William

Olyan éhes voltam, hogy nem bírtam elaludni. Igazából nem kellett volna kihagynom a vacsorát és akkor most valószínűleg nem lennék az, de mostmár mindegy, ezen már nem tudok változtatni. Ma vizsgám volt és úgy elfáradtam, hogy ledőltem aludni, azonban mire felébredtem már vége volt a vacsoraidőnek, sőt már takarodó is volt, így én csak feküdtem tovább az ágyamon a korgó gyomrommal együtt. Mivel rájöttem, hogy reggelig nem bírom ki ilyen éhesen ezért takarodó vagy sem úgy döntöttem elindulok valami kaját szerezni magamnak. Felkaptam a kedvenc pandamacis pulcsimat, azt amelyiknek a csuklyáján fülek is vannak és elindultam a konyha felé. Bár még soha nem jártam ott nem volt nehéz megtalálnom. Óvatosan jöttem a folyosókon,hiszen ha elkapnak biztos vagyok benne, hogy nem fognak vacsorával megkínálni. Szerencsére sikeresen elértem a konyha ajtaját. Nem tudtam mire számítsak odabent, mivel nem voltak előzetes tapasztalataim. Igazából reméltem, hogy egy manó sem lesz bent, szerettem volna egyedül lenni, úgysem akartam bonyolult utóvacsorát csinálni magamnak, csak abban reménykedtem, hogy Nutellát találok. Egy pillanatot vártam, majd belöktem az ajtót. Belépve úgy meglepődtem ,hogy nem egyedül vagyok, hogy még egy apró sikkantás is elhagyta a torkomat, pedig az egyáltalán nem szokásom. Aztán rájöttem, hogy az asztalnál ugyanaz a srác ül akivel már összefutottam nem is olyan rég a klubhelységben, így azért megnyugodtam egy kissé. Még egy aprócska mosoly megvillant a szám sarkában miközben köszöntem neki. Nem is értem mi van velem, nem igazán vagyok az a kedves, barátkozós típus, ráadásul a sráccal alig néhány szót váltottunk eddig.

Kaelyn

William

Sikeresen ideértem, anélkül, hogy bárki elkapott volna, de úgy látom ezzel nem csak én vagyok így.
-Hát igen, így jár aki kihagyja a vacsorát. Nem hagyja aludni a saját gyomra.-válaszolok a göndör hajú srácnak aki közben folytatja a szendvicse evését amiről be kell valljam nagyon jól néz ki és én pedig csak még éhesebb lettem a látványától. Valószínűleg érezte, hogy még idegen vagyok erre felé, mivel pár pillanattal később felállt és intett, hogy kövessem. Egy kamrába vezetett, ahová belépve szó szerint elállt a lélegzetem. Szerintem bármit is ennék itt mindent megtalálnék, annyi féle kaját láttam már első pillantásra is. A srác közben otthagyott én pedig még alaposabban körül tudtam nézni. Aztán pár perccel később meg is találtam amit kerestem. Egy nagy doboz nutella volt a polcon azonban akárhogy nyújtózkodtam, olyan magasan volt, hogy sehogy sem értem el. Kerestem még kalácsot is, majd kiszóltam a srácnak, mert nagyon szerettem volna nutellát enni.
-Tudnál segíteni egy kicsit? Nem érem el az életmentő nutellámat.

Kaelyn

William

Odajött és simán levette nekem azt az üveg nutellát amit én sehogy sem értem el. Pedig én sem vagyok törpe növéső. Leültem vele szemben és nekiláttam megkenni a kalácsot nutellával, jó vastagon ahogyan szeretem. Közben a srác felajánlotta a szendvicse felét, amit szívesen el is fogadtam, mert ínycsiklandóan nézett ki.
-Köszi, szívesen megeszem. Feltéve ha nem mérgezted meg.-teszem hozzá mosolyogva, jelezve, hogy azért ezt nem gondoltam komolyan.
Így viszont úgy döntöttem, hogy először megeszem a szendvicset és utána a nutelláskalácsot, mint egy desszertet.
-Williamnak hívnak igaz? Remélem jól emlékszem.-szinte meg sem vártam a választ, már fel is tettem a következő kérdésemet amire már azóta kíváncsi vagyok, mióta bejöttem ide:-Nem kellene egyébként a manóknak itt lenni és reggelit csinálni vagy valami ilyesmi?
Miközben a válaszára vártam haraptam mégegyett a szendvicsből. Tényleg nagyon finom lett.

Vér Lanetta

Alig tette be fél lábát az iskolába, máris munkával halmozzák el a tilosban mászkáló diákok, na, meg persze már ki is építette a besúgói hálózatát, hogy a rosszra érzékenyen reagáló szimatát kipótolja, ezáltal ezer füle és szeme van máris a kastélyban. Jobb jegyért páran hajlandók ilyenre, ő pedig csak végzi a dolgát, hogy ráncba szedje azokat, akik úgy érzik, hogy bármit megtehetnek. Eddig talán igaz is volt, de innentől, más Nap világít az égen. Felháborító, hogy amíg nem volt itt, hogy elkanászodott a diákság, de nem kell aggódni, végre itt van, kezébe veszi a dolgokat, és rendben lesz minden. Kémei jelentettek egy szörnyű esetet, valami Bagolyház volt benne, meg két név. A részletek nem érdekelték, csak az, hogy minden tett megkapja a maga jutalmát. Ő pedig lám, milyen áldozatkész, fáradhatatlan...és egyéb szuperlatívuszok, amiket hosszan sorolhatnánk. Zoltánunk, a nagy Hérosz, azonnal írt is a bűnösnek, hogy jelenjen meg a megjelölt helyen, különben irgum-burgum. Természetesen nem késik, különben honnan tudná, hogy a delikvens pontosan érkezik-e? Ha nem, az csak rontja az amúgy is siralmas helyzetét. Ellenőrizni fogja a kötelező talárt is, még egy lehetséges rossz pont, és ez csak két rovás a sok közül. Idő előtt már a Konyhában vár, a manókat odébb tessékeli a helyiség másik részébe, mielőtt rendel egy kávét, két extra habos, sós-karamellás süteménnyel. Nem kedvence az efféle nyalánkság, ez az egyetlen, amiért viszont rajong. Csak az utóbbi két évben szokott rá, míg lányát kísérgette turnéról, turnéra. Kavargatja a kávéját egyelőre, hogy kihűljön, mert forrón nem kedveli. Legszívesebben lehűttetné hőhűtő bűbájjal, de sok ideje van, ő pedig nem siet sehova. Hosszú óráknak néz elébe, kettesben a kis bűnössel, aki a konyhai óra szerint, ebben a pillanatban máris késik. Feltéve, ha az jól jár, ám Zoltán tudja ezt az érvet orvosolni, egyszerűen azzal, hogy ezt ő dönti el. Ütemesen csilingel a kanállal a porceláncsésze oldalán, szemei összeszűkülnek, ahogy a gyorsan mozgó mutatókat figyeli.

Vér Lanetta

Kis híján már a kávéjába szürcsölne, mikor kivágódik az ajtó, és belép rajta a lány, akire eddig várt. Jól ismerte, arcokat nem felejt, legfeljebb neveket, azt is azért, mert meg sem jegyzi őket, csak a fontosakat. Lanetta, az emlékeiben a kacsákhoz kötődik, az már nem rémlik neki, hogy miért, az igen, hogy már tanította, valamint, hogy akkor nem volt probléma vele. Sajnálkozik egy keveset ezen, hiszen mindig kiábrándító, hogy ahogy nőnek a gyerekek, úgy válnak egyre inkább bűnözőkké, ha nem figyel rájuk senki. Nem időzik sokat ezeken a gondolatokon, mert egészen más köti le a figyelmét. A falról lepattanó vakolatdarab, mely az egyik sütin landol, az eridonos hiányos öltözete...a bejövetel, a késés....komolyabb a baj, mint gondolta. Rendesen végigméri a lányt, míg tekintete meg nem áll a harisnyás lábakon. Az, hogy éjjel 11 óra van, még nem ok arra, hogy félig felöltözve jelenjen meg valaki a büntetőmunkáján. Már-már azt hiszi, valaki tréfát űz vele, és az egész, amit maga előtt lát csak illúzió, nincs köze a valósághoz, de ahogy jobban a dolog mögé néz, tudja, hogy szó sincs mágiáról, tényleg ennyire csapnivaló a diákerkölcs. Az éjjeli időpontra is létezik érv: most ér csak rá, a dolog pedig nem várhatott holnapig. A sokkterápiás belépő hatására csak nehezen találja a szavakat, de aztán magához tér lassan.
- Miután még nem érkezett meg, a késés sem realizálódott. Emiatt csak akkor szabadkozzon, ha tényleg itt van. - A vakolatdarabot óvatosan leveszi a hab tetejéről, a kiskanállal gondosan lekapargatja róla a rátapadt édességet, de ott hagyja az asztalon. Nem siet túlságosan a bővebb magyarázattal, hisz tudjuk, ráér, rengeteg az idő, hosszú még az éjszaka. Mikor a csend már élessé válik, akkor szólal meg ismét.
- Mint mondtam, még nem érkezett meg, mivel ez a bejövetel rosszul sikerült. Kezdje újra! Menjen ki, öltözzön fel rendesen, vegyen fel cipőt, gondolom nem akar órákon át, mezítláb ácsorogni a hideg kövön. Még megfázik nekem. - Ó, a kis jóakaratú gondoskodó! Hát lehet ezt száraz szemekkel megállni? Nehezen, pedig még nem fejezte be. Feláll, az ajtóhoz sétál és folytatja.
- Közben gondolkozzon el azon, miért rendeltem büntetőmunkára, aztán, ha mindezzel megvan, jöjjön be illedelmesen, ahogy egy úrilányhoz illik és álljon elő nekem a válasszal! Igyekezzen, mert minden perc késés, tíz perccel hosszabbítja meg a velem való beszélgetést, ami már alapból sem rövid. - Int a fejével a kijárat irányába, miszerint befejezte, Lanetta távozhat. Ha megteszi, becsukja mögötte az ajtót, visszaül a helyére, aztán végre nekilát a jól kihűlt kávéjának. Reméli másodjára sikerül a lánynak a bonyolult mutatvány, bejönni egy ajtón. Ha nem, akkor próbálkozhat újra és újra. Zoltán makacs jószág, tanárnak meg pláne. Nála kötelező a tananyag megtanulása.

A válaszra megtorpant és hatalmas, elkerekedett szemekkel pislogott rá a tanár úrra. Nem értette szavait, elvégre teljes életnagyságában állott a férfi előtt és bár lehet, hogy a lányt az égiek nem áldották meg fél méteres lábszárakkal, azért mégiscsak túlzásnak vélte láthatatlannak titulálni magát emiatt.
Már épp szabadkozni akart, hogy márpedig itt van, és amíg itt van, nem késhet, mert miért is késhetne valaki, miközben megérkezett már, mikor kérdés nélkül is megkapta a választ.
Kezdje újra? Hitetlenkedve nézett az ajtóra, ami azóta sem csukta be magát a lány után, nem értette, mi kifogásolnivaló volt abban, ahogy bejött, elvégre bejönni bejött, a helyiségben volt, mi mást várt volna el tőle a tisztelt úr, ha nem azt, hogy átlépje a küszöböt. Talán egy kicsit erősre sikerült a kinyitás, de a kastély amúgy is olyan öreg mint a világ, a falakról már ha megfújja az ember, akkor is vödörszámra hullik a vakolat, bár legtöbbször nem valakinek a süteménye közepébe.
A ruháját sem érette először, hiszen olyan csinosan öltözött fel, mint aki különórára iparkodott éppenséggel, húzott ő talárt, meg inget, szoknyát is, kevés gyűrődéssel és bár cipő valóban nem volt a lábán, úgy rémlett Lanettának, hogy néhány pillanata még a kezei között szorongatta azt az új pár őszi mokaszinját, amit a városban vásárolt a nyár végén.
De a keze üres volt, a gombolás félre csúszott, a talár varrása mindenhol az egekbe nyújtózkodott és a bélése is kifelé volt.
Bizonytalanul kezdett hátrálni, mikor Várkonyi feléje indult lassú léptekkel, de még mindig csak hitetlenkedve meredt a férfira.
- N...na de tanár úr... - ajkai szóra nyíltak, kérdőre szándékozták vonni parancsolójukat, de egy hitetlenkedő, nyúzott félmondatnál többre nem futotta.
- E..ezt nem mondhatja komolyan...Szobám a kastély másik végében van... m-mire visszamennék oda és aztán újra lemásznék a konyháig egy bő tíz, sőt tizenhárom percbe is beletelik majd. - hebegett, habogott, a szavakat alig találta a leány.
Talán csak a megszeppenés számlájára volt róható, hogy nem kezdett morogni mindaddig, míg orra előtt nem csattant az ajtó. Néhány pillanatig csak állt odakinn, hatalmasokat pislogott és csupán szép lassan tért magához, mintha hosszú álomból keltegetné éppen a hajnal.
Összehúzta szemöldökét, hangosan fújt egyet, dobbantott lábával és kiöltötte nyelvét a konyhaajtóra, mintha azzal a gesztussal minimálisan visszaadhatta volna, az őt érő sértést.
De nem volt mit tennie, csak visszasétált a szobájába, ahol megtalálta lábbeliét, megigazította inge gombjait és talárját is visszafordította. Egyedül nyakkendőjével nem tett semmit, gondolva, hogy azért mégiscsak van egy határa a dolgoknak.
Lefelé aztán már nem futott, sietős léptekkel szelte át a távot, de határozottan nem rohant annyira, mint legelső alkalommal. Várjon csak, ha ilyen csúnyán visszaküldte őt, csak mert nem volt rajta cipő.
Az ajtónál megállva kihúzta magát, határozottan koppintott hármat, mielőtt lenyomta volna a kilincset és belibbent volna a résen, bájos mosollyal üdvözölve a benn váró Várkonyit.
- Kellemes estét a tanerőnek - csiripelte, miközben egy apró pukedlit is megengedett magának, inkább csipkelődésből, mint valódi tiszteletből. Azt előbb ki kellett vívni nála.

Kaelyn

Vér Lanetta

Némi halovány ellenkezést ugyan kivált a lányból az ellentmondást nem tűrő parancs, azonban nincs más lehetősége, ha még azon az éjjelen aludni is akar. Várkonyi halálosan komolyan gondolja, hogy addig nem engedi el, míg le nem telik az az idő, ami a hosszabbításokkal együtt összejön majd. Miután az eridonos után becsukódik az ajtó, a tanár úr egyedül marad a gondolataival, mert idő közben a manók is elszállingóztak. Csak egy-két apróság lézeng, takarítgatnak vagy a holnapi reggelihez készülnek elő. Várkonyi felhajtja a maradék kávéját, és hozzálát a süteményhez, amelyik falas lett. Takarékos ember, nem dob ki semmit. Azt vallja, hogy tilos pazarolni, legyen az idő, tehetség vagy étel. Néha felpillant az órára, számolja a perceket, mert minél több telik el, annál hosszabb az ébren töltött éjszakájuk. Már a tizenötödik percben járnak, mikor befut Lanetta. Tény és való, hogy ezúttal a fal ép marad, úgy, ahogy fel is öltözött, a pukedli meg kimondottan aranyos. De nem Várkonyinak. Ugyan először megtapsolja a lány mutatványát, de szavaiban gúny bujkál, mikor megjegyzi.
- Ezzel felléphetne valami varietében. Ennyi volt, vagy lesz ráadás is? -
Feláll az asztal mellől, szeme megakad a lógó nyakkendőn, meg a kontytűnek használt varázspálcán. Egészen elé ér, aztán kinyújtja karjait, mindkettőt egyszerre. A következő pillanatban pedig már mindkét kipécézett darab a kezébe vándorol. Baljában a nyakkendő, jobbjában a pálca, kisvártatva eltűnik valahol a zsebében.
- Kérem, hogy az elsős Bájitaltan tananyagból írja ki a főneveket, egytől-egyig és bagolyban juttassa el hozzám! Azután két hétig, minden nap, tanítás után, egy általam megnevezett prefektus felügyeletében kitakarítja a Bagolyházat. Ha letelt az idő, a két elkobzott tárgyat visszakérheti a házvezetőjétől, addig nem akarom látni. És most elmehet! Szép álmokat! - Nem így tervezte ezt az egészet, de rugalmasan módosított a terveken, így ha a lánynak nincs hozzá tennivalója, kilép az ajtón és elindul a szobája felé, miután a másik süteményt, pazarlás ide vagy oda, a szemétbe dobja.

No hát harci dísze immáron teljesen, vagy legalábbis nagy részben kifogásolhatatlan állapotban volt és belépője is olyan pazarra sikeredett, hogy a tanár úr még meg is tapsolta.
A gúnyt nem vette magára, kaján vigyorral vont vállat és lehunyt szemmel kezdett affektálni, incselkedni a férfival.
- Ami azt illeti, akár kézen is állok önnek, ha ragaszkodik hozzá és ráadást szeretne, de tudok táncolni, énekelni sőt, zongora tehetségem is kiemelkedő, amennyiben a boci boci tarkát kell eljátsza.... - mikor kitárta pilláit és maga előtt látta a fölé tornyosuló Várkonyit elállt a lélegzete, még csak nem is hallotta, hogy felállt volna a székéből, a következő pillanatban pedig már csak arra lett figyelmes, hogy hullámos, arany tincsei beterítik vállát és játékosan hullámoznak karjai és dereka körül. -ni. - ennyi jött ki torkán, ez is halkan, elhalóan.
A büntetést elkerekedett szemekkel, bambán hallgatja végig. Száját eltátva, álla majdhogynem a hideg csempéken koppant.
- nem... - nyögött fel, csendesen, hogy talán még a tanár úrnak is hegyeznie kellett a fülét ahhoz, hogy kivegye a csendben az ellenkezést.
- Nem! - az férfi és a kijárat közé állt, hátát szorosan hozzápréselve a szálkás fához. -Nem! Ezt nem fogadom el! - felemelte a hangját, de inkább kétségbeesetten csengett mintsem direkt sértésnek vagy támadásnak Várkonyi felé. - Emlékszik mit mondott mikor kizavart?  "Közben gondolkozzon el azon, miért rendeltem büntetőmunkára, aztán, ha mindezzel megvan (...) álljon elő nekem a válasszal!" Meg se hallgatott, pedig itt vagyok, maga előtt, a válaszommal - megremegett a hangja, így fél pillanatra ajkába harapott, mielőtt folytatta volna, mindvégig a férfira meredve, csillogó, szenvedélyesen izzó kék szempárral.
- Hogy miért vagyok itt? Mert ×××× Május 13-án 23:35 perckor Ardai Kolost, egy rellonos, negyedikes diákot bezártam a Bagolyházba. De azt nem kérdezte meg miért tettem. Pedig volt indokom, igenis volt!
Kolost szerettem! Nem most, még gyermek voltam, kislány és ő volt életem első, nagy szerelme, aztán csak úgy eltűnt. Sem szót, sem írást nem hagyott maga után. Azt hittem baja esett, hogy megsebesült vagy meghalt... - megállt, végighúzva arcán felkarját. Nem sírt, csak a szemén át izzadt és azt sem látványosan, inkább kipirult arca volt feltűnő, mintsem az a pár cseppecske.
- Sok időbe telt, mire felfogtam, hogy csak lelépett...összetörte a szívem, aztán volt bátorsága idetolni a képét és még csak bocsánatot sem kért. A képembe vigyorgott és közben elfelejtette arcom és nevem és lényem és mindent! - kiegyenesedett, felszegte állát, büszkén és halványan elmosolyodott.
- Nem arról van szó, hogy sajnáltatni akarom magam, kérem ne vegye annak, de állítom, mindent, amit tettem azzal a kölyökkel megérdemelt, mint régóta törlesztésre váró kölcsönt. A felelősséget pedig, amit ezért a tettemért kapni fogok természetesen vállalom. Nem vagyok becstelen sem gyáva, hogy elfussak előle, vagy hisztis gyermek módjára megpróbáljak mézes-mázas szavakkal kibújni alóla. Csakhogy lábam abba az átkozott helyiségbe még egyszer nem teszem be. Rójon rám más feladatot, adjon durvábbat, hosszabbat, kegyetlenebbet vagy csináljon velem amit csak akar, de nem megyek oda. - remegett egész testében, ahogy a hevesség lassan kezdett távozni csontjaiból és lüktető ereiből. A kirohanása nem ellenség volt, hanem kérelem vagy rimánkodás, megalázkodott könyörgés.

Vér Lanetta

Minden, ami történt abban a kicsit több, mint fél órában, a teljes véletlen műve lehetett, és bár Várkonyi ebben a pillanatban is megpróbál uralkodni rajta, nem mindig jár sikerrel. A lány viselkedése, ha nem ő lenne a szenvedő alanya, még valahol mélyen mulattatná is, de így inkább csalódott. Ezen kívül még egy erőteljes érzés talált hatalmat felette, az, hogy megőrizze a méltóságát, mert az eridonos, házához hűen, nem veszi kellően komolyan a szituációt. Az, hogy idekérette, vagyis inkább rendelte,...nos vitatkozhatunk róla, mennyire volt jogos vagy mennyire nem, hiszen akkor még a suliban sem volt. Ha viszont azt nézzük, hogy a bűn nem avult még el, akkor nem róhatunk fel a tanerőnek semmit. Zoltánt különben sem érdekelnek ilyen apróságok, de a szabálytalanságok felbőszítik. Ő benne nincs harag, nem utálja ezért a főnixet, csak meg kell kapnia, ami jár. Ki kell egyenlíteni a mérleg két oldalát, az adok-kapok harmóniáját vissza kell állítani. Ez nála valami bevésődés, mint a kiscsirkéknél, amik ahhoz kötődnek, amit először meglátnak, legyen az akár egy oroszlán vagy róka, sőt akár tárgy. A végső szó kimondása után, a kilincsért nyúl. El is hagyná a helyiséget, ha legnagyobb meglepetésére nem állná útját a lány. Tudni kell róla, hogy általában ragaszkodik a kimondott szavaihoz, nem szokta megmásítani az ígéreteit, most sem teszi meg, így tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy Lanetta mit mond. Az már kicsit jobban nyom latba, ahogyan mondja. Csak ez az, ami arra készteti, hogy az asztal sarkáig hátráljon, leüljön a szélére, és csendben hallgassa végig. Nem hatják meg a könnyek sem, sem a másik érzelmi kitörése. Messze van attól, hogy az ilyen cunamik elragadják lelke hajóját, meg sem engedheti magának a mágiája miatt sem, hogy átengedje az irányítást bárkinek és bárminek. Végighallgatja Lanettát, míg az ki nem fogy a szavakból. Egy darabig vágható a csend a helyiségben, a manók is leállnak az uborka szeletelésével, a légy zümmögését is lehetne hallani, ha lenne. Ebbe a csendbe hatol be Várkonyi szokatlanul barátságos hangja.
- Rendben, megértettem mindent. Nem mintha sokat változtatna bármin is. Mielőtt azonban tovább beszélnék, mosd meg az arcod a csapnál, igyál egy kis vizet és csak akkor gyere vissza, ha teljesen lehiggadtál. - Remélhetőleg a lány megteszi, amit a tanerő kér, az pedig türelmesen vár, míg a másik valamilyen módon nem jelzi, hogy kész a folytatásra. Akkor Várkonyi ismét beszélni kezd, ugyanazon a barátságosnak mondható, már-már szelíd hangon, amit csak ünnepnapokon vesz elő.
- A büntetést nem Ardaiért kaptad. Azért más járt volna, de annak már annyi. Ami pedig a kérésedet illeti....Nem tudok ennél durvábbat és kegyetlenebbet adni, mert ez ezek szerint annyira brutális lett, hogy nem is akarod megcsinálni. Nos, nem szoktam megváltoztatni a döntésemet, de...egy könnyítést adhatok, ám ennek ára van és erre az árra, magadtól kell rájönnöd. Ha nem sikerül...minden marad a régiben. Kegyetlen vagyok és következetes. Ismersz. - Ennyi és nem több. Ezután egyetlen szó sem hagyja el a száját, de a belső feszültség most először kiütközik az arcán. Hihetnénk, hogy haragszik, vagy mérges, igazából csak kíváncsi, mire jut a lány a feladattal.

Vér Lanetta

Míg a lányra várakozik, fáradtan behunyja szemeit. Csak akkor engedi el magát, mikor látszhat rajta, hogy emberből van, ha senki nincs a közelben, különben a tekintélye forogna kockán, és azt nem élné túl, épp ezért elő nem fordulhatna. Bár csap a konyhában is van, eltekintve a funkciótól abból is ugyanúgy víz folyik, ám, ha az eridonos magányra vágyik, legyen úgy. Egy szóval sem mondta, hogy vonuljon ki a folyosóra, sőt meg is lepődött, mikor sietve elhagyta a helyiséget. Biztos abban, hogy viszontlátja még a mai éjjel folyamán, de az jó kérdés, hogy meddig tart nála, míg lehiggad. Az is biztos, hogy pálca és nyakkendő nélkül nehézségei lesznek majd, ha elindul a tanítás, de ez a semmiség Zoltánt nem izgatja egy cseppet sem. Mikor a főnix lány visszasomfordál az ajtónyíláson, már nyitva a szeme, semmi nem látszik az előbbi fáradtságból. Az éjszaka, neki is éjszaka, bár kevés alvásra van szüksége.
Miután meggyőződött óla, hogy valóban lenyugodott kicsit az aktív vulkáni tevékenység a lányban, kijátssza az együttérzés kártyát, amiről sejthetjük, hogy mit jelenthet Várkonyinál. Egy tőmondatban kifejetve, nem sokat. Az ár, amit kér érte, biztosan drága lesz, úgyhogy Lanetta bármit mond, 20-ra húz lapot. És lőn világosság. Várkonyi tényleg nincs elragadtatva a választól.
- Nem, a büntetés nem lett volna ennyire szigorú, ha csak azt a csínyt veszem alapul, de te sajnos rápakoltál még egy féltucat lapáttal. - Valójában egy izgalmas órát tervezett tartani a konyhában. Azon volt, hogy elsősorban jól érezzék magukat, csak a kötelező jelleg rontotta volna az élményt, na meg a késő esti időpont. jó fej akart lenni, de nem firtassuk, mert úgysem vallja be soha. A kemény álarc, amit magára aggat és nem vesz le soha, csak a szigorú önkontroll terméke. Ha valaki közel tud kerülni hozzá, más arcát is megismerheti, ám azok kevesen vannak.
- A szabályokat eleve kötelességed betartani, ezzel nem szereztél jó pontot. - Közelebb hajol a lány arcához, mielőtt érdeklődve megkérdezi.
- Ez azt jelenti, hogy elfogadod a büntetést, amit kiszabtam? Az írásbelit reggel hatig kérem! - Igen, ebből már sejthető, hogy Lanettta nem találta ki, mi az ára a könnyítésnek, bár sokra nem ment volna vele, hisz Várkonyi megmondta, nem vonja vissza, nem másítja meg, vagyis a Bagolyház takarítása nem marad el. Legyen a válasz bármi, a férfi kontráz, az összes ütőlap a birtokában van, a lány sorsa pedig a markában.
- Vannak módszereim arra, hogy bárhol úgy érezd magad, mintha a bagolyházban lennél, de talán nem lenne legális, az állásom is veszélybe kerülne, úgyhogy arra ne kényszeríts! - Egy eridonosnál az ember soha nem tudhatja, mit lép még egy sakk-matt után. Felborítja a táblát, vagy suttyomban új bábukat helyez a játéktérbe, ezért Zoltán még nem érzi, hogy zsebében a győzelem, de abban biztos, hogy nem veszíthet játszmát.
- Akkor hát holnap, ebéd után 15 perccel várlak a Bagolyháznál. Vita nincs. - Hogy bizonyítsa is, komolyan gondolja, a következő másodperc már a folyosón találja.

William

Tényleg nem is gondoltam komolyan, hogy megmérgezte volna a szendvicseket, bár ez gondolom a mosolyomból kiderült. Sőt igazából kedveltem is a srácot, nagyon rendesnek tűnt, plusz nem utolsósorban jól is nézett ki. Az sem igazán zavart, hogy idősebb nálam, de azért még ezeket a gondolatokat nem terveztem egyenlőre megosztani vele. Majd esetleg később, ha úgy alakulnak az események.
 -Nem Kaetlyn, csak simán Kaelyn. 'K' nélkül. De egyébként a barátaim csak Kaenek szólítanak. Esetleg neked is megengedem, hogy így szólíts-feleltem kihívó mosollyal a srácnak. Belül azért tényleg nagyon szerettem volna, ha így szólítana. Őszintén szólva amúgy sem szokott sok ember Kaenek szólítani, csak akiket tényleg a barátaimnak tartok, gondoltam magamban.
Williamtől közben megtudtam, hogy nem én voltam az egyetlen, aki aggódott a manók hiánya miatt.
 -Én azért még mindig tartok tőle egy kicsit, hogy megjelenik itt egy prefi, vagy egy tanár és lefülel minket. Nemtudom pontosan mennyi az idő, de azért benne vagyunk az éjszakában az biztos. De közben szerintem nem olyan rossz itt manók nélkül, legalább nyugalom van. Ja és így ehetek nutellát.
Már éppen végeztem a szendvicsével és alig vártam, hogy végre hozzákezhessek a nutellához is amikor William feltette az élet egyik a legfurább és legértelmetlenebb kérdését. Mégis mi lenne jó a nutellában. Minden. Hát, hogy lehet egyáltalán ilyet kérdezni. Ezt persze ki is mondtam, hogy ő is hallja.
 -Najó kifejtem egy kicsit bővebben is, mert látom, nagyon érdekel ez a téma-mondtam mosolyogva.-Kérlekszépen, ha most minden okot felsorolnék, hogy mi a jó a nutellában, akkor reggel is itt ülnénk, úgyhogy inkább most csak a legfontosabbakat mondom el. Az első, hogy csokis és mogyorós. A csoki pedig finom, a mogyoró is finom. Együtt pedig tökéletesek. Főleg ha ilyen krémes valami az egyvelegük. Sőt gondoloma sok cukor miatt is de engem felpörget. Ja meg egézségtelen. Nemtudom néha szeretek egézségtelen kajákat enni. Tiszta lázadónak érzem magam tőle. Pedig amúgy edzek rendszeresen és odafigyelek arra, hogy ne hízzak el, de azért mégis na. Jólesik.
Miközben mindezt elmeséltem, teljes beleéléssel, pont megkentem a kalácsot is a nutellával. Igaz a nutella konkrétan vastagabb lett rajta, mint a kalács, de sebaj, akkor most kalácsos nutellát fogok enni, gondoltam magamban.
 -De tényleg te amúgy nem szereted a nutellát vagy mi? Mert ha nem akkor majd én megszerettetem veled.

Dermedten hallgatta a büntetés valódi okát, megszokta, hogy szemtelen és, hogy ezt általában elnézték neki, így most hatalmas meglepetésként érte, amiért viselkedése miatt annyi mindent ellökött magától és a férfi keménységét is maga vívta ki saját feje ellen. Elvörösödött a felismeréstől, de túl büszke volt ahhoz, hogy bocsánatot kérjen érte. Nem tehetett róla, hogy ekkora egy bohóc volt, ha éppen úgy hozta a sors, az eridonosok nem komoly lények, pörögnek, hiperaktívak és hatalmas szájuk van, még nagyobb, fecsegést, csacsogást és butaságokat tökéletesen kielégítő szókinccsel.
- A szabályokat csak a levitások tartják be! És mint nem kék, ez nagy ígéret! - tájékoztatta a lány felháborodottan a Tanár urat, hiszen mindenki lépten-nyomon áthágta és a semmibe tiporta azokat a nyenyere korlátokat, amiket az iskola vezetősége felállított. Mindenki ment a saját feje után, csak néhányan úgy tűnt jobban el tudták tusolni ügyeiket, mint az itt ácsorgó főnix.
A hirtelen közeledéstől megszeppenve húzza kissé hátra nyakát, máris nem volt olyan bátor mint néhány pillanata, bár valószínű visszatért volna buzgó kitartása az elhalasztani kívánt feladat iránt, ha nem realizálta volna szinte azonnal, hogy saját magát csalta csapdába. Tátogva próbált valamit reagálni rá, de a szavak nem hagyták el ajkai szélét, még csak nyelvére sem akartak felmászni, megtelepedtek torkában, hatalmas gombócba sűrűsödve, lassacskán fojtogatva őt.
Azzal, hogy valószínűleg egész éjszaka nem fog aludni a feladat miatt, meg tudott birkózni, második szerelme Dai után az ágya volt ugyan, és valószínűleg sokat fog csuklani Várkonyi az este folyamán, de a munka az asztalon lesz az idő lejárta előtt, ebben egészen biztos volt. Csakhogy a célzás nem csupán erre az egyre volt érvényes, ezt mindketten tudták, kimondatlanul is.
Különösebben nem rémült meg a burkolt fenyegetéstől, sőt, talán más körülmények között makacs és kihívó tekintet lett volna a válasz egy ilyen beszédre, elvégre mit számított neki, hogy a valóságban vagy a képzeletében érezte magát a Bagolyház markaiban, mindkettő egyaránt borzalmasnak tűnt, és pontosan ez volt az az indok, amiért nem akarta tekintetével kihívni maga ellen a tanerőt. Nem akarta tovább ingerelni, hergelni, mert valahogy az ilyen intézményekben mindig a diákok jártak rosszul és nem fordítva.
Mire észhez tért már csak a férfi után maradt felkavart levegő simogatta arcát és libbentette meg szőke tincseit.
- Ne! Tanár úr! Kérem! Sajnálom! Bocsásson meg! - kétségbeesetten iramodott utána, úgy érezte mérgező köd vette körül, emlékek tüdőt törő mérge. Meg kellett akadályoznia, hogy visszakényszerítsék oda, ki kellett törnie a fátyolos sötétségből.
Csakhogy valami az útját állta, méghozzá a muglik legnagyobb és legádázabb ellensége, az ajtóküszöb. Lanetta nem lépett elég nagyot és a másodperc tört része alatt elnyúlt a padlón, miközben az egész folyosót kísértetként bejárta egy rosszul hangzó reccsenés zöreje.

Vér Lanetta

Várkonyi tanár úr és tanítványa a legnagyobb egységben, remekül művelik a kommunikáció tudományát, ám mintha nem egy témáról folyna a csevej, vagy legalábbis egyikőjüket sem érdekli, hogy a másik mit mond. Érdekeik ellentmondanak egymásnak, mivel Várkonyi a büntetést akarja hatályba helyezni, Lanetta pedig a megúszásra játszik. Úgy látszik a tanárnak jobbak az esélyei, és a lányt semmi nem menti meg. Rövidre zárja a vitát egy kurta utasítással, majd ott hagyja az elképedt eridonost főni a saját levében, mert egy konyhában, mit is tehetne mást? Ugyan eléri még hallószerveit a lány kétségbeesett bocsánatkérése, ám lepereg róla, mint varangyról a vízicsiga, csak rohan tovább, hogy a hosszúra nyúlt napot egy kiadós alvással koronázza meg. Nem jut azonban túl messzire, mert tompa puffanás, majd egy halk reccs megtöri lendületét. Tesz még pár bizonytalan lépést, miközben hatodik érzéke figyelmezteti: Ne állj meg! Nem hallottál semmit. Jobb, ha tovább mész, majd a manók megoldják. Ne állj meg te szerencsétlen, neee, ne fordulj vissza! Késő. Belső hangja méltatlankodva elhallgat, közölve vele, hogy ha már ennyire okos és önfejű, akkor oldja meg maga a kérdést, ő némasági fogadalmat tesz ezentúl. Ó, hogy azt a megzápult sárkánytojását rúgta volna meg egy megvadult thesztrál! Miért nem futott kicsit gyorsabban? Ha előbb a lépcsőfordulóba ér, ott már nem hallotta volna meg a végzetes hangot, mely egyértelműen jelzi, miszerint a menetrend szerinti ágyat lekéste. És mindennek ez a kis bestia az oka. Hiába dúl-fúl most már, a kötelességtudata nem engedi, hogy elegánsan lelépjen, bármennyire is csábító lenne a lehetőség. Nincs az arcán aggódás, elvégre még él, ha meg meghalt volna, akkor késő lenne aggódni. Ami miatt szenved, csak annyi, hogy nem hallgatott a mai horoszkópjára, mely bizonyos kellemetlenségeket mutatott az esti órákra. Kicsit késnek a bolygók - gondolja keserűen, mielőtt a földön fekvő lányt venné kezelésbe.
- Ennyire nem kéne törnie magát, hogy bocsássak meg, ugyanis nálam ilyesmi nem létezik. Jobb, ha tudja, csak a halála mentené fel a büntetés alól. Egy kis plusz fájdalom még jót is tesz. Hol érzi? - A köréjük gyűlt pár manót bosszúsan hessegeti odébb, azok pedig úgy rebbennek szét, mint törött lázmérőből a higanygolyócskák. Jobban is teszik, mert a férfi tekintete olyan komor, mint jégeső előtt az ég alja.

Vér Lanetta

Még messze van a konyha bejárattól, ahol a baleset megtörtént, de látja, ahogy a lány még mindig nem bír magával. Ahelyett, hogy nyugodtan feküdne és szenvedne, próbál felülni, és ez biztosan nem kellemes. Habár a törés pillanatában, az emberi szervezetben jókora adag adrenalin szabadul fel, hogy csökkentse a stresszt, meg a fájdalmat, ettől függetlenül Lanetta arcáról leolvasható a gyötrelem. Azonban a fájdalomnál csak az ijedtsége nagyobb. Várkonyi nem kezdi el rögtön vizsgálgatni, hisz nem tudja, mije tört el, és akármennyire is kegyetlen, nem akarja tetézni a sokkot az eridonosban, azt azonban nem állja meg, hogy pár csípős megjegyzést hozzá ne vágjon.
- Egyszerűbb lett volna az "Igen Tanár úr" meg holnap a Bagolyház, nem? Maguk eridonosok mindent túlzásba visznek. - Amint fény derül arra, hol a bibi, Várkonyi leguggol a fal tövében üldögélő, majdnem síró lányhoz. Végigtapogatja a biztonság kedvéért a karjait, vállait, megnézi a fejét, nincs-e esetleg máshol is sérülése, aztán pedig a sebesült lábat veszi szemügyre.
- Sípcsont törés lesz ez. A Gyengélkedőn majd rendbe hozzák, nem lesz semmi baj, nyugodjon meg! - Előhúzza a pálcáját, a beteg lábra célozva, egy fájdalomcsillapító varázsigét küld el, bár gondolkozott rajta, hogy a lány azt is megérdemelné, hogy anélkül vigye fel a másodikra, de aztán a felelősségtudata legyőzte jellemhibáját, öregszik a drága.
- Jobb így egy kicsit? - kérdezi a kis főnixet, aki még az imént tele energiával tombolt, most összetört kis madárként, gubbaszt, könnytől csillogó szemekkel a padlón. A tanár úr erős karjai felnyalábolják a kis sebesültet, hogy terhével a lépcső felé induljon. Második emelet. Nagyot szusszan a gondolatra, miközben átkozza magát és megfogadja, hogy ha legközelebb Lanettának büntetőmunkát szab ki, egyenesen a Gyengélkedőre hívatja, hogy ne kelljen cipelnie. Meg sem kottyanna neki a távolság, csak hát az emelet, az éjszaka, meg a fáradtság, sokat kivett belőle. Azonban némi előrelátásra vall, hogy legalább nem egy másik épültbe rendelte a lányt, így az a két emelet nem is olyan sok.

Az új lány
Kornai Viki

Borcsa lelkesedve indult neki a napnak, hogy kicsit sétáljon ezen a reggelen, így a vasútállomás felé vette az irányt, és Rapid nevű kis padlócirkáló ebét levitte. Nem gondolta volna, hogy rögtön új diákkal hozza össze a sors, mármint baráti értelemben, mielőtt valaki szánt szándékkal félre óhajtaná érteni…
Borcsa ezúttal leengedve hagyta szőke loboncát, és kimondottan örült, hogy különösebb dolga nincs a hajával, mert már ez is eleve egy frizura. Hullámos haj rulez…
Szürke, hosszú ujjú felső, sima farmer, és a megszokott, kockás kabátja került még rá. Ez az a kabát, amit még születésnapjára kapott tavaly, és nehezen tette le akár csak egy percre is, olyan jó puha, és plusz benne, hogy melegítőbűbájjal ellátott.
Rapid okos kutya módjára pórázzal a szájában várta a Csikólak ajtajánál, hogy menjenek már sétálni.
Szerencsére a legtöbben ebben a korai időpontban még aludtak, hiszen a tanítás nyolcnál előbb úgysem kezdődik el, ráérnek fél hétkor is felkelni, legalábbis a többség. Egyedül a lassabbaknak kell plusz fél óra, de ő szerencsére nem ebbe a kategóriába tartozott.
Miss Szöszi, amint megpillantotta az új lányt, azonnal integetett is felé, és kissé közelebb futott.
 - Szia! Most érkeztél? – tette fel a kérdést, mert annyira itt azért nem egyértelmű, mert vannak diákok, akik a szünetre hazautaznak, és vannak, akik kicsit később esnek be a társaknál.
Ez van, ha a gátat szab a közlekedés, avagy megkésik a felvételi levelet szállító bagoly. Hát igen, nem mindegy, hogy milyen postást alkalmazunk…
 - Hunyadváry Borbála, Navine – nyújtott kezet, az illem szerint. Általában igyekezett odafigyelni a megfelelő udvariasságra, bár voltak kilengései, néha a nagy pörgés közepette elfelejti az ilyen apróságokat.

Nyelvi magánóra
Marieanne Isabelle Beauvoir
péntek délután 3 óra körül

Kifejezetten örült, hogy most rávette magát a rendrakásra, mielőtt még elindult, így ha kidől a kis korrepetálás után, akkor legalább pihe-puha, rendezett ágyban teszi mindezt, és nem csattan keményen képpel előre egy tankönyvnek.
Már bagolyban előre leegyeztették, hogy mikor ülnek össze nyelvet tanulni a levitás lánnyal, Marieanne-nel, akinek egyelőre még gyakorolnia kellett a nevét, no, nem kimondani, az még könnyű, na, de leírni már egy egészen más tészta.
A konyha kitűnő választásnak bizonyult, nincs túlzsúfoltság, mint a tanulószoba, vagy a könyvtár esetén, ott bizonyára versengeniük kellett volna ilyen időpontokban a szabad asztalokért.
Ez van, ha valaki még a hétvége kezdetén is képes volt tanulni.
A konyhában legalább csak ők voltak, maximum a házimanók, de ők nem zavartak sok vizet, csupán annyiban irritálták Borit, hogy túlságosan mézes-mázasak, és a triplavesszős magas C-t verdeső frekvenciájuk sem éppen fülbarát.
Amint beért a helyiségbe, letette asztalára a kuttymintás jegyzetfüzetet   (ó, esze ágában se lett volna pergamendarabokra firkálni, mikor egy igényesen összetákolt füzet segítségével gyarapíthatja tudását).
 - Szia! Én vagyok Bori – köszönt a mestertanonc leányzónak, aki volt olyan kedves, hogy elvállalta: foglalkozik vele francia és angol nyelvekből. Igazság szerint nem biztos, hogy kellett volna, elvégre bagolyban már bemutatkoztak egymásnak, de azért gondolt arra, hogy jobb, ha egy arc is társul a már ismert névadathoz.
- Mivel kezdjük? – vágott is rögtön a téma kellős közepébe. Nem egy halogatós típus, igaz, halvány gőze sem volt arról, hogy mégis miként kéne nekiállnia ennek az egésznek.

Viki életében először indult el ilyen hosszú útra, így nem volt kérdéses, hogy kedvenc bézs kardigánjában fog utazni.
Az úton kivételesen nem hallgatott zenét, de még csak nem is olvasott. Mint egy kisgyerek, végig az ablakon túli tájat kémlelte, alig várta, hogy feltűnjön előtte a kastély. Szíve nagyot dobbant, mikor meglátta az óriási építményt, és nem szűnt meg az izgalom, ahogy egyre közeledett céljához.
Leszállt a vonatról, pár percig csak próbálta feltérképezni a helyet. Szülei nem látták el hasznos tanácsokkal, így őszintén remélte, hogy valaki már várja itt.
A kastélyhoz vezető utat sem látta, de a bőröndjei hollétére sem tudott tippelni.
Határozottan megnyugodott, amikor a szőke lány odalépett hozzá.
- Szia! - köszönt halkan.
Röviden kezet rázott, majd ismét a kastélyra pillantott. Nem tudott sokáig mások szemébe nézni, ahhoz Viki túl félénk volt.
- Kornai Viktória vagyok, szintén Navine.
Hirtelen annyi kérdés halmozódott fel benne, hogy azt se tudta, melyiket kérdezze előbb.
- Nagyon elkéstem? - kérdezte végül félve.
Az első vonatot lekéste, mivel otthon hagyta a sálját, ami az egyenruhához tartozott. Határozottan nem meglepő Viki esetében.

Az új lány
Kornai Viki

A lányka tanácstalanul nézett körbe, valószínűleg a csomagjait kereshette, legalábbis Borcsa erre tippelt saját magából kiindulva. A legtöbb elsős, aki elkezdi, mindig keresi a csomagját, pedig azokat mindig a házimanók elszállítják a körletekbe. A kis szorgos visító-gépek.
- Ó, akkor a mi csikónk. Most vagy elsős, ugye, Viki? Szólíthatlak így? – bombázta is rögtön a kérdésekkel, nehogy olyan becenévvel illesse, amiért nem rajong. Sose tudni, kinél mi csapja ki élből a biztosítékot, és még az a mázli, hogy oda tud most figyelni ilyesmire, mert még nem pörög száz százalékon.
Reggeli turbósnack jótékony hatása.
 - Nem hinném, nem te vagy az egyetlen, aki később érkezik. Szerintem az igi bá lecserélhetné a baglyokat, bár én már az évkezdés előtt beestem. Jobb előbb feltérképezni a terepet, mint tanévnyitóra vagy utána beesni, és később eltévedni órára menet – fejtette ki bölcs(nek gondolt) véleményét ezzel kapcsolatban.
 - Na, gyere, mielőtt még szétfagysz itt nekem ebben a szélben – biccentett a kastély fele, azért mégiscsak jobb egy meleg, kényelmes helyen időzni, unalmas társaságban, mint kint a fog-vacogtatóan szeles időjárásnak kiszolgáltatva lenni.

Elkerekedett szemekkel meredt egy pillanat erejéig a lányra a rengeteg kérdés hallatán. Talán csak akkor kérdeztek tőle ennyit, mikor feleltették.
- Persze, hívj nyugodtan Vikinek - felelte, miközben elindultak. - Szóval nem én vagyok az egyetlen, aki késett?
Általában gyors felfogású, de túl tömény volt az információáradat és ahogy azt a szőke lány is említette, elég hideg szél fújt.
- Te hányadikos vagy Borbála?
Viki őszintén remélte, hogy válaszokat fog kapni, még mielőtt a lány megunja és világgá nem megy miatta.

Az új lány
Kornai Viki


Elmosolyodott, bár ez inkább afféle kínos kis vonalacska volt a száján. Az az arc, amit a másik vágott, megint arra engedett következtetni, hogy túl sokat járt a szája hirtelenjében.
 - Bocsi, sok volt így egyszerre? – kérdezett rá, reménykedve, hogy talán nem olyan vészes a helyzet.
Közben Rapidot igyekezett rávenni, finom nonverbális jelekkel, hogy ne akarja mindenáron Vikit szaglászni, és felugrálni se akarjon a lányra, miután a földön tapicskolt.
 - Nem hát. Nyugi, ki ilyen, ki olyan – igyekezett nyugtatni az újdonsült ismerőst, mielőtt még pánikban törne ki. – Nem fog senki megenni egy kicsi késésért.
- Rapid, nem! – szólt rá most már erélyesebben az állatra, végül úgy döntött, inkább ölébe veszi a kis padlócirkáló, keverék ölebét. – Bocs, még szokja a környezetét, nemrég fogadtam örökbe.
- Elsős, még a szünet utolsó hetében érkeztem – felelte Viki kérdésére.
Megindult a kastély irányába, majd jelzett a ház – és évfolyamtársának is, hogy kövesse bátran.
Valahányszor belépett a bejárati csarnokba, egyszerűen lenyűgözte a látvány. Az oszlopok, a homokóra, a díszes kupák, és az a tömény fehérség, ami szinte ragyogóvá tette a helyiséget.
Vajon mi munka lehetett ezt mind rendben tartani, a kastély többi részéről nem is szólva?
 

Nem zavarta a kutya, sőt, örült, hogy végre találkozhatott egy kedves ebbel. Az otthoni környéken lakott egy, de az a sátán előfutárja volt. A hangszálaival valami probléma lehetett, így elég érdekes hangot adott ki ugatás helyett, illetve jól bevált módszere volt, ha valaki elsétált a kapu előtt, eszeveszett hörgésbe kezdett és nekirohant az illetőnek. Ha szerencsés volt, el tudott menekülni veszteség nélkül, de ellenkező esetben a kutya kimászott egy lyukon és elcsent ezt-azt. Vikinek így lopta el az egyik táskáját, illetve fél pár cipője is valahol ott lehetett.
Megrázta a fejét, hogy elűzze a gondolatot, de nem sokáig kellett próbálkoznia. A kastélyba beérve nem tudta megállni, szájtátva bámulta a mesterművet. Minden olyan ragyogó és fehér volt, úgy érezte magát, mintha a mennyországba érkezett volna. Annyira elámult, hogy még a beszélgetés fonalát is elveszítette.
- Ez gyönyörű - suttogta. Nem mert hangosabban beszélni, félt, hogy bármikor elillanhat a csoda.
- Korábban kellett volna bentlakásos iskolába iratkoznom.
Kimért léptekkel indult el előre, ujjait a sima márványon felejtette.
- Tényleg itt fogunk tanulni? - kérdezte boldogan. Mosolyában ott volt minden reménye.

Az új lány
Kornai Viki

Szerencsére Borinak ilyen gondjai nem akadtak, mivel mugliktól elzárt, és kellő védelemmel ellátott birtokukon eddig Rapidon és az anyjuk új macskáján, Sagittán kívül semmilyen állat nem fordult még meg, amelyik ádáz lehetett volna, még a levelezésre használt baglyok sem viselkedtek csúnyán. Csak néha csipkedtek, ha nem kapták meg a kellő csemege-mennyiséget.
Borcsa nem bírta megállni, hogy a szokott száz wattos vigyorát ne villogtassa, látván Viki csodálkozását a kastély szépségén. Hát igen, neki is leesett az álla, azt hitte, valami lepukkadt hely lesz, és ilyen menő a berendezés. Pozitív csalódás, de maga a tanulás ténye annyira nem igazán lelkesítette, azt már inkább szerette volna elkerülni, de hát ha muszáj, akkor muszáj.
Fellépésekre meg táncházakba szívesebben járt.
 - Megvan a maga hátránya, hidd el. Főleg, ha hárman kétfelé vagytok pakolva, amennyiben van tesód. Nekem a két nővérem Franciaországban tanulnak, tök rossz, hogy külön vagyunk. – magyarázta, ezúttal kissé lassítva a beszédtempóján, hogy ne érezze soknak a másik. Lassan érnek csak oda a baglyok, és itt sincs nagy különbség, mert eléggé vegyes köret vagyunk, mindenféle nemzetiségből van itt bőven
- Ja, itt – bólintott megerősítésképpen. – Ha gondolod, akár fel is kísérhetlek a mi részlegünkhöz, imádni fogod az összképet.

Az új lány
Hunyadvári Borcsa

- Az nagyszerű lenne - mondta Viki még mindig bámészkodva. - Mármint ha megmutatnád, merre leszünk. Azt hiszem, itt könnyen el lehet tévedni egyedül.

- Sajnálom, hogy nem lehetnek itt a nővéreid - néztem rá szomorúan, miután kigyönyörködtem magam.
Nekem nem voltak testvéreim, így nem tudom pontosan, milyen lehet közöttük a kapcsolat, de biztos nem lehet könnyű, ilyen távol tőlük.