EM óra

Nathaniel igen csak meglepődött, mikor kiderült, hogy bekerült az elemi mágia gyakorlatisok közé. Eddig úgy gondolta, hogy semmiben sem tehetséges különösebben, erre kiderült, hogy vele született képessége van. Ez elég nagy újdonság volt számára, annál is inkább, mert végre valamiben jobb volt a bátyjánál, ami már eleve megelégedettséggel töltötte el.
Azt mondták, hogy ő a tűz elemet uralja, de mindeddig nem igazán kísérletezett, mert teljesen tisztában volt vele, hogy mennyire veszélyes elem az övé. Egyetlen szikra elég, hogy minden elpusztuljon, márpedig ezt nem kockáztathatta, viszont így roppant türelmetlenül várta már az órákat, ahol végre megtanul bánni a lángokkal.
Egyszerű ruhában indult hát el a toronyból a kijelölt helyre, csak egy fekete nadrág és egy sötét pulcsi volt rajta, mert hát az idő már egyre hidegebb volt, nem lehetett pólóban meg ingben szaladgálni. Nem tudta, hogy jön-e most más is oda rajta és a tanáron kívül, de annyira nem is zavartatta magát. Nyilvánvaló, hogy először bénázni fog, szinte lehetetlen, hogy elsőre könnyen menjen a tűzmágia, de ezzel más is így lenne, így nem számít, ha látja valaki.
Viszonylag hamar ért le, pedig közben még megállt az egyik ablakmélyedésnél megenni egy fánkot, amit a zsebéből halászott elő teljesen összenyomorgatott állapotban. Miután belépett az ajtón, körülnézett, de még nem látott senkit sem odabent, így nekilátott, hogy összefogja a haját, mert bármennyire is lángoló vörös, azt azért nem szerette volna, ha tényleg belekap a tűz, márpedig neki a leghaloványabb gőze sem volt arról, hogy egyáltalán ez megtörténhet-e, mert eddig nem tanult elemi mágiát. Az előző iskolájában például nem is volt ilyen tárgy.

Ádám

Nézelődött a különös teremben, ami olyan volt, mintha a szabadban lenne, és meg is állapította magában, hogy a varázslók épp oly tökéletesen kitettek magukért illúziók tekintetében, mint mindig. Ő ugyan a saját részéről jobban értékelte a valódi természetet, de annyi baj legyen.
Szerencsére nem kellett túl sokat várnia, hogy megérkezzen a tanár. Mikor odament hozzá, Nathaniel felé fordult, a javaslatra pedig bólintott egyet, és megrázta a felé nyújtott kezet.
- Részemről oké. Nathaniel Blackwood - mutatkozott be ő is a férfinek, akit minden bizonnyal felismert volna, ha csak egy kicsit is jártasabb a kviddicsben, de hiába járt ezelőtt a Roxfortba, ott sem tudta megszeretni ezt a sportot, így viszont megvolt az az előny, hogy teljes természetességgel csak a tanáraként nézett rá.
- Rendben - biccentett a vörös hajú a kiadott feladatot hallva, aztán rávigyorgott a férfire. Hát igen, gondolta ő, hogy nem lesz sétagalopp ez az elemi mágia tanulás. Igazából furcsállta is, hogy megvan benne a képesség, kicsit talán sorsszerűnek is tűnhetett volna, hogy pont most került ebbe az iskolába, amikor ez kiderült, de Nathaniel nem hitt a sorsban, így nem is jutottak eszébe effélék.
Kicsit egyébként tartott tőle, hogy hogyan is fogja ő ezt megtanulni, pontosabban inkább csak az elméleti résszel lehet gondja, mert soha nem volt elég szorgalmas tanuló ahhoz, hogy megjegyezzen ilyesmit. Viszont itt, minden eddigi tantárggyal szemben ott volt az az eshetőség, hogy élvezni fogja a tanulását. Nos, ki tudja.
Így aztán a fiú el is indult, hogy teljesítse a feladatot, és céltudatos, széles lépésekkel átsétált a semmiből előtűnő boltív alatt, aztán pedig megállt az asztal előtt, és várta, hogy most mi lesz.

Ádám

Miután Nathaniel áthaladt a kapun, és megállt az asztal mellett, a tanár is odajött, és megjelent négy tál. A fiú egy darabig csak figyelmesen nézte őket, aztán kérdőn pillantott Ádámra, de szerencsére közben már jött is az instrukció.
- Rendben - biccentett a férfi felé, jelezve, hogy megértette a feladatot, aztán némi töprengés után jobbról kezdte a próbálkozást, a tüzet hagyva a legvégére, mert azt találta a legjobbnak, és reménykedett, hogy azzal lesz sikerélménye.
Végighaladt a tálak mentén, tenyerét tartva föléjük, de semmi sem történt. A vízbe beledugta az ujjait is, a rögöket megtapogatta a földnél, de semmi. Volt benne egy cseppnyi izgalom, mert valahol kezdett tőle tartani, hogy tévedés az egész, nem is kellene itt lennie, de a szíve mélyén érezte, hogy nem így van, hát előre elmosolyodott, mikor a tűzhöz érkezett.
Nem igazán tudta, mit vár tőle a tanár, de ahogy kinyújtotta a kezét a lángok fölé, egyből érezte, hogy ez más, mint az előző három, és mintha egy kicsit odébb táncoltak volna a vörösen izzó nyelvecskék, miközben lejjebb eresztette a kezét, de ez lehetett akár a szél is... Megpróbált hát valami látványosabbat művelni, hogy biztosra menjen.
Koncentrált, miközben mutató ujját kinyújtva köröket írt le a tál fölött, azzal a céllal, hogy aprócska forgó örvényt idézzen a lángokból. Ez volt az első ötlete, és úgy vélte, hogy ez nem is lehet olyan nagy dolog, viszonylag egyszerűen ráérzett a módjára, és ha valóban sikerült, akkor újra felnézett a tanárra, az elmaradhatatlan vigyorral az arcán.
- Megfelel?

Ádám

- Zsír - vigyorgott szélesen Nath, mikor helyeslően bólintottak a kérdésére. Örült neki, hogy a tűz az eleme, úgy érezte, hogy ez illik igazán hozzá, bár nagyon úgy tűnt, a kis piromániája, ami egész eddigi életében kísérte, nem is volt akkora agybaj.
Az orra alá dugott szerződést először jól megbámulta, aztán elvette a tanártól és gondosan elolvasta, mert fiatal kora ellenére is volt annyi esze, hogy ne firkantsa csak úgy rá bármire a nevét, de miután nem talált semmi kivetnivalót a szövegben, rögtön szignálta.
Ez után felnézett a tanárra, és várt, míg az elmondta a következő feladatot.
- Tehát akkor először elképzelem, aztán megjelenítem. Rendben - bólintott Nath. - Nem baj, ha leülök? - kérdezte, aztán ha szabad volt, akkor letelepedett a földre törökülésben, mert úgy érezte, így jobban tud koncentrálni, mintha álldogálna vagy támaszkodna valahol. Miután kényelmesen elhelyezkedett, a tenyerét maga elé tartva lehunyta a szemét, és megpróbált nyugodtan lélegezni. Mikor úgy érezte, hogy ez sikerült, akkor arra koncentrált, hogy minél részletesebben elképzelje a lángot. Nem volt nagy, mert nem akarta túlvállalni magát, és a kudarccal kezdés sem volt túl csábító lehetőség számára. Világos narancssárgát látott a lelki szemeivel, aprócska lobogást, ami elfért a tenyerén, elképzelte a melegét, amit a bőrén érezhetne, ha akár gyertyát tartana a kezében, aztán mikor úgy gondolta, hogy most már elég ideje koncentrál a tűzgyújtásra, kinyitotta a szemét, és igyekezett koncentrálni a mágiát, várva, hogy vajon fellobban-e a tűz. Szerencsére eléggé könnyen tudott egy dologra koncentrálni, sőt, férfi lévén eleve ez volt az egyszerűbb számára, a mágiájának az erősségével pedig sosem volt baj. Ő nem azért nem volt kiemelkedő varázsló, mert nem lett volna meg a tehetsége, hanem azért, mert szörnyen lusta volt.

Ádám

- Ühüm, nagyjából ilyennek képzeltem el, talán egy picit nagyobbnak - bólintott a vörös hajú a kérdésre, miközben a tenyerében lobogó aprócska lángot figyelte. Milyen különös, hogy ilyesmire is képes a mágia! Pálca nélkül varázsol, pusztán energiával és akarattal. Hát milyen menő már ez!
Ez után új feladatot kapott, és mielőtt bármit is csinált volna, felvette a földről a fát, körbenézegette, aztán így tovább a többivel is. Azt nézte, hogy hogyan lenne a legegyszerűbb meggyújtani abban az esetben, ha gyufával próbálná, és úgy fordított mindent, ahogy az a legalkalmasabb. A papírt meggyűrte kissé, hogy egyik sarka felfelé álljon, a textil pedig kis kupac lett, amin ide-oda futnak a hajtások, ezzel könnyebb égést biztosítva. Aztán mivel a tanár azt kérte, hogy mondja el, mire gondol, mit érez, először ezzel kezdte.
- A tűz könnyebben belekap a dolgokba, ha azok nem csak egyenesen fekszenek a földön. Mikor tábortüzet gyújtunk, akkor is sátorszerűen kell elhelyezni a fákat, hiszen a láng felfelé törekszik, ha van min, és olyankor a fa teljes egésze lángra tud kapni - magyarázta a teljesen nyilvánvalót, de ha már azt kérték, hogy beszéljen, akkor miért is ne, őneki aztán igazán nem kell a szomszédba kopogtatni a mondanivalóért.
Ez után egy percre mégis csend lett, amíg kiválasztotta, hogy mivel is kezdjen, majd elkezdett koncentrálni. Úgy gondolta, hogy a papír lenne a legalkalmasabb, hiszen azt könnyű elégetni, így elkezdte bámulni azt a sarkát, ami feljebb volt, mint a többi.
- Most arra gondolok, hogy odatartok egy gyufát a papír sarkához. Mert hát a mágia is ilyen, nem? Egy eszköz, amivel tüzet lehet gyújtani. A láng apró, de ahhoz, hogy a papír elégjen, elégnek kell lennie. Halovány narancssárga, mert a gyufa fája ilyet produkál. Ahogy odatartom a papír sarkához, lassan feljebb kúszik a láng a kis fán, és az ujjam hegyével már érzem, hogy melegít. Aztán... lángra kap a papír... - mondta, és közben a mágiát sűrűsítette, tömörítette, hogy aztán a megfelelő pillanatban eleressze, egy képzeletbeli sugárban irányítva a megcélzott pontra.

Ádám

A vörös hajú nagyon örült, hogy sikerült meggyújtania a dolgokat, bár talán kissé elméretezte a lángokat, mert nem égett el a papír, csak egy darabig lobogott, aztán kialudt. A tanárra nézett, mikor az újabb utasítást adott, aztán bólintott, és újra koncentrálni kezdett.
- Tehát ha még több energiát pakolok a varázslatba, akkor az egésznek fel kellene lobbanni - kommentálta a dolgokat, miközben igyekezett szabályszerűen végrehajtani a varázslatot. - Hoppá, ez már sok... - visszakozott, mikor érezte, hogy megpróbál az energia kitörni az általa alkotott határok közül, és elérni minden éghetőt.
- Elölről kezdem - közölte, és ez úttal csöndben fogott neki, hogy a beszéd ne vegye el a figyelmét, és nagyon igyekezett pont a megfelelő mennyiségű mágiát adni a papír égéséhez, aztán a tanárra nézett, hogy vajon jól csinálta-e.
Nem volt egyszerű a varázslás, az az igazság, de szerencsére Nathanielnek alapvetően is jó volt az állóképessége, ami kicsit segített ilyenkor is. Valamennyire mégis érezte, hogy használja az erejét, noha fáradt még nem volt, de mégis belé vágott a felismerés, hogy ennek a varázslatnak bizony ára van, ha nincs eléggé felkészülve. Ráadásul először érezte azt, hogy valaminek a megtanulásába érdemes energiát fektetnie, hiszen eddig jobbára csak lustálkodással teltek a napjai. Most viszont, alig fél óra alatt is felfogta, hogy ezért dolgozni kell majd, és csodák csodájára nem is bánta.

Ádám

Nath nagyon élvezte az órát, de már nem bánta, hogy a tanár visszavonulót fújt, mert eléggé elfáradt. Biztos volt benne, hogy ez a későbbiekben javulni fog, és nem kell majd ennyi tűzvarázslat után egyből pihennie, de most még ennyi telt tőle.
- Gyakorolni fogok - biccentett hát a férfi felé, és ez úttal így is gondolta, mert ez most tényleg érdekelte őt.
A legnagyobb meglepetés mégis az óra végén érte, mikor is a tanár előszedett a zsebéből egy kis állatkát. Nath először csak meredt rá egy darabig, nem is értve, hogy most ő hogy került elő, de aztán rájött, hogy neki szánták, és kissé elsápadt - ő nagyon szereti az állatokat, de sohasem volt még sajátja, így némileg aggódott, hogy vajon ez most hogy is fog menni. Erősen figyelt, miközben Ádám a tartásáról beszélt, mert körülbelül ennyi volt az összes tudása az állatok gondviseléséről, és magában már reménykedett, hogy Gil majd legalább annyira a pártfogásába veszi a kicsit, hogy ne legyen elfelejtve az etetése, bár talán még ez az, ami Nath-nek is a leghamarabb eszébe jut.
Mikor a tenyerébe gömbölyödött a kis lény, Nath még inkább megilletődve nézte, erekre nyílt szemekkel és néma kétségbeesésben, mert félt, hogy bajt okoz neki, ha megmozdul.
- Köszönöm szépen - pislogott továbbra is a kicsire, és csak akkor kapta fel a fejét, mikor a tanár névadásra kérte. Egy darabig gondolkodott, hogy vajon mi lenne jó név egy tűzsárkányrókának, de sorra elvetette az ötleteit, mert úgy tűnt, a lasagne nem túl jó név senkinek.
- Hanabi - bökte ki végül a szót, ami japánul tűzijátékot jelent, és amivel Gil egyik könyvében találkozott. - Aranyos vagy te kis izé - suttogta aztán, közelebb emelve az arcához a kölyköt, aki aprócskának tűnt Nath lapátkezében.