim – mint mindig, amikor valami igazán fontos mondandó következik.
- Nagyon szívesen meghívnálak egyre, egy igazi angoltól, valami ennél emberibb időben – már amennyiben nincs, aki emiatt túl féltékennyé válna. Aprót vonok vállaimon, nem vehemensen szembeszökő mozdulat, ami általában az izomagyak sajátja, sokkal inkább hasonlít egy belső gondolat ösztönös reakciójára. – Ha engem kérdezel, kihagyhatatlan ajánlat, mindenkinek át kellene élnie legalább egyszer – aprót bólintok a saját védőbeszédem végén. Nem érzem feltétlen szükségét, hogy ajánlgassam saját magam, általában nem is szoktam, a hajnalok velejárója viszont, hogy aki ilyenkor ébren van sokkal több dolgot mond ki – általában olyanokat, amiket később meg is bán.
Nem kizárt, hogy tudatosan használom ki ezt az emberi gyengeséget.
- Úgy érted, ha kijavítod, és beküldöd – elég egyértelmű, már csak a mostani rögtönzött szituációból is, hogy ezt az egészet egyedül borították a nyakába, és legjobb esetben is csak elvárják, hogy oldja meg. Persze, egy felnőtt ember már tudatosan kalkulálja, mit és milyen mértékben vállal el, valamint mennyire éri meg neki, de ez továbbra sem tűnik túl humanitáriusnak.
Aztán ki tudja, lehet, hogy élvezi a szenvedést.
- Nem is terveznek felvenni senkit melléd, még erre az időszakra sem? – azzal tisztában vagyok, hogy merész húzás lenne legfeljebb pár napnyi régiséggel a háta mögött ilyet kérnie, ugyanakkor maga az ötlet nem teljesen megvetendő.
- Nem tudom, mennyire volt alkalmad körbenézni, de alapvetően lenne ahova elkölteni a járulékos veszteséget – például szakképzett pszichológust felvenni, aki képes kiszűrni a különböző mentális problémákkal küzdő diákokat, de hát, ki vagyok én, hogy ilyeneket mondjak meg? Na ugye.
- Helyes megállapítás – aprót biccentek, majd belekortyolok a kapott csupor tartalmába. – Az egyetemen elég sokszor éjszakáztam, így állt be a biológiai órám – ez nem teljesen igaz, az egyetemen jobbára csak kihasználtam ezt a tulajdonságot. Ugyanakkor senki nem szeret a gyerekkori traumáiról beszélni minden idegennek, ez a másik oldalról sem szokott aratatlan sikert kaszálni.
- Ennél csak érdekesebb dolgok fognak érni – nevetve csóválom meg fejem. – Néha inkább hasonlít ez a hely egy bolondok házára, de a legtöbbjük jóakaratú, nem kell tőlük félni – a maradéknak pedig annál több esze van,hogy ne ezt a benyomást keltse.
- A legrosszabb végül is még akkor történt velem, amikor ide jártam, úgyhogy végtére is a borzalmak valóban csak addig tartanak, amíg diák vagy.