Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

A folyosó csendjét egyedül csoszogásom törte meg. Ubul bár mögöttem repült, furcsamód meg sem pisszent. Talán megsértettem, mikor korábban rászóltam, amiért minden jöttment, keretbe zárt, kövérre festett hölgynek udvarolt. Akkor néma duzzogással követett, összekoccanó fogainak hangja illett elrongyolódott cipőméhez. Apám dorgáló hangja járt a fejemben, amint újra és újra elmondja: ne csoszogj, fiam! Rémi, emeld a lábad! És én emeltem a lábam, és nem csoszogtam. Később azonban, mikorra már elfeledkeztem magamról, ugyanúgy léptem, mint apám szavai előtt.
- Bocsáss meg - szóltam hátra, és kinyitottam a földszinti konyha nehéz faajtaját. Az recsegve tárult fel előttünk, Ubul pedig úgy szállt be rajta, mint akinek eszében sincs többé hozzám szólni. Keserű szájízzel léptem át én is a küszöböt, majd behúztam magam mögött az ajtót, és leültem az egyik asztalhoz. Szárnyaszegett barátom egy másik felett repkedett. Látványosan elfordult tőlem. - Sajnálom, hogy rád szóltam. Félek, Atyám, úgy zúgnak a harangok! Fiatal tükrömet rontja az árny is, a fény is!...
Szőke fürtös fejem az asztalra hajtottam, úgy szavaltam kedvenc versünk első gondolatát. Még soha nem volt közöttünk félreértés, így résnyire nyitott ajkaimon a szavak csak nehezen, lassan bukkantak elő.
- Ne félj, fiam, téged hívnak a harangok, te vagy a tükör, te vagy az árny is, a fény is - folytatta az állkapocs mély, emberi hangján, mire számat boldog mosolyra húztam.
- Félek, Atyám, megtörtem a harcban, a hitben, és éhes sárkányok elé ejtem a kardot!... - dünnyögtem, arcomat továbbra is a nyirkos faasztalon tartva. Annak édes-sós szaga volt, s nedvessége beleivódott bőrömbe.
- Ne félj, fiam, megtartalak a harcban, a hitben, s karommal égig emeled azt a kardot - jött a hangsúlyos Ubul-válasz. Nem láttam, hogy megfordult-e már, de hangját még mindig távolinak hallottam.
- Mit ér az ember, mit a vágy meg az önvád, mit ér törékeny szavam az őrült viharban?... - kérdeztem a fehérre meszelt falat lesve. Egyedül voltunk, vagy ha nem, hát a fejemben léteztünk csak mi ketten. Ubul és Rémi. Hiányzott Ethan, hiányzott anya.
- Ne félj, fiam, az a kín, az a vágy, az az önvád téged tisztít örök-kék égbolttá a viharban! - szólt az utolsó, hidegrázós gondolat, és én boldogan hunytam le a szemem.