Kérdésekkel teli fejjel járkálok az iskolában. Új tanuló vagyok, még nem nagyon ismerem sem a helyeket, sem a többi diákot. Mindig is csöndes, magamba forduló ember voltam, nem szoktam beszélgetést kezdeményezni talán csak a közeli barátokkal. Ellenben nem vagyok félénk típusú sem. Sokan elítéltek már ezért. Többen is vámpírnak csúfoltak megjelenésem és viselkedésem miatt. De aki meg akar ismerni azt rájön, hogy kedves és megbízható vagyok.
A hatalmas iskolán belül egy nyugodt helyet szerettem volna találni. Gondoltam a Tanulószoba pont ilyen. Kinyitottam az ajtaját. Békés helynek tűnt. Továbbmentem és leültem az egyik fotelbe. Sosem voltam az a tanulós típus, inkább tapasztalatszerzéssel szereztem információt és a tudást. Mindig is szerettem kalandozni, utazgatni, kultúrákat és lényeket megismerni. Szóval a tankönyv helyett inkább a kedvenc fantáziakönyvemet olvastam tovább.  

Luna

Amikor már láttam, hogy felém közeledik, felnéztem. Kicsit megijedtem hisz először még nem tudtam, hogy mit szeretne. Persze nem úgy tűnt mintha rosszindulatú lenne, csak azért féltem, hátha éppen az ő helyére ültem volna le.
Az ikertestvérem is mindig panaszkodott otthon, mert mindig az ő székére ültem. Természetesen rajta csak röhögtem. Sokszor még szívattam is őt ezzel. De ez most más helyzet.
Azért a kérdések után megnyugodtam és viszonoztam a mosolyát.
-Szia! Igen, új vagyok. A nevem Dasha. -Mondtam határozott, de kedves hangon.
-Ez a könyv angyalokról szól. Egy lány beleszeret egy arkangyalba és az ő történetüket meséli el. Kaland dús, igaz vannak benne véres részek. A többit érdekességet nem szeretném lelőni, hátha majd te is el szeretnéd olvasni egyszer. Ha gondolod, majd szívesen kölcsönadom. - Próbáltam bőbeszédű lenni.

Luna

Kicsit meglepett, hogy a származásomról kérdezett. Akikkel eddig találkoztam életem során azokat nem nagyon érdekelte ez. A barátaim is csak napok után tették fel e kérdést. Mindenesetre jól esett, hogy észrevette, hogy van bennem mongoloid vér, és annak még jobban örültem, hogy rájött, hogy épp koreai vagyok. De honnan gondolta?  
- Köszönöm. A nevem, vagyis a Dasha amerikai név. De jogosan tippelted, van bennem koreai vér. Pontosabban az apám koreai. Az anyám amerikai és ezért sokáig kint éltünk San Francisco-ban. De a szívem mélyén koreai vagyok. - Mondtam neki. Aztán gondolkodtam, hogy elmondjam-e neki a másik nevem, de végül úgy döntöttem, hogy elmondom.
- Amúgy a koreai nevem Park Son Yeong (박손영). De így senki sem szólít és amúgy sem ezt használom.
- Nem gondoltam volna, hogy tényleg érdekelni fogja a könyv. A mai lányok kedvence inkább a nyomozós regények. Gondoltam odaadom neki aztán majd meglátjuk, hogy tetszik-e neki vagy nem. Egy próbát megér. Ekkor jöttem rá, hogy én róla még nem is tudok semmit.
- És te honnan jöttél? Mesélj egy kicsit magadról.

Luna

Megtudtam, hogy thai születésű, aminek nagyon örültem ugyanis sok barátom van aki thai. Nagyon sokszor nyaraltunk már Thaiföldön és nem túlzás, az egyik legszebb hely. Mindig szívesen megyek vissza oda.
Egész életemben imádtam utazgatni a világban amire sokszor alkalmam is volt, de őt hallgatva rájöttem, hogy az én életem nagyon unalmas az övéhez képest. Kicsit irigykedtem is mert ő nagyobb világjáró mint én. De természetesen csak jóindulatból.
Nem gondoltam volna, hogy ennyire érdekli majd Korea. Jókedvvel álltam neki beszélni a múltamról és az országomról.
-Igen, Koreában is éltem. 18 évemből 12-t töltöttem Dél-Koreában. Seoul-ban születtem és ott is nőttem fel. 8 éves koromban költöztünk ki Amerikába anyukám miatt, aki San Francisco-i születésű. Meg hát fontos az angol nyelv tökéletes elsajátítása is. Nagyon szerettem Kaliforniát, de már nagyon hiányzott a keleti kultúra, amiben felnőttem, ezért 6 évre rá, 14 évesen visszaköltöztünk Seoul-ba. -Meséltem neki. Azután kicsit elgondolkoztam, hogy mit is mondhatnék magáról az országról. Nem volt könnyű összeszedni a gondolatokat, de végül összehoztam valamit, amit érdekesnek gondoltam:
-Dél-Korea nagyon modern és gazdag ország. Szerintem ott az emberek sokkal barátságosabbak mint például Amerikában. Emellett gyönyörű természeti hely is. Sokat szoktunk kirándulunk a szabadban a családommal. Ez az egyik kedvenc szabadidős tevékenységem is.
- És még sok mindent elmeséltem Koreáról. Remélem, hogy nem unta meg a felénél. Szerencsére nem kellett belemennem a részletekbe, hisz ő is ázsiai lány.  

Luna

Amikor kimondta azt a mondatrészt, hogy "ég és föld e kettő" nem hittem a fülemnek. Én ezt a mondatot nem mertem kimondani, nehogy megbántsam, hisz ő olyan sok helyen lakott már. Ki tudja, lehet, hogy pont az európai, amerikai szokás tetszett meg neki. De ezek szerint nem. Ezek szerint kimondhattam volna. Ezek szerint ugyanúgy nézünk a világra. Ennyit számítana a hovaszületés? Vagy vannak nem ázsiai emberek is akik így gondolkodnak? Tettem fel a kérdéseket magamnak.
Közben láttam, hogy a könyvet visszateszi a polcra. Ez azt sugallta nekem, hogy érdekesnek tart engem és a múltamról szóló történeteimet. Ki tudja, a végén még közeli barátok is leszünk.
Kérdései visszaugrasztanak a valóságba. Talán kicsit túl elmélyültem a gondolataimban. Mosolyogva továbbfolytatom az én kis múltamról szóló sztorit.
- A költözés mindig nehéz volt. Főleg az első. Koreát otthagyni borzalmas volt, bár tudtam, hogy még visszatérek oda. Még az nyugtatott, hogy ezentúl az angolt nem tanulni fogom, hanem beszélni.
-Kis szünetet tartottam, majd folytattam.
-Amerikát már könnyebben hagytam ott. Igaz, imádtam a híres városban élni és mediterrán levegőt szívni, de az érzés, hogy hazamegyek az mindennél jobb volt.
-Újra belegondoltam az érzésbe, mire a mosolyom még szélesebb lett. Majd eszembe jutott a következő kérdése.
-Édesapám óceánkutató Dél-Koreában, édesanyám meteorológus.
-Talán kicsit túl rövidre is vettem, de én nem tartottam érdekesnek ezt a témát, annak ellenére, hogy a munkájukat szerettem.
Az hogy megkérdezte, hogy milyen erdők vannak Koreában nagyon meglepett. Még senkinek sem jutott eszébe az erdők. De én örültem neki, mert hát én is nagy erdőfan vagyok.
-Korea erdői változatosak. A legkülönlegesebb erdőtípus ott talán európai szemmel a babérlombú erdők. Ott az erdők hegyes-völgyesek és nagy kiterjedésűek. A levegő nagyon tiszta.
-talán emiatt is szerettem volna hazajönni USA-ból. Gondoltam bele.
-Az biztos, hogy kirándulni nagyon jó ott. És te milyen országokban éltél?
-Kérdeztem meg, hisz már nagyon érdekelt.

Luna

Mikor felsorolta, hogy milyen helyeken lakott már, elcsodálkoztam. Különösen Alaszkán. Elképzeltem, hogy milyen lenne az életem ha ott élnék és hát nem voltam elragadtatva. De ez csak az én érzésem. Én mindig is a meleg éghajlatot kedveltem. Nem feltétlenül a trópusit, de azért nem szerettem amikor 10 fok alá ereszkedett a hőmérő higanyszála. Kíváncsi voltam, hogy ő hogy érezte magát ott.
- Tényleg sok szép helyen laktál. Ezek közül melyik tetszett a legjobban? És milyen volt Alaszkában élni?
-Tettem fel a kérdéseket neki. Számítottam rá, hogy a szüleim után a testvéreim és érdeklik. Ez természetes.
-Van egy bátyám. A neve Kristian. Ő is az amerikai nevét használja, mint a családban mindenki, apám kivételével. Nagyon kedves és példamutató személy. De szerintem a másik testvérem jobban fog érdekelni téged. A bátyámon kívül van egy ikertestvérem is. Méghozzá ő is lány. A neve Victoria. Sokan összekevertek minket régen. Most már Victoria haja egy kicsit szőkébb ezért már annyira nem hasonlítunk. -Elgondolkozok. -Najó de.  - Majd sunyin mosolygok.
-Én és az ikrem örökös bajkeverők vagyunk. Szegény bátyám már tudom miért nem örült, amikor kiskorunkban neki kellett figyelni ránk. -Felkacagok.
A hobbijaimról még nem is gondolkoztam. Csak csináltam amit éppen akartam. Mentem a fejem után mindig, sokszor édesanyám nem is bírt velem és Victoriával. Azért megpróbáltam válaszolni a kérdésére.
-Nagyon szeretek harcművészeteket tanulni. Természetesen legközelebb hozzám a taekwondo áll. De emellett karatézok, dzsúdózok és kungfuzok is.
- Gondolkoztam, hogy elmondjam-e, hogy milyen öves vagyok belőlük, de inkább nem beszéltem a sikereimről.
-És te miket szeretsz még csinálni? Neked vannak testvéreid? -Kérdeztem vissza.

Luna


Nagyon szimpatikus volt az, hogy bárhová ment ő mindig jól érezte ott magát, annak ellenére, hogy a helyek között volt trópusi és sarkövi éghajlat is. Én már biztos begyogyóztam volna a gyors klímaváltozástól. Alaszkáról lévő gondolata azonban egyezett az enyémmel. Szerintem is szép hely és tényleg nem mindennapi látvány. Mondjuk valószínűleg engem a hideg kikészített volna.
Furcsa volt számomra, hogy úgy vezette fel a kérdését, hogy "Biztos sokan kérdezték már". Tőlem még egyszer sem kérdezték ezt meg, talán Victoria-tól igen, de nekem nem mondta.
-Fura módon tőlem még nem kérdezték meg. Te vagy az első. -Mosolygok.
-Igen, valamennyire igaz. Érzem ha nagyon boldog vagy éppen nagyon szomorú, bánatos, depressziós. -Ekkor elhallgattam és magamba roskadtam egy kicsit. De aztán próbáltam ugyanolyan maradni mint eddig voltam.
-Az unalmas perceiben, amikor ő maga sem tudja megmondani, hogy mit érez akkor én is csak találgatni tudok.
Aztán rátértem a következő kérdésére. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy hogy érti a kérdését, de mondtam valamit válaszként, remélve, hogy így gondolta.
-A harcművészetek iránt egy bizonyos nap után kezdtem érdeklődni. Sportszerűen tanultam őket, de jártam magántanárhoz is, aki megtanított pár olyan dolgot, amit a versenyeken nem használhatok, de az életben fontosak lehetnek számomra. - Kis szünet. - Azért a taekwondo a áll hozzám a legközelebb, mert az koreai.
-Sokszor jártam már pórul a szabálytalan mozdulatokkal a versenyeken, de sosem bántam meg, hogy a Mesterem megtanította őket. Elgondolkozok, mert hirtelen nem jut eszembe, hogy milyen is az a tai chi. Majd leesett.
- Nekem a tai chi-hoz nincs affinitásom. Én energikus és gyorsan mozgó lánynak tartom magam. A lassú, könnyű mozdulatok valamiért nem mennek jól. -Vallom be bénaságom, közben megvakarom a vállam.
Már korábban megjósoltam magamnak, hogy nincs testvére. Nem tudom, hogy honnan gondoltam. De ráéreztem.
-A húgommal nagyon erős kapcsolatom van. Tényleg mindent tud rólam, még akkor is ha nem mondom neki. Nagyon sokat jelent, hogy mindig mellettem van, akár fizikailag, akár szellemileg értve. És ez fordítva is igaz.
Majd én is felteszek egy kérdést.
-És te mióta tanulsz itt?

Luna


Olyan félénken kérdezte meg, hogy milyen sikereim vannak mintha ezzel valami rosszat kérdezne. Én meg csak azért nem említettem mert feleslegesnek tartottam. A kérdésre elmosolyodtam majd válaszoltam rá.
-Hát igazság szerint taekwondoból versenyzek a legtöbbet. Én nyertem a múltkori Világ Bajnokságot és ezáltal nagyon nagy a tét a következőnél. Az edzőm elvárja, hogy megint első legyek. Maximum egy másik koreai győzhet le és már akkor is nagy büntetést kapnék. Pontosabban az azutáni edzések extra durvák lennének. -Mondtam Lunának végig mosolyogva. Kis szünet után folytattam.
-Karatéból már voltam VB harmadik, de jobb még sosem. A többiből meg még csak nem is versenyzek. Azokat inkább csak hobbiból sajátítottam el.
Azaz nem is hobbiból hanem életfeltétel szerűen. Javítottam ki magam, ezúttal már csak magamban suttogva. -Majd áttértem Őrá.
-Nagyon szurkolok, hogy sikerüljön a jövőben elérned mindazt amit szeretnél.
-Ezt elsősorban a muay boran-ra és az egyéb általa kedvelt sportokra értettem. Nagyon örültem, hogy mesélt egy kicsit róluk mert tényleg csak az alapokat tudtam. "kíváncsi lennék, ha a kettőt összemosnánk, mi alakulna ki belőle." Na erre gondoltam elmondom az én sztorimat.
-Hát megvan a hátránya, ha egyszerre több harci sportot is tanul az ember. Én sokszor keverek mindent. Például egyszer karatéztunk az egyik régi barátnőmmel, Keikoval még régebben és én véletlenül taekwondo elemeket használtam. Ilyenkor mindig kiakad. - Majd elgondolkozok egy kicsit. - De én nem bánom. Azaz az életben, ha valaki megtámad, akkor teljesen mindegy, hogy karatéval, taekwondoval vagy éppen kungfuval védekezel ellene. És nekem ez a fontos.
- Megpróbáltam nem visszaemlékezni a múltamban történt szörnyűségekre. Szerencsére úrrá lettem rajtuk és maradtam ugyanolyan mosolygós lány. Aztán megválaszoltam a következő kérdését is.
- Még nem sok helyet jártam be az iskolában. Időnként el is tévedek. Nagyon kíváncsi lennék, hogy milyen az a "múlt árnyainak terme". Ja meg természetesen a "Nemzetek terme" is érdekelne.

Luna


A nagy beszélgetésben rájöttem, hogy elfelejtettem megkérdezni, hogy melyik házhoz tartozik. Pontosabban arról jutott eszembe, amikor rákérdezett Keikora.
-Amúgy te melyik házhoz tartozol? -Néztem rá kíváncsian. Majd meséltem egy kisit neki Keikoról.
- Keiko is ide jár a suliba, bár én már régóta ismerem. -Kis szünet-  Fura a mi kapcsolatunk. Mindig piszkáljuk egymást, talán aki nem ismer minket azt is hinné, hogy rosszban vagyunk, pedig ez nem így van. Mi csak szimplán ilyenek vagyunk egymással. Mondhatni így mutatjuk ki, hogy mennyire jóban vagyunk. - Nevettem. - Amúgy ő egy levitás és én is az vagyok. Ja és ne aggódj, csak egymással vagyunk ilyenek. -Mondtam neki végig mosolyogva.
-Nagyon örültem annak, hogy felajánlotta, hogy majd nézzük meg azokat a termeket együtt. Ezzel azt a következtetést vontam le, hogy a szimpátia kölcsönös és még szeretne velem találkozni a jövőben is.
- Mikor van szabadidőd? Csak mert ha esetleg találnánk egy időpontot ami mindkettőnknek jó lenne, akkor elmehetnénk az egyikbe körülnézni. Benne lennél egy ilyenben? -Kérdeztem meg tőle. Reméltem, hogy nem voltam túl rámenős. Igyekeztem visszafojtani az örömöm.
Majd egy újabb kérdést tettem fel, amit általában meg szoktam kérdezni mindenkitől.
-És milyen zenét hallgatsz illetve szeretsz? -Nagyon nagy barátságokat tud kialakítani a közös zenei stílus. Persze szerintem Lunánál erre már semmi szükség nem volt, de azért gondoltam megkérdezem tőle.

Luna


Valahonnan gondoltam, hogy ő is Levitás. De nem tudom, hogy honnan. Lehet, hogy csak reméltem, mert így többet találkozhatunk, vagy legalábbis könnyebben megtalálhatjuk egymást.
Láttam, hogy körülnézett. Én is követtem a szemét és bizony azt vettem észre, hogy lehet, hogy egy kicsit túl hangosak voltunk. Ez különleges volt számomra, mert eddig én mindig halk típusú lánynak számítottam. Ki tudja, lehet, hogy ez az iskola a végén még megváltoztatja a személyiségem. Bár ahhoz valami csoda kéne, de az ebben az épületben megvan.
Azt válaszolta a kérdésemre, hogy "Persze, hogy benne lennék, akár most is." Ez nem is rossz ötlet. Ami azt illeti nekem most lenne szabadidőm, de természetesen ez tőle is függ. Nem tagadom, féltem attól, hogy esetleg már unja ezt a beszélgetést.
-Részemről akár most is megnézhetnénk az egyik termet. Nekem nincs több dolgom mára. - Majd picit elgondolkoztam, megvártam a reakcióját.
-Neked van még valami mára?
-Lehet, hogy a kérdéseket fordítva kellett volna megkérdeznem, de már mindegy. Látszik, hogy nem vagyok bölcsész humanista.
-Zene. Az egy nagyon jó dolog. Én is szintén mindenféle zenét kedvelek, a hangulatomtól függ, hogy éppen mit hallgatok. Néha csak a madarak énekelését és a természet hangját szeretem hallgatni. Az annyira megnyugtat engem és valahogy idillhangulatot áraszt. Időnként kifekszek a rétre és van hogy elalszom is. Ha rossz a kedvem, akkor rock-ot hallgatok, bár ami igazán én vagyok és ami hozzám illik az a pop zene. Különösen a Kpop. - Eszembe jutott valami amit talán nem is gondolhatott volna.
-Amúgy tudtad, hogy a mostani kedvenc popbandám Thaiföldi?

Merkovszky Ádám

Tavaly nagyon belehúztam a tanulásba, próbáltam megfelelni, ahogy tudtam. Ennek ellenére nem gondoltam volna, hogy sikerül helyezést elérnem a Levitás versenyen. Választhattam három jutalom közül is és miután megtudtam, hogy az egyiknek köze van az elemekhez, már egyértelmű volt számomra a döntés. Az egyik kedvenc tantárgyam az Elemi mágia, annak ellenére, hogy nem születtem hozzá szükséges erőkkel. Nem sokszor voltam olyan boldog, mint akkor és bár Doleance és Merkovszky tanár úr is mondták, hogy még várni kell egy kicsit, én türelmesen vártam, elvégre is, ezt már nem veheti el senki tőlem.
Eljött a nagy nap. Szombatokon én általában 9-ig alszok, de ma már kora reggel kipattantam az ágyból. Még volt pár órám a megbeszélt időpontig, ezért előrehoztam az edzésem. Kimentem egy kicsit futni és nyújtani a rétre. Azért nem akartam nagyon lefárasztani magam, egy jó kis reggeli frissítő testmozgásnak lehetett ezt hasonlítani inkább. Verejtékcseppjeimet törölgetve le a homlokomról ballagtam vissza a szobámba, hogy rendbe tegyem magam. Ezek után is tele voltam energiával, ami keveredett bennem az örömérzettel és a lelkesedéssel. Találkoztam már a tanár úrral, már több mint egy éve tanított engem sőt, volt szerencsém vele, pontosabban a csapatában kviddicsezni is. Mindenképpen jó volt, hogy nem egy idegen tanártól kellett elsajátítanom valamit.  
El is indultam a terasz felé, ahová a tanár úr rendelt. Odaérve köszöntem, majd a tekintetem rögtön az asztalon lévő dobozkára szegeződött. Még nem tudtam, hogy melyik elemmel fogok megismerkedni, de most végre kiderül. Annyit gondolkodtam már ezen, mégsem tudtam megmondani, hogy melyik elem tulajdonsági illenek hozzám a legjobban. Talán a tűz? Vagy a víz?

Merkovszky Ádám

Amint a teraszra értem rögtön megpillantottam a tanár urat. A köszönés után szemem megakadt egy dobozkán, amit tanárom is észrevehetett rajtam, hisz rögtön felvette az asztalról és felém nyújtotta. Elvettem a dobozkát, egy szó sem bukott ki számon, annyira meg volt lepődve. Hiába készültem rá régóta lelkileg, most mégis meglepettnek és izgatottnak találtam magam. Egyik kezemmel leemeltem a tetejét és azonnal a szemem elé tárult a gyönyörű, piros színű karkötő. Merkovszky tanár úrra pillantottam, majd vissza az ékszerre. A színéből már sejtettem, hogy valószínűleg a tűz elem lesz a nyertes számomra, de a következő másodpercben ezt tanárom is megerősítette. Ahogy óráin már megtanultam, valamennyire képben voltam, hogy melyik elemhez milyen tulajdonságok társulnak és ismertem is magam annyira, hogy gyanakodjak, mégis meglepődtem a tűz hallatán. Talán azért, mert kettő elemhez tudtam magam sorolni, de itt megakadtam. Örültem a tűznek, teljesen egyetértettem a döntéssel, ez látszódhatott is rajtam, elvégre szerényen mosolyogva hallgattam a használati utasítását. Megtisztelve éreztem magam, hogy egy ritka tárgy birtokosává válhattam. Kezembe vettem a karkötőt, letettem a dobozt és felcsatoltam jobb csuklómra az ékszert. Nagyon csinos darab volt, én inkább sportos vagyok, mint nőies, de szerintem így is illett hozzám új kincsem. A gondolatot, hogy milyen gyakran hordjam elvetettem egyelőre, majd később megvitatom még magammal. Szoktam vigyázni a dolgaimra, mégis nyugtatott a tudat, hogy a karkötő megjavítja önmagát, ha valami baja esne. Reméltem, hogy erre nem kerül sor a jövőben.
Rögtön ki akartam próbálni, eddig még fogalmam sem volt, hogy mikre leszek képes vele. Szerencsére a tanár úr is úgy gondolta, hogy egy kis gyakorlás is belefér ebbe a szombati napba. Kissé előrenyújtottam a karom, hogy ne legyen közel a testemhez, ha netán elbénáznám. Elmondta a varázsigét is és mondta a tanárom, hogy gondoljak egy színre. Ez némi kérdéseket fogalmazott meg bennem.
- Függ valamitől, hogy milyen színre gondolok? Az egyes színek más-más hatásokat eredményeznek? - Nem igazán értettem ezt a részét, talán most valami irtó butaságot kérdeztem. De tettem, ahogy kért, kimondtam a varázsigét, miközben a piros színre koncentráltam.
- Luminarium! – Mondtam, melynek hatására meg is jelent a piros fénygömb.

Merkovszky Ádám

Kipróbáltam új karkötőm működést, felvettem és tettem, amit a tanárom mondott. A varázsige hatására egy fénygömböcske jelent meg, pontosan olyan színnel, amilyenre gondoltam. Miután megtudtam, hogy akár közben is változtatni tudom méretét és színét, rögtön kísérletezgetni kezdtem. Először zsugorítottam, majd ismét megnöveltem az eredeti méretére. Igaza volt a tanár útnak, elég csak rágondolnom és már teszi is, amit kérek tőle. A színekkel is játszani kezdtem. Először kékké, aztán sárgává, végül zölddé alakítottam át. A legvégén pedig már a szivárvány színeimben táncoltattam a gömböcskét. Érdekes.
Amint kiderült tényleg csak egy fénygömb, hiszen könnyedén át tudtam tenni rajta a kezemet, nem történt semmi baj, még csak nem is éreztem semmit. Egy kis játszadozás után áttértünk a következő, egyben utolsó lépésre, vagyis a kikapcsolására. Merkovszky tanár úr megtanította a szót, amivel ki lehet kapcsolni, el lehet oltani. Ez pedig a Extinguo. Tekintetemet visszahelyeztem az ékszerre és kimondtam.
- Extinguo! – Abban a pillanatban el is tűnt és a karkötő ismét egy átlagos darabnak tűnt. Még néhányszor megismételtem az előbbi lépéseket, szerencsére baj- és hibamentesen.
- Köszönöm, biztos vagyok benne, hogy egyszer hasznát is veszem. – köszöntem meg, majd a karomon a csöppséggel elköszöntem a tanár úrtól. A szobámba igyekezve még rá-rápillantottam a vöröslő karkötőre. Nem igazán értettem, hogy az ereje miben kötődik a tűzhöz, de nem is filozofáltam rajta, elvégre nekem így is tetszett és kétségtelen, hogy az egyik legkülönlegesebb ajándék, amit valaha kaptam. Köszönöm Merkovszky tanár úr és Dol!